Érzések 2.

Megjegyzés: Azt hiszem egy sorozatott indítottam el „Érzések” címmel. Egyes dolgok olyan nagy erővel vannak rám hatással, hogy megmarad bennem egy – egy meg nem írt pillanat, amiket ki kell írnom magamból. Egyszerűen muszáj. Ezek rendszerint nagyon rövid „művek”, ezért fanfictionnak sem nevezhetők, de számomra értékes pillanatok, ezért publikálom őket. A cselekmény a TLBTB után 12 évvel játszódik.

Jogok: Martin Gore (említés szintjén) és én

Korhatár: nincs

Ajánlott zene: Depeche Mode – One Night in Paris hanganyag, Sister of Night Bonus track Martin Gore előadásában

A Santa Barbara – i fény besütött a szoba üvegablakán keresztül. A fiatal lány morogva fordult a fal felé. Nem akart még felkelni. De hiába: a reggeli napfény kiűzte az álmot a szeméből. Morgolódva felült az ágyában, nyújtózkodott és ásított, majd felállt és az ablakhoz sétált. A ragyogó idő egy pillanat alatt mosolyt csalt az arcára. Csak figyelte a kerti trópusi fákat. Innen, az emeletről nagyszerű rálátása nyílt a lombokra, amik között a szél játszott, gyengéden mozgatva a leveleket. Elidőzött tekintette a fuvallaton, szinte látni vélte a levegő mozgó hullámait. Mintha kecses, karcsú kezek lettek volna, amik cirógatják a leveleket, lágy mozgásra késztetve őket. Nem sokat időzött az ablaknál, a fürdőbe ment, hogy felöltözzön.

Végre véget ért az iskola. Nincs több hajtás, vagy otromba beszólás a családja miatt. Nem volt mindennapos, de azért előfordult. És néhány nagyon tudott fájni neki. Lemenvén a konyhába már ott találta az apját. Az idő alig hagyott nyomott rajta. Szőke fürtjei majdnem egybeolvadtak a napfénnyel, ahogy az asztalnál elmélyülten egy újságot olvasott. Kimondhatatlanul szerette őt. Odasétált mellé, majd játékosan áthajolt a válla fölött, hogy pofátlan módon beleolvasson az újságba. Martin csak annyit érzékelt, hogy valaki mögésettenkedik.

- Hé! – kiáltott fel nevetve, majd lánya felé csapott. Zoé nevetve került ki a legyintés útjából, majd engesztelőn az apjához bújt. Ezzel mindig le tudta venni a lábáról a férfit.

- Korán keltél. Reggelizel valamit? – kérdezte megenyhülve az apja.

- Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes. Kimegyek a partra. – kiáltotta már az előtérből, miközben a sportcipőjét húzta fel. Mart csak bólintott, majd újra elmerült a sorok között.

Zoé némán sétált a tengerparton, majd kiválasztott egy homokbuckát és leült rá. Elővette a fényképezőgépét, amit mindig magánál hordott. Szenvedélyesen imádott fényképezni. Az apja tehetségesnek tartotta. Ahogy leült és egy szintbe került a horizonttal, megragadta a látvány. Megfogta a gépet, és ellőtt pár képet. Párat készített a hullámzásról is. Némán kattintgatott, de aztán feltámadt a szél, ami felkapta a homokszemcséket. A lány gyorsan elrakta a gépet, amúgy sem tudott szeles időben a homokkal küzdve fényképezni. A szél szórakozottan táncolt körülötte. Elnézte a mintákat, amit a homokba rajzolt. Ilyenkor szokott emlékezni. Előhívja a régi képeket az agyában és elmerül bennük. Egészen gyerekkora óta csinálja ezt, már megvannak a kedvenc emlékei. Félhosszú barna haját tincsenként kapta fel a szellő, miközben ő üveges szemmel bámult a semmibe. Mélyet lélegzett. Ismerős illatot érzett. Felemelte a fejét, hogy újra beleszimatoljon a levegőbe. Nem volt tévedés, tényleg érezte. Sosem tudná elfelejteni ezt az illatot, pedig az óta 12 év telt el. Még most 16 évesen is intenzíven él benne az emlék. Halkan megszólalt.

- Anya…

Tudta, hogy ő az. Szemét lehunyva élvezte a szél simogatását az arcán. Az anyja valahogy mindig ott volt mellette. Nem állandóan, de mikor szüksége volt rá, mindig megjelent. Ha kiskorában is sírni kezdett, akkor a finom és lágy szellő felszárította a könnyeit, mintha vigasztalná. Persze, ép esze tudta, hogy ez nem lehetséges, de így könnyebb volt. Így nem érezte magát annyira egyedül. Még emlékezett rá, amikor anyja először jött el hozzá. A temetése után alig néhány nappal később. Nagyon sírt. Kimondhatatlanul fájt neki, hogy többé nem láthatja, többé nem bújhat az ölébe, nem hallhatja a hangját. Nem lehet vele. És akkor megérezte az illatát. Először azt hitte, hogy az anyja az. A reménytől eltelve, hogy visszajött hozzá pattant fel és rohant le a lépcsőn hangosan szólongatva őt. Már előre mosoly székelt az arcán. De mikor leért nem volt odalent senki. Egyedül volt. Pedig érezte az anyja parfümjét, ebben biztos volt. Újra elpityeredett. És akkor megint. Nem mozdult.

- Anya? – kérdezett bele a ház csöndjébe. Semmi válasz. De az illat nem szűnt meg. Beletelt pár percbe, mire Zoé rájött: a nyitott ablakon keresztül a szél bejárja a házat. Ekkor értette meg. Az anyja nem hagyta el. Sosem fogja, amíg él. Mindig itt lesz vele. Visszarohant a szobájába és kiült az ablakba, csakhogy jobban érezhesse a szellő, az anyja simogató cirógatását a bőrén. Azóta nem sírt többet utána. Mikor szomorú volt, mindig számíthatott rá, mindig mellette volt, csakhogy felszárítsa a könnyeit. Ahogy most is. Zoénak némán folytak le a könnyei az arcán, de a kellemes fuvallat szinte azonnal felszárította őket.

- Annyira hiányzol – suttogta. Pár percig még ott ült a reggeli napfényben. Végül elapadtak a könnyei és a szellő is továbbállt. Zoé felállt és leporolta magát. Az anyja mindig is örökmozgó típus volt, nem csoda, hogy e módon szabadította ki lényét a testéből. Tudta, hogy hamarosan vissza fog térni hozzá. Ahogy eddig mindig. Álomba ringatja, miközben finoman játszik a függöny könnyű anyagával. Tudta, hogy az apja is érzi azt, amit ő. Velük van.

By: Capricornus

2007.07.26.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés