15.

Martin lustán cirógatta Sela hófehér karját és vállát a baldachinos ágy mennyezetét nézve, ahogy megtört rajta a hold fénye sötét árnyékokat létrehozva, s figyelte, ahogy a teste lassan lenyugszik.

A nő békésen feküdt a szőke férfi karjaiban. A légzése lassan teljesen lecsitult, ahogy az ablakon keresztül bámulta a kint szállingózó hópelyheket. Lassan itt a Karácsony. Ez az időszak mindig is nyugalmasabb volt a halálfalóknál is valamilyen megmagyarázhatatlan módon. Lehet, hogy a Karácsony így van rájuk hatással? Elmosolyodott az ironikus gondolatra.

- Kérdezhetek valamit? - suttogta Mart halkan.

- Amit csak szeretnél - válaszolta, de nem nézett a férfira. Túlságosan lefoglalta a hulló pelyhek látványa. Olyan békés volt.

- Te sem voltál mindig halálfaló. Elmesélnéd, hogy hogyan keveredtél bele ebbe az egészbe?

A nő lassan a férfire nézett. Fájdalmas emlékekre tapintott rá, amiket oly rég és oly mélyre temetett el magában... és még soha senkinek nem mesélte el őket. De... talán épp ideje volt. Vett egy mély levegőt - Nagyon régen volt...Még akkor történt, mikor Voldemort ereje teljében volt. Fiatal voltam, 17 éves. Akkoriban mindenki rettegett, mindenki félt. Én is. Nekem annyiból volt könnyebb, hogy a családomat nem fenyegette semmilyen veszély. Ugyanis nem voltak. A születésem után elhagytak. Anyám sosem akart gyereket. Én is csak egy véletlen baleset folytán létezem. Meg is látszik. Az árvaházat gyűlöltem. Onnan megszöktem. Egyedül bolyongtam egy olyan nagyvilágban, ahol mindennapos volt a gyilkosság. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek: egyedül nem maradok életben. Egyszerűen nem volt más választásom. Eleinte nem akartam ezt elfogadni, azt hittem, hogy majd lesz valahogy. De nem lett sehogy. Múlt nélkül élni nehéz. De jövő nélkül lehetetlen. Úgyhogy végül elmentem egy helyre, amiről tudtam, hogy halálfaló-fészek. Nem fogadnak szívesen senkit se. Engem sem, de bevettek maguk közé.

Egyáltalán nem voltam büszke rá, vagy élveztem. Mikor először kellett embert ölnöm...sosem felejtem el. A halálfaló lét állandó képzéssel jár, azonban 20 évesen már rám bíztak egy küldetést. Egy családot kellett nekem és a társaimnak megölnünk. Egyszer csak elém vetettek egy kisfiút. Alig ehetett több 5-6 évesnél. Rettegett. Látta, ahogy a szüleit megölik és vele nekem kellett végeznem. Rászegeztem a pálcámat. A fiú nem üvöltött, nem is próbált elmenekülni, még csak nem is maga miatt sírt. A szüleit siratta csendben. De megtettem. Megöltem. Aztán valahogy már a többi nem számított. Egyre feljebb és feljebb kerültem a belső körökben. Aztán, mikor a Nagyúr eltűnt én is meghúzódtam. Nagy tisztogatás folyt akkor, kifejezetten keresztes hadjárat indult ellenünk. A megmaradtak vagy feladták magukat, vagy csendben meghúzódtak. Évek teltek el. Mikor felizzott a Jegyem az elsők között voltam, aki visszatért a Nagyúrhoz. Akkor láttam viszont Arlynt is, akiről azt hittem, hogy elfogták vagy megölték. Nem volt más választásunk: ott folytattuk, ahol abbahagytuk - tekintete, ami elrévedt az

emlékek között, ismét Martinra irányult - Nem túl szép történet, nem igaz?

- Nem éppen, de ezzel együtt kell élned. Bár az élet csúnyán elbánt veled, a sorsodat te választottad magadnak - simított végig a nő vállán hüvelykujjával.

- A másik lehetőségem a halál lett volna. Mit tudsz te erről? Eközben te szépen építgetted a karrieredet a biztonságos kis otthonodban a barátaiddal, úgyhogy semmi jogod sincs elítélni engem!

- Szerinted most elítéltelek?

- Tudom jól, hogy mit választottam, egy percig sem felejtettem el - sziszegte a nő.

- Nem akartalak megbántani, Sela - vonta szorosabban magához - Ne légy dühös, kérlek. Nem ítéltelek el.

- Miért kérdezted meg? - kíváncsiskodott, feledve a haragját.

- Ez kérdés? - mosolyodott el Martin halványan - Azért mert érdekelt. Mondtam, hogy szeretnélek jobban megismerni, nem? Már amennyire engeded.

- Ne számíts túl vidám ismeretekre.

- Sejtettem... - sóhajtott, majd az oldalára fordult és szorosan magához húzta a nőt a derekánál fogva, hogy az arcába nézhessen.

Sela csak figyelte a zöld szemeket. Élvezte, hogy itt feküdhet a férfi karjaiban, hogy annyira más érzéseket élhet meg, mint eddig, ha csak pár órára is, vagy ha titkolnia is kell a többiek elől.

- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - simogatta meg Martin gyengéden az arcát.

- Nem, még nem - mosolyodott el.

- Akkor most mondom: gyönyörű vagy! - s száját a lányéra tapasztotta.

Sela a kertben állt, a hó már bokáig ért, de tudta, hogy esni fog még. Kicsit fázósan fonta maga köré a karjait. Szerette a telet. Talán azért, mert mindenkitől távol töltötte, ilyenkor nyugalom uralta a világukat. Arlynnal régebben mindig ezt az időszakot használták ki intenzíven... De az már régen volt. Arlyn most Dave-vel van elfoglalva, ő meg... ő meg nem tudja, mit csinál. De most nem is számít. A halálfalók fele küldetésen van valahol. Voldemort mindenkit távol akar tartani Dave-től, akit csak lehet, így a ház üresebb, mint amilyen szokott lenni ilyenkor. Ura napok óta nem hallatott magáról. Nem bölcs döntés ilyen helyzetben, de ez se tudta igazán érdekelni, csak figyelte a helyzetet. Tudta, hogy hamarosan minden el fog szabadulni és a legfontosabb, hogy egy embert ettől minél távolabb tartson. Martin az elméletet nagyon szépen megtanulta, igazán érdekli a mágia. Mikor nem csinálnak semmit, csak együtt töltik az idejüket, gyakran figyeli őt olvasás közben, az ablakban ülve. Szerette nézni, ahogy a férfi az ágyon ül és elmélyed a sorokban. Ideje a gyakorlatba is áthelyezni a tudását, vagyis lassan sor kerül az első párbajleckéjére. Elfintorodott a gondolatra. Ha Marttal szembe fog kerülni, mikor elhagyja ezt az oldalt, akkor mindazt fogja ellene fordítani, amit tőle tanult. Lehet, hogy a gyakorlás a jövő torz előrevetített képe lenne, ahogy egymással szemben állnak?

Keserűen elmosolyodott az élet ironikusságán. Ez az egész helyzet beteg humorra vallott. Mindig is tudta, hogy Martin sosem lesz olyan, mint ők. Egyszerűen nem volt idevaló. Talán nem is volt a koncertjein olyan rossz hasonlat az az angyali szerep... Erre egy velejéig romlott nőt "szeret".

Szeret? Vagy csak a családja, az élete hirtelen elvesztését, a sokkot próbálja így kompenzálni? Könnyen lehetséges. Álomvilág lenne, amiben most ő maga él? Ha igen, akkor sajnos ez egy túlságosan szép álom, túl értékes álom, ahhoz, hogy felébredjen és tönkretegye. Sóhajtott. Meleg lehelete gomolygó párafelhőként tűnt tova a hideg levegőben.

Tudta, hogy nehezen fogja elengedni a férfit, ha majd mennie kell. Mert mennie kell. Azt nem tudta, hogy pontosan mikor, de attól tartott, hogy hamarosan. Miért? Miért kellett ennek így történnie? De inkább elvetette ezeket a kérdéseket. Tudta, hogy sosem találja meg rájuk a választ, amit egy életen keresztül hajszolhatna. Nem tudta, hogy mit hoz a jövő számukra, csak reménykedni tudott, hogy nem kerül szembe Martinnal és... hogy csendben elfelejtheti őt.

Arlyn észrevétlenül és mozdulatlanul állt a hóban. Kezdett elfogyni a türelme, ahogy az erdő széli házat figyelte. Tudta, hogy a férfi, akit keresett, bent volt, és épp egy könyvet olvasott. Kéjesen fogja megölni. Rettentő módon fogja élvezni a dolgot. "Ez is csak egy ocsmány, rühes dög, egy muglizabáló vérfarkas!" - gondolta magában utálattal. Időnként eltűnt a kastélyból, hogy a saját szórakoztatására, vagy inkább bosszúvágyból felkeressen ilyen szerzeteket, és miután megkínozta őket, lassú halálra ítélje az áldozatait.

Lábai önkéntelenül indultak meg, ahogy a régi emlékek időnként felvillantak előtte, s a hangok erősödtek a fejében, melyek gúnyosan visszhangozták az ő kiabálásait abból a régi éjszakából, ami tönkretette az életét, az elméjét...

Csöndesen lépett be a házba játszva kiiktatva a riasztó és védőbűbájokat, majd megállt az ajtóban előre szegezett pálcával, egyenesen a férfi tarkójára célozva. Érezte, ahogy dühe és bosszúvágya egyre nagyobb méreteket ölt, ahogy bevillant előtte egy-egy kép. Vér a havon. Egy kar az ajtó előtt. Egy húsdarab a járdán. Az anyja vérbe fagyott feje és sikolyra nyílt szája az előszobában...

- Jó estét, Mr. Vérfarkas úr! - rikkantotta őrülten csillogó szemeivel, mire a férfi riadtan dobta el a könyvet és kapott a pálcája után - Á-á! Invito pálca! - kiáltotta, mire az a kezében is landolt egy pillanat múlva - Most egy kicsit elszórakozunk, Mr. Vérfarkas úr - jelentette be - Crucio!!!

Körülbelül ilyenkor történhetett, pár héttel Karácsony előtt. Fagyos tél volt, a hó vastagon borított mindent. Az egész világ olyan ártatlannak és békésnek tűnt. De a cukormáz alatt ott rohadt, ahol tudott.  Arlyn körülbelül 15 éves lehetett akkoriban. Aranyvérű, jómódú családjának tagjai mind otthon voltak. Szülők, nagyszülők, a húga és ő. A téli szünetét töltötte otthon a Roxfortból hazatérve, ahol Mardekáros diákként már ügyesen mozgott a sötétebb régiókban, s ezt a szülei is elősegítették, akik Voldemort nézeteit támogatták, de az apján kívül senki más nem viselte a Sötét Jegyet a karján. Befolyásos családjuknak volt jó pár ellensége a varázsvilágban. Talán épp az egyikőjük küldte rájuk azokat a vérfarkasokat...

Öten voltak állatalakban, és éhesek voltak. Vérszomjas pofájukból csorgott a nyál, mikor rájuk törtek. Arlyn odafönt volt a szobájában, olvasott, mikor meghallotta az anyja sikolyát, majd robbanásokat, ahogy az apja védekezni próbált. Velőtrázó kiáltások és marcangolások hangjai hallatszottak fel. Ijedten rohant megnézni, hogy mi az, kezében a pálcájával, s akkor meglátta a lépcsőfordulóban heverő húga holttestét, amiből épp egy sötétszürke vérfarkas lakmározott. A sokktól felsikoltott, mire az állat felkapta a fejét és rávicsorgott...

A sikoltozó férfi elhallgatott, ahogy feloldotta a Cruciatus átkot egy pillanatra, és közelebb lépett. - Ejnye, Vérfarkas úr... hát ilyen gyengének tetszik lenni? - jegyezte meg gúnyosan. A férfi morogva felé kapott, de a nő könnyedén eltáncolt előle - Ó nem, nem, itt ma én szórakozom! - azzal egy újabb átkot küldött rá, amitől testén számtalan seb nyílt egyszerre.

Az állat elindult felé csattogtatva a húga vérétől mocskos fogait. Arlyn megbotlott és seggre ült, de a pálcáját még időben használta. A húga gyilkosa élettelenül gurult le a lépcsőn.

A nappaliban borzalmas látvány fogadta. Az apjából nem sok maradt. Törzsének egy része és bal alkarja alapján ismerte csak fel, amin Voldemort jele feketéllett mozdulatlanul.  A nagyapjának feltépték a hasát, és az egyik vérfarkas épp a beleiből lakmározott. Körbenézve rémülten nézett az anyja élettelen kék szemeibe, melyek a komód lábának gurult fejről néztek a semmibe.

A vérfarkas ordítva kínlódott a lábai előtt és arcán beteges élvezettel küldött rá újabb és újabb átkokat - Ezt a rühes fajtád a családomért kapja! - sziszegte.

A nagyanyja élt már csak egyedül a kandalló és a könyvespolc között harcolva, s mikor észrevette, ráüvöltött, hogy fusson. Még épp látta, ahogy az ősz nőt támadó farkas átharapja a torkát, és szanaszét spriccel a vér, mikor lábai felengedtek és kirontott a házból. Majdnem orra esett a csúszós járdán, aztán a magas hóban kezdett bukdácsolni görcsösen szorongatva pálcáját. És már hallotta is az üldözői morgásait. Zokogva menekült. A lehelete fehér gőzfelhőket okozott, ahogy zihált. Aztán elesett...

- No kérem, most már kezd jobb színben lenni... - kacagott jéghidegen a padlón sípoló tüdővel heverő férfire - Most szépen megnézzük, hogy mennyire vérzik, Mr. Vérfakras úr, ha levágjuk a kezét...

- Ne! Kérem! - könyörgött erőtlenül, de Arlyn nem hallgatott rá, csak ráküldött egy kaszaboló átkot, mire a végtag elvált a testtől, a férfi felordított, Arlyn pedig kacagni kezdett, ahogy a vér ráfröccsent az arcára.

Egy pillanat múlva érezte, ahogy a bokájába éles fogak mélyedtek. Felsikoltott a fájdalomtól, és hátraküldött egy átkot. A zöld fény, ami az Adava Kedavrát kíséri, eltalálta az állatot. Arlyn megpróbált felállni, de vérző bokája nem sokáig bírta. A megmaradt két vérfarkas körbevette őt, úgy körözve körülötte, mintha csak azt osztanák fel maguk között, hogy ki melyik részt zabálja föl belőle. Arlyn zihálva kapta egyikről a másikra a fejét. Érezte, ahogy a rettegés és az adrenalin tombol benne, aztán mintha elvágták volna. Üres fehérség telepedett az agyára a sokktól, miközben látta, hogy támadni készülnek. Lassan felegyenesedett, nem is érezte a bokájában az égető fájdalmat, és rájuk szegezte a pálcáját...

Az emlékbeli és a jelenkori Arlyn egyszerre mondta ki a halálos átkot. A lába előtt heverő kivérzett emberi roncs nem mozdult többet. Mint ahogy az utolsó farkas sem, amit ugrás közben ért a halál.

A nő megtörölte bemocskolódott pálcáját hosszú fekete köpenyében, amit véres ruhája fölött viselt, és elégedetten hagyta el a házat. De a képek nem sokáig hagyták békén.

Látta magát, ahogy később magához tér, ahogy tudatosodik benne, hogy lehet, hogy a következő teliholdkor ő maga is vérfarkas lesz, de aztán a kór másképp jött ki rajta. Ez és a sokk okozta azt a lelki törést, amibe félig beleőrült, miután napokig bolyongott a havas erdőben. És a magányos kódorgás még három évig tartott, ahogy faluról-falura, városról-városra ment, ott lopva élelmet és menedéket, ahol tudott. Pálcájával sok mindent el tudott érni. Aztán belebotlott pár halálfalóba, akik szórakozni akartak egy láthatóan őrült fiatal nővel, de a párbajuk, ahogy egyszerre hárman nem bírtak vele, meggyőzte őket róla, hogy esetleg bevehetnék magukhoz. Arlyn pedig belement....

Arlyn arcán észre se vette, de folytak a könnyek, ahogy a hangok megtörték. Már sikoltani sem volt ereje, ahogy a havas tájon vágott át Voldemort kastélya felé tartva. Csak akkor eszmélt fel, mikor már a boltíves bejárathoz vezető lépcsőre lépett. Arca és ruhái csurom véresek voltak, de ez nem zavarta. Vigasztalta a tudat, hogy egy rühes korccsal kevesebb...

- Arlyn? - kérdezte Sela, meglátva a nőt. Épp a kertből jött befelé, mikor oldalra nézett.

A fekete, csatakos hajú nő megállt és lassan felé fordította mocskos arcát - Igen? - kérdezte színtelen hangon, merev tekintettel.

- Mi történt veled?

- Semmi, semmi - ingatta meg a fejét.

- Csupa vér vagy! Nekem ne mond azt, hogy semmi!

- Öltem.

- Kit?

- Vérfarkast! - szikrázott fel mélykék tekintete, és egy vigyor futott át az arcán - Nem érzed a szagát? - emelte fel véres kezeit is, hogy megszagolja és megnyalja.

Sela csak nézett rá. Nem undorodott, nem képedt el. Csupán bólintott.

- Élveztem, Sela... annyira élveztem - lépett közelebb hozzá, s így már láthatóvá váltak az arcán a könnyek nyomai.

Sela csak a két keze közé fogta a nő arcát, majd magához húzta és megölelte. Ismerte a múltját. Talán ő egyedül.

- Élveztem. Igen. Élveztem. Megdöglött a mocsadék. Kivéreztettem. Tocsogott a vörös vérben, mint a húgom teste. Mint, ami az apámból maradt. Az anyám feje rám mosolygott. Szeret engem, Sela. Szeretnek. Minden egyes döglött farkas után tudom, hogy egyre jobban. A nagyanyám letépett ujján ott csillogott a gyűrű. Olyan szépen csillogott. A telihold fényétől szikrázott. Sosem láttam olyan szépet, Sela - mondta magasabb hangon, mint általában beszélt, és a végén majdnem felkuncogott, ahogy társa hátát ölelte, állát a vállán nyugtatva.

- Gyere, tisztálkodj meg és feküdj le.

- Jó, jó - bólogatott elengedve Sela-t - Az alvás jó lesz, nagyon jó... Akkor biztos látni fogom a nagyapám fülét a padlón - nevetett fel.

Sela felvezette Arlynt a szobájába és, amíg a nő lemosta magáról a vért, addig ő előkereste a lötyijét, amit kötelezően kellett meginnia. Mikor Arlyn megjelent, felé nyújtotta a poharat.

- Nem kérem, nem. Ez csak eltompít, és nem fogom látni őket tőle. Nem tudok beszélni velük, kerülte ki Sela-t és leült az ágyára álmodozó tekintettel.

- Arlyn, ha nem iszod meg, csak rosszabb lesz. Kérlek.

- De ez nem rossz. Láthatom az anyámat, ahogy rám mosolyog. Tudtad, hogy tőle örököltem a szememet? Neki volt ilyen mélykék szeme - mosolyodott el - Mindig összekacsintottunk, mikor kicsi voltam.

- Arlyn, hidd el, ez másnapra rossz lesz. Ha nem iszod meg.... tudod, hogy beléd erőszakolom.

A nő kedve hirtelen változott meg. Ahogy elkomorult, beesett a válla, és fáradtan előre görbült a háta - Nem akarod, hogy velük legyek, igaz? - kérdezte mérhetetlen szomorúsággal, majd felpillantott Sela-ra reménykedő tekintettel - Azt szeretnéd, hogy veled legyek? Igaz? Mint régen?

- Arlyn... - tette le a komódra a poharat - Azt hiszem, hogy elég sok minden változott azóta.

- Micsoda? - zavarodott össze.

- Azt hiszem, hogy mindketten változtunk Arlyn. És mindketten más irányba.

- Most ezt miért mondod? - jelent meg gyerekes arckifejezése mellett a félelem.

- Eltávolodtunk Arlyn. És nem lesz olyan, mint régen. Többé már nem.

- Nem... nem lesz olyan? Mint régen? Nem? - vékonyodott el a hangja, ahogy megjelentek a könnyek a szemében. Úgy nézett ki, mint egy kislány, akinek most mondták meg, hogy a Jézuska nem is létezik.

- Arlyn kérlek, ne sírj - fogta meg a kezét a nő - Mindig itt leszek neked! Sosem tudnálak elhagyni! De... változtam.

- Már nem szeretsz úgy, igaz? Már Martint szereted? IGAZ? - kérdezte kétségbeeséssel a hangjában, s könnyei patakzani kezdtek.

- Nem hasonlítható össze kettő. Máshogy szeretem mindkettőtöket - Sela menteni próbálta a helyzetet.

- Már nem kívánsz, ugye? Már nem kell egy őrült, ha ott van egy normális, aki ráadásul férfi, igaz? - sírta halkan.

Erre nem tudott mit mondani. Vágyakozott még Arlyn után, de ez egyre ritkábban fordult elő.

- Te is Dave-et választottad - mondta csendesen.

- De ő csak kihasznál, tudom. Kihasznál a céljaihoz, és én hagyom magam, védelmi okokból... és a kéjvágy miatt. Nagyon jó vele a szex... de ő semmit sem érez irántam. Csak te... - szipogott - Csak te voltál és vagy az igazi támaszom, akire számíthatok. És te nem szeretsz engem, te a szőkét szereted. Hiányzol, Sela, és te ezt nem veszed észre, mert szerelmes vagy... Eldobtál... elhagytál... - kuporodott össze az ágyon lassan hintázva - És most azt se hagyod, hogy találkozzam Velük, hogy ne legyek egyedül...

- Arlyn sosem, SOSEM hagynálak el! Soha! De egyszerűen, nem megy, érted? Igazad van, szeretem őt. Nagyon! Tudom, őrültség és veszélyes és... még sorolhatnám bőven, de megtörtént. Ez nem a te hibád. Igen, megkívánlak még mind a mai napig! De nem bírom megtenni...Kérlek, ne haragudj ezért rám! Nem szeretlek kevésbé!

A fekete hajú nő üveges tekintettel lassan fordult el, hogy normálisan elfeküdjön az ágyon, miközben hitetlenül rázta a fejét. Nem hitt Sela-nak. Könnyei még mindig hangtalanul folytak. Kinyújtotta a kezét a kék bájitalért, amit újra Sela fogott, majd megbántott és beletörődött hangnemre váltott: - Megiszom. Menj Martinhoz.

Ez már sok volt a barna hajú nőnek. Lefolyt az arcán az első könnycsepp - Ahogy akarod - mondta, majd kisétált és becsukta maga mögött az ajtót. A könnyei csak ekkor indultak meg igazán. Betámolygott egy szobába, majd az ajtónak dőlve roskadt le a földre. Nem akarta elveszíteni Arlyn-t, de úgy tűnik, hogy ez mégis bekövetkezett - Ne, neeeee... - nyöszörgött. Hihetetlenül fájt neki, hogy ennyire eltávolodtak egymástól.

Arlyn mozdulatlanul feküdt, miután megitta a löttyét, s néma könnyei lassan eláztatták a párnáját. Suttogva válaszolt a hangoknak a fejében a helyzetet magyarázva, Sela-t mentegetve...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés