|
68 - The Line Begins To Blur
2007.07.25. 13:19
"A frightend creature locked inside"
68.
Borzalmas fejfájással ébredt, mint akin átment egy úthenger, ráadásul fel is kaparták a tagjait az úttestről és egy kupacba hányták. Egyszóval nem volt túl jó passzban. Egy pillanatra azt se tudta, hogy hol van. Aztán eszébe jutott a tegnap este. Az ágy közepén, összekuporodva feküdt, Dave helyén - ahol lennie kellett volna - markolva a lepedőt. Halkan sírdogálni kezdett. Hát megint elhagyták... Borzalmasan szorított a mellkasa. Folyamatosan zakatolt benne a kérdés, hogy miért kell mindent elrontania, ha végre kezd rendbe jönni az élete, hogy miért veri a sors újra és újra? Vagy teljesen az ő hibája lenne? Túl érzékeny? Túl gyenge? Túlságosan ragaszkodik a múlthoz. Mikor újra kinyitotta a szemét, meglátta Dave cuccait az egyik karosszékben. Mindene itt volt. Látta a darabjaira tört telefont, és tudta, hogy nem fogja tudni elérni.
- Hol vagy, Dave? - kérdezte halkan és sírástól rekedten.
A nap lassan telt és Dave nem jelentkezett. Kessler, Anton sőt Mart is már a keresésén fáradozott, de semmi. Eltűnt. A Mode 'stábja' kezdett igazán aggódni. Andy minden szálat mozgósított, hogy mindenképp kerítsék elő a férfit. Martin jobbnak látta, ha megkeresi Zsót, mit sem sejtve a történtekről, de a hotelben csak az aggódó Jackkel, és lányával találkozott, de Viva gyorsan el is vitte a gyerekeket moziba, hogy ne érzékeljenek sokat a krízishelyzetből.
A szőke zenész gondterhelten szorongatott egy lapot a kezében.
- Beszélnem kell Zsóval - mondta nyugodtan Jacknek.
- A hálóban van. Totálisan kibukott.
- A kép meg a cikk miatt? - mutatta meg az újságot.
- Nem. Amiatt, amiért apám elhagyta.
- MI VAN?!?!? Mit csinált az a barom? Már bocs, de...
- Nem tudom, hogy mit csinált! Egyszerűen elment.
- Jézusom! Akkor ezért nem találjuk! Beszélnem kell Zsóval. Tudnom kell, hogy mi történt - indult meg a háló felé, de Jack megfogta a karját - Mi az?
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet.
- Miért? - nézett rá egy kis ingerültséggel a tekintetében.
- Egy jó nagy adag nyugtató van benne. Nem tenne jót neki, ha felizgatnád.
- De az istenért! Az apádról is szó van! - csattant fel.
- Akkor menj - engedte el.
- Kicsit se izgat, hogy eltűnt?
- Nem lepődöm meg semmin se tőle...
Martin fújtatott egyet, majd ott hagyta a fiút, hogy bemenjen a hálóba. Óvatosan nyitott be. Zsó az ágyon összehúzva magát kuporgott a takaró alatt halkan sírdogálva.
Halkan ment közel hozzá és suttogva szólította meg - Zsó?
- Dave?! - nyitotta ki feldagadt és vörös szemeit reménykedve.
- Nem.
- Mit akarsz, Mart? - suttogta rekedten, majd újra visszafordult az ágy közepe felé - Nem akarok senkivel beszélni, csak vele.
- Keressük. De tudni akarom, hogy mi történt.
- Nem akarok beszélni róla, Mart. Menj el - burkolózott be még jobban a takaróba.
- Tudnom kell, hogy mi történt, hogy megtalálhassam. Kérlek.
- Elhagyott. Ennyi. Itt hagyott, hogy megint kibaszottul egyedül érezzem magam! Hogy megint meg akarjak halni!
- Ne akarj meghalni. Visszahozzuk. Ezt ő sem gondolta komolyan, hidd el. Ismerem már jól. Nagyon jól.
- Miért táplálsz bennem reményeket? Hogy nagyobbat zuhanjak, mikor bebizonyosodik, hogy látni sem akar Eric miatt? - tört ki.
- Mi van Eric-kel?
- Az a nagy büdös franc, hogy meghalt és én képtelen vagyok túllépni ezen! - kiabálta most már a sarkain ülve, görcsösen kapaszkodva a takaróba.
- Orvosnál jártál már?
- Jártam! Jártam agyturkászhoz, mint az elkényeztetett milliomos-csemeték! Évek óta azon vagyok, hogy felépítsem a lelki egyensúlyom, ami Eric halálával borult fel! Félek örökre! Mert hiába próbálkozom, és Dave nem bírta tovább! Megértem! Hogy élhetne egy ilyen selejttel? - roskadt össze újra könnyes arccal.
- Talán azért nem zárod le magadban, mert félsz és ez gátol.
- Mi a franctól félnék? Mondd meg nekem! Hogy normális életem lehetne végre?! Bár kezdek abban is kételkedni, hogy én egyáltalán az vagyok-e, és hogy valaha az voltam-e!
- Félsz elszakadni az ismerttől. A félelmet ismered, de lehet, hogy tudat alatt félsz a teljes értékű élettől Dave mellett.
- De mit csinálhatnék még Martin? - nézett rá könyörgő tekintettel - Soha nem bízna meg bennem. Mindig ott lenne benne a kérdés, hogy vajon tényleg teljesen az övé vagyok-e! Hogy nem titkolok-e előle semmit!
- Lehetséges.
Zsó a kezeibe hajtotta az arcát, és beesett vállakkal fogadta az újabb könnyeket. - Miért baltázok el mindent, Martin? Miért? - suttogta rezignáltan. Korábbi hevessége eltűnt és most inkább ijesztően mereven bámult ki ujjai között a lepedőre - Meddig lehet ezt ép ésszel kibírni?
- Zsó, meg kell értetned vele, hogy szereted. El kell felejtened a volt férjed, hogy csak emlékként élhessen benned. Csak te tudod megcsinálni, senki más. Se az orvosok, se Dave - tette a nő vállára a kezét.
Nem válaszolt, nem is mozdult, csak az újabb könnyek jelezték Martnak, hogy hallotta, amit mondott. Tudta, hogy igaza van, tudta, hogy ezt kell tennie, csak arról nem volt lövése sem, hogy hogyan csinálja ezt az egészet.
- Megyek, előkerítem és beszélek a fejével - állt fel a férfi. Egy pillantással búcsúzott a nőtől, majd kilépett az ajtón.
Zsó csak ült ott meg sem moccanva, és lázasan törte a fejét hosszú-hosszú perceken keresztül, aztán keserű szájízzel vette a kezébe az újságot, amit Mart felejtett ott az ágy szélén, s aminek első oldalán ott virított a félhomályos kép, amit róluk készített az a gerinctelen firkász. Nem csodálkozna rajta, ha beperelnék őket közszeméremsértésért, még akkor is, ha nem is látta őket senki... elméletileg....
Martin aggódva telefonált körbe mindenkit, akinek egy kicsi lehetősége is volt Dave-vel összefutni. Aztán végigjárta a San Francisco-i olcsóbb moteleket is, hátha megtalálja barátját az egyikben. Jó két óra keresgélés után végül rátalált. A recepciós fószertől a személyleírás alapján megtudta, hogy a 17-es szobát vette ki az éjszaka közepén. Nagyot sóhajtva kopogott be.
- Tűnés! - üvöltött ki a férfi. Nem volt barátságos hangulatban.
- Dave. Én vagyok az, Mart. Engedj be.
- Menj el! Senkivel sem akarok beszélni!
- Dave, kérlek! Aggódunk érted!
- Tűnj már el! - tőrt ki teljes hévvel barátja ellen és belevágott az ajtóba.
- Dave... Zsó benyugtatózva fekszik a hotelszobában, és folyamatosan sír - jegyezte meg óvatosan.
Pár pillanatnyi csönd. Aztán halkan kattant a zár és résnyire kinyílt az ajtó, de Dave nem volt mögötte. Martnak magától kellett belépnie, amit lassan és óvatosan meg is tett. A szobában elég nagy rumli uralkodott. Úgy tűnt, Dave tört-zúzott haragjában az éjszaka folyamán. Halkan becsukta az ajtót, és mögötte meglátta őt a sarokban kuporogni. Összefacsarodott a szíve, ahogy a vörös szemekre, a kócos hajra és a gyűrött ruhára esett a pillantása.
A férfi ránézett - Mit akarsz? - mordult fel.
- Megnézni, hogy egyben vagy-e... testileg - ült le olyan fél méterre tőle.
- Egyben.
Pár percnyi csönd telepedett rájuk, majd Martin halkan megkérdezte: - Miért csinálod ezt? Tudod, hogy folyamatosan próbálkozik... - gondolt Zsóra, aki mióta a pszichológushoz járt, próbálta elnyomni a túlzottan éles emlékképeket.
- Belefáradtam Mart. Neked nem kell egy halottal versenyezned. Nem akarom megsérteni Eric emlékét, de ez nekem már sok.
- Akkor vissza sem mész hozzá? Ennyi?
- Nem tudom. Szeretem - mondta halkan.
- És ő is téged. Dave, egyedül nem fogja bírni a két gyerekkel...
- Martin nekem most idő kell! - nyomott meg minden egyes szót - Nem fogok most azonnal visszamenni.
- Jó, értem. Te tudod. Remélem nem roppan össze teljesen az újságoktól. Egyet baromi ügyesen véletlen ott felejtettem a szobátokban... - masszírozta meg az orrnyergét.
Dave nem mondott semmit. Maga elé bámult üveges tekintettel.
- Ha összeszedted magad, jó lenne, ha jelentkeznél. Tessék, itt egy új telefon. Hallottam, hogy a régit ripityára törted - tett le kettejük közé a földre egy összecsukott készüléket, majd lassan felállt - Ha szükséged van valamire, csak szólj.
A férfi biccentett. Nem mondta, de kimondhatatlanul hálás volt Martinnak mindenért, eleve azért, hogy megérti őt, vagy csak megpróbálja. Lehet, hogy másvalaki megpróbálná visszaráncigálni a hotelba, de Mart csak itt hagyja. És most pont erre van szüksége.
A hír és a kép az újságokban természetesen nagyot szólt, hisz Dave-ről a drogos korszaka óta nem nagyon születtek a kiegyensúlyozott pedáns életvitelen kívül más cikkek és képek. Zsónak várhatóan nehéz volt elmagyarázni a gyerekeknek a helyzetet, de csodák csodájára Ewan nem fordult el megint, bár az anyja látta rajta, hogy azért dühös. De talán ahogy látta, hogy Sophie mennyire össze van törve, nem rendezett jelenetet, nem veszekedett vele, mint mikor megtudta, hogy Dave-vel egy párt alkotnak...
Dave....
Sophie próbálta összeszedni magát a gyerekek miatt, de eszeveszetten fájt neki, hogy a férfi nincs mellette. Annyira személytelen volt, mikor Dave testőre eljött a szobába a cuccaiért. Az énekes még csak látni sem akarta őt. Érezte, ahogy egyre mélyebbre csúszik a depressziójában. Mire elhagyták San Francisco-t már teljesen magába zárkózott, újra a nyugtatóin élve.
Capri értesült barátnője állapotáról. Amilyen gyorsan csak tudta, elvitte Zoét az apjához, majd onnan ment tovább Zsóhoz. Pár napot vele fog tölteni, ezt már előre megbeszélték, mikor felhívta telefonon. Onnan megy vissza Martinhoz, mert vele is van egy kis megbeszélnivalója, mert most, hogy Zoé oviba jár, akadt néminemű gond. De először Zsóra koncentrált. Mikor begördült a kertkapun és kiszállt, Lilian rohant az üdvözlésére. A házba érve látta, hogy Dave innen is kibútorozott: Még Seth-et is elvitte! Zsó keresésére indult, akit a hálóban, az ágyon fekve talált meg.
A nő üveges tekintettel meredt maga elé a takaróra, amin oldalra fordulva feküdt halálsápadtan. A gyerekeknek azt mondta, hogy lepihen, de mindketten tudták, hogy egyedül akar lenni. Épp azon gondolkodott, hogy talán jobb lenne, ha elvinné őket a szüleihez Magyarországra, hisz úgy is olyan rég voltak odahaza, aztán kicsit nyugodtabb szívvel jöhetne vissza otthagyva őket egy darabig a nagyszülőknek. Mindenkinek jobb lenne.
- Zsó? - szólította meg.
- Szia - hallatszott a borzalmasan halk és rekedt köszöntés, de a tekintete ugyanolyan üres maradt.
- Hogy vagy? – ült le mellé.
- Leginkább sehogy. Leginkább lebegek a nagy semleges semmi közepén a gyógyszerektől.
- Nem kéne tömnöd magad velük.
- Inkább dögöljek bele a fájdalomba?
- A lelki fájdalomra amúgy se jók a gyógyszerek.
- Egyelőre jók. Eltompítanak annyira, hogy ne érezzek.
- Zsó, hagyd ezt abba! Gyerekeid vannak, rájuk nem gondolsz?
- De igen. Azért viszem majd el őket Magyarországra.
- Hogy nyugodtan pusztíthasd tovább önmagad? Hogy ne lássák, ahogy az anyjuk leépül?
- Igen - jelentette ki érzelemmentesen.
- És ha belehalsz azzal mit érsz el? A gyerekeidnek nem lesz se apjuk, se anyjuk. Büszkék lesznek rád, mondhatom – grimaszolt.
Zsó nem mondott semmit, csak egy magányos könnycsepp futott végig az arcán egyenesen a párnába, majd rekedten mégis megszólalt: - Ne hozd szóba az apjukat. Nem akarok többet hallani róla!
- Pedig ez a valóság Zsó. Nem hagyhatod őket magukra. Ennyit még Dave sem ér.
Nem szólt semmit csak összébb húzta magát. Erre mit mondhatna? Lehunyta a szemeit.
- Utálom, hogy ennyire maguk alá tudnak gyűrni az érzelmeim. Gyűlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok, hiába próbálkoztam olyan keményen.
- Attól vagy gyenge, hogy elhiszed magadnak, hogy gyenge vagy. Gyerünk Zsó. Dave-nek most idő kell és neked is. Ezt ne azzal pazarold el, hogy fekszel az ágyadban és bedrogozod magad.
Lassan fordult felé, és fejét barátnője ölébe hajtotta erősen átkarolva a nő derekát, ahogy megérezte kavargó érzelmeit áttörni a gyógyszerek kábító hatásán. Zokogva temette bele magát utolsó mentsvárába. Capri mindig itt volt neki, mindig kihúzta a csávából, ha nyakig benne volt. Mindig mellette állt.
- Köszönöm, hogy itt vagy, drága! Köszönöm, hogy vagy nekem! - zokogta - Mit csinálnák nélküled? Ki térítene észhez?
- Semmiség Cica - csitítgatta barátnőjét. Komolyan csak egymásnak vannak. Ez az ő világuk, amit se Dave, se Mart, se Eric nem értett soha. Ha baj volt, mindig felbukkantak egymás mellett a semmiből.
Néhány óra múlva Capri alkotott valami ennivalót és sikerült rávennie Zsót, hogy legyűrjön belőle egy keveset. Kicsit jobban érezte magát miután lezuhanyozott, hajat mosott és evett a Capri által készített ételből. A gyerekek valami filmet néztek a tévében, így nyugodtan tudtak ücsörögni a konyhában. Zsó kétségbeesetten szorongatta barátnője kezét. Annyira jól esett neki, hogy újra itt van vele.
Az a pár nap gyorsan letelt. Caprinak vissza kellett mennie, hogy elrendezze Zoé ügyét Martinnal. Megígérte Zsónak, hogy még visszajön, de ezt mindenképp el kell intéznie.
Martin épp elaltatta Zoét mikor Capri megérkezett Santa Barbarára.
- Szia - üdvözölte a nőt egy puszival az ajtóban - Már vártam rád. Zoé most aludt el. Seliával teljesen kifárasztották egymást a kertben.
- Szia - mondta, majd beljebb kéredzkedett és meg se állt a konyháig, ahol magához vett valami hideg italt - Minden rendben volt? – kérdezte.
- Persze. Jól elvoltunk. Elvittem vidámparkba, meg moziba. Ja és a tengernél is voltunk - ült le a konyhában az asztalhoz.
- És nem mesélt semmit? - ült le az asztalhoz.
- Hát... csacsogott mindenféléről, mint általában - vont mosolyogva vállat.
- Nekem mesélt. Gondok vannak az oviban. Nem verekszik, vagy ilyenek - tette hozzá látva Mart arckifejezését - De nem érzi jól magát. Azt mondja, hogy gúnyolják és nem akarnak játszani vele.
- De miért nem? Olyan szeretetre méltó és eleven kislány - nézett rá értetlenül.
- Miattad - pillantott a férfire. Nehezére esett ezt kimondani. Úgy hangzott, mintha Martin tehetne róla, pedig erről szó sincs - És kezdek aggódni.
- De miért? - nézett rá meglepődve - Mert ismert ember vagyok?
- Valami olyasmi. Ficsúrnak gúnyolják, meg ilyenek. Azt hiszem, hogy a kedves szülők hatása ez... Zoé majdnem minden nap zokogva jön haza. Nem akarom, hogy megalázzák, de hiába raknám át máshova, ott ugyanez lenne a helyzet. Valami különleges, spéci helyre meg nem akarom berakni, mert nem értené meg, hogy miért nem lehet a többi, átlagos gyerekkel. Én hiába teszek bármit is - hidd el próbáltam - de nem hívhatok fel mindenkit, hogy mégis, hogy képzeli, hogy a gyereke a mi lányunkat bántsa.
- És mit vársz, mit tegyek? - nézett rá kérdőn.
- Nem tudom. Megnyugtathatnád a lányod, hogy erről nem ő tehet. Én mondtam neki, de te is tudod, hogy téged jobban szeret.
- Jaj, Capri, sajnálom - nézett rá bűnbánóan - Persze, hogy megmondom neki. Ügyesen titkolta előlem eddig ezt az egészet. Mikor az oviról kérdeztem, azt mondta, hogy jól elvan.
- De miért tette ezt? - kérdezte homlokráncolva a nő.
- Nem tudom. Talán félt, hogy emiatt kevésbé fogom szeretni? Vagy nem tudom. Tőle kéne megkérdezni.
- Tiéd a terep - mondta majd kortyolt egyet a poharából.
- Jól van, ha felébredt, megkérdezzük - nyújtózott egyet - Nem vagy éhes?
- Nem - felelte, majd az asztallapot kezdte fixírozni. Mindig fura érzés kerítette hatalmába, ha ebben a házban ült.
- Mi az? - kérdezte csendesen.
- Semmi - nézett fel rá kizökkenve - Mesélj valamit.
- Ami foglalkoztat?
- Aham – hümmögött.
- Dave. Nagyon aggaszt.
- Hogy van?
- Ramatyul, bár próbálja nem mutatni. Belevetette magát a munkába. Valamivel le kell foglalnia magát.
- Zsó nyugtatókon él. Attól tartok, hogy ha nem szedi össze magát gyorsan, akkor ebbe bele is halhat - kontrázta meg Capri.
- Jaj ne! Ezt el kell mondanom Dave-nek. Ezek halálra fogják szenvedni magukat, ha nem teszünk valamit. De attól félek, hogy a kedves barátom túl makacs és önfejű lesz ahhoz, hogy lépjen valamit is.
- Ha elmondod neki, azzal csak nagyobb fájdalmat okozol neki. Zsót én megoldom, ne aggódj.
- Huh, remélem, sikerrel jársz! - ráncolta a homlokát gondterhelten - Nem szeretnék még valakit elveszíteni.
- Megteszem, ami tőlem telik - vont vállat.
Az időt míg Zoé aludt, halk beszélgetéssel töltötték el, majd mikor álmosan kitrappogott a kisasszony a konyhába egyik kezében az apjától régebben kapott plüsskutyussal, másik kezével a szemét dörgölve, nagyot ásított.
- No hercegnőm, kialudtad magad? - mosolygott rá Martin - Nézd csak ki jött hozzád közben!
A kislány egy hangos 'Anya' felkiáltással vetődött Caprira, aki mosolyogva magához ölelte, majd megszólalt - Kicsim, apa szeretne kérdezni tőled valamit. De szeretném, ha őszintén válaszolnál neki, rendben?
- Jó - nézett hol egyikükre, hol másikukra érdeklődve de kicsit komolyabban.
- Miért nem mondtad nekem, hogy bajok vannak az oviban? - kérdezte lányát felvéve az ölébe.
A kislány kicsit riadtan nézett az apjára - Mert...mert nem is olyan komoly - próbált kitérni.
- Nem kell eltitkolnod. Anyu elmondta, hogy csúfolnak miattam - nézett rá komolyan.
- És emiatt nem szeretsz?
- Dehogynem szeretlek, kincsem! Ne legyél butus! - ölelte magához szorosan, majd kicsit elengedte, hogy a szemébe nézhessen - Nem a te hibád, drágám. A többiek a buták, akik bántanak téged ezért.
- De miért bántanak ezért apa?
- Mert mindegyik buta. Azt hiszik, hogy azért, mert az apukád híres, te más vagy. Igazán sosem tudtam megérteni őket, hogy ezt miért csinálják. Talán mert irigyek rá.
Zoé bólintott, hogy megértette - És ez meddig lesz így?
- Nem tudom kincsem, de próbálj meg nem foglalkozni velük. Ha kedvesen viselkedsz, egy idő után rájönnek, hogy tévednek, és nincs miért bántaniuk téged. Megpróbálod apa kedvéért?
A kislány bólintott, majd megszólalt – Meg.
- Jól van, ez a beszéd - ölelte magához, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára.
Zoé elmosolyodott, majd karjait szorosan az apja nyaka köré fonta.
Capri pár óra múlva elbúcsúzott Zoétól és Martintól. Még haza kellett mennie, mindent otthagyva rohant el. Lánya nem bánta, hogy ott kell maradnia az apjánál. Martin engedve Zoé nyaggatásának leült vele egy Disney filmet nézni egy adag jégkémmel, de gondolatai újra és újra a csöppség anyja felé kalandoztak egy halvány mosollyal az ajkán. Érezte, hogy kezd minden a helyére rázódni, és mert reménykedni benne, hogy még rendeződhet a kapcsolatuk.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés