|
69 - The Line Begins To Blur
2007.07.25. 13:22
69.
Capri - miután kilépett a reptérről - úgy döntött, hogy gyalog megy haza. Ráfér egy kis séta. Annyi minden történt ma. Zsó iszonyatos állapotban van, ennyire rosszul talán még soha nem is volt. Nem tudta, hogy segíthetne neki. De le kell szoktatnia a tablettáktól. Igen, ez lesz jó. Mindig csak egyszerre egy dolgot. Először a tabletták, aztán Eric, végül Dave. Menni fog ez. A másik dolog, ami foglalkoztatta az Mart volt. Kezdi túltenni magát a férfi tettén. Sok időbe került, de kezdenek gyógyulni a lelkén és a szívén a sebek, amik mélyebbek voltak, mint hitte. Ez mosolyt csalt az arcára. Zoé gondja is megoldódni látszott. Egykedvűen baktatott és örült, hogy a jövő mégsem tűnik annyira rossznak mint lassan egy újabb évvel ezelőtt. Hirtelen azonban lassítani kezdett. Valami mégsem volt rendben. Valami nyugtalanította, mintha... mintha figyelnék. Megállt és hátranézett. Semmi. Pár pillanatig füllelt, majd megvonta a vállát és továbbment. Azonban pár lépés után ismét hátra fordult. Mintha valami nekiment volna valami másnak. Vagy valaki... Mielőtt megfordulhatott volna elkapták hátulról.
Üvöltött volna, de befogták a száját és vonszolni kezdték egy fal felé. Ott nekiszegezték a hideg téglának. Egy penge nyomását érezte a torkán.
- Ide a pénzed ribanc! - sziszegte a férfi. A nő annyira megijedt, hogy szinte ledermedt, de a második felszólításra feleszmélt. Ideje nem volt mozdulni, a férfi keze kutakodón tűnt el a zsebeiben. Elvette az óráját, a nyakláncát, a pénzét. Mikor végzett ránézett.
- Te vagy annak a Gore fazonnak a kurvája, mi? Akkor nem lehet, hogy csak ennyi van nálad!
- Ez minden! - sziszegte vissza, de egy pofont kapott válaszul.
- Hülyének nézel? - forgatta meg előtte a kést - Hol van a többi? - de anélkül, hogy megvárta volna a választ újra megszólalt - Te még mindig újságírással foglalkozol? - villant agyába a kérdés.
- Nem! - tudta, hogy a volt munkája komoly veszélybe sodorhatja. Ha azt hiszi a fazon, hogy megírja cikként...
- Nem hiszek neked! Nem hagyom, hogy cikkezz erről!
- De én nem... - tovább azonban nem jutott. A férfi kést markoló keze lendült, majd a penge tövig elmerült a hasfalában. Nem tudott felordítani. A fájdalom beléfojtotta a szót.
Nem tudta, hogy hányszor döftek még belé. Összeesett. Távolodó zajokat hallott: a férfi elfutott. Ő négykézláb állt. Érezte, ahogy a meleg vére végigfolyik a testén. Köhögnie kellett. Vér ízét érezte a szájában és egy jókora adagot öklendezett a felszínre belőle. Kezdett elmosódni a világ. Tagjaiból kiszállt az erő. Összecsuklott. Még érezte a beton hideg érintését nedves testén. Mintha Zsót látta volna maga előtt. Megpróbálta felemelni a fejét. Rájött, hogy nem csak Zsó alakja van ott. A lánya, Martin, Zsó, a családja... Tényleg, őket milyen rég nem látta. Meg kellene őket látogatnia. Zoé is rég volt Magyarországon. Majd holnap mindent elintéz. Holnap... olyan fáradt... csak lehunyja a szemeit... csak kicsit...
Teljes sötétség.
Martin már lefektette Zoét aludni, és a nappaliban ülve gondolkodott egy dalszöveg leírandó során, mikor megcsörrent a telefon. Magában mérgelődött egy sort, hogy már megint elfelejtette kihúzni, de a negyedik csöngés után felvette.
- Igen?
- Mr. Gore? - kérdezte egy ismeretlen férfihang.
- Igen, kivel beszélek?
- Jó estét. A nevem Sartore nyomozó. Sajnálom, hogy ilyen későn zaklatom, de fontos dolgot kell mondanom.
- Mégpedig? - egyenesedett ki ültében. Fogalma sem volt, hogy mi lehet a gond. Mindjárt eszébe ötlött Dave. Reménykedett benne, hogy nem csinált valami hülyeséget.
- Ma este szállt le Miamiban Gurdon Bernadett gépe. Úgy tudom, hogy ismeri a hölgyet.
- Igen, ismerem. Történt valami vele? - csendült aggodalom a hangjában.
- Egy eldugott utcarészen találtunk rá. Megtámadták. Rablás volt és a támadója többször is megszúrta. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom Mr. Gore, de az áldozat nem maradt életben.
- Micsoda?! - sápadt el. Kezéből kiesett a ceruza és egy koppanással a földön landolt, majd begurult az asztal alá - Ezt ismételje meg, kérem. Azt hiszem, rosszul hallottam! - szorult össze a torka.
- Elvérzett pár pillanat alatt. A kórboncnokunk szerint nem érzett fájdalmat. Részvétem.
Martin dermedten ült a kanapén, de agya nem tudta felfogni, amit hallott. - Nem, az nem lehet. Azonnal oda kell mennem! Nem lehet ő! Honnan tudják, hogy ő az, ha egyszer elvitték a tárcáját?
- Az iratait meghagyták.
- Azonosítanom kell? - kérdezte rekedten.
- Igen. Mikor tudna a leghamarabb ideérni?
- Azt... azt hiszem, két órán belül - köszörülte meg a torkát, de még túl döbbent volt ahhoz, hogy sírjon.
- Köszönöm Mr. Gore. És... sajnálom - azzal bontotta a vonalat.
Martin kezéből kiesett a telefon. "Az nem lehet, hogy ő az. Az nem lehet, hogy meghalt! Pár órája még itt volt! Mosolygott ránk! Ó édes istenem! Zoé! Ne!" - idegesen kapott a telefon után, hogy idehívja Rosalie-t, hogy vigyázzon alvó lányára... lányukra, és hogy előkészítsék a magángépét.
Rosaile fél órán belül megérkezett. Értetlenül nézett, hogy miért verték fel az éjszaka közepén. Közben Martint felhívták, hogy a gépe is készen áll az útra. Pár szóban elmagyarázta a helyzetet az asszonynak, akinek barna szemeit rögtön elöntötték a könnyek, de Martin a lelkére kötötte, hogy Zoénak egy szót se szóljon. Aztán az irataival kocsiba vágta magát, és őrült módon robogott ki a reptérre, csak hogy ott is sürgetve a pilótát és a személyzetet elinduljanak Miamiba. Nem számolta az időt, de talán egy óra se kellett, hogy odaérjen a városba. Azonnal a kórházhoz hajtatott, majd ingerülten és zavarodottan kérte a recepciós segítségét, aki egy magas rendőrhöz irányította.
A férfi kezet rázott Martinnal, majd levitte a hullaházba. Ott a patológus gondjaira bízta a szőke férfit. A doktornő beljebb invitálta Martot, majd kinyitotta a 17-es számú hűtőt és kihúzta. És ott feküdt. Vörös haja kibontva terült szét a tálcán, bőre már egészen elkékült. Barna szemeit lefedték szemhéjai, az ipszilon-vágás két szára kikandikált a vékony lepel alól, ami elfedte testét. A vágások véres csíkjai átütöttek a leplen.
Martin dermedten állt, és csak nézett. Agya nem fogta fel, amit látott. Fejét öntudatlanul kezdte rázni, zöld szemeiben pedig lassan megjelent a felismerés és a mérhetetlen fájdalom. Reszkető jobbja lassan kinyúlt, hogy megérintse a vörös tincseket, melyek még őrizték puhaságukat...
A nő várakozón nézett rá. Nem akarta sürgetni. Nyilvánvalóan felismerte az áldozatot, de ezt szóban is meg kell erősítenie.
- Ő... ő az... - nyögte ki rá se nézve a néger nőre, aki megértően nézett rá. Martin arcán legördült az első könnycsepp, ahogy megcirógatta az ismerős hideg homlokot, kifésülve belőle a vörös tincseket.
A nő bólintott, majd diszkréten kivonult a helységből.
Eszébe jutott Eric. Zsó is telefonon kapta a hírt. "Te jó ég! Zsó!"
- Capri, mit csináltál... - suttogta sírástól kásás hangon. Szemeiből egyre több könny kezdett folyni, ahogy ujjai végigsimítottak a szeretett arc minden centiméterén. - Úristen, mit tettél!
Nem tudta, hogy mennyi ideig állt ott sokkos állapotban. Nem bírta ki, hogy ne nézze meg a sebeket, amiket azóta természetesen már összevarrtak, de borzalmas látvány volt így is látni, ahogy a hófehér bőr tökéletességét megtörték a régi hegével együtt. Óvatosan takargatta vissza, mintha csak aludna.
- Bocsáss meg nekem. Bocsásd meg nekem, hogy belerángattalak ebbe az egészbe... Bocsáss meg! - simogatta meg úja a vörös tincseket - Nekem kellett volna... nem neked! Szeretlek, hallod? Annyira szeretlek... Istenem - Lassan lehajolt és még egyszer a homlokára súgta az örökérvényű szót, majd kényszerítette magát, hogy hátat fordítson.
Érezte, hogy belsejében mintha egy hatalmas jégtömb keletkezett volna ott, ahol a szívének és a lelkének kellett volna lennie. Rezignáltan válaszolt a kérdésekre, amik a papírmunkához kellettek. Könnyei csöndesen folytak, majd nem is emlékezett rá, hogy hogyan keveredett ki a kórházból. Nem tudta, hogy mit tegyen, hogy hova menjen. Teljesen elveszettnek érezte magát, és megőrjítette a tudat, hogy a nő, akit lángolón szeret, most abban az épületben fekszik holtan, amit a háta mögött hagyott. Az az eleven, cserfes, akaratos, kedves, gyönyörű lány, akit a Sziget óta nem szűnt meg szeretni, aki megajándékozta a lányukkal, aki még semmit sem tudott - és itt tört ki keserves zokogásban, ahogy a leparkolt bérelt autónak a kormánykerekét fogva egész testében rázkódni kezdett a keserves zokogástól.
Ezernyi színes pillanat száguldozott a fejében. Ezer kérdés, ezer értelmetlen áldozat ötlött fel benne, amik megválaszolatlanul maradtak, és feleslegessé váltak. Forró könnyei patakokban folytak végig az arcán, ahogy Caprit szólongatta, aki már sosem fog pörölni vele, sosem fog rámosolyogni, vagy hozzászólni.
Hosszú-hosszú órákon keresztül siratta szerelmét, az életüket, a múltjukat és a jövőjüket, ami sokkal jobb lehetett volna. Aztán maga sem tudta, hogy hogyan keveredett el a repülőig, majd haza... Egész végig azon tanakodott, hogy hogyan mondja meg Zsónak, aki amúgy is labilis idegi állapotban van. Zoénak még nem akarta megmondani. Még saját maga sem tudta felfogni, Capri rokonairól nem is beszélve. Végül úgy döntött, hogy először Dave-et hívja fel, mielőtt Sophie-nak szólna.
Dave épp aludt, napok óta talán először, mikor megszólalt mobiljának éles hangja. Morogva vette fel és szólt bele - Igen?
- Én vagyok - szólt bele sírástól rekedten Martin, ahogy a Santa Barbara-i háza előtt állt a sötétben, a fekete autójának dőlve.
- Mart? Mi történt? - kérdezte álomittasan - Hajnali három van.
- Most jövök Miamiból.
- Mit csináltál te ott?
- Azonosítottam Capri holttestét - közölte színtelen hangon.
- Micsoda? - nyögte a telefonba - Ezt... megismételnéd, mert azt hiszem, hogy egy viccedet nem értettem tisztán.
- Nem viccelek, Dave. Capri... meghalt. Rablótámadás... leszúrták - szorította össze feldagadt szemeit.
- Tessék? - Dave hangja döbbenten csenget - De, hát... - habogott - hogy... hogy a fenébe történhetett ez? Ez biztos?
- Igen... a két szememmel... láttam. Megérintettem... Dave, olyan kibaszott hideg volt! - nyögött fel fájdalmasan, és érezte, ahogy a könnyei újra folyni kezdenek.
- Mart, nyugodj meg - próbálkozott Dave, de nem tudta, hogy mit mondhatna - Mi van Zoéval?
- Még nem tudja. Alszik. Nem mentem még be. Itt állok kint a kurva kocsinál a kurva sötétben, és kurvára fáj! - sírta - Pár órája még itt volt velünk! Együtt nevettünk Zoén! Dave! - kiáltott fel a végén kétségbeesetten.
- Mart... - kezdte, de elcsuklott a hangja. Fájt így hallania a barátját - Én... nem tudom, hogy mit mondhatnék. Ez felfoghatatlan. Én... én sajnálom. Sajnálok, mindent.
- Kösz... de most már nem számít a múlt. Most már semmi sem számít... csak hogy túléljük ezt valahogy.
- Mart, mit tehetnék? Megteszek bármit. Segítek, ha tudok, csak... csak mondd.
- Dave... te igazi barát vagy... Nagy kérés... nagy kérés lenne, ha... megkérnélek, hogy kezdd el majd intézni a... temetést? - suttogta a végén már szinte szűkölve - Bár... a családját még nem volt erőm... felhívni.
- Persze, bármit. Zsót hagyd rám. Máris megyek hozzá. Te foglalkozz a lányoddal. Mart, én tényleg nagyon sajnálom. Beugorjak hozzád?
- Kösz, de nem kell. Tartsd Zsóban a lelket. Próbálj meg kíméletes lenni. Még mindig maga alatt van. Nyugtatókon él. Nem akartam mondani korábban... ne haragudj. Capri... Capri le akarta szoktatni róla. Ezt ecsetelte... ma...
- Jól van. Ígérd meg, hogy nem csinálsz őrültséget.
- Hogy legyen még egy halottatok? - jegyezte meg keserűen - Nem, nem csinálok semmit. A lányomnak szüksége lesz rám... Dave... most már csak én vagyok neki! Istenem! Miért?! Mit vétett?
- Mart, ne gondolj erre. Ebbe bele fogsz őrülni.
- Nem, nekem erősnek kell lennem. Erősnek. Zoé miatt. Szüksége van rám - jelentette ki magát győzködve, majd egy percig csöndben maradt, csak azután folytatta sokkal halkabban - ... Zsó fog beleőrülni... Tudod, hogy Capri volt a biztos pont az életében... akire mindig számíthatott... aki mindig észhez térítette. Aki nem hagyta, hogy őrültséget csináljon Eric halála után... Most ki fog segíteni neki?
- Itt vagyunk neki mi és a gyerekei. Most... most megyek. Amint tudok, odamegyek hozzád, rendben?
- Jó... és kösz... - válaszolta, majd le is tette, de percekig nem tudott mozdulni. Azon agyalt, hogy hogyan magyarázza el majd Zoénak, ha felébred, hogy anya már nincs többé... Erre a gondolatra fájdalmasan csavarodott egyet a szíve, és erősödött a szorítás a mellkasában, mint egyszer annak idején egy hotelfolyosón, mikor Capri és Zoé után ment, és siratta a hülyeségét, amiért megütötte. Most még inkább. Ha nem teszi... ha nem teszi... ha nem gyengül el... még mindig együtt lennének... biztonságban! Életben... Hárman együtt...
Dave pár óra múlva már Zsó ajtaja előtt állt és szabályszerűen dörömbölt. Szinte kétségbeesetten.
Valami megzavarta álomtalan álmát, és úgy érezte, mintha dörömbölnének a fejében. Aztán ahogy áttört az altatótól elnyomott tudatán, hogy az ajtón dörömbölnek, lassan kinyitotta a szemét. Legszívesebben rögtön vissza is csukta volna őket, de a dörömbölés meg a csengetés csak nem szűnt. Kóvályogva elbotorkált az ajtóig fekete pólójában és fehér rövidnadrágjában.
- Dave? Mit... akarsz itt? - nyitotta résnyire az ajtót.
A férfi nem mondott semmit, csak berontott az ajtón és szorosan átkarolta Zsót. Könnyei most kezdtek el folyni. Akár Zsó is lehetett volna Capri helyében. És most az a fiatal lány halott... Egy gyereket hagyott hátra. Mi lesz vele? És Zsóval? És Martinnal? Csak sírt szorosan tartva Zsót, mint, aki sosem akarja elengedni.
A nő rögtön magához tért, bár még mindig kába volt kicsit a nyugtatóknak köszönhetően.
- Mi... Dave... mi az? - lapogatta meg bizonytalanul a hátát - Mi történt?
Dave percekig nem tudott megszólalni. Nem tudta, hogy hogyan mondja el a nőnek. - Én annyira sajnálom - kezdte.
- De mit? - tolta el kicsit magától, hogy a sírástól vörös szemekbe nézhessen, amikből még mindig folytak a kövér könnycseppek. Nagyon ritkán látta sírni Dave-et. Tudta, hogy nagy a baj...
- Én nem tudom, hogy hogyan... Mart hívott.
- Mi történt? Mi?? Mondd már! - ragadta meg a karjait, és próbálta elkapni Dave tekintetét.
- Azt mondta, hogy Miamiból jött…
- ÉS? Dave megijesztesz!
- A hullaházból jött ki. Zsó: erősnek kell lenned.
- Mi...? - markolta erősebben a férfi pólóját elvékonyodott hangján kérdezve, és borzalmas előérzet kerítette hatalmába - Történt valami Capriékkal? Mi van már? MONDD MÁR!!!
- Caprit megtámadták - kezdett neki - Állítólag rablótámadás volt és... és a támadó megszúrta... Annyira sajnálom Zsó! - zokogott fel ismét.
- Mi van?! Dave, mondd, hogy… mondd hogy nem halt meg! - nyögte fájdalmasan.
- Nem tehetem…
- Nem... Nem! NEM! Ez… NEM!!! - sikoltotta vadul meginduló könnyekkel, és ha Dave nem kapja el, a padlón köt ki.
Dave erősen tartotta őt, miközben szorosan magához vonta. Meg sem próbálta megnyugtatni, inkább hagyta, hogy a nő kitombolja magát.
Zsó sikoltozva zokogott és vergődött Dave erős szorításában, a mellkasát püfölte, hogy engedje végre el, de az énekes szorosan tartotta, hogy ne tehessen kárt magában.
- Nem ez nem lehet! MIÉRT?! MIÉRT KELL MÉG ŐT IS ELTEMETNEM???? ÉN EZT NEM BÍROM!!! MEG AKAROK HALNI! MIÉRT HAL MEG MINDENKI KÖRÜLÖTTEM ELŐBB-UTÓBB??? MIÉRT???!!! MIÉRT???????
- Ki kell bírnod! Nem futhatsz el előle!
- DE MENNYIT BÍRJAK MÉG KI???? - üvöltötte hisztérikusan zokogva.
- Amennyit muszáj!
- Dave... Dave... meghalt a legjobb barátnőm! Az egyetlen! A legjobb! Capri... CAPRI!!!!! Ne tedd ezt velem! - omlott össze teljesen arcát a férfi mellkasába temetve, és fájdalmasan zihálva zokogott átkozva eget, földet és az embereket. Legfőképp azt a gerinctelen rohadékot, aki elvette tőle legerősebb támaszát, aki nélkül csupasznak, bizonytalannak és mérhetetlenül üresnek érezte magát. Úgy kapaszkodott Dave-be, mintha azzal visszahozhatná barátnőjét a kegyetlen halálból. - Ez már túl sok... ez már túl sok... - ismételgette egyre csak.
- Tudom, tudom, de... ki kell bírnod. A gyerekeid miatt. Főleg.
Zsó egy pillanatig majdnem kimondta, hogy nem érdekli őt már semmi, de visszanyelte. Még a gondolattól is még jobban gyűlölni kezdte saját magát! Aztán az összes gondolatát Capri töltötte meg, és még midig képtelen volt elfogadni a tényt! Várta, hogy majd mindjárt betoppan az ajtón és elneveti magát a jól ismert nevetésével, és átöleli, hogy nincs semmi baj. De volt. Nagyon nagy baj! Tudta... már nagyon jól tudta, hogy csak álltatja magát. Ericnél már megtanulta, hogy soha többet nem fog jönni az, akit így várnak. A fájdalom újra a testébe hasított. Még Eric halálát se heverte ki több év távlatából, akkor hogy lenne képes Capriét, akit tizenéves kora óta ismert, akivel azóta szinte elválaszthatatlanok voltak?! Akivel annyi mindent megélt már! És most csak így simán itt hagyja? Nem, ez nem lehet...
Teljesen elhagyta magát, lábai felmondták a szolgálatot, ahogy egyre sokkosabb állapotba került. Dave vele együtt ült le a padlóra és zokogott. Elég régóta ismerte már a lányt, ahhoz, hogy tudja, mit, kit veszítettek el.
Martin egy szemhunyásnyit sem aludt. Egész éjjel a konyhában ült és hol sírt, hol rémisztően mozdulatlanul ült. Egy ideje az utóbbi állapotban vegetált várva lánya ébredésére. Szörnyen nézett ki. Szemei feldagadtak, vörösek és karikásak voltak, tagjai remegtek, és odakint vagy három csomag cigit elszívott. Most pedig várt. Nem engedte, hogy az emlékek újra elborítsák a fejét, mert akkor megint nem tudta volna abbahagyni a zokogást hosszú-hosszú ideig. Egyedül azon agyalt, hogy hogyan mondja meg Zoénak... Hogyan?
Néhány óra múlva Zoé meg is jelent a konyhában. Az este történtekből semmit nem vett észre. Mikor belépett a konyhába és meglátta Martot, ijedten rohant hozzá - Apa, mi a baj? - kérdezte aggódva. Érezte, hogy valami nagy baj történt.
- Zoé, kicsim! - emelte fel és szorította magához a hajába puszilva. Eddig tartott az ereje. Torkában kellemetlenül fojtogatta az a bizonyos gombóc - Valamit el kell mondanom. Nagyon fájdalmas lesz.
- Mi történt?
- Tudod... anyáról van szó... Vannak a világban rossz emberek, akik elveszik a másét... a pénzét, meg az ékszereiket... Egy ilyen rossz ember tegnap anyától vette el ezeket, de… de bántotta is őt...
- Bántotta? De ugye jól van? - hadarta el rögtön kérdéseit.
- Nem... sajnos nincs - vett egy nagy levegőt - Zoé, anya nem jön vissza többet hozzánk - folyt le egy könnycsepp az arcán.
- Mi? Ezt hogy érted? Már miért ne jönne vissza? Szeret minket! Vissza fog jönni!
- Igen, nagyon szeretett minket... De ő már nem tud visszajönni hozzánk. Ő már föntről figyel minket a felhők közül, mert az a bácsi nagyon bántotta.
Zoé arca elkomorult. Tudta jól, hogy ez mit jelent - Nem... - elcsuklott a hangja - Nem hiszek neked! Hogy mondhatsz ilyet?! Anya jól van! És vissza fog jönni! - a végére már üvöltött, miközben elkezdte kiverekedni magát apja karjaiból.
De Martin könnyeit nyelve erősen tartotta. - Hidd el kicsim, hogy ilyennel sosem viccelnék! Nekem is nagyon fáj, de nem tehetünk semmit. Anya nincs többé. Csak odafent az angyalok között.
- Nem! - üvöltött fel a lány, majd kiszabadult apja karjaiból és felrohant a szobájába. Mart a konyhában is tisztán hallotta, ahogy bevágódik az emeleten az ajtó.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés