|
One Night (2005-2006)
Capricornus 2007.10.04. 23:03
Capri visszaemlékszik, hogy hogyan is kezdődött ez az egész barátság... :) Engem meghatott! :D Ajánlás: Ajánlom ezt a novellát legkedvesebb barátnőmnek, írótársamnak és társamnak, Zsónak és egy másik számomra nagyon kedves személynek Aninak, akik nélkül nem ott tartanék, ahol tartok, akik nélkül rengeteg embert, egy isteni zenét játszó bandát most nem ismernék, akik nélkül szegényebb lenne az életem, és akikkel már lassan két éve ismerjük egymást. Ezúton köszönném meg Zizinek is, hogy elvitt oda, és vagyok hálás a Sorsnak, hogy őt is megismerhettem. Úgy éreztem, hogy azok után, amiket már olvashattatok tőlünk itt volt az ideje az egésznek az elejét is elmesélnem. Az emlékeim nem olyan tiszták már mint régen, lehet, hogy nem másnap, hanem aznap mentünk a buliba. Ezért előre bocsánat, de ezek mégiscsak, több mint egy éves emlékek.
Jogok: Ani, Zsó, Zizi és én, valamint Ani és Zsó osztálytársai említés szintjén és a Depeche Mode.
Kategória: Bárki olvashatja, nem olyan :P
One Night
(2005-2006)
2005. december. 30. Ismét Szilveszter. Ismét egy unalmas este, aminek nem így kéne eltelnie. Otthon. Egyedül. Semmi buli, semmi pörgés. Se barátok, se összejövetel, semmi. A tűzijáték az est fénypontja… Szánalmas. Vagy megint marad a házmester családi bulija a mulatósokkal. Na, nem, még egyszer nem. Kinőttem már abból. Igazság szerint amióta Gina szülei szétmentek, azóta nem voltam házibuliban… pedig micsoda jó kis bulik voltak azok! Kicsik, kisebbek voltunk mindketten, de annyira élveztük! Hát, nem baj, max a fórum előtt fogom eltölteni az estét. Hátha valaki otthon marad rajtam kívül… Szilveszter este. Zizi bezzeg biztos bulizik. Ő egy kedves lány, akit nem rég ismertem meg az első Origó CSI Fórumtalálkozó keretében, amikor is négy teljes órát ültünk egy fagyizóban. Hehehe… Micsoda élmény volt! Hát, most ők is készülnek a saját Szilveszterükre. Akkor még nem is sejtettem, hogy Zizz milyen ötlettel áll elő…
Mikor letettem a telefont kicsit félve járultam anyám elé. Elenged? Nem enged? Tizenhat éves vagyok, végül is… de a lánya, nyilván félt. Sebaj, megpróbálom.
- Anya…
- Igen? – nézz fel rám anyám kérdőn.
- Most hívott Zizi, tudod ő az a lány a fórumról.
- Igen, és? – kérdezi, jelezvén, hogy folytassam.
- Azt mondta, hogy ha nincs holnapra programom, akkor ő tud egy házibulit, ahová én is hivatalos vagyok.
- Tényleg? És hol lenne?
- Hát… hol is? Igazság szerint… fogalmam sincs.
- Zizi veled megy?
- Igen.
- És végig ott is marad?
- Igen, elvégre vonattal mennénk.
- Jól van, elmehetsz.
- Tényleg? – hökkenek meg. Anyám sosem volt az a szigorú „nyolcra legyél otthon” fajta, de nem hittem volna, hogy ez ilyen könnyen fog menni. Elvégre, hála a lyukas agyamnak köszönhetően azt sem sikerült megjegyeznem, hogy hova megyünk.
- Tényleg. Beszélek Attilával a pénz miatt. Rágcsát vigyél, ne piát.
- Rendben – megyek bele, hisz tizenhat évesen nem is szándékoztam piát venni.
Izgatottan megyek vissza a szobámba és várom, hogy Zizi újra felhívjon, hogy helyzetjelentést tehessek neki. Nekem szokás szerint nincs pénz a kártyámon. A gondolataimba merülök. Én? Egy házibuliban? Én? Egy vadidegen helyen, vadidegen emberek között, egy teljes egész estére? Úristen, mibe mentem bele? Én? Buliban? Én még sosem, soha… még most, kilencedikben sem. Nehezen vallom be magamnak, mert sosem szerettem az érzelgősséget, de az elmúlt nyolc év mély nyomott hagyott bennem. Én voltam a lúzer, a kis hülye, a kövér és alaktalan. Amikor beléptem a kilencedikes osztályomba, olyan fura volt, hogy odajöttek hozzám, megkérdezték, hogy hívnak, honnan jöttem, hol lakok… barátságosak voltak, és nem az volt az első, hogy összeröhögtek a hátam mögött. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel, pár napig nem tudtam ezt hova tenni. De aztán elfogadtam, elhittem, hogy igenis máshogy is lehet. De ők? Ők milyenek lesznek? Zizi barátai nyilván ők is a huszonkettő környékén mozognak, én meg a kis tizenhat éves gyerek… ugyan ki akarna a nyakába engem? Csörgött a telefonom és felvettem.
- Szia Zizz!
- Szia Capri! Na?
- Elmehetek – éreztem, hogy izgatott vagyok… vagy talán ideges?
- Remek! Akkor holnap este nyolckor a Nyugatiban jó lesz?
- Persze! De Zizi… hova is megyünk?
- Nagymarosra! Zsóékhoz! Jó lesz, hidd el! Kedves lányok hidd el, Ani is és Zsó is.
- Ketten vannak?
- Igen, ketten rendezik a bulit.
- Jól van. Akkor holnap este. Rágcsát viszek, oks?
- Ok, én viszem a folyékonyt – hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Jól van – mosolyodok el idegesen. Tényleg izgulok – Akkor holnap.
- Jól van. Szia.
- Szia.
Leteszem és megpróbálom összerakni magamban, hogy hogyan is lesz a holnap.
Másnap nem történik semmi különös. Fél hétkor neki kezdek készülődni: fürdés, öltözés, sminkszerűség, majd rágcsát fel, iratokat el, táskát elő és indulás. Pontosan érek ki – ritka pillanatok egyike, bár mindig megfogadom, hogy rendszerezem magam. Zizi is pontos: ő is ritka pillanatok egyike, olyan, mint én. De ezért egy percig sem haragszom rá, így szeretem, és legalább tőle nem kések el. A nyakába borulok, mint mindig, jól ’megszuttyongatjuk’ egymást, ahogy Zizz hívja. Miután elengedjük a másikat, megkérdezem.
- Tulajdonképpen milyen buli is ez?
- Osztálybuli.
- Osztálybuli?! Mi az istent keresünk mi ott?
- Nyugi, meghívott vendégek vagyunk. Megkérdeztem Zsót, hogy jöhetnél-e és igent mondott.
- És ők hány évesek?
- Kik?
- Hát Zsó és… - elgondolkodom, majd eszembe jut – Ani.
- Tizenhét, de a tizennyolc felé tartanak.
- Atyaég.
- Mi az?
- Mi az? Izgulok, elmegyek egy vadidegen helyre, vidékre bulizni, ahol én leszek az egyetlen idegen, ráadásul tizenhat éves! Mindenki gyerekként fog kezelni, ami miatt nem is tudom őket hibáztatni!
- Nyugi Cica! – nyugtat Zizz – Velem vagy, nem? Szerinted elvinnélek egy olyan helyre, ahol nem fogod jól érezni magad?
Lenyugszom és elgondolkodom.
- Nem. Igazad van, csak olyan… fura.
- Tudom. Nekem is az volt, mikor először voltam ott.
- Hányszor voltál?
- Nem is tudom… háromszor – négyszer?
Közben befut a vonat, amire fel is szállunk. Jól esik a hidegből a fűtött vonatkabinban ülni és várni, hogy mikor indulunk el. Hamarosan moccannak a kerekek, és egy enyhébb lökés jelzi, hogy a vagon mozgásba lendült. Zizzel váltok még pár szót, de aztán csak az elsuhanó sötét – és vidéken már hófoltos – tájat nézem, miközben továbbra is vadul pörögnek a gondolataim.
Mikor leszálltunk ismét a csípős hideg fogadott. Megborzongok és elsüllyesztem a kezem a kabátom zsebében. Beleszimatolok a levegőbe: hideg és édes, mint vidéken mindig.
- Nos? – nézek Zizire – Merre?
- Őőőő… - nézz körül, majd vissza rám. A híd alá kéne mennünk és onnan… onnan remélem, hogy az eszembe jut az út.
Lemegyünk és Zizzre nézve várom, hogy emlékezzen, Nem szólok semmit: nem akarom siettetni. Inkább a kihalt esti környéket figyelem, vagy a vékony hóréteg ropogását hallgatom a lábam alatt.
- Azt hiszem erre… - indul meg barátnőm bizonytalanul egy CBA felé az úton, de pár pillanat múlva megszólal a telefonja. A félmondatokból, amit hallok rájövök, hogy Zsó lehet az. Zizz leteszi a készüléket, és rám nézz.
- Kijönnek értünk, várjuk meg őket.
- Oké – felelem – Ketten jönnek, vagy csapatostul?
- Csak Zsó.
Bólintok, miközben arra gondolok, hogy bemelegítésnek épp elég lesz a házigazdát megismerni.
Pár perc múlva fel is tűnik egy alak az utcán. Zizi mereszti a szemét, majd megszólal.
- Ez Zsó lesz.
Elindulunk, hogy félúton találkozzunk - A két lány összeölelkezik, majd én jövök egy bemutatkozással.
- G. Zsófia – hallom a nevet. Ahogy a mosolygó arcot nézem, megnyugszom. Nem ismerem a lányt, de szimpatikus. Látom rajta, hogy azért ő is izgul, hogy én ki a fene lehetek.
- G. Bernadett – majd sután utána teszem, hogy „Capri” a meglepődések elkerülése végett, hisz Zizi így hív. Beszélgetni kezdünk, majd megindulunk a ház felé. Megtudok pár információt a buliról, de nem nagyon szólalok meg, hajt a hideg, inkább hallgatom, ahogy Zizz és Zsó a számukra ismerős emlékeket idézik fel. Szívesen hallgatom őket, mikor észreveszem, hogy a lányok megálltak egy kapu előtt, amin én két lépéssel lendületesen túl is mentem. Nevetünk és belépünk. Beterelnek a házba. Cipőt le, kabátot fel rágcsát az asztalra. Oldalra nézek: egy hosszú fekete hajú lány egy széken áll és épp lufikat aggat. Bemutatkozik: ő Ani. Én is neki. Megkérdezzük, hogy segítsünk aggatni, igent mond. Hát segítünk. Nem vészes meló, csak a maradék jutott, elhelyezzük a színes lufikat, majd megyünk szendvicseket hordani. Ani is nagyon kedves és szimpatikus, már csak az osztálytársak miatt aggódom, a sajátjaimból kiindulva… Zsót is jobban meg tudom figyelni. Hála az égnek egyik sem 180 centi magas, vékony kreolbőrű szexbombázó, hanem egyszerű nők. Alkatilag olyanok, mint én vagy Zizi. Zsónak hosszú göndör beütésű haja van, fekete ruhája és feketére kihúzott szeme, valamint nagyon szép szája. Ez feltűnt. Ani körübelül egymagas vele, festett fekete haj, fekete ruha, hasonló smink. A fekete ellenére semmi dark, vagy tudom is én milyen beütés nem érződik, csak szeretik ezt a színt. A szendvicspakolás után Hubertus piálás következik: életem első komolyabb alkoholos itala. Erős, nem ízlik annyira, de két kör azért csak lecsúszik. Ezek után van alkalmam megnézni a szobát, amíg a lányok a spejzba dugják a társaik elől a Hubertust. Először a kis ebédlő falán lógó állatportrékat és anime-s (vagy mangás?) beütésű fantasy rajzokat valamint csendéleteket szúrom ki.
- Zsó, ezeket te rajzoltad? – kérdezem meg.
- Igen – válaszolja, a kérdezett a konyhából – Anya mindig kirakja a falra, mint az ereklyéket.
- Nem csodálom! Kurva jól rajzolsz!
- Kösz – mosolyodik el szerényen, de nekem van még kérdésem.
- Ez itt a te szobád?
- Igen, nyugodtan menj csak be.
Be is megyek és elámulok a méretétől! Hatalmas! Benne van egy baromi nagy valódi fenyő, feldíszítve lévén, hogy nem rég volt Karácsony. Isteni fenyőillat. A falat szinte tapétaként borítják be a poszterek és a rajzok, valamint a nyomtatott képek. Ágy – Zsó ágya van bal oldalt, jobboldalon pár matrac a leendő jobblétre szenderülő vendégeknek. Előttem a fa, az ablak és a számítógép, jobb oldalt szekrénysor, az is tele képekkel. Azt se tudom, hogy hová nézzek, szóval úgy döntök, hogy inkább megnézem a ház többi részét. A konyhán keresztül bejutok a nappali – hálóba, ahol van a DVD, hifi és TV, valamint ez lesz a „táncszoba” is.
- Szereted a Depeche Mode-ot? – hangzik el a kérdés Anitól.
- A mit? – kérdezek vissza.
- Nem ismered? – hallatszik Zsó kicsit döbbent kérdése. Elgondolkodok.
- Nem. Miért, kellene? – azt hittem, hogy most valami lenézést, vagy „lecseszést” kapok, hogy lehetek ilyen, hogy az Ő kedvenc – gondolom – bandájukat nem ismerem. De csak elmosolyodnak és összenéznek.
- Nem baj! Na, akkor most megszereted! Legalább is reméljük! – majd Zsó a TV mellé lép és elővesz egy CD-t. A borítóján szürke kockák, valami fekete tollfigura és a felirat: „Playing the Angel”. Gondolatban – a rossz tapasztalatoknak hála – már most elnapolom a dolgot, de azért még reménykedem. Elindul a szám. Üvölt a zene, én meg szívrohamot kapok az éles hangtól. De utána rögtön beszáll a dob. Gitár. És megszólal az énekes. A kezembe nyomtak még egy pohár Hubertust. Én felülök az eltolt fa asztalra és élvezem a ritmust, ami a mellkasomon dobol. Hívnak táncolni. Kizárt, hogy én hülyét csináljak magamból! De a harmadik pohár Hubi után már azért csak felállok és csak „táncolok” valamit. Lemegy az első szám.
- Huh, ez berakhatnánk még egyszer? – nézek Zsóra, aki csak elmosolyodik – Persze, de előbb hadd menjen le a CD, a második szám Zizi kedvence.
Nem igazán érdekel a második szám, én az elsőt akarom, azzal az isteni dobbal, szöveggel és hanggal. De türelmesen várok. A második szám is tetszik! Huh, a végén még beismerem, hogy ez egy jó banda!
Ahogy egy párszor még lement az album, ami Zsó magyarázataiból nekem az derül ki, hogy ez a legújabb album, ami megjelent, úgy ítélem meg, hogy ez egy egész jó banda, akiket akár szeretni is képes lennék. Ekkor ajtónyitódás, majd megjön Ani, aki hozza a többieket. Rengeteg ember, nagyon sok név, de senki sem ellenszenves, csak ismeretlen. Újabb bemutatkozások, aztán újabb piálás, de a Depeche Mode-nak annyi: a többiek nem szeretik. Zsóék csendben füstölögnek és tervezik a „Mode-becsempészést” és marad inkább a másik kedvenc: Ákos. Őt én is szeretem. Közben hallgatom Zsót, aki kifejti véleményét, hogy „aki Ákost szereti, az általában a Mode-t is.” Az este egyre ferdébb lesz a számomra olyan szempontból, hogy azelőtt nem sűrűn, sőt soha nem ittam, most meg hirtelen iszom össze mindent. A kevés is megárt és beüt a ködös állapot. De jól érzem magam. Aztán jönnek a holtpontok jó pár órával éjfél után. A banda nagyjából már kiütötte magát, én is már csak vegetálok. Ekkor Ani lép be a szobába és meglát engem a sötétben, amint némán ülök az üvöltő zenében. Leguggol az ágyhoz, amin ülök.
- Capri, jól vagy?
Felnézek és elmosolyodok.
- Persze, csak elfáradtam.
- Jól van – mondja és átölel, miközben újra megszólal – Nem jössz ki a konyhába? Mindenki ott van kint. Olyan közvetlen vagy, és én szeretem az ilyen embereket.
Elmosolyodom, majd bólintok. Kimegyek, és jókat beszélgetünk, röhögünk jó pár órát. Végül nem bírom tovább, bemegyek a nagyszobába, lefekszem az ágyra és elalszom.
Két órával később kelek fel. A zene még mindig üvölt, de engem nem zavart sem az elalvásban, sem az alvásban. Felkelek, járkálok. Zizi még az este közepén kiütöttem agát, elterült a földön Zsó szobájában és nem mozdult többet. Benézek a helységbe: a helyzet barátnőmnél ugyan az, csak valahogy matrac került alá és pokróc a testére. Az ebédlőben ülök le, ahol Zsó, Ani és egy osztálytársuk ül kint. Csatlakozom, és jókat nevetünk, beszélgetünk. Időközben Zsó elmegy elküldeni a fáradt részegeket aludni, kikapcsolja a zenét, majd becsuk minden ajtót, hogy ne zavarjuk az alvókat. Ani felolvas egy Zsóval közösen írt novellát, valamint kész rejtéllyé válik, hogy Zizz alá ki, hogyan és mikor rakott matracot. Elmosolyodom: szóval nem csak én vagyok mániákus irkáló. Mikor vége a sztorinak nem tudom miért, de Einstein feleségéről (az elsőről) kezdek kiselőadást tartani, amire kapok pár értelmes tekintetet. Hát, ennyi erővel a csillagászatról is mesélhettem volna. Elnevetjük a végét, és abba sem hagyjuk a csevelyt reggel nyolcig. Végül segítünk Zsónak elpakolni, mosogatás, szemét és lufiszedés, kisebb takarítás. Végül tízkor Zizzel összecuccolunk és a lányok elé állunk, hogy mi elköszönnénk és mennénk is. Kijelentem, hogy a buli nagyon jó volt és nagyon örülök, hogy megismerhettem a lányokat. A reggeli csípős téli hideg levegő egy kicsit magához térít, mikor kilépünk az utcára, majd kómásan trappolunk a vonatállomásra, és megyünk haza. Itthon mindent elmesélek anyámnak, de csak egy kiadós alvás után. Jól indul a 2006-os év.
***
Mindez történt (idén Szilveszterkor) két éve. Azóta sem bántam meg ezt a döntésem, és sosem fogom. Hogy utána mi történt? Zsó és Ani is felvett MSN-re, és azon nyomban kaptam hat DM albumot. Aztán vagy ¾ évig semmi. Csönd. Én se sűrűn hallgattam eleinte a Mode-ot, persze a PTA album a szívembe zárta magát. A hat album között volt az Ultra is, és azt végighallgatván ismertem meg a Home-ot. Aztán egyszer én kattantam Zsóra vagy Ő rám, már nem tudom, de kilyukadtunk ott, ami aznap a suliban is témám volt, mint akkor kezdő Mode-os.”Te kit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?” – szólt a kérdésem. Hát, a többit már tudjátok… :)
Capricornus™
2007. 09. 27-28.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés