24.

Sela eközben csak feküdt az ágyán. Mellette hevert az a kis kő... Némán könnyezett, már üvölteni sem maradt ereje. A nyugtató nem ütötte ki annyira, hogy elaludjon. Állandóan a történteken járt az agya, az utolsó szavakon. Hogy mit nem mondott el és mit igen, hogy megtette. Azon gondolkodott, hogyan is vessen véget az életének. Már nem érdekelte semmi. Se Dave, se Arlyn, senki és semmi. Se ez az egész őrültség, ami elvette tőle a párját. Meg akart halni.

A fekete hajú nő kényszerítette magát, hogy tovább induljon ellökve magát a faltól. Még a Nagyúr Crutiatusai sem viselték meg ennyire annak idején. De tudta, hogy nem hagyhatja egyedül Sela-t. Le kell beszélnie arról az őrültségről, hogy megölje magát. Nélküle ő is összeroppanna. Muszáj volt valaki, akibe kapaszkodhat, és akire cserében Sela is számíthat. Keservesen felsóhajtott a helyzet bonyolultságán, majd bement a szobájába feloldva majd visszahelyezve a védőbűbájokat, s belülről az ajtónak dőlt. A szíve összeszorult, ahogy meglátta az ágyon üveges tekintettel fekvő barna hajú nőt, ahogy a követ bámulja.

Arlyn mikor már úgy érezte, hogy lesz elég ereje elmenni az ágyhoz remegő testével, ellökte magát az ajtótól, és lassan az ágyhoz sétált, majd óvatosan leült rá Sela-val szemben, és ő is a halványan derengő követ nézte szomorúan.

Sela nem reagált társa jelenlétére, talán fel se fogta, hogy ott van. Csak meredten nézte a követ, legalább is úgy tűnt. De ki tudja, hogy merre járt valójában? Mintha hátrahagyta volna a testét és a bánatát a lénye értelme pedig megszökött volna.

Arlyn egy idő után átöltözött valami kényelmesebb ruhába, ami ez esetben egy fekete melegítő nadrág és egy pulcsi volt, gondosan elrejtette a pálcájukat, és óvatosan bekúszott Sela háta mögött a takaró alá, hogy gyengéden és vigasztalón átölelje.

Sela kizökkent a hangulatából és felnézett. Egy pillanatra azt hitte, hogy Martin az... de nem, Ő már sosem fog visszajönni vagy megérinteni őt, vagy akár csak hozzászólni. Soha. Ő vette el tőle az életét és erre nincs mentség. Milyen ember az, aki ilyesmire képes? Lassan kinyúlt a kőért, Martinért, hogy a tenyerébe vegye - Szörnyeteg vagyok - suttogta rekedten. Kiszáradt a torka.

Arlyn erre csak szorosabban ölelte magához hátulról reszkető tagjaival, és összeszorította a fogait, hogy ne hallatszódjon olyan hangosan a vacogása. Homlokát Sela lapockái közé fúrta és csak szívta magába a nő ismerős illatát.

Társa csak a kőre tudott figyelni a kezében. Nem volt hideg, hanem kellemesen langyos. Érezte, hogy múlik a nyugtató hatása, mert rohamosan megeredtek a könnyei, és pár percen belül ismét zokogott.

Arlyn remegve ringatta és csitítgatta őt, még ha tudta is, hogy egyelőre nem sok eredménye lesz. Egyszerűen szerette volna érzékeltetni, hogy ő vele van, hogy rá számíthat, ő nem hagyja el.

Sela addig sírt, ameddig teljesen ki nem ütötte magát és végül elhallgatott.

Addigra Arlyn is teljesen kimerült. A hangok a fejében zsongítón duruzsoltak a fülébe, s hamarosan Sela-t ölelve ő is elaludt.

Lupin értetlenül állt a Főnix Rendjének átmeneti szállása előtt. Ezt a helyet jól elrejtették! Akkor hogy történhetett...? Mindenkit megöltek odabent, egy ember pedig eltűnt. De valamiért Lupin érezte, hogy Martin már nincs életben. Azonban arra nem talált magyarázatott, hogy miért vitték el a testét. Tudta, hogy a szőke férfi nem mondott el mindent a Sötét Oldallal kapcsolatban. Valamilyen oknál fogva információkat tartott vissza. Arra számított, hogy idővel megtöri a férfit és elmond neki mindent, de így...

- Érthetetlen, ami itt történt - hallott a férfi egy rekedtes és szigorú női hangot balról, majd észre is vette a tulajdonosát, aki mellé lépett - Remus, attól tartok, ha ez így folytatódik, a Rendnek "nyilvánosan" át kell költöznie a Roxfortba, a tanítást pedig hamarosan fel kell függeszteni. Ha ez az új erő ilyen tettekre képes... nem tudhatjuk, mire számíthatunk tőle...  - szorította össze vékony ajkait a magas és vékony McGalagony igazgatónő.

- Arra gondol Minerva, hogy ha ezt a helyet megtalálták, akkor eljuthatnak hozzánk is és kiirthatnak?

- Pontosan - biccentett.

- Túl feltűnő és nyilvánvaló lenne, ha a Rend az iskolába költözne. De attól tartok, hogy a tanítást tényleg fel kell függeszteni. Nem biztonságos hely lassan a Roxfort sem.

- Csak azt nem tudom, hogy így mi lesz a gyerekekkel - sóhajtott a boszorkány, ahogy a tekintetével végigkövette, ahogy egy letakart holttestet lebegtetnek ki a házból.

- Tartsuk őket az iskolában, így képezvén egy hatalmas és elzárt gyűjtőhelyet az új hatalomnak és váljunk vesztőhellyé? Nem, Minerva.

- Én sem tartanám ezt célszerűnek. Ha szerencsénk van, sikerül addig még toboroznunk tagokat. Nem tudhatjuk, hogy milyen gyorsan erősödik meg ez a hatalom. A célja Mr. Gore szerint feltehetőleg Tudjukki likvidálása. Ez egyrészt jó, mert van időnk egy kicsit összekapnunk magunkat, megszervezni pár dolgot, másrészt aggasztó, hisz ha erősebb Tudjukkinél, akivel eddig sem bírtunk, és akit elvileg csak Harry Potter ölhetne meg... Igazán tanácstalan vagyok ezúttal, Remus.

- Én is, én is - ismételte meg - Ami aggaszt az az a tény, hogy Martin teste eltűnt. Biztos vagyok benne, hogy nem él már, de nem értem. Miért vitték el a testét? És miért nem mondott el nekem mindent? Miért segített neki egy halálfaló?

- Ezek fogós kérdések, Remus. Talán azért vitték el, hogy trófeaként mutogassák, vagy elégtételt vegyenek rajta, nem tudom. Azt pedig én is észrevettem, hogy visszatartott bizonyos információkat, de nem értettem, hogy félelemből, vagy más indokokból-e.

- Gondolja meg az iskola bezárását Minerva.

- Gondolkodni fogok rajta. De ha amellett döntök, akkor még az idei második félév előtt kell felfüggeszteni a tanítást. Addig meglátjuk, hogy mi fog történni. A lényeg, hogy most próbáljuk meg minél inkább felduzzasztani a létszámunkat, lehetőleg azért figyelve arra, hogy kit veszünk fel.

- Értem - biccentett a férfi.

A nő elköszönt, majd gondterhelten hoppanált.

Lupin azonban maradt, hogy kiadja az utasításait és elrejtse a házat.

Az elmúlt pár napban nem sokat látták a halálfalók Dave-et. Állandóan jött-ment. Szervezkedett. A férfi megfontolta minden döntését. Tudta, hogy ha hamarosan nem mond valamit az embereinek, azok elhagyják. Csak a félelem vonzotta őket Dave-hez és nem a becsvágy. Ezen fog változtatni. Meglegyinti a hatalom szelét feléjük. Tudta, hogy akkor csorgó nyállal fogják követni őt. Jelenleg híveket szerzett. Kiszabadított pár vérfarkast és a Tiltott Rengetegbe küldte őket, hogy megalapítsa a saját "tenyészetét". Sela már bizonyított a sárkánnyal, őket is képes lesz megzabolázni. Már maga előtt látta a Másik Oldal hírszerzői és biztonsági csatornáit. Csak meg kell torpedóznia őket. Elvágja az emberi és a varázsvilágot egymástól. Ez ügyben is fog tárgyalni, pár muglival, akik a pénz hívei. És az neki sok van. De mindent csak az elején és lépésről-lépésre.

Arlynt sem hívta a Rendtagok lemészárolása óta Dave, és ennek most valahogy nagyon tudott örülni. Nem hiányzott neki, hogy megint legyengítse őt a Crutiatusaival, mert most fontosabb feladata volt: figyelnie kellett Sela-ra. Aggasztotta a nő állapota, ami nem sokat javult. Állandóan a követ szorongatta vagy nézte. Felmerült benne, hogy talán meggondolatlan dolog volt Martin testét áttranszformálnia, de most már mindegy volt. Nem törődött Sela kitöréseivel, amikben őt is elátkozta, őt (is) hibáztatta, amiért meg kellett ölnie Martint, bár nagyon rosszul estek neki a mondatai. Évek óta nem érezte ennyire, hogy van szíve. Mert neki is volt, és most sajgott, hogy így kell látnia Sela-t. És ezt az érzést utálta, mert gyengévé és sebezhetővé tette. Nem véletlenül rejtette el jó mélyre. Az ő múltjáról is csak a Nagyúr és Sela tudott, saját maga pedig szívesen elfelejtette volna, de nem tudta.

Most is sietett vissza társához, miután elintézett egy-két dolgot.

Sela nem figyelt a környezetére, megszakított vele mindenféle kapcsolatot, csupán arra használta, hogy kitombolja magát. Nyugtatószereken élt, de józan pillanataiban - ami nem sok volt - lassan összeállt egy terv. Nem érdekelte már ez a világ, a szerelme után akart menni, és ebben senki és semmi nem állíthatja meg. Arlyn cseles volt, mindent eltűntetett a közeléből. De tudta, hogy valahol itt van a pálcája. Iszonyatosan lefogyott, de nem tudta magát halálra éheztetni, Arlyn ugyanis mindig leerőszakolt a torkán némi élelmet, Nem sokat, de épp elég volt az életben maradáshoz. De a nő sem tudott mindig vele lenni. Már tudta nagyjából, hogy mikor megy el és mennyi időre. Egy ideje vizsgálta a szobát, és mostanra már nem sok hely maradt, ahová a pálcáját eltűntethették. Nagyon alapos, aprólékos munkát végzett. Most úgy viselkedett, mint egy jó gyerek: kikapcsolt és csak a kőnek szentelte a figyelmét. Tudta azonban, hogy Arlyn hamarosan magára hagyja.

És ezt a nő nehéz szívvel, de meg is tette feloldva majd visszatéve a varázslatokat az ajtóra. Újabban rászokott, hogy plusz riasztóbűbájokat is használjon. Sietni akart az elintéznivalójával, ezért cipősarkai szaporán kopogtak volna, ha a folyosó vörös szőnyege nem fogta volna fel a hangokat.

Sela kihasználta az alkalmat. Neki kezdett újra a vizsgálódásnak és hamarosan diadalittasan tekintett a pálcájára. Megtalálta. Visszasétált az ágyhoz és leült a földre, hátát az ágynak döntve. A matracon ott feküdt Mart, kőbe zárva. Sela eldöntötte, hogy akar meghalni: lassú halált választott magának. Vezekelni akar a gyilkosságáért. Első ötlete egy lassan, de fájdalmasan ható méreg lett volna, aminek nincs ellenszere, hogy ne tudják megmenteni, de aztán rájött, hogy nem ért a mérgekhez, csak alapfokon. Ehhez Piton kéne. Az Avada Kedavrát azóta nem akarja használni, mióta Martint is azzal ölte meg. És az tényleg fájdalommentes, ebben a férfinak igaza volt.

Csak a csuklóira szegezte a pálcát, majd elmormolt egy sebző bűbájt. Érezte, amint mély vágások keletkeznek és elkezd folyni a vére. Az ölébe vette a követ, majd hátrahajtotta a fejét és csak várta a halált. Figyelte, hogy gyengülnek az életjelei csendben könnyezve, miközben arra gondolt, hogy hamarosan újra láthatja a férfit. Legalábbis remélte. Nem tudta, hogy a halálfalókra, főleg az árulókra milyen végzet vár. De akkor is jobb így bevégezni, mint fájdalommal élni.

Arlyn felkapta a fejét, és elfordult a halálfalótól, akivel beszélgetett, majd szó nélkül rohanni kezdett a szobája felé. Áldotta azt a gyanakvó eszét, hogy vérérzékelő bűbájt is bocsátott a szobára, ami egy bizonyos mennyiség után jelzett neki. "Mit csinálsz te őrült?!" - kiáltotta magában Sela-ra gondolva, és fokozta a sebességet.

Szinte érthetetlenül hadarta el a varázslatokat, ahogy lihegve lefékezett a szobája előtt. Az ajtó kitárult és ő szinte berontott. Elborzadt a látványtól, de nem engedhette meg azt a luxust magának, hogy bámészkodjon. Gyorsan felmérte a helyzetet: Sela még lélegzett, bár gyengén, a csuklóiból elfolyt vértől cuppogott a cipője alatt a szőnyeg, ahogy letérdelt a halálsápadt haldokló nő mellé. Elhajította Sela pálcáját a sarokba, megragadta véres csuklóját, és két forrasztóbűbájt mormolt el, mire a sebek után csak egy-egy halvány fehér heg maradt.

- Te bolond! - mondta rekedten, de visszanyelte a könnyeit. Pont ettől félt, hogy megpróbálja megölni magát - Ettől nem lesz jobb! - tette hozzá, bár tudta, hogy a nő nem hallja, elvesztette az eszméletét a vérveszteségtől.

Pálcájával maga mellett lebegtetve rohant el vele az orvosi szárnyba.

- Azonnal lássa el! Vér kell neki. Sok! - üvöltött a vörös hajú nőre, aki szintén hozzájuk csatlakozott a hatalomátvételkor - Rengeteget vesztett!

A nő nem kérdezett semmit, csak neki kezdett az előkészítésnek. Pár varázslattal megállapította Sela vércsoportját: az orvosi akadályokat még varázslattal sem lehet kikerülni. Elővett egy zacskónyi behűtött vért: mindenre fel voltak készülve. Odasétált a nőhöz, majd a vénájába szúrt egy tűt a másik végére meg csatlakoztatta a zacskót és mint valami infúziót felakasztotta. Nem volt más hátra, várni kellett.

 - Nem biztos, hogy életben marad - állapította meg a nő.

- Életben KELL maradnia! - jelentette ki határozottan és ingerülten.

- Ezt neki mondja.

Arlyn csak morgott valamit, és erősen koncentrált, hogy ne boruljon el pont most az elméje. Érezte, hogy a határán jár. Persze, ma még nem vette be az adagját. Idegesen rúgott bele a szomszédos ágyba, majd az ajtó felé viharzott - Pár perc és itt vagyok. Tartsa életben, különben... - vetette oda sisteregve, és elindult vissza a szobájába.

Feszülten és dühösen sietett a folyosókon. Ha valaki szembe jött volna vele, most biztos, hogy megátkozta volna. De a többi halálfalónak szerencséje volt. A szobájába érve nem törődött a véres szőnyeggel, az éjjeliszekrényéhez lépett, elmormolt pár varázsigét és kivette a halványkéken foszforeszkáló üvegcsét és megitta az előírt adagot. Aztán kifele indulva látta, hogy valami megcsillan a földön. A kő volt az. Lehajolt, majd felegyenesedve az ujjai közt forgatta meg párszor, letörölve róla Sela vérét. - Bolond Martin - suttogta, majd zsebre rakta a követ és visszatért a gyengélkedőre.

A vörös hajú nő nyugodtan ült az asztalnál. Minden nap látott ilyet. Nem érinti meg, ha egy újabb halálfaló hal meg. Könnyen elképzelhető, hogy becsavarodott, ha öngyilkos akart lenni. Bár, ahogy a belépő Arlynra nézett, semmin se csodálkozott volna.

- Helyzet?

- Ugyanaz, mint 5 perccel ezelőtt.

A fekete hajú nő kicsit kapkodta a levegőt a rohangálászástól, és fekete pulóvere ujjával le is törölte a homlokán megjelent apró izzadtságcseppeket.

Pár óra telt el feszült várakozással, mire Sela lassan kinyitotta a szemét. Hihetetlenül gyengének érezte magát. Egy pillanatig azt hitte, hogy sikerült. Egy pillanatig boldog volt. De aztán realizálódott benne, hogy az orvosi szárny plafonját bámulja, és a csak most feltámadt reménye, hogy ismét a férfivel lehet, kíméletlenül tört ezer apró és éles szilánkra.

Arlyn lehajtott fejét a kezeibe fogva ült az ágy mellett egy széken. Hosszú fekete haja végigfolyt karjain. Érzékelte, hogy Sela felébredt, de nem reagált. Még nem akart.

Sela pislogott párat. Elég homályosan látott. Csak aludni akart. Érzékelte a tűt a könyökhajlatában. Megborzongott. Sosem szerette a tűket.

- Tudod, én    most     csalódtam benned, Sela - emelte fel a fejét, s nézett rá hangtalan sírásától vörös szemeivel Arlyn, majd fel is állt, és úgy nézett le az ágyon fekvő sápadt nőre.

A nő értetlenül ráncolta össze a szemöldökét - Ezt nem értem - suttogta, alig hallhatón.

- Akkor mindegy is, ha nem érted - fésülte egy ideges mozdulattal bal füle mögé pár zavaró tincsét, majd benyúlt a farmerja zsebébe, és az éjjeli asztalra tette a most alig pislákoló kékes-zöld követ - Tessék, vigyáztam arra, ami miatt meg akartál halni. Egy kőért, Sela, egy emlékért - mondta színtelen hangon, de érződött, hogy keserűség itatja át a szavait, ahogy megfordult, hogy elmenjen.

Sela nem mondott semmit, csak figyelte a halványan pislákoló követ. Lassan kezdett benne körvonalazódni egy feltevés, ahogy, a kő halovány fényét vizsgálta. Talán összefüggésben áll vele? Talán... ha ő meghal, akkor Martin emléke is oda? Ő éltetné? De ennek semmi értelme... egy gyilkos felel egy másik lélek emlékéért? Ez abszurd. És mégis... Kezdett elmosódni számára a világ. Újra elvesztette az emlékeit.

Arlyn próbálta összeszedni magát, és nem megint elsírni magát a folyosón. Mondjuk amúgy is olyan keménynek és érzéketlennek érezte magát, mint egy jéghegy, de elég lett volna egy szikra és máris vége. Össze-visszabolyongott a kastélyban, miután egy házi manónak megparancsolta, hogy tűntesse el a vért a szőnyegéből. Már rég elmúlt éjfél, és ő még mindig járta a köreit, mikor lépteket hallott a sarkon túl, amik az ő folyosója felé tartottak. Nem volt kedve senkivel összefutni, ezért inkább behúzódott az egyik mélyedésbe a falon. Két percen belül már az energiája előszeléből tudta, hogy Dave az. Ismerte az érzést, ahogy az energiája öntudatlanul bizsergette a bőrét. Ráharapva szájára próbált láthatatlan maradni, és buta módon csak reménykedni tudott, hogy a "kiruccanásáról" visszatérő férfi nem veszi észre.

Dave fáradtan kutyagolt a szobája felé. Csak most ért vissza. Világuralomra törő gondolatait most kipakolta a fejéből és csak egy dologra tudott koncentrálni: ágy. Sőt, ha kicsit felélénkül a zuhanytól, akkor lehet, hogy nem is egyedül kell megosztania azt az ágyat.... Úgyis érkezett valami szőke cicababa ma a halálfalók közé. Ő sem gondolta komolyan, de valószínűleg a baráti köre olyan... nem fog két napnál többet húzni köztük. Az ilyenek sose, mindig meghalnak. Hát, addig kell élvezni a helyzetet, amíg lehet...

Arlyn szinte belelapult a falba, még sajgó szemeit is összeszorította. Nem lenne képes most egy támadást elviselni. Összeomlana, mint egy kártyavár. Sok volt neki ez a nap... vagy inkább az utóbbi idő.

Dave nem vette észre a sötétben meglapuló nőt. Fáradt ugyanakkor mégis lendületes léptekkel haladt el mellette.

Arlyn kifújva a levegőt fellélegzett, és Dave tarkójára kapta a pillantását.

A férfi befordult a sarkon és a szobájába kutyagolt.

Arlyn tagjai lassan engedtek fel, és úgy döntött, most már ideje lesz visszatérnie a szobájába. Nagyot sóhajtva dőlt az ajtónak, majd tekintete a vérmentes, normális szobára esett. Ahogy az ablakhoz lépett a sötétben, érezte, hogy könnyei lassan folyni kezdenek, és páncélja berepedezik. Nem kellett sok idő hozzá, hogy az ágyra borulva zokogjon kiadva magából a feszültséget és a szomorú dühöt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés