|
11. Fejezet
2007.07.17. 12:17
11. Fejezet
Kellemes meleg ölelt körül. Valaki az arcomat simogatta. Sodródtam a puha sötétségben. Sóhajtottam. A melegség közelebbről érződött. Egy tenger hangját hallottam. Madarak csiviteltek, és megéreztem a sós szellőt is, mely végigsimogatta a testemet. Nagyon lassan nyitottam ki sajgó szemeimet. Egy kis időbe telt, mire be tudtam homályosan fókuszálni, hogy mi is az, amit látok. Egy fekete madár volt. Talán főnix. Dave madara. Dave bal válla. Dave!
- Dave… tényleg te vagy az? – suttogtam olyan halkan és reszelősen, hogy még én is alig hallottam.
- Igen, én – fonta szorosabbra az ölelését.
- Hála az égnek… élsz! – sóhajtottam, de rögtön összerándultam, ahogy a mellkasomba szúrt a fájdalom.
- Nem. Hála neked és a vérednek. De most aludj! Még gyenge vagy. Ne félj, itt maradok veled. Már biztonságban vagy.
Elmosolyodva csókoltam meg a madarat szorosan átölelve a tulajdonosát, majd beburkolódzva teste melegébe aludtam vissza.
Nem tudom, hány napja fekhettem és aludhattam. Párszor felébredtem, és Dave mindig ott volt mellettem. A karjaiban tartott, teste pedig melegített. Na nem mintha hideg lett volna, de azt hiszem, a bennem eléggé lemerült mágikus tűznek szüksége volt a teste melegére. Csodás érzés volt, ahogy bebugyolált és csiklandozott mindkettőnket! Aztán következtek a gyógyító alvások. Álom nélkül, pihentetőn.
És ma végre úgy éreztem, hogy képes vagyok tovább is fennmaradni pár percnél. Magamhoz térve egy nagyon halványkék szobában találtam magam fehér takarók közt a nyakamig betakarva. Dave most nem volt mellettem. Egyedül feküdtem a világos helyiségben. Jobbra pillantva felfedeztem az ajtót, mellette egy kis kézmosóval, de ami sokkal jobban lekötött, az az éjjeliszekrényen álló pohár telis-tele vízzel. Óvatosan nyúltam érte, és hamar eltűntettem a háromnegyedét. Aztán balra néztem ülő helyzetbe tornázva magamat. Egy kétszárnyas tolóajtó vezetett egy homokos partra. Tehát nem álmodtam a tengert. De még mindig kicsit aranyszínben láttam mindent.
Nagyon lassan az ágy szélére ültem a takaróba bugyolálva magamat. Pár percig csak gyűjtöttem az erőmet, majd az egyik székre készített meleg holmikért nyúltam. Miután felöltöztem, sikerült lábra állnom, és a tükör elé lépnem. Egy pillanatra megijedtem a tekintetemtől. A szemem fehérje még sűrűn véreres volt, az arany íriszek pedig még nem tűntek el. Miután megfésültem a hajamat és összegumiztam, felvettem az asztalról egy fekete napszemüveget, ami tökéletesen illett rám, és eltakarta abnormális pillantásomat. Meleg garbóm nyakát feljebb húzva léptem ki a szobából, mely egy tengerparti kedves kis nyaraló egyik helyisége volt.
A parton háttal álló Dave felé indultam, akin csak egy fehér póló és egy agyonmosott farmer volt. A nap bizonyára kellemesen melegen sütött, de én fáztam még mindig. Telefonált, ezért megálltam hallótávolságon kívül, és csak néztem őt. Láthatóan semmi baja nem volt, majd kicsattant az egészségtől. Újra ott volt a tűz a mozdulataiban, ahogy gesztikulált.
„Az én tüzem” – gondoltam mosolyogva, mely még szélesebbé vált, mikor cipőjével elkezdte tűrni a nedves homokot. Fázósan összefonva karjaimat álldogáltam, mikor letéve a telefont meglátott. Felderült az arca és odasietett.
- Liz! Végre, hogy felébredtél! Úgy örülök! – ölelt magához, amit viszonoztam is.
- Hé, kislány, te reszketsz! – dörgölte meg a hátamat kezeivel, én meg mohón faltam magamba teste melegét.
- Tudod, most azt hiszem úgy vagyok a meleggel, mint te az illatokkal. Legalábbis még újra kell töltődnöm – vontam meg a vállamat, fejemet a mellkasába fúrva.
Felnevetett – Istenem, de hiányoztál!
- Te is nekem. Elmondanád, hogy mióta vagyok itt, és mi történt, és mi ez a hely, és miért nem látok még mindig rendesen?
- Hohó! Azért levegőt is vegyél, szívem!
Kérdőn néztem rá. A keze a napszemüveg felé nyúlt, de megfogtam a csuklóját. Elmosolyodott.
- Nem ismerős a helyzet?
- De, csak a szerepek cserélődtek meg.
- Igen. Levehetem? – bökött a szemüveg felé. Végül bólintottam. Kicsit feljebb irányítva a fejemet tanulmányozta a szemeimet.
- Sajnálom, Liz, de lehet, hogy a szemeid örökre ilyenek maradnak. Jennifer orvos barátnője szerint, aki ellátott téged miután idehoztunk, csúnyán megsérültek az „emberi” szemeid attól a portól, amit Amarth szórt beléjük. Valószínűleg olyan vegyület lehetett benne, ami vakságot okoz. Nagy az esély rá, hogy most is csak azért látsz, mert a „vámpíréned” segít, hogy úgy mondjam.
- Tehát akkor a harc óta ilyen a szemem?
- Igen.
- Azóta mennyi idő telt el?
- Nyolc nap. Miután megmentettél, elvesztetted az eszméletedet, én meg magammal vittelek megkeresni Jent és Stellát, aztán kocsiba ültünk, és elhoztalak titeket ide. Jen felhívta az orvos barátnőjét, aki már látott pár furcsaságot, majd ők elláttak, míg én Rosie-t nyugtattam. Aztán ők elmentek, kikötve, hogy nem mozdulok mellőled és vigyázok rád. Na nem mintha el lehetett volna vonszolni mellőled. Úgy kapaszkodtál belém, mintha az életed függne tőle.
- És Jen mit szólt ehhez?
- Ő okos nő. Elfogadta és megértette, hogy ez egy különleges helyzet, ráadásul még hálás is volt, hogy megmentettél.
- Erős asszony.
- Igen, az. Pár nap múlva benéz. Meg akarja köszönni neked, hogy mindannyiunkat megmentettél.
- Ugyan… - hajtottam le a fejemet, és bújtam vissza a mellkasához gondolatban hozzátéve, hogy inkább miatta mentettem meg a kislányt és a feleségét is.
- De, ez fontos és nemes cselekedet volt. Örökké hálásak leszünk neked. Na gyere, menjünk be, mert a végén még megfagysz!
- Menjünk. Dave…
- Igen? – nézett rám, mikor már kézen fogva vezetett a ház felé.
- Felmelegítenél? – mosolyogtam rá.
- Mire gondolsz? – jelent meg egy kaján vigyor az arcán.
- Azt hiszem, tudok egy nagyon jó módszert rá….
- Hmm… igazán? Na gyere, akkor mutasd meg, hadd segítsek rajtad! – húzott be az ajtón, és már hámozta is lefelé a garbómat.
Pár végigszeretkezett nap után tényleg betoppant Jenny és hálálkodva szorongatta a kezemet. Nem győzött köszönetet mondani. Addigra elég jó állapotba kerültem, noha a napszemüveget még mindig hordanom kellett, ha kimentem a partra, vagy ha nem akartam senkit megijeszteni. Dave és én már hozzászoktunk, de egyelőre nem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy életem végéig így kelljen járnom. Jennyvel egy finom vacsorát költöttünk el, amit ő főzött. Aztán elbúcsúzott Rosie-ra és Jimmyre hivatkozva, akikre Dave legidősebb fia, Jack vigyázott.
Éjjel Dave mellkasán nyugtatva fejemet sokáig gondolkodtam Jennyn, Dave-en, és magamon. Pár napot még adtam magunknak, míg teljesen egészségesnek nem éreztem magam. A napok szinte minden egyes percét együtt töltöttük. Kellemes felfedezés volt mindkettőnk számára, hogy Dave-nek a vérem úgy tűnt, annyi energiát adott, hogy a harc óta még nem kellett vadászni mennie; csak szeretkezéseink közben kortyolt néha aprókat belőlem. Mindazonáltal a hangulatom kezdett kicsit minden nappal lejjebb süllyedni.
Csütörtök volt. Egyedül ébredtem, láttam Dave-et a parton sétálgatni. Felöltöztem, és utána mentem.
- Szia.
- Jó reggelt! – fordult felém mosolyogva, és átölelve adott egy csókot, de látva, hogy valamit mondani akarok, elengedett, és csak a kezemet fogva húzott finoman magával, hogy csatlakozzam sétájához. – Mi az?
- Dave, sokat gondolkodtam.
- Ajaj, ez nem hangzik túl jól.
Mosolyogva megböktem, majd újra elkomolyodva folytattam: - Elmegyek.
- Hova? – kérdezte érdeklődőn. Nem esett le neki.
- Végleg.
Megtorpant és értetlenül nézett rám levéve a napszemüvegemet.
- Mi? Miért? Most, hogy végre együtt lehetünk?
- Dave, ennek így semmi értelme. Most ugyan velem vagy, de hamarosan vissza kell menned. Neked a lányod és a feleséged mellett a helyed. Nekik kell segítened feldolgozni a történteket. Szükségük van rád. Nekik segíts, én már jól vagyok.
- De, Liz… Megoldjuk! Költözz oda New Yorkba, a közelünkbe! Ott tudunk találkozni…
- Nem, Dave – fogtam kezeim közé az arcát – Ez önzőség lenne. Csak ártanál vele mindannyiunknak. Nem, én visszamegyek Londonba. Most már meg tudom védeni magam, hála neked. Új életet kezdek megpróbálva lezárni a történteket.
- De Liz, ezzel a szerelmünket is lezárod! Ezt akarod?
Keserűen elmosolyodtam.
- Igen. Így lesz a legjobb.
- De… de én szeretlek!
- Tudod jól Dave, hogy én is, de már döntöttem – néztem komolyan a szemébe, amiben fájdalom csillant.
- Mondd, miért kínzol? – súgta.
- Kérlek, ne nehezítsd meg – támasztottam a homlokomat az övének behunyva még mindig sajgó szemeimet. Éreztem, ahogy szorosan átölel.
- Liz! Liz, kicsim… Ne… - szorított magához és simogatott ott, ahol ért.
- Már mindent összecsomagoltam. A taxi pár perc múlva itt lesz.
- Tényleg komolyan gondolod – nézett rám.
- Igen.
- Jól van, akkor ezt vidd magaddal… - súgta és szenvedélyesen csókolt hosszú perceken keresztül. Egy dudaszó térített magamhoz.
- Mennem kell, ez nekem szól.
Csak bólintott, majd lassan elengedett. Megsimogattam az arcát, még egy utolsó csókot nyomtam a szájára, majd a ház felé indultam sietős léptekkel.
„Nem utoljára látsz…” – úszott még utánam.
Nem válaszoltam, csak megszaporáztam lépteimet napszemüvegemmel eltakarva ezüstös könnycseppjeimet.
Vége
By: Useless-girl
2007.06.11-16.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés