|
9. Fejezet
2007.07.15. 18:27
9. Fejezet
Tegara kedves boszorkánynak bizonyult. Többször elcsodálkoztam rajta, hogy mit keres ilyen társaságban, de nem kérdeztem meg, az ő dolga volt. Mindazonáltal keményen hajtott, és fáradhatatlanul magyarázott nem törődve kimerültséggel. Különféle varázslatokat olvasott rám, hipnotizált, hogy előhívja szunnyadó erőimet, amik valahogy éreztem, hogy kezdenek közelebb kerülni a felszínhez. A napok múlásával egyre több mindent tudtam végrehajtani azok közül, amiket kért. Egyik nap este is gyakoroltunk, mert később kezdtünk. Épp megdicsért, mikor megkért, hogy álljak a tágas terem közepére, ahol gyakoroltunk.
- És most, kedvesem, szeretném, ha meglépnénk még egy lépcsőfokot.
- Mire gondolsz? Mit kell tennem?
- Harcolnod. De nem velem, hanem Amarth-tal – intett az asztalon álló gyertyák fénykörének széle felé, ahol erre felizzott az a jól ismert halványkék hűvös pillantás, és kibontakozott Amarth magas és izmos alakja.
- Elizabeth, engedd meg, hogy én is hozzájáruljak valamivel a célod eléréséhez.
- De én nem tudok harcolni. Fél perc alatt legyőzöl.
- Sejtéseim szerint birtokodban van egy tőr, amit eddig is jól forgattál.
- Igen, a táskámban van.
- Remek. Ha annak a használata nem okozott nehézséget, akkor ennek sem fog… - fordult meg és a következő pillanatban már egy szamuráj-kardot tartott tokostul tisztelettel a kezeiben. Gyönyörű fekete karcsú tokján megcsillant a fény, a selyemzsinóros lelógó függő csodálatos harmóniában állt vele. Elakadt a lélegzetem. Ez az én kardom volt.
- Ez az, amit Japánban tett utazásomon szereztem és tanultam ki a használatát – jelentettem ki olyan természetességgel, mintha a saját emlékeim lettek volna. Amarth halványan elmosolyodott, amitől sármos arca még vonzóbbá vált keménysége ellenére is. Mélyen megnyíló szemébe néztem, mikor észrevette vágyamat, melynek apró szikrája úgy mozdult meg bennem, mint egy régóta alvó macska, mely kezdett magához térni álmából. Pár pillanat múlva mielőtt túlságosan beszippantott volna a tekintetébe, a kardra néztem. Gyengéden végigsimítottam a tokján.
- Tessék, vedd el, ami a tiéd! – nézett újra mélyen a szemembe.
Megragadtam a tokot, és határozottan, de tisztelettel magamhoz vettem. Lassan húztam elő a borotvaéles csillogó pengét. Ismerősen csengett füleimnek a hangja. Letettem az egyik asztalra a tokot, majd felemelve a kardot végigfuttattam rajta tekintetemet, és kicsit arrébb lépve kipróbáltam pár fogást, amik maguktól jutottak eszembe.
- Ismerős érzés a tapintása? Ahogy a kezedbe simul?
- Igen, az.
- Akkor tegyük próbára, hogy mennyire emlékszel – azzal a semmiből elővarázsolt egy vastagabb kardot és támadásba lendült.
Kivédtem az első csapását, majd hátrébb ugrottam előle. Újra támadt. A kardok egyre gyorsuló csattanásai töltötték meg a termet, a pengék szikrái pedig újra és újra felvillantak a félhomályban, amiben Amarth könnyedén el tudott rejtőzni időről-időre.
- Nem rossz – súgta a fülembe mögém kerülve, amint a nyakamhoz tartotta saját pengéjét.
Indulattal a tagjaimban táncoltam ki a karjai közül. Éreztem, hogy pengéje kicsit felkarcolta a bőrt a nyakamon, de nem érdekelt. Le akartam győzni. Őt figyeltem, ahogy megforgatta a kardját velem szemben állva. Pengém hegyével tettem egy félkört a parkettán a lábam mellett, és Tegarára néztem, aki eddig visszahúzódva figyelt minket.
- A tőrömet!
Egy pillanat múlva már oda is dobta, én pedig könnyedén elkaptam. Tudták mindketten, hogy kérni fogom, de ez most nem érdekelt. Balomban a karddal, jobbomban a tőrrel kerülgettem Amarth-ot, majd támadásba lendültem. Egyre gyorsabban és egyre keményebben küzdöttünk. A homlokom gyöngyözött a koncentrálástól, sötét spagetti-pántos felsőbe és fekete nadrágba bújtatott testem izzadtságtól fénylett a gyertyák gyér fényében.
Egyszer majdnem elkaptam Amarth-ot. Idegesített a mosolya. Le akartam törölni az arcáról. A pillanatnyi megtorpanás után vadul vetettem bele újra magamat a harcba. A sebesség, amivel harcoltunk, éreztem, hogy már nem emberi. Olyan volt, mintha átléptem volna egy másik dimenzióba. Az elején bizonytalan mozdulataim teljesen eltűntek. A két fegyver úgy simult a kezembe, mintha a karjaim meghosszabbításai lettek volna, mint hajdanán. Egyre dühösebben, növekvő győzelmi vággyal támadtam a vámpírnak, aki a félhomályt mesterien használta. Idegesített ez a képessége, elegem volt belőle, felkiáltottam, és éreztem, ahogy felizzanak a szemeim, amiket egy pillanatra tudtomon kívül összehúztam, majd tágra nyitottam, és akkor tüzek lobbantak a levegőben megvilágítva a közvetlen közelünket. Fel sem fogtam, hogy mi történik, csak Amarth szemeibe mélyedtem, lestem a következő mozdulatait, mialatt nem szakítottuk meg az őrületesen gyors mozdulatok kavalkádját.
- Ez az, Elizabeth, engedd ki! Győzz le! Tudom, hogy mindig is ez volt a vágyad! Vagy hozzá elég erős? – kiáltotta Amarth vigyorogva.
Láttam hosszú gyűlöletes vámpírfogait, amikkel annyiszor megkínzott! Győznöm kellett! Régen egyszer sem tudtam, mert az Uram volt, aki parancsolt felettem. De most nem parancsolhat nekem! Nem érdekelt, hogy a másik teremben árgus szemekkel követik nyomon minden egyes mozdulatunkat Tegara szemein keresztül. Csak Amarth-ot láttam, akit gyűlöltem és szerettem egyszerre. A régi Elizabeth érzései feltörtek bennem, és szétáradtak a testemben.
Felüvöltöttem, és fokoztam a tempót. Amarth most már nem mosolygott. Figyelnie kellett minden mozdulatomra. Az ordítással egy időben még több tűz gyulladt a levegőben táncolva és eltüntetve minden egyes árnyékot a tágas teremben. Most már Amarth is zihált. A hőség kezdett elviselhetetlenné válni, de még tartotta magát.
- Győzz le, ha tudsz! – súgta gúnyosan megnyomva a végét.
Elborult az agyam, már nem gondolkodtam. Ajkaim szóra nyíltak, és számomra ismeretlen sziszegős szavak hagyták el őket, aztán éreztem, hogy valami hatalmas megmozdul bennem. Az ablaküvegek beleremegtek a kereteikben, a tüzek lángjai remegni kezdtek, aztán vakító fénnyel végigsöpörtek a szobán, a forró energia kicsapott belőlem, kitörte az ablakokat, és éreztem, hogy végigárad az egész kastélyon. Úgy lüktetett és élt, mint egy hatalmas állat, mely kieresztette karmait és vadul felfedezett magának minden élőlényt. Tudtam, hogy mindenki ott van a nagyteremben a tegnapiak közül, tudtam, hogy hány vámpír van a kastélyban, és a teljes birtokon, tudtam, hogy hol vannak a halandók, aki önként voltak itt, hogy vérüket ajánlják a vámpíroknak, tudtam minden titkos járatról, és tudtam, hogy győztem. Elnyújtott kiáltást hallattam még mindig az előttem térdelő Amarth torkán tartva mindkét pengémet. Olyan volt, mintha kívülről láttam volna a plafon felé fordított arcomat. Szemeim arany színben játszottak, szemfogaim kicsit hegyesebbek lettek, testem pedig mereven állt egyhelyben a ragyogó fényben és hőségben, mely elől Amarth eltakarta a szemeit. De már nem tartott sokáig, éreztem, ahogy hívásomra megborzong a levegő és visszatér belém az energia.
Zihálva néztem le Amarth-ra, miközben a fények lassan elhalványultak – Nyertem – jelentettem ki furcsán visszhangzó hanggal, majd éreztem, ahogy kicsúsztak a fegyverek a kezemből, és nagyot koppanva földet értek. Én is követtem őket, de még éreztem, ahogy Amarth elkap.
- Bámulatos – jegyezte meg Dita semleges hangtónusban.
Dave hitetlenkedve nézett le rá, ahogy a karosszéke mellett állt a szokásos helyén, majd visszapillantott a levegőben látszódó képre, amit Tegara vetített számukra a teremből. Dave kiérezte a féltékenységet úrnője szavaiból.
„Bámulatos? Ennyi? Nem, ez egyszerűen hihetetlen!”
Még mindig érezte a sejtjeiben azt a meleg energiát, amit Liz teste lökött ki magából. Még mindig lobogtak tőle az érzékei, még mindig világítottak a szemei, mint ahogy kivétel nélkül mindegyik „testvérének” is, és meg mert volna esküdni rá, hogy Mircellának és Mesterének is erősen kellett koncentrálnia, hogy normálisak maradjanak az íriszeik. Egyedül az öreg grófon nem látszott semmi különös, csupán pár ősz hajszála állt el.
- Ez több annál – fordult hátra, és nézett feléjük – Ez a siker. Gondoljanak bele, hogy ez első próbálkozásra tört ki belőle, felkészületlen testtel. Nos, úgy érzem, hogy sikerülni fog a tervünk… Még egy-két gyakorlás Tegarával, és előkészíthetjük tervünket.
Dave félve találgatta, hogy mi lehet az. Meg volt győződve róla, hogy minden további nélkül képesek lennének feláldozni Lizt a cél érdekében. Féltette a lányt, akit látta, ahogy Amarth óvatosan a karjaiba vesz, majd eltűnik a képről, ami a következő pillanatban szerte is foszlott. Legnagyobb meglepetésére féltékenységet érzett. Ő akarta Lizt vinni! Ő akart reszkető teste mellett lenni! Ez megijesztette egy pillanatra, majd hangtalanul kifújva a levegőt letérdelt Úrnője mellett.
„Mit akarsz, Dave?” – pillantott rá érzelemmentesen.
„Úrnőm, kérlek, engedd mg, hogy ma éjjel vele maradhassak. Engedd meg, hogy ápolhassam! Kérlek. Szüksége lehet rám.”
„Nem Dave, Amarth-nak tervei vannak vele, neked pedig Mircellával kell menned.”
„De kérlek…”
„Azt mondtam, NEM! Ellenszegülni merészelsz?! David, David, ne kényszeríts, hogy a fellángoló szerelmed a fruska iránt ne adjon más lehetőséget, mint hogy megbüntesselek! Ne aggódj, még párszor megdughatod mielőtt megvalósítjuk a tervet, de nem ma” – szegezte le keményen a férfi zöld szemeibe nézve, aki állta a pillantását, de összeszorította a száját a fájdalomtól, ami a fejébe hasított. „Nem akarom, hogy elkallódj! Megértettél?”
„Igen, Úrnő” – nyögte gondolatban, mire megszűnt a nyomás a fejében.
„Nagyszerű. Most menj oda Mircellához és vidd Ameliát is. Már várnak rád.”
Dave szó nélkül felállt és lesétált a lépcsőn. Oda se figyelve nyújtotta kezét a szőke nőnek, majd vezette őt Mircellához, aki hamarosan belé karolt, és kivezettette magát a teremből.
Arra ébredtem, hogy rettenetesen fázom, lüktetett a vállam, és éreztem a szívemen átszúró nyílvesszőt. Fejemben még kavarogtak az újabb álomképek, amik Elizabeth egykori életéből származtak. A homlokomról és a halántékomról patakokban folyt a víz, és minden porcikám reszketett, ahogy hirtelen felülve éreztem, hogy valaki megragadja a vállaimat, hogy ne zuhanjak vissza az öntudatlanságba. Tudtam, hogy Amarth az. A furcsa fénytől, amiben a szobát és őt láttam, tudtam, hogy a szemeim még mindig nem nyerték vissza eredeti színüket. A képbe beúszott Tegara alakja is, aki a számhoz tartott valami csészét, aminek kellemes gyógynövényillata volt.
- Elizabeth, ezt igya meg. Segíteni fog – diktálta belém a főzetet, amit kesernyés íze ellenére is engedelmesen lenyeltem.
A boszorkány Amarth felé fordult, aki még mindig engem tartott, és valamit mondott neki, de én azt már nem hallottam. Visszazuhantam a sötétségbe, ami ezúttal nem hozott álmokat.
Dave hangtalanul öltözött fel és lépett ki a teraszra, hogy onnan könnyedén leugorjon a kertbe. Fekete ingének felső gombjait kigombolta, és hangtalan léptekkel tovább haladt a kerti ösvényen. Örült, hogy végre otthagyhatta a két alvó nőt. Elege volt az egészből. El akart tűnni, de tudta, hogy nem teheti, tudta, hogy itt kell maradnia kiszolgáltatva Mestere szeszélyeinek, és ezt gyűlölte. Mindennél jobban.
Mélyen az árnyékok közé húzódva nézett be a franciaablakokon. Álla megfeszült, mikor meglátta Amarth-ot az alvó nő ágyának szélén ülni. Tegara épp akkor búcsúzott el, és hagyta el a szobát. Az ott maradt vámpír ugyan nem csinált semmit Lizzel, de a mosolya nem ígért túl sok jót. Dave feszülten figyelt. Tartott tőle, hogy a vámpír készül valamire. És valóban. Dave érezte, hogy valami változik. A szobában meglebbentek az ágyfüggönyök, Amarth szája pedig hangtalanul szavakat formált, miközben jobb keze egyszer végigsiklott Liz teste fölött. Aztán egy aprócska kék lángnyelvet látott megjelenni a vámpír arca előtt, mely mintha a homlokából lépett volna elő, s elindult Liz felé.
Dave megvilágosodott és már indult volna az ablak felé, hogy megszakítsa a folyamatot, de érezte, hogy valaki hátulról a mellkasánál és az egyik kezénél fogva lefogja. Felismerte az illatáról. Hiába próbált szabadulni, miközben a kis láng egyre csak közelített a nő homlokához.
„Zenon, eressz el! Nem engedem, hogy rátegye a jelet! Ez már a második!”
„Dave, te kis hősszerelmes! Hát nem megható, ahogy törődsz a kis boszorkánnyal? Még meg is lesed őt? Nem szép szokás.”
Dave idegesen próbált szabadulni, de Zenon erősen tartotta, és a nyaka mellett figyelte a szobában zajló eseményeket.
„Eressz el! Pont te beszélsz, aki imádsz kukkolni? Engedj oda!”
„Dave, drágám, tudod, hogy nem tehetem. Elsősorban az Úrnőnek tartozom hűséggel, és neked is így kéne tenned…”
„Ne játszd az ártatlan kis vámpírt. Neked is vannak mocskos kis titkaid. Nem engedhetem, hogy rátegye a második jelet, az elveszi a szabadságát!”
„Ennyire fontos neked?” – kérdezte komolyan, oldalról rápillantva.
„Tudod a választ…” – üzente pár pillanat múlva.
„Sajnálom Dave. Tudod, hogy mindig kedveltem azt az összetört szívedet, de engedelmeskednem kell. A cél érdekében.”
Dave izzó tekintettel, tehetetlenül nézte, ahogy a lángnyelv elérte Liz homlokát, majd a megmerevedő testet egy pillanatra kékes fénybe vonta.
„Még csak nem is tud róla, hogy mi történik vele. Eszméletlen!” – csattant fel magában.
„A cél szentesíti az eszközt.”
„És mégis mi a cél? Mi lehet olyan fontos, hogy ennyire ki kell használni azt a szegény lányt?” – rázta le magáról a lazább kezeket.
„Davie, Davie, neked még sokat kell tanulnod a mi világunkról. Itt farkastörvények uralkodnak, ugyanúgy, mint a természetben. Az erős életben marad, a gyengét felfalják. A vámpírok világában is a vér mellett a hatalmat szomjazzák. Ezért rajzunk a kis Lizzyd körül ennyien. Te is érezted a hatalmát, mely olyan, mint egy mágnes. Még most is itt rezeg a levegőben. Te is érzed ezt a meleget, nem igaz?” – szippantott a kora hajnali levegőbe.
„Engem nem érdekel a hatalma.”
„Tényleg azt hiszed, hogy téged nem vont alá? Egyikünk sem tud ellenállni neki. Még a Mester sem. Ezért féltékeny a kis védencedre. Fél, hogy erősebb lesz mindannyiunknál, hogy nem fog engedelmeskedni az akaratunknak, hogy ellenünk fog fordulni és megpróbálja elpusztítani őket.”
„Képes lenne rá?”
„Szerinted?”
Nem válaszolt csak nézte az alvó lányt, aki körül még mindig lustán hömpölygött némi energia.
„Már nem lesz ugyanaz a nő, akit megmentettél a parkban. Már felébredt benne a másik. Amarth őt jelölte meg, őt akit ismer, aki a szeretője volt, akit irányítani tudott és fog. Kontrolálni kell őt, különben veszélyt jelenthet mindannyiunk számára. Még neked is. Add fel Dave, nem mentheted meg. Pedig kár érte… ügyes volt az ágyban…”
Dave villámgyorsan vágott oldalra, de csak a levegőt érte a keze. Zenon már nem volt ott, de a nevetése még ott visszhangzott a fejében. Szomorúan nézett újra Lizre, akit épp homlokon csókolt Amarth. Megfeszülő állal fordult el és indult el a kertben. Tudta, hogy mostantól minden meg fog változni. De nem adja fel a reményt. Ha másra nem is, de arra megtanították Martin dalszövegei, hogy mindig van egy kis remény.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés