8.
 

"Nyugi, nyugi! Menni fog! A zenét ismered. A szöveget ismered. A srácokat ismered. Tudod, hogy milyen egy Mode koncert. Nyugi! De áááá!!! 40.000 ember!!!! Oké, oké. Nyugi! Lélegezz!! Lélegezz!" - bíztattam magam hasonló gondolatok ezreivel, mikor már a sminkkel meg minden lókutyafülével kész voltunk. Ott álltam a színpad mögött a félhomályban. Az összeszokott csapat viccelődve, vagy épp koncentrálva beszélgetett vagy rohangált. Kívülállónak éreztem magam. Tisztában voltam vele, hogy én nem tartozom ide. Sosem tartoztam, és sosem fogok. Én csak egy apró flitter vagyok a Depeche Mode csillogó és óriási fellépő ruháján, ami hamarosan el is fog veszni az éjszakában.

Szédültem, a gyomrom háborgott. "Na nem, nem, hányni nem fogok!" Iszonyatosan éreztem magam, ugyanakkor el se hittem, hogy mégis itt vagyok. Hátborzongató volt a tudat, hogy ki fogok lépni a színpadra. Ekkor egy kezet éreztem a vállamon, ugyanis bő 10 perce a padlót szuggeráltam erőteljesen.

Martin volt az, de már jött Dave is. Ugrált, melegített, csapkodott a karjaival. Úgy tűnt Marathónt fog futni, nem énekelni. Persze olyan is ez neki, mint a Marathón.
- Figyelj rám! - mondta Mart – Látod? Az elöl álló mikrofon mögött, ami Dave-é, azt a kis emelvényt és rajta a mikrofont? Na, az a tied. Onnan jól látod a kivetítőt. Meg Dave minden mozdulatát, ő fog vezetni, látod majd, ahogyan a szemével beint a vokálhoz, de egyébként is tudod hol kell belépni. Engedd, hogy Dave azt tegyen veled, amit akar, kövesd amit kér, bármi, érted, bármi legyen az. Ha azt kéri vesd be magad a közönségbe, akkor tedd azt. Nagyon fontos, itt ő irányít! Megértetted ezt?
- Igen Martin, megértettem - követtem - Már gyakoroltunk rá délután.
Dave odalépett hozzánk. Ketten kétfelől átöleltek és egyszerre bíztattak. Olyan volt, mintha kiléptem volna magamból, kívülről láttam magamat, őket, hallottam Martot beszélni és már nem értettem mit mond, transzban voltam. De láttam a legsötétebb csillagot, ahogyan elindul előttem a színpadhoz vezető lépcső felé és int, hogy kövessem.

És én követtem. Sötét volt a színpadon. Az összes szőröm az égnek állt, ahogy kirázott a hideg a közönség tapsát és üvöltését hallva. Ahogy elfoglalva a helyem a sötétségbe tekintettem, ezer helyen láttam fényképezők és telefonok kijelzőjét. Olyan volt, mintha a csillagok a földre szálltak volna. Végignéztem a színpadon. Az emlékezetembe véstem Andyt, Petert, Christiant, Martint, és az épp besiető Dave-et. A publikum felmorajlott. Kirázott újra a hideg. Elfordulva a mikrofontól köhintettem egyet, hogy megelőzzem a rekedtséget. Tudtam, hogy remegni fog a hangom az elején, de reménykedtem benne, hogy minden rendben lesz.
A fények felvillantak. Fülsiketítő taps. Az Intro. Most már nem volt visszaút...

Kikapcsolt az agyam. Nem hallottam a tömeget vagy bármi mást. Csend volt, néma csend. Ez némiképp megnyugtatott. Vicces, hogy az emberi agy mikre nem képes stressz-helyzetekben.

Csak Dave-et láttam, csak őt. Éppen meghajolt és mielőtt megijedtem volna a nagy csendben, hogy oda a hallásom, meghallottam a tömeg ordítását. És az én kiáltásaim nem voltak benne, én itt voltam. Hallottam a zene első ütemeit és láttam, ahogy Dave megragadja a saját mikrofonállványát, hallottam, ahogy elkezd énekelni, és már itt is volt a refrén. Dave intett nekem...

Időm sem volt rontani. Csak az első két szót olvastam a projectorról, onnantól tudtam. A szám sodort magával. Még izgultam és szorongtam egy kicsit, de legalább a hangom nem hagyott cserben. Csak egy icipicit remegett, de szinte észre sem lehetett venni. Lehet, hogy csak én képzeltem oda.

Nem volt semmi gond, valahogy olyan természetesnek tűnt aztán minden. Hiszen naponta látom őket színpadon, ismerem minden mozdulatukat. A második szám végén Dave beszélni kezdett a mikrofonba.

- Good Evening Budapest!!!

Dave beleordított a mikrofonba, majd folytatódott is tovább a koncert. Hála az égnek a fények miatt alig láttam a közönséget, így azért elviselhetőbb volt odakint állnom, mintha 40.000 ember szemébe néznék közvetlen. A dalokat az első hangokról felismertem, így nem volt baj a szövegekkel sem. Egész jól sült el a dolog, sokkal jobban, mint váram.

„Ment ez nekem, éreztem színpadra születtem, a show business legnagyobb dívája leszek” - poénkodtam magamban két szám között.
Dave miközben bemutatta Martint és a többieket odaintett magához és bejelentette a rajongóknak ki vagyok (egy jótét lélek, aki segített neki egy nehéz helyzetben és akivel összemelegedett az együttes-de még mennyire!) - És, hogy mivel nagy rajongójuk vagyok megleptek ezzel. Kért, hogy beszéljek magyarul a közönségnek, amit meg is tettem. Elmondtam nekik, mennyit jelentenek nekem a fiúk és milyen furcsa most a másik oldalon állni. Hatalmas ováció volt, Dave átkarolta a vállam és azt mondta, hogy most jön csak még az igazi meglepetés! Egy roadie odaszaladt egy papírral a kezében hozzánk és Martinhoz, majd zene nélkül énekelni kezdtek és Dave mutatta, hogy énekeljek én is. Egy magyar népdal volt, amit Martin hallott a Deep Forresttől és Sebestyén Mártától… Ekkor azonban én már sírva énekeltem…

Azt hittem, hogy az volt a meglepetésem, hogy énekelhettem velük a színpadon, de nem! Képesek voltak megtanulni ennyi idő alatt egy magyar dalt? Miattam??? Ezt nem tudtam felfogni ésszel. A könnyeim miatt elkenődött az erős festék az arcomon, de nem érdekelt. Csak őket figyeltem, és kétségbeesetten kapaszkodtam Dave-be. Martin a másik oldalamon gitározott. Teljesen magamon kívül kerültem. Megint szinte csak a tudatom szélén érzékeltem a hatalmas őrjöngést. Egy idő után már nem is tudtam énekelni, mert teljesen elment a hangom, így csak mosolyogva könnyeztem. Hihetetlen! Fogalmuk sem volt róla, hogy mekkora hatalmas ajándékot adtak most nekem életem legszebb napján!

A tömeg őrjöngött és biztos vagyok benne, hogy nagyon sok arc könnyes volt. Igazi megtiszteltetés volt nekik és minden magyarnak. Martin utána elkapta a mikrofont és beleszólt.
- Fogadjátok el ezt azért a sok szeretetért, amit a hosszú évek során kaptunk tőletek!

A tömeg tombolt. Hatalmas ováció fogadta Martin szavait. Dave sokáig csak letaglózva nézte a hullámzó embertengert, ahogy mindannyian csápolnak és nyúlkálnak a színpad felé. Engem is ledöbbentett a látvány.

Egész szépen énekeltem a srácokkal, főleg a Home-ot.

Mikor lassan a végéhez közeledett a koncert, egy kis szomorúsággal és mérhetetlen meghatottsággal néztem, ahogy a kéztenger leng a Never let me down again alatt. Utolsó szereplésemként a szám végén Martinnak vokáloztam a "See the stars, they shining bright, Everything's alright to night" sorokat. És tényleg így éreztem. Ma este minden annyira helyénvalónak tűnt minden megrendítő szokatlansága és furcsasága ellenére is. Úgy éreztem, hogy elértem életem tetőpontjához. Az emlékezetembe vésődött minden egyes perc, és ezt soha senki nem lesz képes elvenni tőlem. Sejtettem, hogy ha megélem, akkor az unokáimnak is erről a napról fogok ódákat zengeni. Széles mosollyal az arcomon énekeltem Martinra pillantva a végét. Aztán lementem a színpadról, a Goodnight Lovers jött, amit újra előszedtek zárószámnak az Insight után, hogy a közönség kicsit lenyugodhasson. A színpad széléről figyeltem a fiúkat, a közönséget, és a különleges kapcsolatot, ami a DM és rajongói között érződött. Miért ne könnyeztem volna ezt is meg? Gyönyörű volt.

Nem vártam meg míg végeznek a srácok, elosontam visszaöltözni a saját ruhámba. Szép ruha volt ez a 'dögös' darab, de számomra kényelmetlen.

Leültem Dave öltözőjében, vártam vissza Martint és Dave-et. Vártam, hogy most mi lesz. Haza kellene mennem talán, hogy meg ne törjön a varázs? Lehet. De nem hagyhatom itt őket köszönet nélkül. Mindent nekünk adtak amilyük volt, megnyíltak a csatornák köztük és a rajongóik között és szabadon áramlott bennük a szeretet.

Nemsokára meg is jelentek a fiúk, de mielőtt bármit mondhattam volna, Dave átkarolta a derekam és megszólalt:
- Nagyon jó voltál! Ezt meg kell ünnepelnünk! – nevetett.

Elmosolyodtam. Örültem, hogy ennek az őrült napnak még nem lesz vége. Sajnáltam volna ha igen, bár felzaklatott lelkem nem tudom, hogy képes lett volna-e még elviselni valamit az est folyamán. Teljesen kikészültem, ugyanakkor boldog is voltam. Először Dave, majd Martin nyakába fontam karjaimat átölelve őket.
- Köszönök mindent - súgtam meghatottan. Még mindig a koncert hatása alatt voltam. Egyszer talán írok nekik egy levelet, amiben kifejtem, hogy mi minden jelentett nekem ez a nap velük. De lehet, hogy ez a levél örökre a fiókomban fog maradni...
- Ugyan, cica, megérdemelted te is, meg a rajongók is. Tényleg jó voltál. Tetszett a hangod, meg ahogy újításokat is vittél bele a dalok vokáljába egy-egy helyen - nézett rám mosolyogva a szőkeség. Dave eközben lerogyott egy székre nyakában egy törölközővel, és az izzadtságot itatta fel magáról mélyeket lélegezve. Látszott rajta, hogy megviselte a koncert.

- Dave, hozzak neked valamit inni? - kérdeztem.
- Az bizony jó lenne. A hűtőben van szénsavmentes Evian, ha lennél olyan drága!
- Persze - válaszoltam és odaléptem a hűtőhöz - Mart, egy sört?
- Rögtön kettőt, kiszáradtam. Igyál te is, pótolni kell a veszteséget.
Lehuppantam melléjük és szomjas teve-klubbot alapítottunk ott helyben.

Miután én is lehúztam a magam sörét, elégedetten dőltem hátra egy percre lehunyva szemeimet.

- Mi jár a fejedben kislány? - kérdezte Dave megtörve a csendet.

- Hát ti. Mi más?

- És milyen helyzetben? - terelte kétértelmű helyzetre utalva Mart a témát.

- Fiúk, ezután az este után azt tesztek velem, amit akartok! - csúszott ki a számon. Láttam, hogy összenéznek és elvigyorodnak. Martin rám kacsintott.

- Ezt miképpen értelmezhetjük Marttal? - nézett rám Dave mutatóujjával finoman megsimogatva a vállam.

Martra sandítottam, ő meg visszanézett rám. Ugyanebben a pillanatban éreztem magamon Dave tekintetét is. Megértettem a helyzetet. "Na ne! Ez..." Alig bírtam felfogni!

- Na neee, ezt nem hiszem el! - kiáltottam fel gyorsan felállva és egyikükről a másikukra néztem.
- Mit nem lehet ezen nem elhinni? - mért végig Dave.

- Hát, hát, hogy ti ketten és hogy engem...
- Miért, ma eddig is ezt tettük nem? - mondta Dave.
- Na, igen, de eddig solo-projectben.

- Pontosan - szólt bele Mart is - És a hangsúly a "még" szón van. Persze nem kényszerítünk semmire. Gondold meg. Addig is irány a zuhany, aztán az afterparty - állt fel, és el is indult, hogy felfrissítse magát.

- Nem, kényszeríteni tényleg nem kell semmire - állt fel David és kezembe nyomott egy törölközőt - Gyerünk zuhanyozni, kislány!

Eleget tettem a kérésének. Egyedül zuhanyoztam, békén hagytak. Az agyam viszont folyamatosan ekörül a téma körül járt! Hogyne járt volna, mikor Dave Gahan és Martin L. Gore kilátásba helyezte, hogy akár ketten is... Ez hihetetlen! Ez a meglepetések és a hitetlenkedések napja!
Miután kész lettem, felvettem egy kapott fekete női farmert és egy indigókék karcsúsított inget. Végre újra kicsit jobban önmagamnak érezhettem magam, noha a színpadon viselt ruhám is tetszett, de ez vitathatatlanul kényelmesebb volt, ráadásul nem kellett azon aggódnom, hogy mikor fog kibuggyanni a mellem a kivágás alól...
Szó ami szó, kiléptem a zuhanyzóból a rám várakozó fiúkhoz.
- Felőlem mehetünk, ha el akartok vinni valami afterra. De az se baj, ha kiraktok valahol az otthonomhoz közel - mosolyogtam rájuk. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy ezek mit akarnak tőlem.

- Elviszünk, semmit sem kell majd tenned csak nyugodtan ülnöd - ölelt át hátulról Mart. Dave mosolyogva állt előttem. - Baby most jön a szólók után a Depeche feeling, mitől indulnál be? Dolby sorroundban éneklünk neked Marttal? Vagy mástól? Gazdag a fantáziád azt már mindketten tapasztalhattuk - vigyorgott Martinra.

- Szerencse leánya, kényeztetni akarunk - lehelte Martin a fülembe.

- Nyugodtan ülni, mikor a fülembe lihegtek? Ti sem vagytok normálisak... - jegyeztem meg borzongva a fülembe való suttogástól, miközben kitáncoltam a kezeik közül. "Na nem, nem kaptok meg olyan könnyen... legalábbis egyelőre. Még húzom egy kicsit az agyukat" - tört elő belőlem határozott énem.
- Ez újdonság a számodra? - kérdezte Mart csalódott kifejezéssel az arcán, amiért otthagytam őket.
- Igazából nem. Na, megyünk, vagy mi van? Mindig rátok kell várni... - léptem vissza hozzájuk, majd előbb a szőkének, majd az énekesnek nyomtam egy-egy csókot a szájára, s léptem ki előttük az ajtón.

Ők ketten meg beszorultak az ajtóba, mert egyszerre akartak kilépni utánam. Olyan mókásak voltak. Ők is nevettek, én is. De amikor sikerült kiszabadulniuk két oldalról mellém léptek és a karjukat nyújtották nekem, hogy karoljak bele. Játszani akartak, csillogott a szemük. Elégedettek és boldogok voltak, mint a kissrácok, ha nyer a kedvenc csapatuk. Imádtam őket. Akartam őket.

És ez az érzés a klubban is erősödött bennem. Sorra rendelték a jobbnál jobb piákat, de csak mértékkel fogyasztottak, mint ahogy én is. Csak annyit ittam, ami lelkileg felkészíthetett némileg a rám váró élményekre. Ahogy köztük ültem, és beszélgettek az asztalunkhoz telepedett Christiannal, Antonnal, Andyvel és Keslerrel, kezeik nem tétlenkedtek. Mindkettőjük valamelyik keze rajtam kalandozott. Nagyon kellett koncentrálnom, nehogy meglátszódjon valami is az arcomon.

Dave keze kezdett egyre magasabbra csúszni a combomon én pedig kezdtem egyre nagyobb levegőket venni. Martin a derekamon tolta lefelé a kezét és az ujjai éppen befértek, ahogy felülről a nadrágomba csúsztatta. Arra gondoltam vajon túlélem-e a mai éjszakát vagy belehalok a gyönyörbe?

Hogy elnyomjam halk sóhajaimat, és egy kis nedvességgel lássam el kiszáradt számat és torkomat ügyködésük eredményeként, kortyoltam egy nagyot az italomból, amit majdnem mindjárt félre is nyeltem, mikor Dave keze a nadrágon keresztül simogatni kezdett.
- Jól vagy? - kérdezte Christian alig érezhető német akcentussal.
- Igen, persze, csak félrenyeltem kicsit - válaszoltam rekedten, és belülről gyorsan rá kellett harapnom az alsóajkamra, nehogy újabb hangeffektet adjak ki a két kéz szemérmetlen simogatásától. Éreztem, hogy a pulzusszámom egyre növekszik, az arcomon pír jelenik meg.

De nem hagyták abba, sőt. David minden bizonnyal úgy tervezte, hogy kikészít. Látszólag mély beszélgetésbe merült Christiannal, egyik kezében egy pohár itallal, másik keze pedig...addig ügyködött hosszú ujjaival, amíg meztelen bőrömön nem éreztem forró érintését, ahogy ujjai becsúsztak az alsóneműm alá. Újra mélyet sóhajtottam.
- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte Andy, de látszott a félmosolyán, hogy nem most mászott le arról a bizonyos falvédőről. Ekkor jöttem rá, hogy alighanem mindenki tudja mi folyik itt, de mindenki úgy tesz, mintha a Gibson gitár előnyeinek taglalása lenne az egyetlen dolog a világon. Martin ugyanis vehemensen védte e márkát a többivel szemben, nyilván tudta miért. De a keze, jaj a keze, ott hátul, éreztem, hogy vagy most vonulunk át valamelyikük szobájába, vagy sikoltozva fogok az asztalon fetrengeni úgy két-három perc múlva. Fészkelődni kezdtem, próbáltam felállni, de Dave másik keze visszanyomott a székre.

- Hogyne... Persze, jól vagyok, csak elfáradtam - adtam meg Andy kérdésére a választ, folytatva a tettetést, amit itt mindenki mesteri fokon űzött. Ha Andy nem ejti meg ezt a kis félmosolyt, akkor talán észre sem veszem. Most viszont már feszélyezni kezdett, hogy mind az 5 férfi tisztában van vele, hogy mit művelhetnek velem éppen. Visszaszorítva feltörő vágyaimat próbáltam összeszedni magamat, ami valljuk be, nem ment könnyen a két fickó miatt, akik erőteljesen ennek az ellenkezőjét akarták elérni nálam.
Bal kezemmel az asztal alá nyúltam, és lefogtam Dave kezét, miközben Martra pillantottam: - Melyikőtök ajánl nekem egy szobát? - súgtam - Ugyanis nincs nálam elég pénz egy kibérlésére... - fűztem hozzá egy félmosollyal az arcomon.

- Menj ki a hallba és telefonálj, nemsoká ott leszek - súgta Dave - Mart meg utánunk jön a szobámba, jó?

Bólintottam. Úgysem tehettem volna mást. Éreztem, ahogy kihúzzák a kezeiket a nadrágomból, majd Martin kiengedett. Egy telefonhívásra hivatkozva elköszöntem a többiektől, majd az 5 férfi tekintetétől kísérve távoztam a bárból, ahol egész sokan lebzseltek vagy táncoltak. Nekem viszont odakint a hallban háttal az egyik oszlopnak kellett dőlnöm, és mélyeket lélegeztem. Még mindig éreztem magamon az érintéseiket!
"És ÚRAMATYÁM, mi jön még ezek után?!"

Ott álltam a telefonnal a kezemben és mivel ténylegesen nem mertem senkit felhívni, hogy meg ne kérdezze asztmás rohamom van-e a nehézlégzés alapján, úgy tettem, mint aki üzit küld. Két perc sem telt bele, kulcscsörgést hallottam a fülem mellett. Dave rázta.
- Dave, szerintem keríts egy mikrofont és a hall közepén egy „That’s right!” kiáltás után jelentsd be a vendégeknek mi a tervetek ma éjjel!
- Jól van, na. Nem foglakoznak vele, ha az a néhány VIP-es rajongó meg meglát, úgy kell nekik, nem szeretem őket, affektáltak, nyeglék és felszínesek. Nekünk te kellesz, akiben van élet és nem akar világítani, mint egy százwattos égő. Látnád benn azt a valamilyen Annácskát, eltorzult arca alapján gyors orvosi segítségre lenne szüksége, nagy fájdalmai lehetnek - nevetett fel David.

Vele nevettem, bár idegességem nem engedte, hogy szívből tegyem ezt.
- Ja igen, tudom ki az a borzalom. Én nem is tudom, hogy engedhette Martin, hogy rámásszon múltkor. Most komolyan, vannak olyan pasik, akiknek bejönnek az ennyire mű nők? Vagy mindegy, csak legyen kit? - lovalltam magam bele a témába, ami mindig felpiszkálta a csőrömet.

- Persze, ha elég részeg vagy numera az numera. Csak vagy ne józanodj ki másnapra, vagy ne engedd, hogy ott aludjon!

- Gondolom, tapasztalatból beszélsz... - mosolyogtam rá két kezemmel megtámasztva az oszlopot a fenekemnél, ahogy nekidőltem. - Na nem mintha ez engem zavarna...

- Előfordult, de ma már nem, a korral igényesebbé válik az ember, bár csak a magam nevében beszélhetek, máséban nem. De ha csak kicsit is józan vagy nem csinálod. Soha nem volt erősségünk a racionalitás. Na gyere, szétszedlek!

A komoly okfejtegetés után az utolsó mondata egy nevetést csalt elő belőlem.
- Állok elébe... - mosolyogtam még mindig, miközben beszálltunk a liftbe. - És mégis hogy gondoltad? - kérdeztem melleim alatt összefont karral rá pillantva.

- Kezdjük azzal, hogy elvesszük innen a kezeidet, jó. Hadd nézzelek. Jó rád nézni.

Én csak mosolyogtam rendületlenül, és hagytam, hadd rendezze úgy a tagjaimat, ahogy neki tetszik.
- Mondtam már, hogy hihetetlenül édes vagy, ahogy így beszélsz hozzám? - kérdeztem csillogó szemekkel. Elmosolyodott, de nem mondott semmit.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés