44.

Láttam Martinon, hogy ő is zavarban van és nem tud mit mondani. Szemmel láthatóan ő sem tudott semmit az egészről, Dave kijött a fürdőből és fáradtan ránk mosolygott.
- Me van? Semmi baj, hajaja, semmi baj.
- Dave...
- Mart, édes, figyelj csak, szereted te annyira NYC-t hogy ott lakjál?

- Mi van? Miről beszélsz? - nézett rá megütközve - Jól vagy?
- Igen, jól. Mi sem lehetne boldogítóbb érzés, mint hogy az imént győződtem meg egyetlen Miánk lángoló szerelméről! - mosolygott rám, de láttam, hogy tekintetéből nem tűnik el a szomorúság.
Mart gyanakodva nézett rá.
- Miért kérdezted ezt a NY-os dolgot?
- Mert szeretnénk, ha te is a közelünkben, vagy velünk laknál!

- Hogy én? Hát persze. Meg sem lennék nélkületek. De eltart egy ideig amíg el tudok szakadni a környezetemből és átcuccolni. Valami nagy birtokra gondoltam, ahol két ház van és szabadon járunk kelünk anélkül, hogy bárkiben gyanút ébresztene az édeshármasunk. Mia veled él én meg leszek a szeretőtök, mindkettőtöknek, jó lesz így?
- Remek - vágtuk rá egyszerre.
- Mart, Long Islandon, Martha's Vineyardon már egyébként is van birtokom, vedd meg a szomszédos birtokot, nemrég elárverezték, elváltak és nem akarta a fickó, hogy a felesége elmarja előle - mosolygott Dave keserűen. Beszélek az ingatlanügynökkel, hátha még nem kelt el. Legalább tudom ki lesz a szomszédom.

El kellett ismernem magamban, hogy ez nagyon jól hangzott. De úgy éreztem, hogy mindez túl szép hogy igaz legyen! Olyan volt, mint egy tündérmese, melynek féltettem törékenységét. Éreztem valamit a levegőben, valami rosszat, de nem szóltam egyiküknek sem.

A másnap esti koncert olajozottan folyt. Dave előtte mutatta meg a kész vázlatát a leendő tetoválásomnak. Egész délután ezen dolgozott. Tökéletest akart alkotni, és emiatt mindenkit elhajtott, aki nyaggatni merészelte. Én hagytam dolgozni, nem kíváncsiskodtam. A netet bújtam tetováló szalonok után, majd eltöltöttem egy pásztorórát a kis szőkeségemmel is. Egész koncert alatt a szemeim előtt lebegett a kész mű. Gyönyörű volt! Összecsókoltam Dave-et, mikor megláttam és alig vártam már, hogy végre magamon viselhessem az örök példányt. Nem hittem volna, hogy valaha is lesz egy ekkora tetoválásom, de a szerelem sok mindenre rá tud venni, és amúgy is mindig gondoltam rá, hogy varratnom kéne valamit magamra. Ennél jobb alkalom már nem is adódhatott volna.
 

Másnap reggel miután kikászálódtunk az ágyból és egy zuhany után felöltöztünk, izgatottan és némileg idegesen vártam Dave-re, hogy elinduljunk a kiválasztott szalonba.

Mire odaértünk már egész testemben reszkettem a félelemtől. Soha nem hittem volna a szerelmemről, hogy ilyet tesz, de amikor leparkoltunk a szalon előtt és kiszálltunk a kocsiból nem a szalonba vitt, hanem egy közeli bárba, ahol rendelt nekem egy dupla whiskyt és intett, hogy hajtsam le.
Megtettem, de még jobban reszkettem, átölelt és beléptünk a félhomályban derengő tetováló szalonba.

Egy kopasz teletetovált férfi és egy rikító vörösre festett hajú piercinges nő volt benn. A nő a szalon távolabbi végében kezdett éppen neki a tetoválásnak. Kirázott a hideg a tű hangjától.
A kopasz férfi szimpatikusnak tűnt, ahogy felénk fordult, és üdvözölt.
- Mr. Gahan, nem igaz? - mosolygott Dave-re.
- Igen - biccentett.
- Miben segíthetek?

- Most nem rólam van szó, hanem a barátnőmről - mondta és rögtön át is adta a mintát - Ezt szeretnénk a hátára, kb. olyan magasságban mint az enyém van, most azonnal és egyszerre.
- Bírni fogja, kisasszony? - kérdezte kétkedve a fickó.
- Mr. Gahan már leitatott a szomszédos bárban, úgyhogy úgy néz ki rendben leszek – nyögtem.

A férfi még mindig kicsit kételkedve mosolyodott el, majd áttanulmányozta a mintát.
- Tetszik a stílusa. Szépen kidolgozott. Rendben, semmi akadálya. Kérlek, kövessetek - intett a férfi felállva miután letegeződtünk, majd az üzlet egy elfüggönyözött részébe vezetett minket - Vedd le kérlek a felsődet, és feküdj le oda - mutatott a tetoválószékre, mely most vízszintesbe volt állítva - Először a mintát fogom felrajzolni. Ez egész gyorsan meglesz. Azután jön a java, de nem kell félni.

Vettem egy mély levegőt és lefeküdtem. Éreztem ahogyan felrajzolják, majd éreztem, hogy Dave a csípőmnél átkarol és fogja a kezemet erősen, aztán elindult a tű. Felnyüszítettem fájdalmamban, de David nyugtatni kezdett, beszélt hozzám, hogy elterelje a figyelmemet, a Martha's Vineyard-i birtokáról mesélt, hogy milyen nagyszerű ott és mi mindent lehetne azzal a hellyel kezdeni. Természetesen fel kell majd újítani és átépíteni, hogy megfeleljen az igényeknek és a megváltozott körülményeknek. Csak mesélt és mesélt, be nem állt a szája és mikor végül megkérdeztem mennyi is az idő, kiderült hogy közben elmúlt már egy óra is és a tű azóta sem ált meg. Még mindig kiábrándítóan kellemetlennek éreztem a dolgot, de a fájdalom az elviselhetőség határain belül maradt. - Nagy dumás vagy te Dave - mosolyogtam fel rá.
- Tudom - mosolygott vissza szerelmem -, és annak is milyen szórakoztató - tette hozzá egy önelégült vigyor kíséretében.

A percek teltek, először fél órákká, majd órákká duzzadtak, és Dave csak beszélt és beszélt, a tetováló tetovált, én meg azt hittem, hogy ott halok meg, de egy idő után egész tűrhetően hozzászoktam a fájdalomhoz. Ugyan nem láttam, de szinte előttem volt a kép, ahogy a tetováló pasas koncentrál a hátamra, időnként letörölve a vért és a festéket a bőrömről. Nem volt kellemes érzés. Nagyon nem. De a pia, amit Dave itatott velem még mielőtt bejöttünk, jót tett. Viszonylag ellazultam, és elhatároztam, hogy már csak azért sem fogok nyafogni. Kibírom. Felnőtt erős nő vagyok. Mi nekem egy fél hátas tetoválás?
A tetkós fickó - mint kiderült: Mark - közben betett valami zenét is, úgyhogy kellemes muzsika is kúszott a fülembe. Éreztem, hogy a homlokom gyöngyözik a visszafojtott nyögésektől, de tettem róla, hogy azok visszafojtottak maradjanak, inkább Dave kezét markoltam és az ujjaival, illetve a középső ujján lévő gyűrűvel játszottam, és hallgattam megnyugtató hangját. Ha itt van velem, mindent kibírok!

És egyszer csak megállt a tű, Mark keze megpihent, a mű elkészült. Áttörölte a hátamat alkohollal, amibe csaknem belehaltam, de Dave ölelt ahogyan csak bírt. Intett az egyik alkalmazottnak a szalonban, aki bólintott és sebesen kiviharzott az ajtón. Dave és Mark felsegített az asztalról, miután Mark gézlapokkal fedte be a területet és leragasztotta. A lábaim reszkettek és majd elájultam, de David ölelt és más nem is kellett. A tüzes poklokon átmegyek mezítláb ha ő ölel.
- Mia, erre most nagyon vigyáznod kell - mondta a mester - Három napig nem leszel túl jól, nagy felületen van seb, Dave kezelni fog, jó? Engedd neki amit tenni fog és aludj hason ha lehet, máshogy úgyse tudnál.
- Oké, egyébként is hason alszom - suttogtam. Dave rám adta a pólómat és én még mindig nem sírtam, mert a szemembe nézett és különös, párás fények villogtak a tekintetében. Visszaért az alkalmazott is, aki a Pubból újabb dupla whiskyt hozott, szerelmem pedig elővett a farmerzsebéből egy gyógyszeres üveget és három szemet rázott a tenyerébe. Kérdőn néztem rá.
- Altató Mia, vedd be az alkohollal, tudom mit csinálok, ne félj. Nem akarom hogy nagyon szenvedj, csináld cicus!
- Dave, én...nekem nagyon nehéz volt lejönnöm a szerekről...
- Édesem, nem foglak visszaszoktatni rá.

És akkor újra láttam a smaragd, ködbe vesző fényeket a szemében és engedelmeskedtem. Hazafelé a kocsiban a vállára hajtottam a fejem és felnéztem az arcára, kábultan merültem bele csodás tekintetébe, mely fogva tartott és mondani akart nekem valami szavakon túlit. És közelebb hajolt hozzám és megcsókolta a homlokomat és már láttam a tüzet is a nedves, mélyzöld fények mögött. A szerelem és vágy olthatatlan tüze emésztette bensőjét, s én, mint egy régi vaskályha ajtaján át beláthattam egyenesen a lángok lobogó gyehennájába.
Tudtam mire gondol, tudta mire gondolok. A szállodában gyengéden lefektetett és pihekönnyű takaróval betakart. Leült mellém és a kezem a kezébe véve csendesen és gyengéden simogatott arra várva, hogy szemeim lecsukódjanak.

És végül az ő szerelmes arcának képével csukódtak le elnehezedett szemhéjaim, ahogy éreztem az altatók és a viszki erejét. Még mondani akartam neki valamit, de aztán már nem számított csak a puha sötétség, amibe egyre mélyebben zuhantam.
 

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig aludtam, de azt tudom, hogy rettenetes rémálmaim voltak mindenféle hatalmas tűkről, vigyorgó fekete tintarajzokról, tüzes poklokról és világító zöld szemekről. Álmomban újra erős gyógyszereket szedtem és ittam. Borzalmas volt!

Persze lázasan ébredtem és egy hűvös ajak nyomott csókot az arcomra, itt volt a másik társam, a szőke hercegem, aki aggódó törődéssel vett körül. Szemem Davidet kereste, de ő nem volt sehol. Nem kérdeztem utána hol van, elmerültem ebben a zöld szempárban. Ó én zöld szemű szerelmeim!

- Ezt idd meg és vedd be - kért halkan Martin és felém nyújtott egy pohár hűvös vizet és egy lázcsillapítót. Újabb gyógyszer!
- Neh... nem akarok megint pirulákat... - nyöszörögtem. Éreztem, hogy izzadtságban úszom.
- Mia, ez csak lázcsillapító, nem fog ártani - suttogta tekintetbe véve hasogató fejfájásomat, amit a viszkik és az altatók hatása volt.

- Martin, nagyon fáj! Belehalok! - nyögtem.
- Nem fogsz. Gyere cicus kiviszlek vécére és lemoslak, csak a hátad hagyom ki.

Hagytam, hogy kivezessen és rányomjon a vécére, amíg ücsörögtem kiment és feltett egy teát. Beállított a zuhany alá és kíméletesen lecsutakolt, mire visszaért velem az ágyhoz a szobalány már áthúzta. Mart még a hajam is megfésülte és azt mondta üljek egy kicsit a kanapé szélén, hogy ne fájjon a hátam a fekvéstől. Végre megkérdeztem: - Dave?
- Elment és szívem nem látod majd egy hétig, a koncertet is el kellett tolnunk, de legalább gyógyulsz. Jen őrjöng és el akarta vinni Rosie-t ismeretlen helyre, Dave barátai szóltak és kopókkal visszahozatta. Áll a bál. Bár Rosie-t nagyon sajnálom, de Jen most maga ellen dolgozott, Dave még ma reggel beadatta az ügyvédjével a gyorsított válókeresetet a kiemelt gyerek-elhelyezési kéréssel. Fél, hogy Jen eltünteti Rosie-t, meglehet, nála lesz egy darabig, amíg csitulnak a kedélyek.

- Tejézusúristen! - szaladt ki a számon. Az állam valahol a padlót verte. Megijedtem. - Jen képes lenne erre?
- Nagyon úgy tűnik...
- De hát... nem tilthatja el Rosie-t az apjától! Hisz tudja, hogy mennyire szereti még annak ellenére is, hogy lehet, hogy nem is az övé! - feszültem meg, és mindjárt fel is nyögtem, ahogy fájdalom hasított a hátamba.

- Pontosan azért, Dave Rosie-ért mindent megtesz és így akarja maga mellett tartani.
- És ha Dave enged?
Mart lehajtotta a fejét és nem válaszolt.
- Martin! És ha Dave enged? Ha, ha...
Még mindig nem szólt egy szót sem.
- Mart, mondj már valamit!
- Mia, volt már rá példa.

Elakadt a levegőm. Az első reakcióm egy fájdalmas ordítás lett volna, de ezúttal nem a fizikai fájdalomtól, hanem a lelkitől. Lehet, hogy elhagyna minket? Lehetséges?
- Ez... ez azt jelenti, hogy téged már...
- Igen. Egyszer... Nagyon szenvedtem... azt hiszem, azóta se hevertem ki teljesen. Azért féltem "újrakezdeni", azért vagyok néha ilyen fagyos vele, azt hiszem... - bámulta a vizespoharat a kezében.
- És ő... ő... hát persze... a családja. Az... az azt hiszem, fontosabb... - suttogtam elhalón, de majd bele őrültem a fájdalomba, ahogy kimondtam a mondat végét. Rendesen rettegtem, hogy nem jön vissza! Mindaz, amin keresztül mentünk, mind hiábavaló lett volna? Mindaz, amit kiálltam, amit kiálltunk érte Marttal, mind semmissé válhat?
Éreztem, hogy könnyeim megindulnak, és nem törődtem a fájdalommal, a lázzal, a hátammal, a fejfájásommal, úgy sírtam és nyöszörögtem, mint egy kislány.

Martin szomorúan leült mellém és meg sem próbált vigasztalni, csak a szemeiben láttam a rettegést. - Várnunk és remélnünk kell. Nem is áltatlak, nem tudom mi fog történni. Remélem visszajön, belehalok ha nem.
- Én is – szipogtam.

Nem is tudom, hogy tudott viszonylag megnyugtatni. Azt hiszem, sokáig sírtam a vállán, aztán a láz, a fájdalom és a kimerültség megtette a hatását és elaludtam újra.

Nyugtalanul aludtam és a napok fájdalomban teltek. Martin mellettem volt és keményen ivott, de vigyázott a határra amit nem volt szabad átlépnie és vigyázott rám.

Ápolta a hátam, amikor kellett, és nem utasítottam el pár pohárkával én sem. Megint megkísértettek a gyógyszerek, hisz szervezetem kétségbeejtően hozzászokott újra a tetováltatás utáni pár napban, de megpróbáltam tartani magam, miközben úgy éreztem, hogy fél ember vagyok Dave nélkül! Még a szépen gyógyuló rajzolat a hátamon se érdekelt. Meg se néztem azóta, hogy elment. Ha vissza se jön, akkor nem is fog soha többé érdekelni. Nélküle nem lesz értelme...

Nyolc nap telt el és két koncertet le kellett mondanunk. Davidet nem tudtuk elérni. Majd beleőrültünk. Szerettük egymást ahogy tudtuk, de minden mozdulatunkban benne volt a teste hiánya és minden sóhajunk őt hívta.
A kilencedik napon lefogyva, nyúzottan és borostásan ott volt, kezében egy másik kézzel.

- Rosie! - kiáltott fel Martin meglepetten.
Én döbbenten néztem a szőkésbarna kislányra, majd Dave-re, és tudtam, hogy tekintetem tele van kérdésekkel.
Martin leguggolva átölelte a lánykát, miközben én mozdulni sem tudtam.

- Rosie, Martint ismered és láttad már Miát is. Cicám, Mia apának a barátnője.
- Értem apa, a barátnőd - mondta a kislány mosolytalanul, fáradtan és beletörődő arccal -, örvendek Mia.

Vajon min mehetett keresztül szegényke az elmúlt két hétben?

- Szia. Én is örülök, hogy megismerhetlek - mosolyogtam rá halványan és egy kicsit bizonytalanul pillantottam fel Dave-re, majd vissza a kislányra - Nem vagy éhes vagy szomjas? - kérdeztem.
- Szomjas igen. Van valami gyümölcslé? - kérdezte reménykedve. Láttam rajta, hogy milyen fáradt.
- De, biztos van. Mindjárt felhívom a szobaszervizt. Utána szeretnél aludni?
- Igen, az jó lenne - ásított egyet szája elé tartva kis kezét.

- Hagyjátok csak - mondta Martin - Rosie, leviszlek az étterembe kajálni, okay?
- Apa, mehetek Martyval?
- Persze cicám. Kösz Mart - mosolygott rá fáradtan - Egyetek, igyatok, tömd meg valami édességgel és hozd fel aludni, köszi Mart!
- Dave, nincs mit, hisz tudod.

Dave csak bólintott, majd megvárta, hogy Martin kilépjen Rosie-val a szobából. Ketten maradtunk. Karjaimat átfogva bizonytalanul és kérdőn néztem rá. Nem akartam letámadni a kérdéseimmel, de azt hiszem tudta, hogy kíváncsi vagyok rá, mi történt, hogy miért jött ilyen későn.

- Mielőtt bármit kérdeznél cica, semmi nem változott, életem társa vagy és leszel és Mart nélkül elpusztulok, de ez bizony nehéz menet lesz. Jimmyt máris elvesztettem, mivel nem adoptáltam nincsen hozzá jogom - mondta és elkezdett csendesen, lehajtott fejjel sírni.

- Ó istenem... - suttogtam és vigasztalóan átöleltem a vállát, ahogy leültem vele az ágyra. Fejét a vállamra húztam és hagytam, hadd sírjon, hadd szorítson magához. Rettenetesen fájt így látnom, de tudtam, hogy ő még nagyobb kínokat él át most. Segítenem kell valahogy rajta!
- Mondd csak... - kezdtem óvatosan pár perc múlva, mikor már halkabban szipogott - ... szeretnél róla beszélni?

- Most nem tudok, később talán - emelte fel könnyes arcát - Baby, nagyon fiatalnak érzed magad egy nyolcéves kislányhoz?
- Nem David, dehogy. A pótanyukája leszek, ha tudok. De nyilván ő is rettenetesen érzi magát.
- Egészen biztosan, úgy kellett a helyi seriffel levadásztatni az anyját Virginiában, a vidéki birtokon. Szó szerint kiszedte az anyja kezéből, úgy hozta hozzám, közben a kamasz fiam üvöltött, hogy ne menjek el, mert szeret. Azt hittem belehalok. Talán bele is haltam. Nagyon, közel .... érzem magamhoz... megpróbálok láthatást kiharcolni, vagy megszökik, szerencsére már 15 éves és figyelembe veszik mit akar.
- Szeretlek David és bármit kell megtennem érted, megteszem.
- Biztos ezt akarod? Sokféle néven fognak nevezni a tárgyalás során csak tisztességes nőnek nem.

- Ez engem egyáltalán nem érdekel! Azt akarom, hogy neked jó legyen! A körülményekhez képest persze - ragadtam meg a kezeit szorosan - Fel tudod ezt fogni? Feladtam értetek mindent, visszajöttem hozzátok Koppenhága után, magamra tetováltattam a szerelmünket! Ezt is ki fogom bírni, mert érted és a gyerekekért lesz! Bár... nem hittem volna, hogy Jen tud ilyen aljas dög lenni! - villant először düh a szemeimben.

- Nos, látod tud. És nem is először teszi. Én meg sokkal gyengébb vagyok mint hiszed, sokkal kevésbé macsó, csak egy szerencsétlen idősödő fickó aki békét és nyugalmat akar maga körül. Reggel a kávéját meg az újságját és a homlokára egy csókot a nőtől akit szeret mielőtt reggel nekiindul a világnak. Bármit is hittél, tudod, belül én ilyen vagyok. Gyenge és esendő. Máskor mindig elérte ezzel amit akart mert soha nem mertem annyira másban megbízni, habár szerettem őket, mint benned. Te erőt adsz és ha te elhagysz nekem végem van.

- Ettől az egytől semmiképp sem kell félned, édes. Inkább belehalok, mint hogy elhagyjalak - mosolyodtam el és egy finom csókot nyomtam a szájára. Annyira hiányzott már az ajkainak az íze! De aztán elhúzódtam és csak simogattam az arcát.

- Mi az istent szeretsz te ennyire rajtam? - nyögött fel fájdalmasan - Mia, oda az önbecsülésem, tele vagyok kudarcokkal, merő kudarc az életem, vajon lesz-e erőm újra felállni és normális életet élni veletek?

- Nagyon remélem szerelmem, nagyon remélem, nekem te vagy az igazság és az élet és nincs életem rajtad kívül.

- Mia, édes, jaj, Mia, kellett ez neked?

- Most hogy kérdezed, igen, kellettél nekem. Dave, akarod a szerelmünk billogját megnézni a hátamon? A te kezed nyomát, az álmodat?

- Hát persze, vetkőzz le édesem!

És óvatosan levettem a felsőmet, majd hátat fordítottam neki, hogy megnézhesse a már gyógyult tetoválásomat. Kicsit ugyan még fénylett a krémtől, amivel még kennem kellett, de a lényegen ez mit sem változtatott. Előrefogtam a hajamat, és hagytam, hogy hosszú ujjaival végigsimítson a rajzolat szélein. Megborzongtam a gyengéd érintésektől, s halkan felsóhajtottam. Istenem, de hiányzott! Szinte belesajdult a szívem.

Csöndben és lehunyt szemekkel vártam a reakcióját.

- Gyönyörű... annyira gyönyörű... - suttogta elhalón, ahogy ujjaival végigsimított a macska hátán, majd a kacskaringózó indákon - Olyan... olyan, mint te... gyönyörű és tiszta.

- Nem vagyok tiszta, Dave... csak szerelmes - suttogtam vissza - Az viszont nagyon - simítottam végig a térdén, ahogy előtte ültem az ágyon.

- Igen cicám látom. Látom a hátadon. Ne hidd hogy nem tudom, értem tetted. Sajnálom, hogy nem lehettem itt veled, de látod ember tervez, más meg végez helyette.
- Nagyon ki vagy borulva, igaz? Iszonyú nyúzottnak tűnsz.
- Igen, nagyon. De miért is lennék más? Éppen most hullott darabokra az életem, ki tudja hanyadjára már. És mint mindig, nemcsak egyedül bűnhődöm valós vagy képzelt bűneimért, akiket szeretek azok is. Rosie szegény, te, Mart, anyukám... El kellett mondanom neki, nehogy mástól tudja meg és most iszonyúan félti az unokáit és engem. Én meg sajnálom, hogy valaha is erre a nyomorult világra szült.
- David, szerelmem, ne mondj ilyet, kérlek!
- Ha lenne fogalmad! De nem lehet. Nem tudhatod. Ha nem lennének gyerekeim és te... Nem is tudom..
- David, megrémítesz! Kérlek, én szeretlek és olyan leszek amilyennek csak akarsz, csak kérlek ne csináld ezt!
- Hé, meg ne változz - mosolyodott el halványan végre - Én így szeretlek téged.
- Akkor jó, akkor jó, talán minden újra jó lesz idővel.
- Talán, de úgy érzem bárhova is megyek ott lesz pajtásom a baj is. Mindig vagy előttem vagy utánam de odaér biztosan. Sajnálom, amin eddig is keresztülmentél és eztán keresztül fogsz majd még menni velem. De hát, mit sem tehetek ez ellen. Kérhetek tőled valamit édes?
- Bármit szívem.
- Viseld gondját Rosie-nak, kérlek, amennyire az adott helyzetben lehetséges. Barátkozz vele össze, nem nehéz, barátságos kislány és ha érzi hogy figyelsz rá nagyon hálás. Olyan mint én.

- Persze, hogy gondoskodom róla, ha engedi. Sajnálom szegénykét, és meg fogok próbálni mindent, hogy segíthessek neki, hogy minél hamarabb túltegye magát a történteken - fordultam félig Dave felé ültömben, és megsimogattam az arcát, ahogy komolyan a szomorú szemekbe néztem.
- Nem hiszem, hogy ezen valaha is túlteszi magát igazán - nézett vissza rám egy sebzett kisfiú tekintetével.
- Tudom. De megpróbálok segíteni neki - szorítottam meg a kezét. Éreztem, hogy remeg még mindig az idegességtől, vagy csak túl elcsigázott volt már.
- Köszönöm, Mia. Ez nagyon fontos nekem. Rosie az egyetlen kislányom. Nagyon szeretem őt, és mindent megadnék érte, csak hogy boldognak lássam újra.
- Rajta leszek az ügyön - mosolyogtam halványan rá, noha tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet ezt a "kívánságát" teljesíteni. Egy hálás és elgondolkodó pillantást kaptam válaszul.
- Mi az? - simogattam meg újra borostás arcát.
- Csak... megint elgondolkodtam, hogy miért szerethetsz mindezek ellenére is...
- Dave, édes, már mondtam, hogy én mindenhogy szeretlek, és mindent megteszek érted.
- Tudom, de... - hirtelen hallgatott el.
- De?
- Csak... csak tudod ezt sokszor hallottam már - folytatta szinte suttogva, lehajtott fejjel - Jennifer is ilyen volt annak idején - lehelte szinte hangtalanul.
- Én nem Jen vagyok - húztam el a kezem az arcától miközben felvettem a felsőmet, s akaratlanul is egy hajszálnyival keményebben ejtettem ki ezt a mondatot.

- Ne haragudj, nem azért mondtam - húzta vissza a kezem - Értem hogy haragszol rá. Tudom, sokáig lelkifurdalásod volt amiért a szeretőm vagy. Hát kár volt és most már egyáltalán ne legyen, jó? Életem társa vagy már és te vagy mellettem. Ne félj, nagyon elcseszte, a dolog már megjavíthatatlan, soha nem mennék vissza hozzá, kérlek nyugtasd meg Martint is! Ő is ki lehet borulva. Biztos, hogy benne vagy?
- Igen, melletted vagyok bármi is történjen.
- Jól van! Köszönöm, elfogadom most már, el merem fogadni a szerelmedet. Erőt ad nekem.
Kopogás hallatszott és Mart meg Rosie jött vissza, Rosie kezében hatalmas fagyi és amint belépett és meglátta az apját odaszaladt és odabújt hozzá megkínálva Dave-et a fagyival. Ő hálásan mosolygott rá és egy nagyot nyalt belőle, Rosie is nyalt egyet és végre mindketten felnevettek. Égi muzsika volt ez nekem és csak néztem őket.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés