Arlyn sebei szépen gyógyultak, noha tudta, hogy örökre megmaradnak a hegek a testén, de már nem érdekelte. Már úgyis mindegy volt neki. Ha őrült lesz, akkor már nem számít. Az elkövetkezendő napokban próbált minél többet lenni Sela-val. Kétségbeesetten szerette, mikor az állapota már megengedte, hogy el tudja raktározni magában az együtt töltött édes percek emlékét. Úgy érezte, hogy lassan búcsúzik a világtól, ahogy egyre erősödtek a hangok a fejében napról-napra, s elkezdett nem létező dolgokat látni. De még viszonylag uralta az elméjét, még képes volt annyira visszafogni magát, hogy Sela ne vegye észre, hogy kezd egyre inkább visszacsúszni az őrületbe. Egyedül szemei árulkodtak néha, amik időnként halványabb kéken villantak fel a megszokottnál.

Hiába rejtegette ügyesen a bájitala hiányát a nő, eljött azaz idő, mikor már nem tudta tovább rejtegetni Sela elől az őrültsége tényét. Elérkezett az a határ, amit ha Arlyn átlép, már nincs visszaút.

Sela elmélyedve szemlélte Arlyn bájitalszekrényének tartalmát. Egy üveg hiányzott. Méghozzá az az oly jól ismert, nélkülözhetetlen üveg. Döbbenten állt ott. Tudta a választ, a miértre, a hogyanra, de nem akarta elfogadni és felfogni. Ez nem lehet, nem... Észre se vette, hogy kinyílt az ajtó.

Arlyn szeme világoskéken villant, de uralkodott magán. Kimerítette ez a folytonos önkontroll, a hangokkal való harc és a kételkedés abban, hogy valódi-e, amit éppen lát. Lassan ült le még mindig tompán sajgó sebei miatt az egyik karosszékbe.

- Mit keresel a dolgaim közt? - kérdezte semleges hangnemben, de tudta jól az arckifejezéséből, hogy rájött.

Sela nem is próbálta elrejteni döbbenetét. - Hová lett? - kérdezte hátranézve a nőre.

- Micsoda? - csippentette orrnyergét mutató és hüvelykujja közé. Kezdett újra erősödni az állandó fejfájás.

- A bájitalod Arlyn!

- Van pár - tért ki lehunyva szemeit.

- Nem, nincs! Mindig itt tartod, MINDIG! - ordított a végére kétségbeesetten a nő.

- Ne kiabálj kérlek, így is széthasad a fejem! - villantotta rá ijesztő színben játszó szemeit ingerülten.

- Mi történt Arlyn? Miért vette el tőled? Mert ő vette el, igaz?

- Ne akarj belefolyni, Sela... még jobban - hunyta le újra a szemeit, s elfintorodott egy pillanatra, ahogy az egyik hang felkiáltott sajgó fejében.

- Ne akarjak...? - szívta tele levegővel a tüdejét - Miért akarsz mindig mindenből kihagyni?!

- Mert féltelek, az isten szerelmére! - pattant fel elképesztő hangerővel kikelve magából.

- És inkább feláldozod önmagad?! - ordított vissza társa.

- Nincs választásom, Sela!!! - üvöltötte egészen kivilágosodott szemekkel, majd mindkét kezével a fejéhez kapott, ahogy egy görcs belévágott az agyába.

- Nem, ezt nem hiszem el! Dave biztos felajánlott valamit.

Arlyn keserűen felnevetett, és elsétált Sela mellett, hogy a szekrényből kivegyen egy lilás színű üvegcsét. Legalább a fejfájását megpróbálhatja enyhíteni, bár nem sok reménye volt benne, hogy segít rajta. Már túlságosan előrehaladott volt az állapota hozzá.

- Mit ajánlott fel? Mit ítélt elég értékesnek az elmédért cserébe?

Arlyn nem akarta elmondani. Beharapta az ajkait, ahogy elfordult és az ablakhoz sétált, hogy ujjait végigfuttassa a keret faragásain. - Félek tőle. Nem merek ellenkezni. Láttad hogy elbánt velem... mikor meginogtam - vetette oda.

- Mit ajánlott fel Arlyn?

- Semmit - futtatta most a selyemfüggönyön végig az ujjait, hogy talán utoljára érezhesse a tapintását. Szemei mohón itták magukba a park képét, a szoba apró részleteit. Ki tudja, hogy ha megőrül, akkor látni fogja-e őket?

Sela a földet kezdte bámulni. Érezte, ahogy a bensője kettéroppan a súlyos tudat hatására. Először csak halkan szipogott, aztán zokogása egyre inkább felerősödött, alig pár pillanat alatt. Nyöszörögve rogyott a földre.

Arlyn szomorúan hallgatta. Még a hangok is mintha visszahúzódtak volna a fejében, ahogy meghallotta, hogy érte sírnak... érte, és talán az életéért. Arcán egyetlen könnycsepp csordult le, majd nagyot sóhajtva megfordult és kicsit bizonytalanul Sela-hoz sétált, s leguggolt, hogy magához ölelje.

- Gyere... gyere ide! Használjuk ki azt a kevés időt... ami még hátra van... - suttogta gyengéden, de hangjában már érződött az a bizonyos őrült mellékzönge, ami néha a múltban is hallatszott.

- Nem, én ezt nem... csinálom végig... még egyszer! - zokogta szaggatottan Sela - Miért kell megőrülnöd? Miért?!

- Nem érdekes, Sela... Már... én már... elfogadtam az elkerülhetetlent... - súgta a nő homlokára - Kérlek, legyél erős. Ez egy kegyetlen világ. És én vigyázni akarok rád. De ha... ha már    olyan     leszek... akkor kérlek, vigyázz majd rám, jó?

- És ha Dave megöl, akkor lesz még egy kövem?! IGEN?! - csattant fel a nő.

- Nem fog megölni... egyikőnket sem... - nézett a szemébe - Kellünk neki.

- Akkor meg miért hagyja, hogy te... ?

- Példát statuál velünk - fordította el a fejét, s finoman megérintette a láncot Sela nyakában, ami még a saját anyjáé volt, s amin Martin is megcsillant.

- Nem akarok tőled is elbúcsúzni Arlyn! - fogta meg a nő kezét - Azt már nem bírnám elviselni. Nem megy...

- De igen, Sela. Menni fog! Muszáj! Nem érdekel! Nem akarok azzal a tudattal átlépni a határon... hogy - tompán felnyögött egy újabb nyilallástól - ... hogy nem lehetek biztos benne, hogy kibírod! Ki kell bírnod! A kedvemért! Kérlek! Még az is lehet, hogy nem is fogok annyira befordulni, hogy ne tudnánk beszélni egy idő után... - bíztatta, bár magában nagyon kevés esélyt adott ennek a lehetőségnek. De mindenek előtt biztosra akart menni, hogy Sela nem fog hülyeséget csinálni.

- De, ha te nem leszel, akkor senki nem lesz. Senki... mindenki meghal... vagy...csak elveszik tőlem. Nem kellett volna idáig fajulnia Arlyn. Hogy juthattunk idáig? Hogy történhetett ez meg?

- Nem tudom. Dave lassan túlnőtt mindenen és mindenkin... a kezeiben vagyunk. Én kétszeresen is az évek óta tartó kötéstől. Nem tudok ellenkezni vele. És a lehető legnagyobb biztonságban akarlak tudni a körülményekhez képest. Szeretlek, Sela... olyan nagyon! - suttogta a végét könnybe lábadt szemekkel.

- De te is itt hagysz! - lökte el magától a nőt - Mindenki, aki csak fontos nekem: te és Martin... mind a ketten kárhozottak vagytok! Gyűlöllek mindkettőtöket! - ordította, miközben letépte magáról a láncot és az egyik falhoz vágta.

- Ne csináld, kérlek! - kapott a felálló nő csuklója után Arlyn. Arcán most már akadálytalanul folytak le a könnyek - Ne hagyj így itt!

- Elegem van! Csak fájdalmat tudtok okozni! Inkább dögöltem volna meg valamelyik küldetésem vagy harc során, inkább hagytál volna elvérezni a szobád padlóján, de legfőképp bárcsak sose léptem volna be ide! Bárcsak lett volna bátorságom szembenézni a halállal, akkor, évekkel ezelőtt!

Arlyn felállt és Sela elé lépett. Arcára megmagyarázhatatlan nyugalom és gyengédség ereszkedett. Egy pillanata a nyomást a fejében is eltompította. - Sela... ha nem léptél volna be, az életem sokkal szegényebb lett volna. A gyilkoláson kívül nem lett volna más célom. Egy gép lettem volna. Egy tökéletes katona - gyengéden a kezei közé fogta a nő arcát - De te itt voltál, és lassan megmutattad nekem, hogy a gyűlöleten és a fájdalmon kívül mást is lehet érezni. Te segítettél nekem, Sela. Ezért szeretlek annyira. Kérlek, ne akard, hogy így emlékezzek rád, ilyen dühösen. Kérlek, hadd vigyek magammal boldogabb képet...

- De nem akarlak elengedni - eredtek meg újra lendületesen a gondolat hatására Sela könnyei.

- Nincs más választásom. Nem sokára amúgy is túl késő lenne. És Dave nem adja vissza a bájitalomat.

Sela is kezdte belátni, hogy nem tud mit tenni. Nincs más hátra: bele kell törődnie. Némán bólintott csupán, majd megfordult és könnyezve indult meg az ajtó felé.

Arlyn utána sietett, és lendületesen maga felé fordította, hogy újabb könnyeivel mit sem törődve ajkát a másikéra szorítsa.

Sela továbbra is folyó könnyekkel viszonozta a kapott csókokat. Valamiért érezte, hogy nincs sok idejük.

Arlyn végül elvált a nő ajkaitól és könnyes szemmel égette magába Sela arcának minden egyes részletét, ahogy szemének kékje lassan egyre világosabbra váltott. Már a csókok alatt is érezte, hogy egyre jobban fáj a feje, s kezd nehezére esni az összefüggő gondolkodás. Könnyeit letörölve fordult meg, hogy Sela ne lássa a fájdalmat az arcán.

Ekkor kinyílt az ajtó, és mint valami dögszagnak engedelmeskedő hiéna, belépett Dave. Sela tudta, hogy Arlynért jött, de annyira összetört, hogy nekimenni sem volt ereje.

A férfi egy kis mosollyal az arcán nézte végig, ahogy a barna hajú nő könnyeit törölgetve kisietett a szobából. Nem volt kedve Dave előtt teljesen összetörni.

Arlyn eközben nem is emlékezet rá, hogy hogyan került az ablak mellé. Torkában a gombóc egyre nőtt. Ordítani szeretett volna! Rettenetesen félt. Érezte, hogy gondolatai kezdenek összefüggéstelenné válni, leépülni. Egyre gyorsabban. Már a határon túl járt. Kétségbeesetten próbálta összekaparni megmaradó részeit személyiségének, s elzárni agyának egy olyan zugába, amit talán nem érint az őrület, mely egyre inkább elborította, hogy meg kellett kapaszkodnia a selyemfüggönyben, aminek már nem érezte a puhaságát.

Sela nem tudta, hogy mit művel Arlynnal Dave. Aznap még visszament Martinért Arlyn szobájába, ahonnan addigra eltűnt az összes holmija. Minden. Mintha nem is létezett volna, mintha, csak ő tudna arról, hogy élt, hogy még él, hogy mi lett vele, hogy ki volt ő... Sorra peregtek le előtte az elmúlt hosszú évek emlékei. Az érzelmei újra a felszínre törtek és ő újra zokogni kezdett. Talán jobban is, mint Martinért, de ezt a gondolatot rögtön elnyomta magában. Nem szerette az egyiket jobban a másiknál.

Teltek a napok. Semmi. Senkinek nem tűnt fel, hogy Arlyn eltűnt. Semmi. Sela nem csinált semmi hülyeséget. Megígérte Arlynnak. Megígérte. A napok hónapokká folytak össze. Sela döbbenten vette tudomásul, hogy Dave teljesen lealacsonyította Arlynt. Ezt akkor tudta meg, mikor a férfi nagygyűlést tartott. Ott ült a nagy és fenséges székében, a két hosszúkás bal és jobboldali asztalnál ők, az emberei. És Dave székének a lábánál Arlyn. A férfi úgy kezelte, mint egy kutyát. Beszélt hozzá, megdicsérte, parancsolt neki. Nem bírta végigülni azt a gyűlést. Szégyen-szemre állt fel és hagyta ott a termet. Nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla. Többé már nem.

A fekete hajú nő tekintete engedelmesen követte az ismerősnek tűnő karcsú alakot, ahogy halkan dudorászva simogatta Dave térdét, arcát a combjára hajtva. Nem sokat fogott fel a külvilágból, csupán színeket és hangokat. Mint amik a fejében is szórakoztatták, néha vicceket meséltek neki, vagy altatókat dúdoltak, ha nem tudott elaludni. De volt egy sokkal tisztább mély hang is, ami mindig kellemesen megborzongatta, ha megdicsérte, vagy becézgette, de rettegett tőle, ha valamiért megbüntette, s azonnal igyekezett teljesíteni, amit kért tőle, nehogy ez bekövetkezzen. Az nagyon szokott fájni neki. Most nyugodtan ült Dave lábánál. Finom volt a vacsora és hallgatta a fekete és mélyzöld taláros férfiak és nők beszélgetéseit a lakoma közben.  Óvatosan felnézett Dave-re, és halványan elmosolyodott. Csodaszépnek találta a férfi arcélét, s a száját, ahogy beszéd közben mozgott.

Sela ezt nem bírta tovább nézni. Sehogy se. Nem bírt ezzel a tudattal élni. Most ő is az asztalnál ült és látta, ahogy Dave ad egy kicsit Arlynnak a kék folyadékból. De ez nem jelentett semmit, csupán arra volt jó, hogy Arlyn teljes megőrülését késleltesse. Látta, ahogy a fekete hajú, egykor büszke nő, most mint egy kiskutya mohón veti magát a gazdája által felkínált folyadékra.

Már nem sírt többet. Azóta nem, mióta eszébe jutott egy terv. Egy terv, amivel most komoly eredményt érhet el. Ma estére tette az időpontot. Tudta, hogy Dave-nek lesz egy komolyabb gyűlése, ahová nem viszi el Arlynt.

Egy álma kapcsán támadt fel benne az ötlet. Egy régi karácsonyi estét élt újra. Amióta Arlyn megőrült, azóta egyre többször álmodott Martinnal. Mintha a férfi csak utat mutatni jött volna hozzá. Sokáig nem értette, hogy miért 'zaklatja' pont most, évekkel a halála után.

De amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább, akkor jött rá Martin céljára. Akkor értette meg, hogy a férfi tényleg segíteni akar neki. Vagy csak ő is kezd megőrülni? Nem tudta, de így könnyebb volt elviselnie ezt az egészet. Azóta csak még nagyobb szeretettel tudott a kőre gondolni a nyakában. Most már tudta, hogy mit kell tennie, hogy ezt mindannyian túléljék.

A vacsorával egybekötött gyűlés után Dave kézen fogta Arlynt, és a szobájába vezette. A nő békésen tűrte, hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Valamiért tudta, hogy a kék folyadék, amit időnként adott neki, fontos volt, ezért próbálta minél kevesebbszer magára haragítani a férfit. Mikor bevezette a szobába, először azt hitte, hogy megint az ágyra fogja lökni, mint már megannyiszor ebben a pár hónapban, bár nem értette pontosan a férfit. Sok mindent nem értett. Olyan volt az elméje néha, mint egy üres lap, máskor meg telezsúfolódott mindenféle bántó emlékkel és képpel. De Dave ma nem vitte ágyba, csak az íróasztalának támaszkodott, megoldotta az övét, és őt térdre kényszerítette. Tudta, mi a dolga, s engedelmesen tette is azt.

Aztán egyedül maradt. Megtiltotta neki, hogy kimenjen a szobából. Amúgy se tudott volna, hisz pálcáját már nagyon hosszú ideje nem látta. Az ágy lábánál kuporgott a takarót kapirgálva körmével, mikor tekintete a sötét barnára alvadt vérre esett, s hirtelen egy fájdalmas kép villant a fejébe. Kétségbeesetten nyögött fel. Tudta, hogy ez most egy darabig el fog tartani. Színes jelenéseket fog látni, aztán morgó vérfarkasokat, akik a családját cincálják szét, töredékeket a múltjából, a gyerekkorából, a gyilkolásokról, az áldozatai arcáról, képeket arról, ahogy Dave kínozza, ahogy magáévá teszi, egy szőke férfi göndör haja... egy elmosódott arcú nő, aki megpróbál kedves lenni vele. Zihálva fogta két keze közé a fejét, s maga alá húzott lábakkal dülöngélt előre-hátra a fájdalomtól. Remélte, hogy hamarosan lenyugodnak a hangok.

Arlyn sokáig ült csöndben, a kínzó emlékeibe merülve. Talán észre sem vette a zár kattanását és a belépő karcsú alakot, aki letérdelt elé. Hosszú barna haja előrehullt a nyaka mentén, ahogy előrehajolt, hogy finoman Arlyn álla alá nyúlva a nő szemeibe nézhessen.

Az alig látható forradásokon diszkréten csillant meg a hold és a gyertyák fénye. A nő tekintete nem találkozott Sela-éval, valahova oldalra figyelt, ahol egy furcsa árnyék kezdett alakot ölteni.

Sela egy sóhajtás kíséretében elengedte a nő állát és pár lépéssel eltávolodott tőle, majd egy újabb varázslata hatására egy hatalmas tükör jelent meg a szobában. A keretbe belevésve latin szöveg hirdette: Edevis tükre. Sela mindig is tisztában volt vele, hogy Voldemort ezt annak idején ellopta a Roxfortból, mikor a Bölcsek Kövét akarta megszerezni. Dumbledore azt nyilatkozta, hogy a tükröt elzárták. De ez nem volt igaz. Náluk volt. Arra is rájött, hogy Dave megtalálta a tükröt és magával hozta ide. Tudta, hol találja, mindent tudott róla a nő, de eddig direkt nem kereste fel, mert tudta, hogy előtte sorvadna el. De most szüksége volt rá. Nem nézett bele, hanem ellépett tőle, majd megállt Arlynnal szemben. Lassan ráemelte a pálcáját. Annyira visszatetsző volt ez a szituáció...

- Arlyn... - szólította meg a nőt.

Felkapta a fejét. Mintha tompán a nevét hallotta volna. Kicsit vonakodva szakadt el az érdekes árnyéktól, mely az ágy mögötti falon kúszott, majd a hang irányába fordította fejét.

- Ne haragudj rám - remegett meg Sela hangja - Én... nagyon szeretlek. Ezt tudnod kell. Ugye tudod?

A nő elgondolkodva nézett az ismerős alakra, mikor meglátta a nyakában megcsillanni azt az ismerős nyakláncot. Ő volt az arctalan nő az emlékeiből! - Se... Sela? - kérdezte bizonytalanul.

- Igen, én - mosolyodott el halványan, majd fél kezével levette a nyakláncát, lefűzte Martint és a láncot Arlynnak adta - Azt szeretném, ha veled lenne...most. Főleg most.

A nő érdeklődve nyújtotta ki a kezét, s ahogy a tenyerébe csúszott a kecses ékszer, újabb emlékkép villant fel fájdalmasan a fejében, hogy fel kellett nyögnie. Egy park, ahol ő adta a nőnek a láncot, ahol féltette őt, ahol szerette... Két kövér könnycsepp gurult le az arcán, ahogy a nyakláncot bámulta, mintha csak élne. Kérdőn nézett fel a nőre, nem értette mit akar, de emlékezett rá. - Sela... Sela... - suttogta - Sela... hiányzol... Sela...

- Nyugalom. Hamarosan... minden... minden rendben lesz. Hidd el. Találkozunk majd.

- Annyira fáj... Sela... segíts rajtam... kérlek... - nyögte ki akadozva miután a nyakába akasztotta a nyakláncot rég halott édesanyjára gondolva, s kinyújtotta a kezét a nő felé, mint egy gyámoltalan kisgyerek. Kövér könnycseppjei a padlón koppantak.

A nő bólintott csupán, majd lehajolt hozzá, hogy most utoljára csókolja meg őt.

Arlyn könnyezve hagyta neki. Érezte, tudta hasogató őrületén keresztül is, hogy valami történni fog. Valami nagy dolog. Bizakodva nézett nyílt tekintetével a barna szempárba.

Sela némán nyelve a könnyeit egyenesedett fel, majd lendítette meg a pálcáját, mire az az oly jól ismert zöld fény tört elő belőle.

Arlyn elmosolyodott a szép smaragdzöld színtől, s Sela szemeibe mosolygott egy pillanatra, majd továbbra is mosolyogva hunyta le szemeit, hogy testébe fogadhassa a zöld izzást.

Sela szemeit elhomályosították a könnyek, de nem tört ki hangosan. Kinyitotta a tenyerét, amiben az oly jól ismert kis kő volt. Ajkaihoz nyomta egy hosszú csókra.

- Szeretlek - suttogta el, majd a kőre szegezte a pálcáját, és egy varázslattal szétrobbantotta. Pár szilánk felsebezte a bőrét, de azon nyomban begyógyultak. Végül a tükör elé lépett és belenézett. Pontosan azt látta benne, amiért évekig elkerülte ezt a tükröt. Odaát a bal oldalán Martin állt. Évek óta nem látta a férfit, de még mindig pontosan emlékezett a külsejére. Mindezt a tükör igazolta. A jobboldalára nemrég csatlakozott az a régi Arlyn, akit mindig is ismert. Egy jobb élet nézett vissza rá. Keserűen és könnyesen elmosolyodott, majd a tükörre szegezte a pálcáját.

- Üdvözlet a pokolban Sela - mormogta magának, majd ismét véghezvitte az Arlynnál is alkalmazott mozdulatot és kimondta a halálos átkot. Látta, ahogy a zöld csóva a tükörnek csapódik, ezer szilánkra törve az egészet és lepattan róla, egyenesen felé. Nem ugrott el, nem ellenkezett. Csak lehunyta a szemét és kicsit felemelte a karjait, hogy szabaddá tegye a mellkasát. Egy pillanatig még érezte a szobát, a belső fájdalmat. Aztán semmit.

Dave mit sem sejtve sietett a szobája felé. A gyűlésen elhangzottakon gondolkodott. Elégedett volt, mert jó felé vették a történések az irányt. Közelebb kerültek a fegyverhez, amivel végső csapást mérhetnek a Rendre, s ezzel együtt a jó oldalra. Egy pillanatra megtorpant, mikor a szobájához ért. Másmilyenek voltak a rezgések az ajtón túl, mint várta. Egy pillanatra harag lobbant benne, s elhatározta, hogy megbünteti Arlynt, ha valamit csinált. Furcsa szag terjengett a szobából. Benyitott.

      Elsőre a hatalmas egykorvolt tükörnek a keretét látta meg. Aztán Sela testét. Mellette nem sokkal a földön valamilyen kékeszöld szemcsék csillantak meg a sötétben. Tudta, hogy Martin az, de a részecskék már nem derengtek. És ahogy beljebb lépett döbbenten, az ágy mellett látta meg Arlyn testét. Éktelen haragra gerjedt.

- Te ribanc! - üvöltött fel, ahogy megfordult és erővel Sela holttestébe rúgott - HOGY MERÉSZELTED?!?! - süvöltötte újra és újra belerúgva a nő élettelen, egyre merevebb testébe, de tudta, hogy már felesleges.

Letérdelt Arlyn mellett, s ujjaival elmorzsolt pár kőszilánkot, majd a fekete hajú nőhöz hajolt, akinek utolsó mosolya még az ajkai szélén játszott. Dave furcsán érezte magát, ahogy végigsimított a hideg szájon, s a sebhelyeken, melyeket ő okozott. Hosszú ujjaival kisimította Arlyn arcából a fekete tincseket.

Hát, megcsinálták. Megszöktek előle. Mind a ketten. Sőt, még Martin is...az, aki a barátja volt is csak most hagyta őt el igazán. Az, akit ő öletet meg. De, nem ér rá ezzel foglalkozni. Itt van a célvonalban, végre elérheti azt, amiért annyi éven át küzdött. Ez a legfontosabb. Behívatta pár emberét és meghagyta nekik, hogy égessék el a testeket, majd a többit bízzák a természetre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés