|
10. Fejezet
2007.07.17. 02:10
10. Fejezet
Minden tagomat nehéznek éreztem, émelyegtem és fájt a fejem mikor felébredtem. Halkan felnyögtem.
- Mindjárt jobb lesz. A tegnap éjjeli dolog sokat kivett belőled, de hamarosan jobban fogod érezni magad – hallottam Amarth hangját, ami önmagához képest kedvesnek volt mondható. Megkockáztattam egy halvány mosolyt. Sikerült. Szuper. Még ura vagyok a testemnek. Remek.
- Úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger – nyitottam ki óvatosan a szemeimet. Nem volt kellemes.
- Nem csodálom egy ilyen kitörés után.
Végre sikerült befókuszálnom a férfit. Gyönyörű volt. Nem volt jobb szó rá.
- Örülök, hogy tetszem – mosolyodott el.
- Hé, ne olvass a fejemben!
- Bocsánatodért esedezem.
- Amarth, miért vagy ilyen kedves velem?
- Mindig is az voltam… a magam módján – simogatta meg a karomat. Úgy éreztem, felesleges kételkednem a szavaiban.
- Igazad van – bólintottam engedelmesen és elmosolyodtam – És tényleg kezdem jobban érezni magam – nyújtóztam egyet.
- Na látod.
- És egész éjjel itt virrasztottál az ágyamnál?
- Igen.
- Hát ez nagyon kedves tőled – simogattam meg az arcát, mire megfogta a kezemet, és megcsókolta mélyen a szemembe nézve.
„Nem, ez természetes.”
- Mint régen, ha nagyritkán beteg vagy sérült voltam.
- Pontosan – válaszolta halkan az arcomat fürkészve.
- Tudod, szerettem azokat a napokat.
- Miért?
- Mert akkor úgy éreztem, hogy a hidegséged mögött szerettél valamennyire.
- Még most is szeretlek.
- Komolyan? Annyi év után?
- Annyi év után. De én voltam a Nagyúr, nem mutathattam ki érzelmeket.
- Most is Nagyúr vagy. Most sem mutathatsz ki.
- Valóban az vagyok, de azóta más lett a helyzet, változtak a körülmények. Reméltem, hogy egyszer újra láthatlak. Te voltál a legerősebb emberem a kastélyban. Megszenvedtem a hiányodat.
Egy kis hang a fülemben azt suttogta, hogy Amarth nem mond igazat, de rögtön le is hurrogtam, hisz nem tudtam elképzelni azokba a csodás kék szemekbe mélyedve, hogy hazudnának. Hirtelen elfeledtem minden sérelmet, amit elkövetett ellenem, hisz csak parancsokat teljesített.
- Hiányoztál, Amarth! – öleltem át hirtelen a nyakát, és ismerősként fogadtam az érzést, ahogy erős karjaival átölele vékony testemet, így nem láthattam az elégedett mosolyt az arcán.
A kezei közé fogta az arcomat, majd egy pillanat múlva már meg is érezhettem csókját a számon. Mohón csúsztatta át a nyelvét a számba, miközben hátradöntött az ágyon. Az egész testem egy pillanat alatt bizseregni kezdett, de beugrott Dave arca.
„Felejtsd el őt! Most csak az enyém vagy.”
„De…”
„Ünnepeljük meg, hogy újra egymásra találtunk!”
„Igen, Mester.”
Ez nem lehettem én. Én senkinek sem mondanék ilyet, és mégis megtettem. Egy pillanat múlva azonban már olyan természetesnek hatott ez a szófordulat…
„Ez az én boszorkányom…” – hallottam még utoljára, majd hagytam, hogy gyakorlott kézzel megszabadítson ruháimtól.
Legbelül nem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekszem-e, de ezt az érzést újra és újra elnyomták az ismerős vágyak. A másik énem már szomjazott Amarth minden egyes perzselő mozdulatára, és egy idő után nekem sem volt ellenemre. Mesterien tudta, hova kell nyúlnia a testemen, hogy megvesszek érte. Teljesen más volt, mint Dave. Birtoklón, durván és gyorsan vette el, ami az övé, és nem mellesleg hatalmas volt. Na nem mintha nekem a méret számítana, de elképesztő volt, amit művelt vele! Egész testem izzadtságban úszva nyögte mozdulatait. Úgy alárendeltem magamat neki, mint még soha senkinek életemben. Azt csinált velem, amit csak akart. A rabszolgája voltam.
Az esti foglalkozás előtt volt pár órám pihenni, és rendbe szedni magam. Egészen feltöltődtem energiával. Kicsit sajnáltam, hogy Amarth elmegy, de énem egyik része örült egy kis magánynak. Át kellett gondolnom a tegnap történteket. Már tudtam, hogy felébredt az erőm. Legalábbis egy része. Ez mutatkozott meg tegnap. Mostantól Tegara azt fogja tanítani, hogy hogyan tudom kordában tartani és irányítani. Bár kisebb tárgyakat már tudtam mozgatni a körülöttem gomolygó energiával, mely most csendesen és aranylón csillogott a levegőben. Azt hiszem, csak számomra volt félig-meddig látható. Szórakoztatónak találtam, hogy mozgatni tudok tárgyakat anélkül, hogy hozzájuk érnék.
Épp végeztem a zuhannyal, és egy törölközőbe csavarva kiléptem a fürdőből, mikor az ablaknál állva megláttam Dave-et.
- Hát te, mit keresel itt?
- Téged.
- Azt hittem, nem jöhetsz ide.
- Nem is.
- Ejha, megszeged a parancsot? – álltam meg keresztbe font kezekkel az ágy egyik oszlopának dőlve, mire ő közelebb jött.
- Ne gúnyolódj, kérlek. Fontos dolgot akarok mondani.
- Juj, de izgi! Van olyan fontos, hogy idehozott… - néztem rá nagy szemekkel. Fogalmam se volt róla, hogy miért bánok így vele.
- Liz…
- Nem. Tudod Dave, elég furcsa, hogy napokig, sőt hetekig szinte egyszer se látlak, aztán hirtelen csak úgy betoppansz ide, hogy Amarth-ról kezdj el nekem itt mindenfélét összehordani…
- Várj, honnan tudod, hogy róla akarok beszélni?
- Belelátok a fejedbe, Gahan. Istenem, régen mennyi mindent megadtam volna ezért…
Dave idegesen közelebb jött, de pár lépésnyire megállt tőlem.
- Lefeküdtél vele?
Éreztem fellángolni a dühét.
- Oh, az a legendás orrod mindent kiszimatol, igaz?
- Lefeküdtél vele.
- Le.
- Miért?
- Azt hiszem, nem tartozom magyarázattal. Nem fogadtunk örök hűséget egymásnak. Nem tudom, milyen alapon kellene számot adnom róla, hogy kivel, mikor és hányszor!
Láttam, hogy fájnak neki a szavaim, de valamiért nem érdekelt. Csak Amarth érdekelt.
- Liz, nem vagy önmagad. Kérlek, figyelj rám! Amarth reggel megjelölt téged a második jellel is. Az elsővel gondolom korábban az éjszaka folyamán – ragadta meg a vállaimat – Az első még csak a vonzalmat biztosítja Amarth irányába, a második viszont már az irányításodat befolyásolja. Részben elveszi a szabad akaratodat! Arra vesz rá úgy, hogy észre sem beszed, amit nem biztos, hogy megtennél neki!
Felnevettem.
- Dave, ez abszurd! Ő nem tenne ilyet, ő szeret. Csak azért mondod, hogy befeketítsd előttem, mert féltékeny vagy!
- Liz, az Isten szerelmére, figyelj már rám! Látod, erről beszélek! Csak el akarja hitetni, hogy szeret. Igazából kontrolálni akar, hogy ne fordulhass ellenük! Figyelj, ezek valami veszélyes és nagy dolgot terveznek. Nem szabad engedned nekik…
- Dave, azt hiszem, kezdesz tolakodó lenni. Hogy akarhatna Amarth ártani nekem? Hisz évszázadokig arra várt, hogy láthasson, hogy ölelhessen, hogy csókolhasson, hogy…
Dave erősen megrázott a vállaimnál fogva.
- Liz! Vagy Elizabeth, nekem mindegy… Ilyen könnyen elfelejted, amiket elkövetett ellened? Hogy megalázott? Hogy kihasznált? Most is ezt akarja tenni! Emlékezz!
- Dave, azt hiszem, igazad… Nem hülyeségeket beszélsz!
Borzalmasan megszédültem. Ha Dave nem tartott volna, tuti, hogy a földön kötök ki.
- Ajaj, azt hiszem, kezdek skizofrén tüneteket produkálni… - fogtam meg sajgó fejemet.
- Liz! – sóhajtott fel – Erről beszéltem. Bár érthető, hiszen a régi és a mostani személyiség még nem olvadt össze, és a két jegy is bezavarhatott a folyamatba.
- És most mit csináljak? Nem akarok az uralma alatt állni – ragadtam meg a karjait.
- Nos, a jegyek ellen megpróbálhatsz harcolni, bár eddig senkinek sem sikerült konkrét eredményt elérni, de benned talán van annyi erő. Nem tudom. A lényeg, hogy most már tisztában vagy azok létezésével.
Hirtelen vetettem magam a nyakába. Annyira hiányzott!
- Köszönöm, Dave! – éreztem, hogy a törülköző engedett, és a földre hullt volna, ha elöl nem szorul Dave és közém, de nem érdekelt, csak élveztem a közelségét.
- Kicsit más lett az illatod – jegyezte meg a hajamba szagolva.
- Biztos miatta – vontam meg a vállam Elizabeth-re gondolva, majd nem bírtam tovább: megcsókoltam.
Kapkodva viszonozta végigsimítva a hátamon és a fenekemen, de mielőtt túlzottan belemerültünk volna, elszakadtam tőle.
- Jobb lenne, ha most elmennél – pillantottam fel rá még mindig a testéhez simulva.
- Igen, jobb lenne – válaszolta, de mielőtt elengedett volna, váltottunk még pár rövid csókot.
Mikor végül egyedül maradtam, teljesen összezavarodva ültem le az ágyra mellem előtt tartva a törölközőt.
Tegara jó munkát végzett, hamarosan teljesen magamba tudtam zárni az energiát és a tüzet, s csak akkor mutatkozott meg és olyan mértékben, ahogy és amennyire én akartam. Sokat gondolkodtam azokon, amiket Dave mondott. Nem tudtam, hogy igaznak higgyem-e, egészen addig, míg bizonyítékot nem szereztem rá. Eltelt vagy öt nap is miután Dave meglátogatott, mikor Amarth a gyakorlásom után beállított. Eddig sikeresen elhárítottam a közeledését fáradtságra hivatkozva – ami igaz is volt az edzések után -, de úgy tűnt, megelégelte, mert rám parancsolt, és én akaratom ellenére engedelmeskedtem neki. Technikailag megerőszakolt. Onnantól fogva teljesen megváltozott az irányomba. Pontosabban teljesen olyan hideg és számító lett, mint annak idején, én pedig ugyanazt a gyűlöletet kezdtem érezni iránta, ami az emlékképben is átjárt. Minden egyes megalázása után csak nőtt bennem ez az érzés, de mélyre eltemettem magamban. Próbáltam párszor ellenállni, de túl erősnek tűntek a kötések. Erőt kellett gyűjtenem. Két jó dolog azért volt. Az egyik, hogy újra önmagam voltam, pontosabban a „régi” Elizabeth átadta tudását, és a háttérbe olvadt bosszúvágyával, a másik pedig, hogy Dave kétszer meglátogatott és olyan szenvedéllyel szerettük egymást, amilyennel még soha.
De aztán eljött ez a nap is. Ez, melyen megtudom, hogy mit kell megtennem a következő éjszaka. Ügyesen kell kevernem a kártyáimat. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni, amit kérni fognak tőlem.
Megint Dave vezetett be a terembe, ahol mindenki megjelent. Némán és mereven lépkedett mellettem, majd elfoglalta a helyét Van Tesse mellett. A négyes a szokott asztalnál ült, és engem figyelt. Egy perc csönd után Karnstein gróf szólított meg:
- Tegarától értesültünk, hogy a felkészítése immáron sikeresen befejeződött. Itt az ideje, hogy megtudja, mit is várunk el öntől.
- Kíváncsian hallgatom.
- Nos, gondolom, tisztában van vele, hogy a hatalma mennyire vonzza a vámpírokat. – megvárta, míg bólintottam – Figyelemre méltó képesség, mellyel ellenfeleink vesztét okozhatjuk. Talán még nem ismeretes az ön számára, de a klánunk évezredek óta ellentétben áll másik kettővel. Ezek közül az egyik tagjai üldözték önt Amerikába. A feladata megtisztelő és fontos lesz. Én is habozás nélkül megtenném, ha lenne hozzá elég erőm.
- Bökje ki, kérem – láttam, ahogy Amarth szeme villan egyet a tiszteletlenség miatt, mire úgy éreztem, mintha egy nehezéket dobtak volna a lelkemre.
- A Gyehennát kell elhoznia nekünk.
- A micsodát? – néztem rá nagy szemekkel. A szemem sarkából láttam, ahogy Dave arcán átfut a döbbenet. Ez nem tűnt túl jónak.
- Igazából a valódi Gyehennát csak maga Káin és legősibb gyermekei tudják megidézni, s ez a világ végét jelentené mind a vámpíroknak, mind a halandóknak, mivel a tüzes lángeső a legendák szerint mindent elpusztítana, ami az útjába kerül. De mivel Káin hollétét senki sem tudja, és mivel tudtunkkal egyik legerősebb gyermekét, Iskarióti Júdást a szüleinek sikerült csodálatos módon megölniük, nem számíthatunk a közeljövőben jövetelére.
Összeszorítottam a számat, ahogy eszembe jutott a napló, amiben le van írva, hogy a Drakula csak egy volt Júdás temérdek neve közül, amivel illették a történelem során.
- Az ön feladata lesz, hogy magához szólítsa az ellenséges vámpírokat, akiknek többségét már idevonzotta Amerikába az ereje, és a tisztítótűzbe vesse őket gonosz tetteikért.
- Azt várja tőlem, hogy mint holmi tökéletes fegyver Istent játsszak, aki ítélkezik? Azt várják, hogy részt vegyek ebben a „vallási” őrületben?
- Pontosan. Vagy nem akar leszámolni az anyja gyilkosaival?
- Miről beszél?
- Igen, ők ölték meg az anyját, jól hallotta.
- Na nem, ezt én nem hallgatom tovább… - indultam volna el kifelé, de éreztem, ahogy Amarth ereje utánam nyúl.
- Elizabeth, itt maradsz!
- Én ezt nem vagyok hajlandó…
- De igen, meg fogod tenni! – állt fel Amarth metszően villogó szemekkel – Megparancsolom! Ezúttal nem fogsz elmenekülni!
Legnagyobb elképedésemre térdre estem az iszonyatos erőtől, ami belőle áradt, és akaratom ellenére formáztam megreszkető szájjal a szavakat:
- Igen… Mester…
Mérhetetlen düh és gyűlölet lángolt fel bennem iránta, irántuk, de tehetetlen voltam.
- Holnap éjjel eljön az idő – vette vissza elégedetten a szót a gróf – Hogy addig se tegyen semmi meggondolatlan dolgot, jelezném, hogy nálunk van hőn szeretett Mr. Gahanjének felesége és kislánya. Ha ellenkezni szándékozna, ők látják kárát.
Döbbenten néztem Dave-re, akinek arcára iszonyatos kifejezés ült ki.
- Micsoda?! Hogy merészelik! – lépett egyet előre, de Dita ereje a térdeire kényszerítette őt is, ahogy haragos tekintettel ránézett.
- Ne merészeld, Dave! – sziszegte reszelős hangon, ami nem illett tökéletes arcához – Csupán biztosítékként vannak nálunk, hogy a kis barátnőd fejében meg se forduljon semmiféle rebellis gondolat!
Láttam Dave-en, hogy a düh keserű könnyeivel küzd mereven a márványlépcsőt nézve maga előtt, miközben Mestere ereje mozdulatlanságra kárhoztatta.
- Jól van, megteszem. Mester, elengedhetsz – jelentettem ki halkan, mire éreztem, hogy tagjaim felengednek. Kifejezéstelen arcot erőltettem magamra, ahogy felnéztem az elégedett vámpírokra. Csupán Tegara méregetett sajnálkozva. Dave még mindig nem nézett fel térdeltéből, Dita erősen tartotta őt.
- Remek. Tegara majd felkészít, és pontosan elmondja, hogy mit kell tenned – intett a gróf, mire a mellette ülő boszorkány engedelmesen felállt, és odalépve hozzám belém karolt és kivezetett a teremből.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltottam, mikor a szobámba értünk.
- Kérlek, halkabban. Figyelj! Várható volt valamilyen aljas húzás a részükről – suttogta az idősebb nő ellenőrizve, hogy nem hall-e valaki minket, majd hogy ezt meg is előzze, pár varázslatot mormolt.
- Hogy? Maga sem ért egyet velük? Azt hittem, az ő oldalukon áll.
- Nem, én csak a magam oldalán állok. Legszívesebben én is szabadulnék, de tudom, hogy Karnstein gróf túl régóta és túl sok kötelékkel láncol a szolgálatába. Ha ő elbukik, én is elbukom.
- De nem lehetne…
- Nem. Ne törődj velem – ragadta meg a kezeimet, ahogy leültünk az ágyra – Te még fiatal vagy, neked még van esélyed és erőd túlélni ezt az egészet Mr. Gahannel és a családjával.
- De mégis hogyan?
- Nagyon figyelj rám, most elmondom, hogy mit kell tenned…
Másnap éjfélhez közeledve értem jött Armando, a szolgáló vámpír az első estéről. Kihúzva magamat igazítottam meg a rozsdabarna fűzős ruhámat, melynek szoknyarésze tökéletesen eltakarta két fegyveremet.
Belépve a terembe sokkal több vámpírt láttam. Úgy tűnt, minden klántag meghívást kapott az eseményre, nehogy véletlen valamelyiküket elégessem. Elfoglaltam a helyem, és vártam. Nem néztem Dave-re, így is láttam, hogy a szemeiben kétségbeesett könyörgés villan. Gondolatai legalábbis ezt sugallták, de kizártam őket.
- Drága barátaim, Klántagok! – emelkedett szólásra a gróf ezúttal hozzá hasonlóan illusztris férfiak és nők koszorújában, akik feltehetőleg a Bölcsek lehettek – Először is vendéglátónk, Miss Dita Van Tesse megkért, hogy tolmácsoljam, mekkora megtiszteltetés a számára, hogy vendégül láthatja népes klánunk valamennyi tagját! Ennek jómagam is felettébb örülök, és engedjék meg, hogy bejelentsem: a tervünk az utolsó fázisba lépett. A boszorkány Elizabeth Goldwing ezúttal nem fog cserbenhagyni minket, és beteljesíti végzetét, megtisztítja világunkat a söpredéktől, akik aljas húzásaikkal veszélyeztették olya hosszú időn keresztül az életünket.
Itt a vámpírok kimérten tapsolni kezdtek, mely egy perc után úgy maradt abba, mintha egyetlen akarat vágta volna el.
- Bizonyára midannyian érzik a vonzást, mely tökéletes fegyverünkből árad. Ennek célja, hogy az ellenséget közel csalja, hogy aztán a Gyehenna tisztítótüzébe küldje őket. De ne tartsanak semmitől, önök nincsenek veszélyben. A tűz egyedül becstelen ellenfeleinkre jelent veszélyt.
Hűvös tekintettel néztem a grófra, majd végig az egybegyűlt több száz vendégen, végül Dave-re pillantottam. Éreztem, hogy az energia megszalad és felborzolódik körülöttem, de visszafogtam kicsit, mint ahogy a dühömet is elfojtottam, mikor megláttam Dave arcán a hosszú lángoló vörös vágást. Fogalmam se volt róla, hogy mivel csinálhatták, hogy nem forrasztotta be tökéletes vámpírbőre. Sejtettem, hogy Dita rendesen megszorongatta, hogy nyugton maradjon, és ne kezdje keresni a családját.
A teremben lévő vámpírok megérezték ezt a kisebb energialöketet, és most már azok is mind engem figyeltek, akik eddig a grófot nézték.
- Elizabeth, itt az idő. Kezdje el! – szólalt meg utoljára, mikor az óra elkezdte ütni a tizenkettőt. „Micsoda drámai időzítés…” – gondoltam magamban lenézően, de Amarth akaratára meghajtottam a fejemet, majd belekezdtem.
Ősi varázsigéket kezdtem suttogni, melyek visszhangozva hangosodtak visszaverődve a falakról. A lábamnál felizzott egy rúnákból álló kör, egy időben azzal, amikor a szemeim átváltottak ugyanerre az arany színre, és az energia kicsapott a testemből. Hamar irányítottan küldtem ki az éjszakába, hogy még közelebb hívjam a vérszopókat. Abban nem találtam semmi rosszat, hogy jó pártól megszabadítom a Földet. Éreztem őket. Rengetegen voltak! És mindenkire hatott a hívásom a két ellenséges klánból, bár tudtam, hogy ennyiben nem merül ki a Földön élő vérszopók száma.
„Ez az, Elizabeth! Égesd el őket mind egy szálig!” – hallottam Amarth ösztönzését, de durván kivágtam a fejemből. Éreztem, ahogy a mágia elemi erővel robban ki belőlem. Felemelt kezeimből csak számomra látható tűzfolyam indult meg. Pillanatokon belül hallottam a halálsikolyokat, éreztem porrá égni a testeket. Kiáltásuk túlvilági ezüstpapírként zizegett a fülemben, de nem álltam meg. Egyre csak fogytak. Menekülni akartak tőlem, de nem volt kiút. Újabb löketet indítottam útjára a távolabb lévők lelkéért. Hamarosan mind elégett.
- Igen! Ez az, Elizabeth! – kezdte Karnstein - Gyönyörű! A Gyehenna megtisztította…
Hirtelen hallgatott el, ahogy az eddig a plafon felé néző fejem feléje fordult, és lángra lobbantotta az öreget. Nagy kavarodás támadt a teremben. A vámpírok felpattantak és vagy menekülni próbáltak, vagy rám támadtak. A menekülők mind meghaltak a tűzkupolától, melyet a birtok köré vontam, s amitől kezdett elviselhetetlenné válni a hőség odabent, de az én hajamat mégis hűvös szellő borzolta.
Újabb hullámot indítottam útjára, mely végzett a Bölcsekkel, és az erősebb vámpírokkal is. Szívem őrült módon dobogott, a testem pedig pattanásig feszült, ahogy lelki szemeim előtt feltérképeztem a kastélyt, és kivonva Jennifert és a hozzá bújó síró Stellát a hatalmam útjából, minden mozgó alakot megsemmisítettem. De ekkor megéreztem Amarth parancsoló erejét. Nem volt olyan nagy hatással rám, mint korábban, de a koncentrációban megzavart. Főleg mikor valamilyen port vágott a szemembe, amitől elsötétült minden. Magamnál voltam, de a tűzbúra szertefoszlott, én pedig nem láttam semmit, bár éreztem, hogy szemeimből ömlenek a könnyek. A kör megvédett a támadások ellen, de éreztem, hogy Amarth gyengíti. Annak ellenére, hogy nem láttam, pontosan tudtam, hogy hányan vannak a teremben. Csupán ő, Dita, Zenon, Rowan és Dave volt életben. Tegara egykori Mestere mellett élettelenül nyúlt el a padlón. Eszembe jutott, hogy a kötelékeknek köszönhetően ő is meg fog halni, ha a gróf elpusztul, de nem bánta. Túl sokat élt meg, de nekem segített, átadta minden tudását, mert fiatal önmagát látta bennem, csak neki nem volt bátorsága és elég ereje kitörni. De nekem van! Éreztem! Harcra kész voltam! Lassan kitisztult a kép. Éreztem, hogy a vámpírvér aktivizálódik bennem, ahogy felizzik a szemem. Igaz, hogy mindent aranyló színben láttam, de ha már emberi szemeim cserbenhagytak, legalább ezzel sikerülni fog legyőznöm a maradékot!
Letéptem magamról a nehéz szoknyát, ami alá előrelátóan felvettem egy fekete nadrágot és övemről rögtön a kezeimbe került a tőröm és a pengeéles katanám. Rowan és Zenon felém repült, mint két árnyék, de a tőrt tartó kezem egyetlen mozdulatára hamuvá égtek. Dita felordított, és szintén ott termett előttem, de az aura, mely védelmezett nem engedte, hogy a torkomnak essen. Jobbja megfeketedett, ahogy mindenáron próbált a forró levegőn átnyúlni. Amarth gyengítésének hatására már majdnem sikerült is neki, ezért villámgyorsan ellöktem a férfit. Végigszánkázott a poros márványon. Ekkor Ditának sikerült megragadnia a torkomat nem törődve a kezén végigvágó forró fájdalmon. Tőrömet hirtelen vágtam a szívébe. Túlvilági hangon felsikoltott, majd hitetlenkedve hátrált pár lépést, végül az arcomba nevetett.
- Te bolond… ha engem megölsz… ő is meghal! – kacagott fel fülsértően, majd térdre esett, és lassan fekete hamuvá esett szét.
A tőr hangosan koppant a mocskos márványon.
- Dave! – kiáltottam felkapva a fegyvert és a trón felé kezdtem futni, ahol a földön vergődött ismerős alakja. – Dave!!
De ekkor éreztem, hogy jobbról nekem vágódik valami, én pedig hosszan csúsztam végig a földön. Amarth volt az, aki már ott is állt karddal a kezében. Dühöm újra fellángolt, amiért akadályozni próbált.
- Nem mentheted meg. A Mestere nélkül ő is meghal, mint ahogy te is, ha végzel velem – vigyorgott rám önelégülten.
- Ne bízd el magad, Amarth! Már nem olyan nagy a hatalmad felettem – lendültem támadásba. Pengéink hangos csattanással találkoztak.
- Oh, igazán? – húzta összébb a szemét, mire a tőrt tartó kezem lejjebb mozdult meggyengítve az állásomat, amivel nekifeszültem, ezért hátrébb ugrottam, majd rögtön újra támadtam.
- Nagyon sietős, igaz? Mennél a halott szeretődhöz? – vágta meg csupasz alkaromat, amire én csak felszisszentem.
- Ne játssz velem, Amarth! – kiáltottam vissza, mire pár percig csak a zihálásunkat és a kardjaink gyorsuló csengését lehetett hallani. Már csak ő maradt talpon. Csak ő akadályozott meg attól, hogy megmentsem Dave-et, ha ez lehetséges egyáltalán.
Nem kíméltük egymást. Egyre több seb borította a testünket. Mindig ha a végső csapásra emeltem a kardomat, az erejével arrébb mozdította. Aztán megelégeltem. Kihasználva, mikor elhibázott egy lépést, az energiával a földre taszítottam kirúgva kardját a kezéből, és szúrásra emelve tőrömet lenéztem rá. Hiába feszült már az erőmnek, az elszívta valahogy az övét, és ellene fordította fogságban tartva őt.
- Elizabeth, ne! Tudod, hogy szeretlek!
- Hazugság. Nem tudsz meghatni – sziszegtem rá – Évszázadok óta várok erre a pillanatra te áruló!
- Bolond! Ha engem megölsz, te is meghalsz!
- Ebben én már nem vagyok olyan biztos – mosolyodtam el, és teljes erőmből szúrtam. Amarth felordított, majd rám nézett.
- Ribanc! Ezt még megbánod…
- Oh, nem, nem fogom megbánni. És te nem fogsz újjászületni, ezt garantálom! – súgtam megmozgatva a kést fekete szívében, nem törődve a saját mellkasomban kelő fájdalommal.
Ahogy kiegyenesedve felálltam elengedve a tőrt, abból tűz tört elő végigfutva Amarth testén lassan elemésztve a fájdalomtól eltorzult arcú vámpírt. Elviselhetetlen hőséget éreztem, patakokban folyt rólam a víz, de összeszedtem magam, és felkanalaztam magam térdeltemből, s mellkasomra szorított szabad kezemmel Dave felé kezdtem botladozni miközben oda sem figyelve varázsigéket mormoltam, melyek lassan elszakították a kötelékeket haldokló „Mesterem” és köztem.
Felérve a lépcsőkön, melyeket hamu, tűz és vér szennyezett be, kiejtve kezemből a kardomat térdre estem Dave mellett. Még lélegzett, de csak nagyon gyengén.
- Dave, Dave, hallasz? Hallasz engem? – pofoztam meg gyengéden. Lassan nyitotta ki halványzölden világító szemeit.
- Liz. Sajnálom, hogy bele… hogy belerángattalak ebbe… az egészbe! Nem… kellett volna elhoznalak ide – suttogta rekedten.
- Dave, ne beszélj hülyeségeket! Ezt nem kerülhettük el. De most már vége! Szabadok vagyunk. Legyőztem őket. Ne merészelj most meghalni! Jen és Stella is jól vannak! Megóvtam őket.
Beszéd közben kétségbeesetten próbáltam kieszelni valamit, amivel visszarángathatnám a halál kapujából, ahol már egyszer régen járt. Hirtelen világosodtam meg, és ugyanazokat a varázsigéket kezdtem mormolni, mit amikkel eltéptem a kötelékeket a haldokló Amart-tól. Reméltem, hogy sikerülni fog Dave-vel is. Nem akartam, hogy az a kurva magával ragadja a pokolba!
- Köszönöm, Liz. Mindent. De engem nem menthetsz meg… Csak a saját Mestereden működött ez a módszer… Én is csak azért… tartottam ki eddig, mert a véred megvédett… De most búcsúzom…
- Nem! Ne merészeld, hallod? – ragadtam meg fekete ingjénél fogva, s éreztem a forró könnyeket fájdalmasan sajgó szemeimből hullani – Megmentelek, hallod?! Megmentelek, mert… szeretlek! – kiáltottam, de Dave már nem válaszolt.
Felzokogtam, majd az utolsó ötletemet felhasználva szétnyitottam az Amarth által megsebesített alkarom sérülését, és a szájához tartottam. Éreztem, ahogy mágiával telt vérem folyik a sebből. Csöndes mellkasára hajtva fejemet könnyeztem. Éreztem, hogy gyengülök, hogy testem egyre jobban reszket, ahogy az erőm húzódik vissza belém. A meleg levegő kedvesen járta át kihűlt tagjainkat. Félig öntudatlan állapotban sodródtam, és tudtam, hogy varázsoltam. Az ösztöneimből. Pár perc múlva éreztem, ahogy Dave szíve megdobban a fülem alatt. Elmosolyodtam, továbbra sem mozdulva. Dave végre nyelt egyet, majd lassan a sebemre tapadt. Kába fejjel felnéztem rá. Pont akkor pattantak ki sárgás-zölden izzó szemei, ahogy levegő után kapott. Vérem egyre gyorsuló iramban öntötte el a száját. Már az sem érdekelt volna, ha az utolsó cseppet is elszívja. A lényeg, hogy élt. Rettenetesen gyengén ejtettem vissza a fejemet egyenletesen emelkedő mellkasára, majd magával ragadott a feketeség.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés