30.

Sela zokogva ért vissza az éjszakai házba. A szobájába ment, hogy letépje magáról a ruhát, és Arlynhoz hasonlóan csak egy talárt vegyen fel. Legalább olyan őrültnek érezte magát, olyan őrültnek akarta érezni magát, mint a nő. Magányosan kuporgott az ágyán, de nem bírt megmaradni a szobájában, ezért némán nyelve a könnyeit lépett ki a folyosóra. A pálcája is nála volt. Egy ajtó elé érve halkan kinyitotta a zárat és belépett. Csendben közeledett az ágy felé és megállt fölötte. Nem tudott gondolkodni, de nem is akart. Undorodott önmagától, Arlyntól, Dave-től, ettől az egésztől. Csak nézte az ágyban fekvőt. Elgondolkodott, hogy mit tehetne vele. Hogy akár meg is ölhetné. Igen, akár véget vethetne ennek az egésznek, és akkor nem kellene többet szenvednie. De nem tette meg. Nem volt képes rá, nem akarta! Végre, egyszer a saját akarata szerint akart cselekedni.

- Sela… mi az? - riadt fel álmából hirtelen a férfi, ahogy megérezte, hogy figyelik, kinyitotta a szemeit. Sela csak hirtelen átölelte a felülő férfit és zokogott tovább. El akart mondani neki mindent, de… képtelen volt rá! Most értette meg Dave jelét rajta. Gátolja bárminemű információ kiadását, ami vele kapcsolatos. Nincs kiút. A szolgája lett. A tudat hatására hangosan zokogott fel és csak szorította a vele szemben lévő testet. Remus csitítóan fonta körül sebhelyes karjaival és a nő haját simogatta, ahogy finoman ringatni kezdte a fülébe sugdosva.

Mikor lenyugodott annyira, hogy meg tudjon szólalni, a férfira nézett – Kérlek, hadd maradjak veled. Olyan üres a szobám… - hunyta le a szemeit - Hideg.

A férfi válaszul csak egy csókot nyomott a szájára, majd maga mellé húzta és betakargatta Sela-t, aki szorosan hozzábújt a forradásokkal díszített mellkasához. A nő csendben feküdt mellette, majd a nyakához nyúlt és lekapcsolta róla a láncát. Elmélázva figyelte a követ, majd lemondóan dobta az éjjeliszekrényre. Úgy érezte, hogy Martin hazudott neki. Ezért kellett neki, Sela-nak életben maradnia? Ezért?! Arcát a mellette fekvő férfibe temette és felejteni próbált. Már volt egy terve, ami lassan körvonalazódott benne, és amire Dave se számított. Megtanulta tartani a száját a férfi előtt. Eddig sem fenyegetőznie kellett volna, hanem cselekednie. De erre túl későn jött rá. Remus elgondolkodva szorította magához finoman a kiborult nőt, és nyugtatóan cirógatta a karját. Nem tudta, hogy mi baja lehet, de úgy érezte, hogy többet segít azzal, hogy most csak jelen van, hogy nem kell egyedül éreznie magát. Sela pár perc múlva a kimerültségtől nyugtalan álomba merült. Remus még sokáig figyelte őt és nagyot sóhajtva nézett a plafonra. Eszébe jutott Nyphadora, a háború és a keserű helyzet, amiben mindannyian voltak. Kezdte túlzottan megkedvelni a nőt, pedig tudta, hogy okosabb lenne, ha nem tenné. De nem volt szíve és ereje elhajtani magától, hisz neki is jól esett, hogy valakinek szüksége van rá… legalábbis néha. Végül hosszú idő után sikerült elszenderednie.

Másnap Sela hajnalban felriadt. Kiverte a víz és remegett egész testében. Olyan képeket látott újra, amit soha többé nem akart. És olyan tisztán, élesen… Remegve ült fel az ágyban, miközben próbálta tartani magát. Álmában újra megölte Martint és minden részlet újra az agyába égett. Nem tudta, hogy ez Dave játéka vele, vagy valami más váltotta-e ki.

Lupin felébredt, ahogy Sela megmozdult. Gyengéden simított végig a nő vizes hátán. - Rosszat álmodtál?

Csak bólintani tudott, majd, ahogy kicsit összeszedte magát a férfira nézett és megszólalt - Tudom, hogy megdöbbentél, mikor Martinról kérdeztelek. Nem hitted el a válaszom vele kapcsolatban, igaz?

- Nem, nem igazán - nézett rá szelíd arckifejezéssel, jelezve, hogy nem hibáztatja a nőt, ha nem akar többet mondani – Ha… valamiben segíthetek, hogy kicsit jobban érezd magad…

- Szerettem őt - mondta halkan a nő. Lupin erre egy pillanatra nem tudott mit mondani, bár nem érte olyan váratlanul ez a kijelentés. - Sejtettem - válaszolta szintén halkan.

- Honnan? - nézett rá vörös szemeivel Sela.

- Nevezd megérzésnek - szomorodott el Remus tekintete a lehetőségtől, hogy Sela az a nő, aki… - Mióta ismerted őt?

- Fél éve. Miért érdekel? - bár szinte tudta a választ.

- Te voltál az?

Sela nem felelt, csak az ágyra nézett. Nem tudott felelni.

- Te segítettél neki megszökni?

A nő csak hallgatott. Mintha a torkárra forrasztották volna a szót. Remus felült és maga felé fordította a nőt, majd megfogta bal kezét, és finoman felhúzta az alkarján a fekete talárt, hogy hosszú ujjai szomorkásan cirógatni kezdhessék a csupasz fehér bőrt. – De nem értem teljesen. Nincs rajtad a Jegy. Elméletileg akkor nem lehetnél halálfaló…

- Mit akarsz tenni? – kérdezte.

A férfi lassan Sela szemébe nézett. - Még nem tudom. Hunyjam be a szemeimet, és csináljak úgy, mintha mi sem történt volna, vagy hagyjam, hogy a Rendben maradjon egy repedés, ami szivárogtatja az információkat?

- Én tudom, mit teszek - felelte céltudatosan a férfi szemeibe nézve - Te is tedd azt, ami szerinted a leghelyesebb.

- És te mit akarsz tenni?

- Arról nem kell tudnod.

Lupin szomorúan fordult el és ült az ágy szélére, karmolásnyomokkal tarkított hátát mutatva a nő felé, s nagyot sóhajtott. Valahol csalódott a nőben, és saját magában is. Keserű szájízzel vette tudomásul, hogy felesleges is volt többet várnia az élettől. Sela előrehajolt a szekrényhez, amin a nyaklánca feküdt és az ujjai közé zárta - Sosem érdekelt, hogy mi lett vele? Hogy hová tűnt a teste?

- De igen, de nem tudtam, hogy valaha is választ kaphatok-e rá. Te tudod, igaz?

A nő csak előrehajolt és Lupin tenyerébe ejtette a medált a lánccal együtt, majd csendben elhajolt tőle. A férfi szeme elkerekedett, ahogy megérezte a kő hűvösségét a tenyerében, szája egy kicsit elnyílt a döbbenettől. Megbabonázottan nézett a kezében tartott ékszerre. - Ez a kő… ez ő?

- Nem vagy olyan ostoba, mint amilyennek tartanak. De tévedtél. Én elég jól ismerlek téged - mondta, majd kimászott az ágyból és finoman kivette a követ Remus tenyeréből.

- Hát persze… gondolom, ha onnan jöttél, mint ahogy azt hiszem, akkor kioktattak rólam és a többi Rendtagról is elég alaposan…

- Higgy, amit akarsz - mondta halkan a nő, de nem volt indulat a hangjában. Többet végképp nem mondhat. Remus szemeibe nézett. A férfi szomorúan nézett vissza rá borostyán tekintetével - Most el kellene, hogy fogjalak - jelentette ki halkan.

- Mi tart vissza? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.

- Elfáradtam. Pontosabban belefáradtam a harcba. Mindenbe. Hogy minden más, mint aminek látszik, hogy folyamatos fenyegetettségben éljünk, hogy harcoljunk, és az életünket adjuk azokért, amikre azt gondoljuk, hogy a nézeteink szerint helyesek… Belefáradtam abba, hogy vérfarkas vagyok, hogy túl kell élnem minden egyes Holdtöltét, csak hogy utána szinte használhatatlan roncs legyek pár napig… a Rendbe… mindenbe… - hajtotta le a fejét – Csak… el akarok tűnni egy kicsit, hogy ne csak a pusztulást lássam… egy békés helyre… de nem tehetem, tudom jól… nem hagyhatom itt a bajban azokat, akik bajban vannak.

Sela keserűen elmosolyodott - Nem is tudom, hogy melyikünknek rosszabb. Mindketten sokat vesztettünk az életben, talán túl sokat. Én joggal teszem fel a kérdést, hogy van-e bennem emberi, de te… Megérdemeljük egymást. És nem azért ismerlek, mert „kioktattak”, hanem azért, mert megismertelek. Téged. És nem azt, akit „oktatásból” ismernem kéne - mondta, majd visszavette a láncát.

- Sela, én sosem voltam igazán… ember - nézett fel rá, s finoman az előtte álló nő derekára csúsztatta kezeit, hogy közelebb húzza magához – Még ha úgy is nézek ki. De mindkettőnkben van emberi, ezt te is tudod, Martin is tudta. Igen, tudta - biccentett, mikor a nő szája szólásra nyílt - Most már értem, hogy miért volt olyan zárkózott és szomorú.

- De te nem szeretsz engem. Hogy érthetnéd? A fájdalmam sem érzed át. Nem tudod. Tőled ’csak’ elvették a szerelmed életét. De velem…- nem tudta folytatni.

- Veled mi? - nézett fel rá újra.

-… elvetették - nyögte ki. Erővel tépte ki ezt a szót az elméjéből.

- Ki? - ráncolta össze a szemöldökét a férfi a nőre koncentrálva.

Sela tompán felnyögött – Nem… képtelen vagyok rá. Nem mondhatok többet.

Remus kicsit értetlenül nézett rá, de nem firtatta tovább a dolgot. - Magamra hagynál most, kérlek? Át kell gondolnom pár dolgot.

- Hogy a halálba küldj vagy ne? - mosolygott rá - Persze.

- Nem küldenélek a halálba. Az nem az én stílusom.

- Mindegy, minek nevezed. A végeredmény ugyan az - mondta, majd hátralépett, így szakítva ki magát a férfi kezei közül és az ajtó felé indult. Remus gondterhelten nézett utána, de nem szólt semmit. Hagyta őt elmenni.

A nő a szobájába lépett és felöltözött. A kertbe ment, hogy nyugodtan sétálgathasson merengőn. Dave nem hívta. Talán nem is tudja, hogy a varázslatai ellenére is elárulta magát. Akarattal. Nem tudta, hogy ezért milyen árat fog fizetni, de nem túl nagyot, ha beválik a terve. Elmélázva játszott a kővel az ujjai között. Nem hitte volna, hogy Martin a halálba is elkíséri. Elmosolyodott az ironikus gondolatra, majd leült a kis kerti tónál és a vízben tükröződő tükörképét figyelte. Hosszú fekete szoknyája szétterült körülötte. Fura jelenség volt a békés kertben ülve. Valami oda nem illő, szomorú darabja az összképnek.

Dave a szobájában ült és várt.  Tudta, hogy bármelyik percben befuthat az egyik halálfalója egy igen fontos információval. Hamarosan be is lépett a férfi és alázatosan meghajolt. Dave várt. A férfi elmondta neki, amit tudott, és elégedetten küldte el. Végre megtudta… Elindult a folyosón, hogy hamarosan belépjen Arlyn szobájába.

A nő az íróasztalánál ült, és lázasan körmölt valamit, majd egy régi könyv lapján futtatva ujjait ellenőrizte a leírtakat. Mikor visszatért volna a pergamenjéhez, felpillantva meglátta Dave-et. Egy pillanatra ijedtség villant a tekintetében, de ezt rögtön beszippantotta higgadtsága.

- Dave… micsoda kellemes meglepetés. Mit óhajtasz? - hajolt vissza a pergamen fölé, s a penna sercegése újra felhangzott a szobában. Dave Arlyn elé lépett és megtámaszkodott az asztalán - Mond csak, mi is történt a családoddal?

Arlyn meglepetten hagyta abba az írást, de nem nézett a férfire, továbbra is a sűrűn teleírt pergament bámulta. - Miért kérded?

- Felelj a kérdésemre.

- Meghaltak.

- Arlyn… - sóhajtott fel Dave - Te vagy az, akit annyira kerestelek.

- Mi van? - kapta fel a fejét.

- A családod… csak anyai ágon volt az. De az apád teljesen másvalaki volt. Épp az, aki a vérfarkasokat küldte rád.

- Nem. Az én apám velünk élt. Nem Ő volt az - rázta meg a fejét.

- De igen Arlyn.

A nő idegesen fordult el ledobva a pennát, nem törődve vele, hogy egy jókora pacát hagyott az eddigi munkáján. Az ablak felé fordult még mindig ülve, s pár pillanatig csöndben maradt. - Én nem lehetek…- teljesen sokkolta a hír, mégis szokatlan nyugodtsággal viselte.

- De igen. Voldemort az apád. Az anyádat használta. Hogy mire azt nem, tudom. Milyen ironikus. Voldemort megölette azt a férfit, akit az apádnak hittél, én meg megöltem az igazi apádat. Hát nem szomorú? - mosolyodott el. Arlyn dühe egy pillanat alatt fellángolt, s nagy zajjal pattant fel, ahogy a szék a padlón koppant. Ökleit összeszorítva nézett Dave-re, s a képébe kiabálta - ÉN NEM VAGYOK VOLDEMORT LÁNYA!

A férfi jeges nyugalommal nézett vissza rá - De igen. Az vagy. Miért hazudnék ilyet, ha ez nekem is lényeges információ?

- És ez számodra miért lényeges információ? - kérdezte már sokkal nyugodtabban, s az egyik ablakhoz sétált, hogy a szoba felé fordulva fenekével a széles párkánynak támaszkodhasson karjait összefonva mellkasa előtt.

- Mert szükségem lesz rád a közeljövőben - mondta és megindult kifelé - Jah, és még valami - fordult vissza az ajtóból - Mondj le Selaról.

- Miért kéne lemondanom róla?

- Lupin tudja, hogy ki ő. Én levettem róla a kezem.

- Elárulta magát? De hát… megjelölted, nem?

- Meg. De kijátszott. Meg fog halni, Arlyn.

- Muszáj neki?

- Nem rajtam múlik. Persze rajtam is múlhat. Halálfalónak halálfaló. Ezen nem nagyon lehet változtatni. Visszatérhet ide. De én már nem felelek érte. Nem érdekel a szánalmas kis lénye. Tudod, mit jelent ez: ki van szolgáltatva. Kirakom a belső körből. Ez persze azt is jelenti, hogy te sem találkozhatsz vele.

Arlyn még mindig karba tett kézzel nézett vissza rá, komoly tekintetével Dave szemeit fürkészve. Tudta jól, hogy ez mit jelent. Tulajdonképpen odaveti a nőt a lejjebb álló halálfalóknak.

- És ha én kezeskedek érte? - nézett rá kérdőn.

- Miért tennél ilyet?

- Talán mert nem akarom, hogy a kutyák elé vesd őt?

- Miért nem?

Arlyn sóhajtott, és a földre pillantott - Talán mert eleget szenvedett már? - kérdezte.

- Mit számít ez egy halálfaló életében? A tiédben. Az övében.

- Jaj, Dave... tudod nagyon jól, hogy mi van közte és köztem, azt hiszem ezt nem kell magyaráznom.

- Vigyázz Arlyn. Ez tesz téged gyengévé.

- És miért akarod, hogy sebezhetetlen legyek? Mindenkinek megvan a gyenge pontja, tudod jól - nézett fel az ajtótól pár lépéssel közelebb jött férfira.

- Valóban? - mosolyodott el gúnyosan.

- Még neked is megvan. Mint ahogy a Nagyúrnak is megvolt. Ő rettegte a halált, ezért kereste minden áron a halhatatlansághoz az utat.

- A különbség csak az, hogy Voldemort gyengepontját ismertétek. Az enyémet nem - mosolyodott el sötéten Dave, majd magára hagyta Arlynt.

A nő elgondolkodva nézett utána, és amellett, hogy Sela sorsa aggasztotta, azon agyalt, hogy ezúttal milyen tervbe akarja őt megint belerángatni Dave...

Remus átadott pár fontos papírt McGalagonynak, majd szólt, hogy most már elvonul szokásos magányos száműzetésébe, mint minden holdtöltekor. Alig egy órája maradt, míg majd a Hold újra fel nem bukkan, hogy felpezsdítse az átkot, amit a vérében hordoz gyerekkora óta. Külsején már látszott, hogy egyre megviseltebb. Bőre betegesen sápadt volt, borostyán szemei szokatlanul kiélesedtek, míg alattuk sötét árkok húzódtak. A férfi finoman remegett minden porcikájában, ahogy ilyenkor mindig. A testében lassan megindultak a folyamatok, amiknek a végén egy koszosszürke vérfarkas fog a Szellemszálláson kuporogni - hála a Farkasőlőfű főzetnek, kevesebb fájdalommal a testében.

Lement a szobájába, hogy átöltözzön pár viseltesebb ruhába, ezeknek a szétszakadását nem sajnálta. Gyorsan lépkedett az iskola kihalt folyosóin, majd leérve az udvarba a csapkodó fúriafüzet mozdulatlanná dermesztve bemászott a gyökerek közé, amik mögött egy hosszú nyirkos alagút vezetett az elhagyatott Szellemszállásig. Ismerősként köszöntötte a helyet, hisz diákéveiben Dumbledore segítségével mindig így vonult el, hogy társait ne sodorhassa veszélybe. Az alagút végén felmászott a poros szobák egyikébe, de elkerülte azt, amiben az áruló egykori barátjukat, Peter Pettigrewt leplezték le Siriusszal.

Lekuporodott a sarokba egy koszos priccsre, és várt levéve gyűrött fehér ingét.

Sela csendben ült és figyelte a Hold fényében táncoló porszemeket, amik felkavarodtak a légzésétől. Csak akkor mozdult meg, mikor hallotta az egyik szomszédos szoba ajtaját becsukódni. Még nem állt föl. Várt. Azóta nem beszélt senkivel, nem látott senkit, mióta Remus rájött, hogy kicsoda is ő. Nem attól tartott, hogy elkapnák: már úgysem számít. Csak azon csodálkozott, hogy Dave nem leplezte le. Nos, ha fűz is valami reményt hozzá, hát, most fogja keresztülhúzni a férfi számításait. De nem csak azt. Dave indokának csak egyik fele volt. A másik fele Arlyn volt. Hogy féltékenységből vagy bosszúból teszi, amit tesz, nem tudta volna pontosan megmondani. A kettő elegyétől, amihez hozzáadódott a keserűség, a bánat, az állandó fájdalom, a magány. Meghallotta az első állatias vonyítást. Felállt. Nem volt nála pálca. Nem volt szüksége rá. Kilépett az ajtón, hogy a zajos szobához lépjen és benyisson.

Remus a földön kuporgott. Ahogy görcsösen próbálta visszafojtani fájdalmát, előre hajolt, s hátán mintha csak egy elhasznált huzat lenne, bőre a gerince mentén szétrepedt, de ahelyett, hogy vér bugyogott volna elő, inkább valamiféle kicsit ragacsos tiszta anyag folyt végig a hátán, amit azonnal követett a vízként hullámzó bunda, miközben a szobában hallani lehetett, s Sela szemmel is követhette az egyik ablakon beszűrődő holdfényben, ahogy a férfi csontjai mintha csak csúszkálva a bőre alatt rendeződtek volna át, hogy felvegyék a vérfarkas nagyobb alakját.

A nő várt. Nem félt. Nem tartott attól, hogy a fenevad esetleg kettétépi. Szüksége volt az állat elméjére.

A farkas többször fájdalmasan felordított. Az átalakulást és a fájdalmat sosem lehetett megszokni, noha most sokkal elviselhetőbb volt, mint mikor még nem kapta a főzetet. Kimerülten lihegett elnyúlva a padlón a furcsa anyag közepén.

Sela nem mozdult, csak nézte az állatot. Megpróbált vele kapcsolatot létesíteni.

A vérfarkas panaszos szűkölése hirtelen maradt abba, ahogy érzékeny orra friss húst szimatolt. Felkapta nagy fejét és a fájdalmat feledve egy másik elemi erő kezdett zubogni testében: az éhség.

A nő figyelmét nem kerülte el, hogy a farkas a zsákmányt látja benne. Agyával minél hamarabb megpróbált az állatéra kapcsolódni.

A farkas baljósan, de biztosan állt a lábaira, pofáját felhúzva vicsorgott, támadásra készen nézett a nőre, karmos mancsai a poros padlóhoz ütődtek, ahogy előrébb lépett egyet. Hosszú rózsaszín nyelvével megnyalta pofáját, mintha csak előre élvezné a nő húsának friss és forró ízét.

Sela nagyobb ellenállásba ütközött, mint hitte. De nem adta fel. Még több erővel ostromolta a farkas mentális falát.

Amaz megrázta busás fejét, ahogy megzavarta valami a koncentrációban. Olyan volt, mintha valami bogár kezdett volna zümmögni a fejében. Egy pillanatra lehunyta sárgán izzó szemeit, de közelebb lépett még egyet a nőhöz.

Érezte, hogy kezd bejutni. Egyre több erőt vitt a támadásba, és kiadta az első parancsát: ne ölje meg.

Az állat nem hagyta abba a morgást, de kicsit megzavarodott. A zümmögés erősödött a fejében, megpróbálta kiűzi azt. Zaklatottan húzódott kicsit visszább, és egy félkörben kezdett ide-oda mászkálni, fél szemmel még mindig a nőt figyelve. Mi történt vele? Ilyenkor már rég támadni szokott!

Sela egyre mélyebbre jutott. Érezte az állat nyugtalanságát. Létrejött a kapcsolat. Ilyenkor mindig megérezte a másik fél érzéseinek egy részét, ahogy a másik fél is az övét. Ez egy oda-vissza kapcsolat volt. Tudta, hogy ideges. Megpróbálta megnyugtatni. Egyértelművé tette a számára, hogy nem akarja bántani, ugyanakkor meghagyta az állatnak a szabad döntés jogát. Ha kell, meg tudja állítani - legalább is remélte.

A morgás halkult valamennyivel, ahogy az állat járkálása is lassult, majd végül megállt a nővel szemben és kérdőn nézett rá néha megrázva a fejét a zümmögő hangtól.

Sela nem szórakozott. Kitartotta a karját, majd meghagyta a farkasnak, hogy harapja meg, de ne merészelje megölni.

Az állatnak nem tetszett ez az egész. Egyszerre akart mozdulni és a helyén maradni. Most már két zaj is zavarta a gondolkodásban. A zümmögés a nőtől és a már jól ismert jelenlét, ami annak a bolond varázslónak a halvány ottlétét jelezte. Újra hangosabban kezdett morogni, szinte vicsorgott a nőre. Nem ölheti meg? Pedig olyan finom friss hús illata van! Finom és zsenge! Öntudatlanul került egyre közelebb a nőhöz és kitartott hófehér kezéhez, amire a farkas sárga szemei szegeződtek. Szinte érezte a bőr melegét, a vér szagát és pulzálását az erekben, a forró omlós húst, ami elverhette volna éhségét. Pofáján végigfolyt a nyál, ezért gyorsan megnyalta nyelvével azt, aztán a levegőbe szimatolt.

Sela csak nézte, ahogy az állat hezitál. Ő nem engedte le a bal karját. Nem véletlen azt ajánlotta fel. Remélte, hogy lenyúzza a bőrét, letépi a húsát róla, ezáltal lemosva a Sötét Jegy bélyegét, amit szinte a csontjáig égettek.

Nem bírta tovább. A nő bőréből áradó édes illat megtöltötte az orrát és elködösödött az agya. Egyetlen ugrással ott termett, és a borotvaéles fogak kíméletlenül lecsaptak a puha bőrre. A fejében érezte, hogy az a másik, az a férfi felüvölt, de nem törődött vele...

Sela is felordított, de nem rántotta el a karját. Tudata erősebb volt, mint a fájdalom. Csak hagyta, hogy az állat marcangolja a húsát, letépje róla a bőrét, hogy a vére a padlóra folyjon és egy tócsába összeálljon, hogy utat találva a parketta repedései közt az alsó szintre csöpögjön. Elborult elméje egy idő után már nem is érzékelte a fájdalmat. Kinyitotta a szemét és elmosolyodott, ami végül torz nevetéssé fajult, ahogy elképzelte Arlyn és Dave arcát maga előtt.

A vérfarkas szinte extázisban lefetyelte a forró vért és túrta orrát is a sebbe, de mielőtt folytathatta volna tevékenységét, érezte, hogy a fejében felharsan egy parancsoló hang, hogy azonnal eressze el a nőt. Remus tudata egy pillanatra a felszínre bukkant, és ez elég volt neki, hogy villámgyorsan elhátráljon a sebesült nőtől, aki pedig olyan könnyű áldozat lehetett volna! Visszakuporodott egészen a pókhálós falig az árnyékba, ahonnan csak sárga szemei világítottak.

Sela remegve rogyott térdre. Ahogy elmúlt az őrülete kezdett élesedni benne a fájdalom. De elérte, amit akart. Csak nézte összeszűkült pupillával, ahogy a vére patakként csorog végig a karján, le a könyökén, onnan a padlóra. A hangja, ahogy földet ért a vízesésre emlékeztette. Amikor még minden rendben volt. Amikor még nem volt Dave. Amikor Arlynnal voltak csak ketten. Vagy amikor még Martin is élt. Az emlékek valami őrült filmként peregtek le előtte, szinte beleszédült. A légzése visszhangként jutott el hozzá, zsongott a feje, a fehér elvakította a látását. Négykézlábra esett. Már nem látott semmit, csak fehéret. Tudta, hogy el fog ájulni. Szédült. A zsongás és a sípolás fülsüketítő volt. Nehéz volt a légzés. Még pár visszhangos légvétel kiszakadt belőle, aztán elernyedt a teste.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés