28.

Dave pár perc múlva csöndesen húzta be maga után szobája ajtaját. Nem vágyott rá, hogy Jen megkérdezze, hogy hova indul. Olajzöld kabátja zsebeibe csúsztatta a kezeit, és komoly, elgondolkodott arccal igazította meg a sálját, ahogy kilépett a szállodából, ahol már várta őt egy taxi. Természetesen hova máshova igyekezett volna, mint Miához?
Tudta, hogy az éjszaka közepén nem lehetett látogatni senkit, de most kihasználta a kapcsolatait pár telefonhívás segítségével, és végül szabad utat kapott. Szó nélkül biccentett az orvosnak, és halkan belépett a gépek kékes fényébe vont szobába, ahol le is vette a kabátját.
Összeszorult a szíve a látványtól, de nyugodt maradt - viszonylag. Egyszerűen nem tudta megszokni a lélegeztető-gép hangját. Rögtön a Blasphemous Rumours című számuk jutott az eszébe.
"Ended up on a life support machine..." - gondolta keserűen, és odahúzva az ágyhoz egy széket leült, majd óvatosan a kezébe fogta Mia vékony kézfejét, melyen végigfutott az egyik ujjához erősített pulzusmérő.
Összeszorult a szíve, ahogy csöndesen figyelni kezdte a magatehetetlen nőt, ahogy a mellkasa engedelmesen emelkedik és süllyed a lélegeztető-gép ritmusára.

A fiatal lány meg sem moccant, mélyen aludt.
”Nyilvánvalóan a lóerős antibiotikumok hatása” - fintorgott Dave. Aggódott az erős gyógyszerek miatt. Ha Mia túl sokáig kapja, ugyanolyan függőség alakulhat ki nála, mint egy drogosnál.
- Ne haragudj, amiért nem tudtam vigyázni Rád - suttogta, majd egy finom csókot nyomott a lány kézfejére.

Mia nem reagált. Most nem hallott semmit. Álma álomtalan volt.
Dave szeméből kicsordult egy könny, ahogy halványan és keserűen elmosolyodott. Önmagát ugyanannyira hibáztatta, mint Martint a történtek miatt. Ő sem figyelt eléggé. Ketten veszélyeztették az életét. Immár másodszorra, és most nem sokon múlt...
Nem tudta, hogy nem rántják-e le Miát magukkal, ha továbbra is folytatják ezt a viszonyt. Komolyan megijedt, hogy belehalhat ebbe a kapcsolatba szegény lány. De ha elhagynák, akkor azt túlélné?
Gondterhelten fürkészte a sápadt arcot, a lehunyt szemeket, az összefogott csapzott barna hajat, és az ijesztő csövet, ami a szájából jött ki, és oda volt erősítve, hogy ne mozduljon el. Tudta milyen érzés. Önkénytelenül nyelt egyet. Egy nagyon rövid ideig ő is volt ilyenen. Még akkoriban.
Akkor sok mindent megtapasztalt. Épp ezért nem is szerette túlzottan a korházakat és próbált megtenni mindent azért, hogy elkerülje őket. Rossz emlékek. "A macska" - így becézték őt az orvosok, mert a drogos korszakában mindent túlélt. Vajon hány élete maradt? És Miának? Ő is macska volt a maga nemében, és féltette őt. Féltette, hogy valami baja származik ebből a betegségből, a klinikai halálból, a gyógyszerekből vagy belőlük...

Majdnem egészen hajnalig ült ott. A horizont felett látható halványkék csík jelezte, hogy ideje lenne visszamennie Jennyhez. A családjához. Elgondolkodott: Mia-t képes a családja elé helyezni? Vajon, meddig titkolhatja ezt a kettős viszonyt? Katasztrófa lenne, ha kiderülne. Az együttesnek annyi, Mia, Martin és az ő életének is. Elhessegette ezeket a gondolatokat. Ezzel ráér később foglalkozni. Most Mia a legfontosabb.

Aznap ebéd után Jenny és Stella elbúcsúztak Dave-től, aki próbálta Mia iránt érzett feszültségét a közelgő koncertre fogni. Jen furcsán nézett rá, de egyelőre nem szólt semmit. Megbeszélték, hogy majd egyeztetnek, hogy legközelebb hol és mikor találkoznak, aztán elmentek. Dave csodálkozva állapította meg, hogy felsóhajtott emiatt. De megnyugtatta magát, hogy csak az aggódás és a szituáció miatt. Fel kellett készülnie a koncertre, és majd meg is kell beszélnie Martinékkal, hogy Miával mi legyen, mikor már tovább kell menniük. Holnap utánig biztos, hogy nem kerül olyan állapotba, hogy velük mehessen, és az igazat megvallva Dave nem is engedné addig, amíg fel nem épül teljesen.

A nap viszonylag hamar eltelt. Martinnal és Andyvel bementek egy kicsit a kórházba is, aztán már a koncertre kellett koncentrálniuk, ami rutinból lement, noha Dave feszültebb volt a szokottnál, és rengeteget rohangált és üvöltött a mikrofonba, hogy valahogy kitombolja magából a feszültséget. Érezte Mia vokáljának hiányát, és ez még inkább energikusabb mozdulatokra ösztönözte.

A koncert után a boldog Anton ment oda a csapathoz.
- Fiúk! Ez... egyszerűen fantasztikus volt! Hihetetlen energia... Úristen! A tömeg... és a dalok szinte lüktettek! Ezt kell kiadnunk DVD-n.

Dave összenézett Martinnal, majd Anton felé fordulva válaszolt:

- Szerintem ne ezt adjuk ki. Ma ideges voltam a színpadon, ami meglátszana. És én jobb szeretném háttérvokállal - húzott meg egy ásványvizes palackot.

- Nem, nem Dave, én ragaszkodom ehhez. Megvadítottad a tömeget! Fantasztikus felvételünk van rólatok! Vétek lenne nem kiadni!

Dave arcán átfutott a harag egy pillanatra. Utálta, ha ellenkeztek vele.
- Martin? - kérdezte a szőkeségtől. A hangja majdnem hogy csattant.

- Én is jobban örülnék, ha inkább a vokál is rajtalenne a DVD-n. Az valami új a részünkről és szeretném megmutatni.
Anton egy pillanatig csak döbbenten nézett. Még sosem kérdőjelezték meg a munkáját.
- De Mart... te sem tagadhatod, hogy ez a koncert volt a legjobb.
- Nem tagadom, hogy egy elég agresszív energiájú koncert volt. Valóban ezt akarod kiadni, hogy a rajongók ezt lássák?
- De, hiszen élvezték! - fakadt ki a férfi.

- Nos igen. Élvezték. De a DVD-n valószínűleg kicsit másképp jönne le. A fanatikusoknak és a többségnek, akik itt se voltak, lejönne, hogy nem jókedvemből égtem ezer fokon - vetette közbe Dave és rágyújtott. - Ez pedig nem tenne jót az imidzsünknek, nemde?
- Mi? - nézett rá értetlenül Anton.
- Nem tenne jót, ha azt látnák, hogy ingerült vagyok, Martin meg feszült. Azt hinnék, hogy a bandán belül megint feszültségek vannak. Ez nem tenne jót véleményem szerint.
- De hát...
- Anton! Leszállhatnánk a témáról? - villantotta rá a szemét Dave ingerülten - Nem vagyok jó passzban, és nem akarom, hogy ezt lássák rajtam, ezt megérthetnéd.
- Mit szólnál egy kompromisszumhoz? - villant össze Mart szeme Dave-ével, majd Antonra nézett.
- Miféle kompromisszummal? - kérdezte a holland.
- Mondjuk olyannal, hogy ha teljes lesz a csapat a vokállal és én is kilábalok a depressziómból, akkor csinálok neked egy ennél is jobb hangulatú koncertet! - slukkolt a cigijéből az énekes és kérdőn nézett Corbijnra.

A férfi hitetlenül nézett a fiúkra.
- Ne haragudjatok, de... ennél jobbat?

- Igen, ennél jobbat! - csapott idegesen az asztalra Dave, mikor elfogyott az utolsó csepp türelme is - Talán nem nézel ki belőlünk többet?! - kérte számon hangosan.
- Nyugi Dave - érintette meg a karját Martin, aki mellette ült.
David idegesen ült vissza a helyére, majdhogynem duzzogva.
- Jól van, jól van! - emelte fel a kezeit Anton védekezőn - De megtartjuk ezt a felvételt is, és ha nem csináltok jobb bulit, akkor ezt adjuk ki.
- Felőlem! - vetette oda Dave és újra rágyújtott.

Anton végül elment. Mart Dave-re nézett.
- Jól vagy? - kérdezte egészen lágyan.

- Ezt most komolyan kérdezted? - pöckölte le a hamut előrehajolva a hamutálba kicsit visszafogottabban - Nem, nem vagyok jól!

- Nyugalom - folytatta rendíthetetlen nyugalmával - Elintéztük. Amint Mia is velünk lesz, olyan bulit csapunk, hogy leesik az álla. Mert velünk lesz Dave.

- Olyan biztos vagy te ebben? - fordult felé kérdőn.
- Mire gondolsz?
- Olyan biztos vagy benne, hogy ezek után nem hagy itt minket a fenébe? Csak a problémákat és a bajt hozzuk rá, nem vetted észre?

- Hiába vagy velem ilyen Dave - nézett rá kicsit keményebben a szőke - Az nem segít. De, feltűnt. De a döntést rá kell bíznunk.

- Igen rá - sóhajtott egyet az égő parázsra pillantva. Egész testén eluralkodott a csüggedtség - De az igazat megvallva... félek a döntésétől. Az eszemmel tudom, hogy jobb lenne, ha hazamenne és nyugodtabb életet folytatna, de a szívem... hisz tudod.
- Igen, tudom - ölelte át a vállát - Jobban lesz, és akkor majd meglátjuk, jó? Addig ne emészd magad. Két nap múlva el kell mennünk. Reméljük, hogy addig magához tér, hogy elmondhassuk a fejleményeket. Ha nem, akkor üzenetet hagyunk, vagy levelet írunk, vagy nem tudom - vonta meg a vállát. Kettejük közül most ő volt a józanabb.

Dave csak rámosolygott barátjára. Igaza volt. Végül felállt és elindult, hogy lezuhanyozzon.

A koncert után az indulás napján Mart és Dave elmentek a kórházba, abban reménykedve, hogy Mia már magához tért. De a lány még mindig az öntudatlanság édes mámorában úszott, így a srácok nem mondhatták el neki mindazt, amit annyira el akartak neki mondani. Pedig annyi mondandójuk lett volna! Így hát Martin beszerzett némi papírt, leült Mia szobájában és egy kiadós, 3 oldalas levelet írt a lánynak, amiben mindent leírt, az érzéseit, a véleményét, hogy mit kéne csinálnia a lánynak, hogy mi lenne Mia érdekében a legjobb, majd mikor végzett, odaadta Dave-nek, hogy írja hozzá a saját adagját is.

Dave ugyan nem volt az a sokat körmölős fajta, ezt meghagyta Martnak, de azért most is összehozott vagy kétoldalnyi levelet a gondolatai és az érzései leírásából a kórházi gépek csipogásai között, aztán nehéz szívvel leragasztotta a borítékot, és Mia éjjeliszekrényére támasztotta egy nagy csokor vörös rózsa mellé - amit mivel már kikerült az intenzívről, engedélyeztek -, hogy biztosan meglássa, ha felébred. Búcsúzóul mindketten nehéz szívvel odaléptek hozzá, és egymás után arcon és homlokon csókolták, miközben a kezét is megsimogatták, aztán még egyszer utoljára visszanéztek az ajtóból, és nehéz szívvel elindultak a reptérre. Dave mintha megint látott volna egy apró könnycseppet lefolyni a lány arcán.

Mia lassan tért magához. Először azt se tudta, hogy hol van. Kicsit ijesztően hatott rá a fehér plafon, de aztán tudatosult benne, hogy kórházban van. Nyelni próbált: nehezen ment. Finoman ráharapott a műanyag csőre, ami lement egészen a torkáig... vagy még azon is túl? Nem tudta, de szörnyű érzés volt. Nyöszörgött egy kicsit, de senki nem hallotta. Felsóhajtott és megérezte a rózsák illatát. Oldalra sandított és halványan elmosolyodott.

Nem tudta, hogy mennyi ideig aludt kimerült szervezete, vagy hogy merre jártak a fiúk, de érezte, hogy kicsit jobban van. A torka ugyan zavaróan ki volt száradva, és megmozdulni se nagyon tudott a csövek miatt, azért megnyugodott, hogy fel tudott ébredni. Ahogy ismét oldalra sandítva a virágokra nézett, megakadt a szeme egy fehér borítékon is, amire a neve volt ráírva. Erről szép lassan kirajzolódott előtte egy homályos emlék, amire először azt hitte, hogy csak álmodott, de lassan tudatosult benne, hogy tényleg megtörtént. A fiúk levele volt. Elmentek. Miatta természetesen nem állhatott le a turné, ezt megértette. Szerette volna minél hamarabb elolvasni a soraikat, de képtelen volt megmozdulni. Ez némiképp frusztrálta, de próbált türelmesen várni, és összeszedni a gondolatait meg az emlékeit, amíg valaki ránéz.
Szerencsére fél óra múlva bejött egy nővér ellenőrizni a gépeket, és rámosolygott.
- Oh, hát felébredtünk? - simított végig kedvesen az alkarján - Megyek, és idehívom Dr. Nielsent, rendben?
Mia válaszként lehunyta a szemét és újra a nővérre nézett, aki küldött még egy mosolyt neki, aztán eltűnt a látóteréből. Mozdulatlanul és csöndben várta a doktort hallgatva a lélegeztető-gép ütemes szuszogásait, amiről rögtön a Blasphemous Rumours jutott az eszébe. A fejében azt dúdolgatva várakozott.

Az orvos bejött és megvizsgálta. Miután úgy ítélte, hogy elég erős a tüdeje ahhoz, hogy önállóan lélegezzen, odahajolt a csőhöz és, miközben azt tanácsolta Miának, hogy vegyen egy nagy levegőt ki is húzta a csövet a lány torkából. Mia egy pillanatig azt hitte, hogy hányni fog, de csak egy köhögőgörcs kapta el. Miután pár, immár felesleges csőtől is megszabadították felült és a levél után nyúlt.

Szinte felüdülés volt számára, hogy elhallgatott végre a lélegeztető monoton hangja. A levelet az ölében tartotta, miközben nagyon óvatosan ivott pár korty vizet. Az infúziót még benne hagyták, mint ahogy az ujján is ott maradt a pulzusmérő, de ezek már kevésbé zavarták, mint a cső az előbb a torkában. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan fog enni vagy hasonlók, de egyelőre nem is volt szüksége táplálékra.
A doktortól megtudta, hogy majdnem egy hétig feküdt öntudatlanul, és ez alatt az idő alatt szépen gyógyult a tüdeje. Említette, hogy akik a levelet hagyták itt neki, minden nap telefonáltak, hogy az állapota felől érdeklődjenek, és csalódottan vették tudomásul, hogy még Csipkerózsikát játszik. Ez a törődés melegséggel töltötte el a szívét.
Miután megköszönte a dokinak, az kiment, így végre magára maradt. Óvatosan kifújta a levegőt, és végigsimított a borítékon a kezével és a tekintetével is. Aztán lassan kibontotta és előhúzta a sűrűn teleírt papírokat. Mindkettejük kézírását felismerte. Olvasni kezdett.

Még a levél negyedénél sem tartott, mikor elkezdett könnyezni. Hamarosan hangosan szörcsögve tért át a másik oldalra. Majdnem teljesen átadta magát az érzéseinek, de tudta, hogy annak a vége egy csúnya köhögő-roham lenne. Épp ezért próbálta minél inkább visszafogni magát. Majd ha teljesen jól lesz, akkor újra előveszi, és végigzokogja az egészet.
"Jaj istenem, Martin!" - kiáltott fel magában a férfi önmarcangoló és saját magát vádoló mondatait olvasva, és újabb könnyek futottak végig az arcán, mikor forrón szerelmet vallott. Ezt Dave is megtette a maga stílusában, és ezen is csak sírni tudott!
Annyira hiányoztak neki! És tudta, hogy egy jó darabig még nem láthatja őket. Feladata van. Először fel kell épülnie. Most megfogadta magában, hogy minden erejével azon lesz, hogy minél hamarabb utánuk mehessen meglepetés gyanánt. Az orvos szerint ez még legalább két hét. Megmutatja ő az orvostudománynak, hogy hipp-hopp összeszedi magát. Ha nem lett volna ilyen erős szervezete, akkor már alulról szagolná azt a bizonyos ibolyát.

Sokan mondták már, hogy ha egy nő a fejébe vesz valamit... 14 nap helyet az orvosok legnagyobb döbbenetére 8 nap alatt teljesen jól érezte magát. Megfigyelés céljából még egy napot bent kellett töltenie a kórházban, de utána szabad volt. Nem is késlekedett sokat: ment a fiúk után. Tudta, hogy Las Vegas jön a listán. Úgyis kellett neki a klímaváltozás. Jó pár óra múlva már a város hihetetlenül meleg utcáin hajtott végig egy bérelt kocsival. Azért nem kért magának autót és sofőrt, mert meglepetésnek szánta immár teljesen egészséges jelenlétét a srácok számára. Első útja a hotelszoba emeletére vezetett, ahol kopogás nélkül, halkan nyitott be Martin szobájába. Mindenképp látni akarta a levele után. Égetőn. Óvatosan, mint egy macska lopódzott be a férfi lakosztályába.

Letettem a táskámat, és elmosolyodva csak figyeltem pár percig a gitárját pengető elmerült zenészemet. Tekintetem itta magába az ismerős mozdulatokat. Majdnem bekönnyeztem, de aztán mégsem. Megköszörültem a torkomat kicsit, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

Meg se vártam, hogy Martin hátraforduljon. Pár lépéssel mögötte teremtem és a nyakába fúrtam az arcomat, mélyen beszívva az ismerős illatot.

- MIA?!?!?! - kiáltotta a pillanatnyi megdöbbenés után.
- Ühüm, én - súgtam jókedvűen a fülébe - Örülsz?
- Hát hogy a fenébe ne??? Úristen, Mia! - húzott az ölébe és szorosan, mégis óvatosan ölelt magához, kétségbeesetten és kapkodva csókolgatta a számat, majd könnyes szemeit elrejtve a vállamba fúrta az arcát mohón szívva magába az ismerős illatomat. - Jól van, Marty, most már itt vagyok - csitítgattam átölelve őt, s fél kézzel beletúrtam a szőke tincsekbe, miközben finoman ringatni kezdtem magunkat.

Mart úgy szorított magához, mint még soha azelőtt. Belém temette szőke üstökét, és folyton azt ismételgette, hogy ne haragudjak és sajnálja. Egy pillanatig sem voltam képes rá haragudni.

- Semmi baj, Marty. Most már semmi baj! - fogtam gyengéden a kezeim közé könnyáztatta arcát - Visszajöttem hozzátok. Most már semmi baj. Egészséges vagyok. Semmi baj! Ne sírj, inkább örülj! Nem haragszom rád, drágám. Nem is tudnék - suttogtam neki csitítólag.
Azt hiszem, sokkolta a megjelenésem, vagy legalábbis most tört ki rajta a megkönnyebbülés.

Nyugtatgattam hosszú percekig, mire lenyugodott egy kicsit, de így is szaggatottan beszélt. Nem is hagytam szóhoz jutni, úgy csókoltam, mintha évek óta nem láttam volna. Nekem szinte éveknek is tűnt az eltelt idő.
- Annyira hiányoztál - súgtam neki, csak neki, hogy érezze, milyen fontos nekem.

- Mindazok után, ami történt? - suttogta a derekamat óvatosan ölelve.
- Igen - mosolyogtam rá, és hagytam, hogy az egyik hosszú tincsemet a fülem mögé fésülje.
- Pedig...
- Ne, Martin, csak örüljünk a viszontlátásnak, kérlek - suttogtam mutatóujjamat a szájára téve, majd behatóan tanulmányoztam az arcát folyamatosan mosolyogva, mire végre az ő tekintete és arca is felengedett.
Újra megcsókoltuk egymást, s ráérősen és gyengéden ízleltük egymás száját.
- Martin, most hívtam a kórházat, és azt mondák, hogy Miát tegnap kiengedték. Nem tudom, hova mehetett... - lépett be a szobába Dave a telefonján pötyögve, amit épp eltenni készült, de a készülék a földön landolt, mikor meglátott minket.
- Szerintem, itt van az ölemben - mosolyodott el végre szívből jövően.

Mosolyogva néztem fel a barnahajú énekesre.
- Szia Dave - mondtam, majd fel is pattantam Mart öléből, hogy a másik férfihez is hozzábújhassak. Őt sem nagyon akartam elengedni.

Dave felkapott, és ragyogó arccal megpörgetett a levegőben.
- Hé, hé! Tegyél le! - nevettem, mire szép lassan le is eresztett a földre.
- Istenem, Mia, annyira hiányoztál! Úgy féltem! Sok mindentől féltem. És mégis utánunk jöttél! Hát nem olvastad a levelet?
- Dehogynem. Jókat bőgtem rajta, mikor nem is szabadott volna - vontam vállat vele szemben állva, a karjaiba záródva.
- Hát akkor?
- Hülyeség, én ha szeretek valakit, és ez esetben két személyről van szó, akkor nem érdekel semmi. Nem bírnám ki ép ésszel nélkületek - néztem komolyan a szemébe - Az életem szerves részeivé váltatok nagyon rövid idő alatt. Odaát Koppenhágában volt időm az egészet átgondolni, bár úgysem volt kérdéses, hogy titeket választalak.
- Jaj, Mia! - súgta Dave rekedten, majd ő is megcsókolt.

Hihetetlenül boldog voltam, hogy újra velük lehetek.
- Mi a program mára? - néztem felváltva egyikükről a másikukra.
Dave arca egy torz fintorba fordult.
- Hülye sajtókonferencia. És nem mondhatjuk le, ez Vegas Cica. De - súgta a fülembe - este ezt ki is használjuk. Úgyhogy menj vásárolni.
- Vásárolni? Miért?
- Mert meglátogatunk minimum egy kaszinót, Édes - nevetett fel Dave, de arcomat látva kicsit megkomolyodott - Ne aggódj Mia, nem játsszuk el a vagyonunkat, de olyan kaszinókat mint az MGM Grand vagy a Bellagio meg kell néznünk.
Rábólintottam. Ha játszani nem is, de ezeket a - végül is - hírességeket én is szívesen megnéztem volna.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés