2.

Miután túl voltunk a mikrofon beállításain a srácok kiválasztottak egy számot, majd Mart játszani kezdett. Felcsendült a Never Let Me Down Again gitárszólója és nem sokára Dave hangja is. Iszonyatosan izgultam, valószínűleg ez látszott is rajtam, mert Mart közelebb húzódott hozzám, és bátorító pillantásokat küldött felém gitározás közben. "Annyiszor játszotta már el ezt a számot (is), hogy csukott szemmel is el tudná gitározni" - méláztam el, de még időben feleszméltem, hogy bekapcsolódjak a dalba. Az első hangok, amiket kiadtam, kicsit bátortalanok voltak, de viszonylag hamar ráéreztem a dalra, így a következő sorok bátrabbak lettek. A végére egész jól ment. A szám végén Martin váratlanul mellém lépett, fél karjával átkarolta a derekamat és úgy énekeltük el a záró sorokat:
”See the stars, they're shining bright, Everything's alright tonight"

A végén elnevettem az utolsó sort, miközben vadul rázott a hideg a tudattól, hogy ki is öleli a derekam. Mindenesetre rég éreztem magam ilyen boldognak. Ragyogó mosollyal automatikusan öleltem át Mart nyakát köszönetképp. Gitárja a hasamnak nyomódott, de nem zavartattam magam. Ezt a mozdulatot már olyan régóta meg akartam tenni. Nem is kifejezetten szexuális indíttatásból, hanem csak azért, mert annyi csodás számot köszönhetek nekik - főleg ennek az agytrösztnek, aki a dalszövegeket írta.

Martin ölelésénél már csak az okozott nagyobb örömöt, mikor Dave elismerően rám mosolygott, hosszasan rajtam tartva zöld tekintetét. Persze tudtam, hogy ennyire nem énekelhettem jól két ilyen profi mellett... ez nem az énektudásomnak szólt. Egy kicsit talán el is pirultam, mikor mindez leesett.

Dave egy hirtelen mozdulattal Marthoz lépve halkan súgott neki valamit, amire Mart vadul bólogatni kezdett.

- Mi az? - kérdeztem gyanakodva, miközben miután elengedtem Martot, a földre rakott gépemért nyúltam, és orvul belevakuztam a fejükbe megörökítve ezt a bizalmas suttogást.

- Se-se-semmi - nevetett nagyot Dave. - Legyen meglepi, oké? Végtelen hálás vagyok csokiszerző akciód miatt, amely mély hálára kötelez. Csak egy indítvány volt Marty részére, de ahogy látom, kapott a lehetőségen - mondta teli szájjal vigyorogva.
”Istenem, mint a kisfiúk” - futott át az agyamon.

- Igen, meglepetés lesz - bólogatott Mart is, de a vigyort nem lehetett levakarni az arcáról. - Szerintem tetszeni fog... - kacsintott rám, amitől egyik részem elolvadt, a másik meg folytatta a gyanakvást.
- Aha, értem. Remélem, nem fogom megbánni - vontam meg egy kicsit a vállam, majd miután bejelentették, hogy a próbának vége, várakozón néztem rájuk, hogy ezek után mi következik.

- Ti nem vagytok éhesek? - simította végig David azt a formás hasát - Mert én nagyon! Ehetnénk valamit végre.
Csodálkozva mértem végig: - Hisz most ettél meg több tábla csokit!

- Ugyan, azt azóta már rég megemésztettem - vigyorgott rám. - Tudod, a turnék során elképesztő mennyiséget tudok enni, mégsem látszik rajtam, mert minden este lemozgom - vonta meg sötét ingbe bújtatott vállát. Pillantásom egy pillanatra ott ragadt a mozdulat után is, ahogy hagytam egy másodpercre elkalandozni gondolataimat.
- Értem - mondtam oda se figyelve, majd mégis rájuk néztem. - Hát, felőlem mehetünk, mert én még semmit sem ettem ma köszönhetően a kis kiruccanásunknak.

- Éhen ne halj itt nekem - karolta át bátorítóan Dave a vállamat.
- Kisajátítanád a mentőangyalt? - kérdezte Mart.
- Hisz engem mentett meg, nem? - vigyorgott Dave.
”Úristen, úristen, úristen!” - gondoltam remegve, amikor immár kétfelől mindkettőjük kezét a vállamon éreztem.

- Nyugi fiúkák, nevezzük ki magamat mindkettőtök mentőangyalának, szerintem az a legegyszerűbb - szedtem össze magam, majd megböktem Dave oldalát: - Neked azért, mert csokihoz juttattalak, neked meg azért - fordultam Mart felé megismételve előbbi mozdulatomat -, mert megkíméltelek Dave további hisztijeitől - kacsintottam. - És most tényleg induljunk el, mert... - hasam hangos kordúlással jelezte óhaját -... hát azt hiszem, hallottátok mi az ok... - nevettem fel.

Rövid autóút után a sofőr a Cotton Club előtt állt meg.
- Csak nem itt akartok enni? – kérdeztem.
- Már miért ne? - kérdezett vissza Mart. -A piájuk elég jó…
- És ettél már itt?
- Nem, nem ettem, talán, mást javasolnál?
- Mindenképpen, ha egyikőtök sem evett még itt, végül is ez egy night club és ugyan már délután van, de... Szóval, mivel a legéhesebbhez igazítanám a dolgot, két sarokra van egy remek indonéz étterem. Úgy tűnik, már vagyunk ketten a kocsiban, akik az indonéz kaját szeretik.

- Felőlem mehetünk oda is - adta meg magát Martin. Kezdett ő is éhes lenni.

A balinéz pincér készségesen hajlongott körülöttünk, minden pillantásunkat leste. Én pedig Dave-et lestem. Iszonyatosan tud koncentrálni, ha akar. Ahogy elnéztem, teljesen kizárta a világot és csak a hal-curryre figyelt, arcán olyan élvezet tükröződött, amiről nem tehetek róla, de egészen másféle élvezet jutott eszembe. Martin eszegetett, de inkább ivott, már a harmadik kört a méregerős Arakból. A negyedik után pedig jóindulatú mosoly terült szét az arcán, az egyik kezében tartott villával a még félig tele tányérját piszkálta, másik keze viszont hirtelen az ölembe hullott. – Hopsz – mondta - Ne haragudj, ha iszom...
- Ne félj Mart, ha kell erősen foglak, biztosan nem esel le erről a székről - fogtam meg a karját.

- Hmm... ez nem hangzik rosszul - kacsintott csillogó szemmel a szőkeség, majd mégiscsak bekapott egy falatot a villájával. Egyáltalán nem zavarta, hogy a kezem még mindig a karján pihen. Szemén látszott, hogy átfutott az agyán, hogy mi mindenre gondolt, amit még megfoghattam volna.
A kaja, amit épp a számba akartam lapátolni, a tányéromban landolt a meglepettségtől, mikor a szőkeség keze pár perc és egy újabb adag pia után a combomon landolt. Még jó hogy nem ettem, vagy ittam, mert tuti megfulladtam volna. Kérdőn néztem rá.

Mostanra Dave is befejezte lakomának minősíthető étkezését és magát nem zavartatva felállt és körbe-körbe kezdett mászkálni az étteremben.

- Mi a fenét csinál? - sandítottam az énekesre próbálva elvonatkoztatni az érzéstől, amit Martin mancsának érintése okozott. Megfordult a fejemben, hogy ez a két pasas talán mégsem százas...

- Sztem wc-re akar menni, nem látja hol van, de megkérdezni nem akarja, makacs jószág! Nem segítenél neki? Remélem a célszerszámot azért egyedül is megtalálja - nevetett fel hangosan.

A két férfi normalitását megkérdőjelező érzésem egyre erősödött.
- Hogyne, bár kissé furcsállom, hogy 45 év után még ilyeneket eljátszik... - sóhajtottam, majd Martra néztem. - Te rendben leszel egyedül? Ne igyál többet, mert kiütöd magad, és mentőangyal ide vagy oda, téged még én se bírlak el...

Felálltam magára hagyva a halkan dudorászó Martint és próbáltam felzárkózni Dave körözéséhez. Másfél kör után utolértem.

- Segíthetek? - kérdeztem tőle megpróbálva elkapni a pillantását.

- Hmm, nos, igen. Általában nagyfiú módon egyedül is eligazodom, de itt, hát, na ne!! Hol van az a bizonyos helyiség, gyönyörűm?
- Hogy mi? Szóval, ja, értem, megkérdezem a pincért. Dave, gyönyörűm? Igazi trubadúr vagy, tudod?

- A szükség nagyúr... - kacsintott, majd fel is nevetett, ahogy követett a férfi wc ajtajáig.
- Innen feltalálod magad, vagy további segítségre szorulsz?

- Nos, ebben nem, de biztos lehetsz benne, hogy lenne, amiben segítségre szorulok.

Elképedt arcomat nem is látva sietősen betrappolt a férfi mellékhelyiségbe, én meg álltam ott, mint a wc-s néni, akinek nem fizettek.

Dave pár perc múlva vigyorogva és megkönnyebbülten lépett ki az ajtón ottfelejtett önmagamhoz. Még mindig a szavain tanakodtam magamban.

- Nos, köszönöm. Szerintem lassan mennünk kéne tovább - pillantott karórájára, majd Martin felé kezdett pislogni, aki épp az egyik pincérlánynak próbálta tenni a szépet. - El kéne őt is vinni, mert megint ki fogja ütni magát - sóhajtott megcsóválva a fejét.

- Rendben, addig menjük, amíg még tud a két lábán járni. Azzal a "hatalmas" pocakjával nehezen tudnánk elcipelni bárhová is! - azzal meg is indultam volna Martin felé, de hirtelen Dave hosszú ujjait éreztem meg a karomon, ahogy gyengéden magához húz, majd őrülten szexi hangján ezt súgta mélyen a szemembe nézve:

- Figyelj, Édes! Tudom, hogy egyikünk sem közömbös a számodra, de nézd meg Martint, szerintem 5 percen belül használhatatlan lesz - mindenféle értelemben - úgyhogy, ha jól akarsz szórakozni - és miért ne akarnál, elvégre nem mindenkinek van ilyen szerencséje, hogy ilyen közel kerüljön hozzánk - szóval, ha azt szeretnéd, hogy az estéd emlékezetes legyen, akkor csak bízd rám magad. Elviszlek valahová, ha te is úgy akarod. Döntsd el, mi legyen.

Az elhangzott mondatoktól köpni-nyelni nem tudtam. "MI??? Hogy nekem ekkora szerencsém legyen???? EZ VALAMI VICC???!!! Na neeeeeeee!" - zsibongtam magamban, de viszonylagos nyugalmat erőltettem magamra, csak őrülten csillogó szemeim árulkodtak róla, hogy hogyan is érintett Dave mondandója. Próbáltam a realitás talaján maradni: - Öhm... ha jól tévedek, nektek ma még koncertezni kell... - kezdtem egy kis torokköszörülés után - Csábító az ajánlatod, csak egy bibi van... - fontam keresztbe karjaimat, mire ő elengedett. Nem törődtem testemmel, ami szinte feljajdult ettől.
- Micsoda? - nézett rám kétkedve. Látszott, hogy nem ilyen válaszra számított.
- Nos, kérdéses, hogy egy olyan intenzív show után képes lennél-e teljes mértékben "elszórakoztatni"....

- Nos... - kezdett bele Dave, látszott rajta, hogy ez a mondat eléggé meglepte, az eddigi öntelt arckifejezés eltűnt arcáról. Eddig még senki nem kérdőjelezte meg teljesítőképességét. Egy pillanatnyi habozás után így folytatta: - Annyi erőm azért mindig marad, amennyivel egy ilyen gyönyörű teremtést el lehet szórakoztatni... A koncert után bebizonyíthatom, ha nem hiszel nekem.
Önelégült mosolya ismét visszatért, majd elindult Martin felé, hogy összeszedje. Én csak megkövültem álltam ott néhány másodpercig. „Hát jó, ha bizonyítani akar, én nem tartom vissza!” - gondoltam, miközben Dave hátrabiccentve jelzett, hogy nekem is indulnom kéne.

Egy zavart és egyben elégedett mosoly futott át az arcomon. Izgatottan vártam, hogy mi sül ki ebből. Már csak a gondolattól, hogy Dave Gahan bizonyítani akar NEKEM, őrülten izgatottá váltam, és azt tervezgettem, hogy azért a koncert előtt még haza is kéne ugranom átöltözni meg miegymás. "Anyááám! Dave Gahan! Ez több mint amit hirtelen fel tudok dolgozni..." - gondoltam, majd én is visszatértem Martinhoz, és pár hessegető mozdulat után elhajtottuk a fellélegző pincérlányt, aki csak azért maradt a férfivel, mert kötötték a munkahelyi szabályok.
- Most miéééért? - húzta el Martin csalódottan.
- Mert ma még koncertezned is kell - jegyeztem meg intve a számláért.

Lassan ballagtam Dave után szemem rajta felejtve tökéletes fenekén és az esti esélyeimet latolgattam, bámulatom tárgya pedig éppen felhívott valakit a mobilján. Martin lassan tisztuló tekintettel és láthatóan némi fejfájással küszködve baktatott utána. Ahogyan Dave beszélt, bár nem értettem tisztán mit mond, többször kihallottam a "De, nem érted, mi megígértük azt a meglepetést" mondatot. Bárcsak tudnám mi lesz az, és ez az én meglepetésem-e, morfondíroztam magamban, majd Dave-t követve beszálltam a kocsiba pontosan mellé huppanva le.

- Hát nincs egy unalmas életetek, az tuti. Elég fárasztó lehet állandóan mozgásban lenni... - jegyeztem meg kifelé bámulva az ablakon. - Egyébként most mi az úti cél?

- Nos - mondta Dave - most négy óra van, túl vagyunk a hangpróbán, kajáltunk, és van még óvatos becslés szerint is legalább három óra szabadidőnk. Te csak dőlj hátra és várj türelmesen. Mindjárt realizálódik a meglepid. - Ő is hátradőlt, nagyon-nagyon-nagyon közel hozzám, mondanám, hogy szinte hozzám simulva. Lábunk teljes hosszában összeért, éreztem a testéből áradó meleget, a friss, férfias jó illatát, és amikor megemelve az állam a szemembe nézett megkérdeztem tőle:

- Mire megy ki ez az egész? Na nem mintha nem élvezném, csak kíváncsivá tettetek - hagytam magam elmerülni azokban a titokzatos szemekben.

- Csak azt kell eldöntened, hogy meg mered-e tenni vagy sem.
- De mégis mit?
- Bátor lány vagy? Mert ez bizony olyan dolog, hogy mindig összeszorul tőle a szívem, ahányszor szembekerülök vele. És Mart is fél...
- Uram-atyám mi lehet az, ami mindkettőtöket ennyire megijeszt - kérdeztem enyhe pánikkal a hangomban és agyamon ezer lehetőség futott át. Tetováltatni fognak, piercinget kapok? De Martnak nincs ilyen. Már a nem egyedül elkövetett romantika is megfordult a fejemben, de ez aligha fojtaná beléjük a szuszt. Kiélvezte rémületem minden pillanatát, majd karjával átölelve a vállam a fülembe lehelte: - Ma énekelni fogsz velem a színpadon a koncerten, baby!

- HOGY MI??? - kiáltottam fel kihúzva a hátam, és kérdőn néztem a még mindig kritikusan közel vigyorgó énekesre. - És ezt mégis hogy gondoltátok??? Ennyire nem lehettem jó a próbán! Ne meséljétek be! És akkor is.. és hogy és mikor és legfőképp miért? - kezdtem hisztériázni. Szívemre szorítottam egyik kezem, mert azt hittem, mindjárt kiugrik a helyéről. "Hogy ÉN tízezrek előtt énekeljek??? A DEPECHE MODE-DAL????!!! Képtelenség..."

- Úgy gondoltuk, ha nyitott vagy az új dolgokra, és ahogy kivettem a szavaidból szereted a Depeche-t, szóval életre szóló élmény lehetne. A hangpróbán átmentél a teszten, ismered a dalok szövegét, kellemes a hangod, remek vokál leszel. Mögöttem állnál, na mit szólsz hozzá? Különben is a szöveget folyamatosan látni fogod a projektoron.
- Ezt nem hiszem Dave, én csak egy dolgot fogok látni, téged! - rebegtem.
- Mi van, én leszek a láthatatlan ember? - ébredt fel Mart a szunyókálásból.

- Ugyan, dehogy! - karoltam át barátian a derekát és húztam közelebb magamhoz, így az oldalunk összeért - Ne keseregj kicsi Mart, te éppolyan imádnivaló vagy, mint Dave.

- Na azért! - dörzsölte meg a szemét, majd barátjára pillantott - Na mi az Gahan, megkopott a vonzerőd? Azt hittem, már rég rámásztál az angyalkánkra - jegyezte meg odaszúrva, majd újra rám nézett. Kezdett túl sok lenni az adrenalin a szervezetemben. Álmaim két pasija a két oldalamon... Csodálkozom rajta, hogy még nem ájultam el. Mart folytatta: - Amúgy tényleg jó a hangod, és kellene egy kis változatosság is a koncertekre. Szerintem nagy élmény lenne, főleg a saját országodban... Gondolj csak bele... - bűvölt a tekintetével.

Most sajnáltam életemben először, hogy nem születtem kaméleonnak, hogy egyszerre tudjak elmerülni mindkettőjük csábító tekintetében. Olyan tekintet volt ez, ami elől még Jézus is negyven napig futott a sivatagban.

Éreztem, hogy minden ellenállásom semmivé foszlik.
- Nah jó - egyeztem bele - De mi bajod a te hangoddal? Szerintem gyönyörű. És mi az, hogy Dave rám akar mászni? - 'háborodtam fel'.

- Nincs semmi bajom a hangommal, én is vokálozni fogok, meg énekelni is, csak te kisegítesz. Viszünk egy kis izgalmat a koncertetekbe - vonta meg a vállát, és mutatóujját kedveskedve végighúzta felkaromon. - Dave meg... hát ő már csak ilyen, ha lát egy csinos hölgyeményt - kacsintott.

- Ki mondta, hogy bárkire rámásznék? Van pozitúra bőven, nem? Ne tartsak egy kis továbbképzést neked?
- Martin, David, megrémítetek! Nem baj, hogy itt ülök köztetek? Asszem luxus prostinak nem vagyok túl gyakorlott - hajtottam le a fejem.
- Nem úgy gondoltuk! - vágták rá egyszerre - Ne haragudj! Csak a fantáziád szeretnénk felpiszkálni, tudod, hogy van ez, minden az agyban zajlik - mondta Dave és megcsiklandozta a nyakam.

Egy kelletlen csapással hárítottam el a kezét a nyakamtól. Bevágtam a durcát és vártam az engesztelést. Mart egy rosszalló pillantást küldött társa felé, majd hozzám bújt - Na... - suttogta kedvesen - Ne haragudj ránk. Lököttek vagyunk, bocsánat - nézett rám olvasztóan és bocsánatkérően.

Egy percig még magamban hümmögtem, majd nem bírtam tovább: felnevettem. Annyira édesen tudott törleszkedni ez a nagy mafla, hogy nem tehettem mást.

Mart elégedetten mosolyogva egyenesedett ki, de a kezét nem vette le a derekamról, amivel hozzám bújása közben karolt át.

Rajtahagyta a derekamon, ahogy Davie a vállamon. Nagyon furcsán éreztem magam, a gyomromban tízezer kedves kis katicabogár futkosott fel s alá a fejem pedig oly könnyű volt, mint egy szatyor lepke.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés