|
67 - The Line Begins To Blur
2007.07.24. 18:38
67.
Kezdett megint fülledtté válni az idő. Zsó már régóta szeretett volna eljutni San Francisco-ba, ahol az egyik kedvenc Anne Rice regénysorozatából is játszódott pár rész. Most végre itt volt. Valamiféle fesztiválra kapott Dave meghívást, hogy jótékonysági célból lépjen fel pár számmal, amit szívesen el is fogadott, és rábeszélte őt és a gyerekeket is, hogy jöjjenek el vele. De nem csak Ewan és Lilian élvezhette az egész napos programokat, erősítésnek eljött Jack és Viva is, akikről végül kiderült, hogy ténylegesen együtt vannak már egy jó ideje. Kapcsolatuk "titkolását" azzal magyarázták, hogy annak idején, mikor összejöttek, Dave és Martin nem voltak túl jó viszonyban, és féltek, hogy rossz szemmel néztek volna rájuk. Mióta pedig rendeződött a viszony a két barát között, egyszerűen annyi dolguk akadt, hogy feledésbe is merült a kérdés, de mivel Jack szóban már megkérte a lány kezét, ezáltal beavatták végre a szülőket is. Zsó örült az örömüknek, és szívesen vette, ha a két gyerkőc felügyeletében segítettek. Lilian lévén, amúgy is könnyen barátkozó típus, hamar belopta a szívükbe magát, és még Ewan is egész kedvesen viselkedett.
Hamarosan indulniuk kellett a koncertre.
- Dave, drágám, mikor is kezdesz pontosan? - tudakolta Zsó sokadjára, miközben a fülbevalóját tette be a fülébe.
- Két óra múlva, úgyhogy szedjük össze magunkat - érkezett a válasz.
- Rendben, én kész vagyok - simította le elegáns, kicsit indiai beütésű fekete ruháját, melyre arany színű kacskaringós vonalakat hímeztek pár azonos színű flitterrel megfűszerezve a darabot - Jó leszek így?
- Gyönyörű vagy - nézte végig a férfi, aki a szokásos fekete összeállításban tündökölt - De most már menjünk.
- Jól van, jól van. Összeszedem a gyerkőcöket. Viva és Jack már vár ránk a nappaliban - hagyta el a hotel hálószobáját sietősen.
Dave csatlakozott a nappaliban ülőkhöz. Üdvözölte a fiát, majd elcsevegtek, míg nem jött Zsó. A nő látta párján, hogy már feszült egy kicsit a koncert miatt, tudta, hogy ilyenkor szófukarabb, ezért inkább hagyta kicsit a gondolataiba merülni, s a gyerekekkel beszélgetett míg oda nem értek a helyszínre. Látta, hogy Dave kicsit fellélegzett.
Dave a helyszínen kapott pár fontos instrukciót és ő is adott párat. A gyerekeket személyesen helyezte el a helyükön, majd elbúcsúzott tőlük és eltűnt a színpad mögött, hogy felkészüljön. Nem bírta tovább, pár percnél és megüzente Zsónak, hogy menjen utána. Mindig nagyon ideges volt a koncertek előtt, kellett neki valaki, aki segít ezt átvészelni. A nő megígérte, hogy hamarosan visszatér a VIP-szektorba, ahol Jackékre bízta az izgatott Liliant és az érdeklődő Ewant, majd egy kis kóválygás és az egyik crew-tag útbaigazítása után megtalálta a színpadhoz vezető utat. Körbenézett, és Dave-et a függöny környékén látta meg, ahogy idegesen mászkál. Egy halvány mosollyal érintette meg a vállát - Nyugi szívem, nem lesz gond. Profi vagy!
- Nem vagyok nyugodt! El fogom szúrni! Vagy mi van, ha az egyik hangszer száll el, én meg ott állok némán? És ha megdobálnak? - fakadt ki az ideges férfi.
- Dave, drágám - fogta két keze közé az arcát, ritkán látta ilyen idegesnek. Nem tudta, hogy miért csinálja ezt, hiszen már több ezer koncertet előadott. Talán a közönség soraiban ülő mozgássérült gyerekek miatt is, akiknek a jótékonyság szólt? - Kincsem, nem lesz semmi baj! Feltalálod magad, ismerlek már annyira - mondta megnyugtató hangnemben.
- Az a sok ember mind azért jött el, hogy engem megnézzen! El fogom szúrni!
- Dave, mi van veled? Ezer meg ezer bulit lenyomtál már - simogatta meg a tarkóját.
- De az más! Azok már lementek. Mindig van lehetőségem orbitálisan elcseszni egy koncertet!
- Kicsim, mit mondjak, hogy megnyugodj?
A férfi Zsóra nézett, aki már jól ismerte ezt a pillantását.
- Mire gondolsz, Dave? - kérdezte gyanakodva, és érezte, ahogy derekán szorosabbra fonódnak a férfi karjai.
- A kérdésed helyesen úgy hangzik, hogy mit tehetnél értem... - súgta halkan.
- És mit? - húzta össze finoman a szemöldökeit.
A férfi nem mondott semmit, csak kihúzta a kis helységből egy folyosószerűségre. A közönségtől csak egy vékony függöny választotta el őket.
- Akarlak. Itt és most - jelentette ki ellentmondást nem tűrve.
- Megőrültél?! - suttogta körbepillantva - Bárki megláthat! És húsz perc múlva a színpadon kell lenned! - tette a kezeit Dave vállaira, hogy megpróbálja távol tartani őt.
- Nem érdekel... - fújtatott, majd el is kezdte csókolni a nőt.
Zsó egy darabig próbált ellenállni, de úgy tűnt, ellenkezésnek helye itt nincs. Dave határozottan egy árnyas helyre húzta, és a falnak szorította. - Dave... ne! - nyögte halkan, mikor érezte, hogy felgyűri a ruha alját.
A férfi nem törődött vele, tudta, hogy hogyan érvényesítse az akaratát. Szenvedélyesen kezdte ingerelni a testét, ahol érte.
Zsó újra felnyögött, de ezúttal már vágy is keveredett a hangjába, ahogy a férfi vállaiba kapaszkodott. Hagyta, hogy benyúljon a bugyijába. Érezte, ahogy az adrenalin száguldozni kezd a vérében. Néha-néha azért aggodalmasan körbepillantott, de Dave ujjai és a nyakát harapó szája elaltatta éberségét.
Dave egyre inkább belelendült, ahogy lassan feltűrte a fekete ruha alját, egészen Zsó derekáig. Ujjai rögtön el is tűntek a nőben, miután a bugyit is letolta róla és szenvedélyesen mozogni kezdett velük. Hallgatta, ahogy Zsó egyre jobban és jobban nyög, sóhajtozik néha aprókat sikolt. A tömeg morajlása nagyjából elnyelte a hangokat, de, ha valaki elég szemfüles, akkor simán kiszúrhatja őket a jókora résen keresztül, ami a függöny és a külvilág közt volt. Elmosolyodott, majd kihúzta ujjait Zsóból. Nem volt sok idejük, úgyhogy a tettek mezejére lépett. Megemelte kedvesét, hogy az körülfoghassa a derekát és ő belécsúszhasson. Nem bírt elfojtani egy nagy nyögést, majd megkezdte támadását. Rendkívüli mentális erővel koncentrált csak Sophie-ra és senki másra. Egyre jobban belelendült a mozgásba, egyre jobban fokozódott benne a kéjérzet. Már csak pár mozdulat... Ekkor éles és fehér fény villant.
Sophie automatikusan eltakarta a szemét, de ujjain keresztül látta, hogy legrosszabb félelmei váltak valóra. Egy fotós gépe villant az előbb. Ijedten húzta le a ruháját, és állt talpra.
- A kurva élet! - szaladt ki a száján, és továbbra is ijedten nézett Dave-re, aki már fel is húzta a cipzárját.
Dave fenyegetően lépett egyet a firkász felé, de az az évek tapasztalatainak hatására gyorsabb volt és hihetetlen sebességgel tűnt el. A férfi ment volna utána, mikor szólították a színpadra. Bocsánatkérően és bűnbánóan nézett Zsóra, majd a színpadra lépett. Biztos volt benne, hogy mire a nap véget ér a neten fent lesz a hír.
Zsó tanácstalanul állt, és hallgatta, ahogy a közönség felmorajlik, mikor párja fellép a színpadra. "A kurva életbe!" - ismételte meg magában - "Ez most nagyon nem jött jól! Mi az istent mondjak a gyerekeknek? És milyen visszhangja lesz ennek? Van értelme a firkász után mennem?" - simította hátra a haját idegesen, miközben zaklatottan mászkált a színfalak mögött, míg nem rászóltak, hogy jobb lenne, ha nem tartózkodna itt. Már épp vissza akart szólni, mikor rájött, hogy a gyerekek tényleg várnak rá. "Te jó ég! Hogy nézzek így a szemükbe? Főleg, ha megjelenik! Hogy lehettünk ekkora barmok?" – zakatolt a fejében, majd nagy nehezen elbotorkált a helyükig.
- Anya, anya, majdnem lemaradtál teljesen az első számról! - közölte Lilian, aki máris újra a színpad felé nézett a korlátnál állva.
Zsó nem válaszolt, csak merev tekintettel, gondterhelten huppant le a székére. Ekkor még jobban zavarba jött, mert rájött, hogy a bugyiját bizony elhagyta...
Mereven nézte a színpadon energikusan rohangászó Dave-et, és tudta, hogy néhány mozdulata miért tűnt olyan dühösnek.
Dave csak nagyon nehezen tudott a koncertre koncentrálni. Folyton az a nyamvadt firkász járt a fejében. Ez már sok! Megfordult a fejében, hogy beperli, viszont közszeméremsértésért bizony rajtuk is csattanna az ostor. Nem tehet semmit. Gondterhelten lépett le a színpadról és azon nyomban eltűnt a szobájában.
Zsó már bent várta. Miután az utolsó szám előtt megkérte Viváékat, hogy vigyék haza Ewanékat, mondván, hogy valami fontos dolgot kell megbeszélniük Dave-vel, az öltözőbe sietett, és idegesen járkálva pörgött az agya. Dave csendben lépett be. Nem lepődött meg rajta, hogy párja már bent van. Várakozón ránézett.
- Most mit csináljunk? - torpant meg az izzadt férfire nézve, aki épp egy törölközővel törölgette a nyakát.
- Nem tudunk mit csinálni. Az embereim már a hír után járnak, de én nem fűzök sok reményt a dologhoz. Megpróbálhatjuk jogi útra terelni, de mi is a törvény ellen vétettünk.
- Jaj istenem! - hajtotta a homlokát a kezébe - Én mondtam! Tudtam!
- Sajnálom. Az én hibám volt. Megpróbálom elsimítani az ügyet.
- Ha kipattan... hogy nézzek a gyerekeim szemébe? Mit mondjak, ha szembesülnek mondjuk a képpel az iskolában? Hogy a szent szarba magyarázzam meg? - kezdett idegesen járkálni a szobában ráharapva hüvelykujjának hegyére.
- Én... - kezdte volna Dave, de megszólalt a telefonja. Pár pillanat múlva komoran rakta le - A képek felkerültek a netre. Brat már írtó-hadjáratot indított ellene, de... - nem folytatta. Mindketten pontosan jól tudták, hogy az ilyen hírek elképesztő sebességgel képesek földrészeket is beutazni.
- Csodálatos. Egyszerűen kibaszottul csodálatos! - huppant le egy kanapéra fejét a kezeibe hajtva - És még a bugyimat is elhagytam! - nevetett fel keserűen és cinikusan.
- Tényleg nem tudunk mit tenni Zsó - ült le mellé Dave.
- Tudom... - sóhajtott nagyot - Csak... Eric óta nem volt gondom a sajtóval... - csúszott ki szomorúan a száján.
Dave nem mondott semmit. Tekintete kicsit megkeményedett.
- Megvárjalak? – kérdezte a nő rá se nézve. Kitartóan szemezett a cipője orrával. Szinte érezte, ahogy a lelke elnehezül.
- Ha szeretnél.
- Jó. Siess - válaszolta lemondóan, majd elfordítva a fejét elgondolkodva dőlt hátra a kanapén.
Dave gyorsan átöltözött, majd Zsóval együtt a hotelszobájukba vezetett. Hosszas telefonbeszélgetések lebonyolításába kezdett.
- Valami baj van? - puhatolózott Viva kilépve a teraszra miután Lilian és Ewan lefeküdt aludni.
- Nem is kicsi... - sóhajtott kifújva a füstöt.
- Mi a gond? - kérdezte a fiatal nő.
- Azért késtem... azért késtem, mert lefényképeztek Dave-vel... - meredt a távolba.
- És?
- Miközben szeretkeztünk... a színpad mögött - tette hozzá halkan.
- Oh... - huppant le mellé - Ne aggódj, Dave el fog intézni mindent.
- Már késő. Fent van a neten. Brat hívta őt. Még ha le is tudják szedetni, a lapok biztos hogy lehozzák, és tuti, hogy lesz olyan is, aki lementi a képet. Most nem tudom, hogy mit csináljak. Hogy mit mondjak a gyerekeknek.
- Szerintem, nem árt elmagyarázni nekik az igazat. Apám is csinált hasonlókat és anya valahogy mindig meg tudta értetni velünk.
- Tudom, hogy igazad van, csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Anyád hogy csinálta? - nézett rá a szőkés-barna lányra.
- Mindig felkészített rá. Azt mondta, hogy lehetséges, hogy fogunk látni apáról egy képet, ami rossz emberként tünteti fel, de ne higgyük el, amit ábrázol. Ismerjük apát, mi tudjuk, hogy milyen ember. El kell nekik magyaráznod a bulvárlapok világát.
- Igen, ezt kell tennem. Köszönöm Viva, hogy utat mutattál. Bár sajnálom, hogy ezt nektek is meg kellett tapasztalnotok a mi hülyeségeink miatt - gondolt itt a felnőttekre.
- Ez az emberi természet. Nincs miért bocsánatot kérned.
- Talán csak azért, hogy legalább a helyet választottuk volna meg jobban. Uh, na mindegy, már megfájdult a fejem a sok gondolkodástól. Azt hiszem, megyek, megpróbálok aludni, majd reggel elmagyarázom Ewanéknak a dolgot - masszírozta meg halántékát - Jacknek nyugodtan elmondhatod, bár lehet, hogy az apja már felvilágosította - állt fel.
- Jól van - bólintott a lány, majd ő is felállt.
Zsó automatikusan vetkőzött le és állt be a zuhany alá, aztán vett fel egy ujjatlan pólót és egy rövidnadrágot. Az ágyban ücsörögve, felhúzott lábait ölelve várta Dave-et, hogy mit intézett. Reménykedett, bár úgy érezte, hogy semmi értelme. Ezt rendesen elbaltázták. Egy keserű mosollyal jutottak eszébe azok az idők, mikor még mindennaposak voltak, hogy a sajtó rájuk szállt nem csak a Sziget után, hanem mikor kiderült, hogy Eric-kel összejöttek, a terhességei, vagy egykori férje halála... na meg mikor Dave-vel felvállalták a kapcsolatukat a nyilvánosság előtt is. Azóta eltelt jó idő, hogy nem, vagy csak nagyon ritkán cikkeztek róluk, róla... Borús gondolatait az ajtó nyitódása, és Dave ingerült hangja akasztotta meg. Szomorúan pillantott fel rá.
- ... nem érdekel, hogy csinálod csak oldd meg! - csattant fel a férfi - Milyen teher mellett? Amellett, hogy kirúglak, ha nem teszed meg! - ordította a férfi, majd dühösen csapta össze a telefonját - Baszd meg! - káromkodta el magát, miközben erőből a falhoz vágta a készüléket.
Sophie megértette az ingerültségét. Szinte a takaró mögé bújva nézett rá miután szemrevételezte, hogy a telefon bizony csúfos véget ért a fallal való találkozásnak köszönhetően. - Ki volt az? - kérdezte olyan halkan, hogy nem is volt benne biztos, hogy meghallotta.
- Az egyik menedzserem, Ő felel a velem kapcsolatos hírekért. Egyszerűen csak annyit akarok, hogy oldja meg valahogy a problémát, de azt mondja, hogy ez elszabadult. Olyan nincs, hogy elszabadult! Azért fizetem, hogy ezeket megoldja! – tombolt.
- És most jobb, hogy odavágtad a telefont?
- A legkevésbé érdekel a telefon.
- Dave, tudod milyen a Net. Időbe telik, míg leszednek dolgokat róla. És akkor se tudják 100%-osan - jegyezte meg - A lapokról nem is beszélve. Nagyot kaszált rajtunk az a fasz.
- Sajnálom, hogy kitettelek ennek - ült le mellé a férfi.
Zsó halványan, de szomorúan elmosolyodott és jobbjával megfogta Dave combját, ahogy ránézett. - Én is... de megtörtént. Hülyék voltunk.
- Pontosabban voltam. Tényleg nem tehetünk mást, várnunk kell.
- Igen - hajtotta a vállára a fejét, és beszívta ismerős illatát, amitől mindig kicsit megnyugodott - Én csak Liliant meg Ewant féltem.
- Lilian szerintem megérti. De Ewan... ő nehezebb.
- Igen, tudom. Már akkor is sokkal jobban kiakadt, mikor a konyhámban... látott meg minket. Fogalmam sincs, hogy hogyan fog most reagálni. Félek Dave, hogy minden, amit együtt felépítettünk és elértünk, ezzel összeomlik.
- Nem, ha kellően finoman közelítesz hozzá. Aztán idővel lehet normálisabban is.
- Én ezt nem akarom, Dave - bújt még jobban hozzá - Miért kell mindig kockáztatnom? Utálok bárkit is megbántani. Utálom a haragot. Utálom, hogy minden csak bonyolódik, mikor már kezdene rendbe jönni az életünk! Mondd, mivel érdemeltük ezt ki? Nem szenvedtünk még eleget? - fakadt ki arcát a meleg mellkasba temetve, és ahogy keservesen felsóhajtott, hangtalanul elkezdtek folyni a könnyei.
- Kicsim - ölelte magához - Ez a mi életünk ára. A tied meg az, hogy a közelembe jutottál és szeretsz.
- Igen, szeretlek. Talán bolond vagyok, de szeretlek. Nagyon - nézett fel rá könnyes arccal.
- Bolond?
- Igen - hajtotta le a fejét, hogy elbújjon a mellkasában.
- Miért?
- Nem lényeges - szorította magához erősebben.
- De igen az. Nekem legalább is - tolta el magától, hogy a szemébe nézhessen.
Nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemeit egy pillanatra. - A hülyeségeim a múltból, a határozatlanságom, a hibáim... az Erices álmok... - itt már az istenért se nézett volna a férfi szemébe, tudta, hogy érzékenyen érintette ez a téma - ... és hogy...
- Hogy?
- Inkább hagyjuk - húzódott el ölébe ejtve kezeit.
- Sophie, nem. Folytasd.
- De tudom, hogy fáj! - nézett rá egy kis indulattal a hangjában - Nem akarok még neked is fájdalmat okozni! Tudom, hogy utálod a témát! Utálod, ha szóba kerül!
- De tudni akarom! Sosem leszel teljesen az enyém igaz? Örökre osztoznom kell Eric-kel? - fakadt ki a férfi.
Zsó erősen az alsóajkába harapott és lehajtotta a fejét. - Dave... kérlek... erről beszéltem...
- Szóval igen? Jól van Zsó, azt hiszem én itt, és most befejeztem! - mondta, majd dühösen kicsörtetett a helységből bevágva maga után az ajtót.
- Mi?! - csuklott el a hangja - Dave! DAVE! - kiáltott, ahogy feltépte az ajtót, és utána iramodott - Dave! Az isten szerelmére! Várj! Ezt nem gondolhatod komolyan! Ne menj el! - futott utána, és ragadta meg a karját a folyosón.
- Eressz el! Ebből már baromira elegem van Zsó! Maradj az emlékeidnek, ha akarsz, de én inkább élek tovább! - mondta, majd bevágta maga mögött a bejárati ajtót.
- Ne! NE! DAVE! NEE! Ne hagyj el! Ne! Ne csináld ezt velem! Kérlek, ne!! - zokogta kétségbeesetten, ahogy feltépte az ajtót, és könnyein keresztül még látta, ahogy Dave beszáll a liftbe visszanézve rá, ahogy az ajtókeretbe kapaszkodva a földre csúszik - Kérlek, ne! - nyúlt felé egyik kezével, de az ajtók összecsúsztak, ő pedig ott maradt zokogva az ajtófélfába kapaszkodva letaglózó fájdalmával.
- Barom! Barom! BAROM! – sikoltotta saját magára kétségbeesetten és csak kuporogva zokogott.
- Mi az? - rohant ki Jack.
Sophie könnyben úszó szemekkel nézett fel rá és rögtön belekapaszkodott a fiatal férfi pólójába, ahogy leguggolt mellé. Alig bírt megszólalni, de végül sikerült kinyögnie egy akadozó mondatot: - Apád... apád... ! - vetette magát a nyakába, és úgy szorította, mintha az élete függött volna tőle.
- Tessék?!
- Elhagyott! Engem! Elhagyott... - zokogta.
- Dehogy hagyott - ölelte át vigasztalón - Csak hülyeségeket mond. Nekem is szokott. Tudod, nagyon ideges.
- Ezt nem értheted, Jack... - temette a mellkasába az arcát - Minden az én hibám! Miattam ment el! Miattam hagyott itt. Tudom. Én vagyok a hibás. És nem fog visszajönni! Soha... - zokogott újra fel - Pedig én annyira szeretem! Szeretem az apádat, Jack! Szeretem...
- Nincs igazad - mondta, majd óvatosan felállította és beterelte a szobába.
- Én tudom, én tudom, én tudom... - ismételgette szüntelenül az ágyra kuporodva, még mindig potyogó könnyekkel, majd hagyta, hogy Jack nagy nehezen egy nyugtatót erőltessen belé.
Teljesen kikészült érzelmileg, és a takarót, illetve a lepedőt gyűrögetve átkozta saját magát, a gyengeségéért, az ostobaságáért, amiért nem tudta tartani a száját, amiért képes volt kockáztatni ezt a kapcsolatot! Megértette Dave-et! Ő sem tudott volna saját magával együtt élni. De annyira fájt neki, hogy így itt hagyta, hogy azt hitte, beleőrül! Rég törtek fel benne ennyire fájdalmasan az érzelmei... Eric elvesztésekor... Ettől a gondolattól viszont felsikoltott: - Takarodj a fejemből Eric!!! Nem hiszem el, hogy még most is!!! - vergődött az ágyon... és aztán sötétség.
Dave vakon csörtetett az utcán, oda sem figyelt, hogy merre megy. Szerette Zsót, de folyton azt hallgatni, hogy Eric, Eric, Eric.... Ő nem Eric! Nem fog megváltozni, ha Zsó ezt nem képes elfogadni, akkor sajnálja, de ő ezt már nem bírja tovább! Sokáig sétált céltalanul az utcán, mígnem kivett valahol egy szobát.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés