45.

Egy idő után magára hagytam az apa-lánya párost, hadd élvezzék egymás társaságát kicsit. Biztos voltam benne, hogy sok mindenről kell beszélniük. Inkább kézen fogtam Martot, és kivezettem a szobából.
Nagyot sóhajtva léptem be a szőkeség szobájába. Gondterhelten vágtam hátra magam az ágyon, s megmasszíroztam orrnyergemet. Megint úgy fájt a fejem, mint a betegségemkor. Gyűlöltem és rettegtem az érzést. A gyógyszerek képe megint felvillant előttem, mint mindig ilyenkor, de most is legyűrtem a késztetést.
- Félek Martin - suttogtam.

- Megértem Mia, ettől igazán megkímélhette volna már az élet. Szegény szerelmem - mondta szomorúan és leült mellém. Elgondolkodtam, hogy Martinnak mit kell kiállnia Davidért. Biztos voltam benne hogy más nő nincs az életében rajtam kívül, tudtam szeret, de Davidért, nos őérte másképp és sokkal hevesebben érzett, amit én soha sem érthetek meg teljesen. Én láttam a könnyeket a szemében, amikor Dave a maga kedves, közvetlen de kissé hányaveti módján megkérdezte, hogy akarja-e hogy mind együtt lakjunk. Tudtam, hogy más vágya sem volt, különösen azután, hogy Dave és köztem érzelmileg nagyon-nagyon komolyra fordultak a dolgok. Tudtam hogy tudja, bár Dave őt is nagyon szereti, mégis engem jobban szeret. És most itt van a válás és a gyerekek meg az új kísérleti családmodellünk. Az apa, az apa szeretője, mint anyahelyettes, az apa másik szeretője, aki apa másik szeretőjének is a szeretője mint pótapa.

- Több mint különös - mormoltam magam elé.
- Micsoda? - kérdezte Martin. Ölembe húztam a fejét és a fülébe súgtam:
- Az új családunk, mi vagyunk a különös család.

- Igen. Mindenképp különös - hunyta be a szemeit, s hagyta, hogy ujjaim gyengéden szántsák szőke fürtjeit, majd masszírozzák a halántékát, vagy épp simogassák a homlokát. Ő is feszült volt. Mindannyian azok voltunk. És fáradtak.
- Martin...
- Igen? - kérdezte továbbra is lezárt szemekkel.
- Dave azt mondta, hogy nem kell félnünk tőle, hogy visszamenne Jenhez.
Erre már rám nézett.
- Ez biztos?
- Igen. Azt mondta, hogy túl messzire ment ez alkalommal, és semmiképp se menne vissza hozzá.

- Meg tudom érteni. Eddig is a gyerekekkel zsarolta, de azok tudta nélkül és messze nem ilyen durván. Most túl messzire ment, Davidnek a gyerek az szent és igaza van, nem ők kérték, hogy a világra jöhessenek, nem tehetnek semmiről. Most átlépte a határt. Dave mindent megtett neki amit Jen akart a béke és nyugalom kedvéért, és tudod szerette. Jen azt hitte hogy Dave-vel ezt meg lehet csinálni. Már én is majdnem azt hittem. De nem.
- Csak a miénk lesz! Nem kell osztoznunk rajta, csak velünk lesz!

- Igen, meg Rosie-val. És te együtt fogsz élni velük... - mélázott el - Nem gondoltad volna, hogy annak idején a csokis akciótól idáig eljutunk, nem igaz? - mosolyodott el végre.
- Nem, egyáltalán nem! Én nem tudom, hogy hogyan sikerült megfognom titeket, de úgy tűnik, elég jól sikerült - mosolyodtam el.

- Igen, elég jól sikerült. Azért nem mindennapi csaj vagy te, Dave megőrül érted, tudod?
- Tudom. És ennyi idő után már el merem hinni. És Martin az érzés kölcsönös.
- Hmm, nagyon szeretitek egymást, szép pár vagytok. És megint én lógok ki valahogy.
- Ó nem, nem. Nélküled soha nem alakultak volna így a dolgok és hát szeretlek. Miért kételkedsz benne?
- De ha kettőnk közül kellene választanod, őt választanád nem igaz? Nem, ne is felelj! Én is - vallotta be csendesen - Bár látod szeretlek én is.

- Miért nem tud a szív egyszerre két embert ugyanúgy szeretni? - tettem fel a kérdést egy nagyot sóhajtva, majd addig helyezkedtem, míg én is vízszintesbe nem kerültem, s bebújtam Martin ölelésébe.

- Nem tudom miért, de nem tud. Talán nem sok olyan ember van mint David. Egy a millióban, nagyon különleges és ritka és ezért értékes. Meg kellene, hogy értse ezt.

- De ő makacsul kitart amellett, hogy a létezése egy hiba az univerzum részéről... - jegyeztem meg egy újabbat sóhajtva, miközben lustán simogattam Martin mellkasát a pólón keresztül.
- Igen, sajnos. Pedig ha tudnád, hogy hányszor mondtam ennek az ellenkezőjét az évek során...
- El tudom képzelni. Én is hiába ismételgetem neki. Makacs mint egy öszvér, szeretetéhes mint egy kóbor kutya és reményvesztett, mint egy elveszett kisfiú, és én kimondhatatlanul szeretem.

- Megérdemli. Szeretet nélkül meghal, add meg neki, a szerelmetek hadd éltesse őt és akkor, akkor.. akkor…
- Nem, nem csak akkor... a te szerelmed ugyanúgy élteti. Én aztán csak tudom mennyire fontos vagy neki. Emlékszel-e még az első éjszakánk reggelére? Amikor ott térdeltetek egymással szemben a padlón és ő hozzád bújt? Emlékszel azokra a szemekre? Hát kire nézett úgy?

- Igen, de téged jobban...
- Itt nem érdekes az, hogy kit szeret jobban vagy kevésbé. A lényeg, hogy mindkettőnket szeret és mi is őt, s ezt minél többször mutatjuk ki az irányába, annál boldogabb lesz - simogattam meg az arcát - Martin, engem másképpen szeret, mert nő vagyok, mint nőneműt könnyebben becéz, simogat. Veled más a helyzet, de ha van rá alkalma, akkor... és a fürdőszobai csatátokra emlékszel-e még?
- Uhh, Jézusom, hogy tudnám azt valaha elfeledni? Sikerült Davidet magam alá gyűrnöm, pedig szívós, inas és marha erős.
- Haha, te olyan szelíd vagy! Fura elképzelni...
- Hogy szelíd? Én? Mia! Nem, nem vagyok az.
- De nem vagy olyan heves mint Dave.
- Ez igaz, de ennek nincs köze a szelídséghez, csak a visszafogottságnak.

- Szóval fékezed magad? - cirógattam újra az arcát, ahogy féloldalasan feküdve néztem a már oly jól ismert szemekbe.

- Hát persze. Folyamatosan, próbálom maximális kontroll alatt tartani az érzelmeimet.
- És nem sikerül.
- Hát nem.
- Nem csoda, az lenne a csoda ha tudnád, fogadd el az érzelmeidet. Én tudom, hogy neked más, mert konvencionálisan nem elfogadott két férfi szerelme, különösen ha gyerekeik is vannak, de ti szeretitek egymást, pont.

- Igen, ez kétség kívül így van. Pont ezért próbálom lecsökkenteni a sebzési felületet a minimálisra, amivel még túl tudom élni ezt a két lábon járó Vezúvot - mosolyodott el.
Röviden felnevettem, és hüvelykujjammal végigsimítottam alsóajkán.
- Na igen. Mindenesetre kíváncsi leszek rá, hogy most hogy s mint lesz. A helyzet egyre bonyolódik. És most itt van Rosie is...
- Talán zavar? - kérdezte óvatosan.
- Nem, egyáltalán nincs vele bajom. Örülök, hogy az apja mellett van és nem amellett a... a... Inkább nem is mondok rá semmit, mert csak felidegesítem magam! - ráncoltam össze dühösen a szemöldökömet - Ha egyszer a két kezem közé kaparinthatnám...
- Akkor se tehetnél sok mindent vele.
- Dehogynem! - tiltakoztam - Hogy volt képes ilyenre?! Hallottad, mit mesélt Dave Jimmyről, nem? Hogy lehet ilyen kegyetlen? Csak magára gondol? A saját fiának az érzései meg sem fordulnak a fejében? - kezdtem belelovallni magam, s az idegességtől megint remegni kezdtem, s erősödött a fejfájásom, meg az az ismerős baljós nyomás a mellkasomban.

Aztán még jobban fájt és ránéztem Martra, aki összekuporodva feküdt az ágyon a semmibe meredve. Ám biztos voltam benne, hogy belül zajgó árként rohannak a gondolatok a fejében, ahogy nekem is azt tették. Vártuk Davidet. Örökös várásban voltunk, rá vártunk egyre.
És egyre többet.

Pár perc múlva feleszméltünk, hogy kopogtak az ajtón. Ekkor már egy ideje újra ültem az ágyon, s Martin ismételten az ölemben pihentette a fejét. Azt hiszem meg szokta nyugtatni, ha ezt csinálja. Még mindig elgondolkodva nézte a plafont, miközben beinvitálta a kint várakozót. Andy volt az.
- Sziasztok. Bocs a zavarásért, de megvannak a koncertek módosított időpontjai - lobogtatott pár papírt a kezében, majd megigazította a szemüvegét, ahogy közelebb jött. Martin felé fordította a fejét.
- Épp ideje volt. Most hogy Dave visszatért, haladnunk kell - sóhajtott fáradtan, s lassan ő is felült, hogy átvegye a papírokat.
- Köszi Andy - mosolyogtam rá halványan.
- Igazán nincs mit. Majd adnátok Dave-nek is egy példányt? Nem akarom zavarni Rosie-val.
- Persze - vettem át az extra példányt.

- Andy, maradj még egy kicsit - hívta vissza Martin - Szeretném ha tudnád, mint a barátunk és az együttes tagja, nagyon ... nehéz… most Dave-nek és Miának - mondta és leszegte a tekintetét - Ha megtennéd, hogy elintéznéd, hogy a szűk koncertfellépésen kívül senki, de senki semmivel ne zaklassa az nagyon jó lenne. Ha most vennénk fel egy napját, az lehet úgy nézne ki, mint amit Dustin Hoffman játszott a Kramer kontra Kramerben, csak tudod élesben, Gahan kontra Gahan.

- Értem - biccentett a vörös hajú férfi, majd komoly tekintettel rám nézett - Megpróbálok minden tőlem telhetőt. Látom, hogy Dave szarul van. Hallottam, mi történt. Majd beszélek vele is.
- Köszönjük, Andy - eresztettem meg egy vérszegény kis mosolyt.
- Nem tesz semmit - mondta, majd csendesen távozott.
Én meg szinte éreztem, ahogy Martin mellettem bezárkózik magába, ahogy a lapot tanulmányozta. Másnap este volt a koncert. Tekintetem a szőkén nyugodott. Nem értem hozzá. Már ismertem annyira, hogy tudtam, mikor van szüksége fizikai kontaktusra és mikor nem.
- Megyek, kiszellőztetem a fejem - állt fel végül pár perc múlva és farmerkabátjáért nyúlt.
- Jól van. Vigyázz magadra - néztem fel rá az ágyon ülve. A fehér papír még mindig az ölemben reszketett remegő kezeim között.
Martin odahajolt és egy hosszú homlokcsók után ott hagyott egyedül sajgó lelkemmel és testemmel.

Végre egyedül voltam és azt tehettem amit eddig is akartam. Hosszú tűnődés után az ablaknál sarkon fordultam, kitöltöttem egy nagy pohár whiskyt, a kezembe ráztam 3 szem fájdalomcsillapítót és lenyeltem őket, kaptam a kabátom és a táskámat és elviharzottam. Fogtam egy taxit és meg sem álltam a tetkó szalonig ahol Markot kerestem rögtön. Mosolyogva fogadott.
- Miben segíthetek Mia?
Vicces kedvemben talált.
- El tudnád a hátamról tüntetni a tetkót? Már nem szeretem Dave-et.
Látnotok kellett volna ahogy az arcán mozogtak a mimikai izmok és próbált valamit kibökni. Elnevettem magam, a nyugtatók gyorsan hatottak.
- Piercinget szeretnék Mark, ha lehet.
- Phűűűűű…

- Megijedtél, vagy mi? - kuncogtam fel.
- Hát... nem lett volna kis munka... De... jól vagy, Mia? - kérdezte Mark kicsit összébb húzva átfúrt szemöldökét.
- Persze! Nem is lehetnék jobban! - ültem le az egyik székbe.
- Jól van... - nézett kételkedve a rám, de az üzletember előbújt belőle - Hova szeretnéd a piercinget?
- A nyelvembe! - nyújtottam ki a kérdéses testrészt vigyorogva.

- Rendben, nem probléma, nekikészülök, ülj addig le, jó? Hogy van Dave?
- Hát, nem a legjobban, elég sok problémája van mostanában. Összejöttek neki a dolgok.
- Értem, na, akkor most mondd szépen, hogy áááááá, hadd fogom meg a nyelved egy nyelvfogóval! Így ni, remek. Na baby, ez az egész egy másodperc lesz és annyira nem is fáj, egy, két, kész…
- Ah, enni folt av egéf?
- Aha, ha megszoktad, már nem fogsz ilyen idétlenül beszélni - nevetett Mark a hasát fogva. Tudtam, visszakaptam a kölcsönt.
- Av jó lef, hüvén érvem magam íd.
- Akarsz még valamit valahova?

- Nem, köfi. Moszt van egy dódulófélben - kacsintottam rá felszabadultan.
- Nocsak! Intim testékszer?
- Asssszz - sziszegtem saját magamon nevetve, de éreztem, hogy kezdem lassan megszokni a furcsa érzést a nyelvemben. Mondjuk amúgy is kicsit bódult voltam már.
- És hogyhogy nem itt csináltattad? - pakolászta el a lefertőtlenített cuccait Mark.
- Hi... hirtelen meglepetés volt - vontam meg a vállam. Végre tudtam normálisan beszélni - Nem akarod megnézni? - csuklottam egyet gátlástalanul. Meglepődtem saját magamon, hogy most mi a fenének flörtölök Markkal.
- Nem hinném, hogy Dave örülne neki - rázta meg a fejét mosolyogva.

Megköszöntem Mark fáradozását és most már meglehetősen vidáman kiballagtam a szalonból. És támadt egy hirtelen ötletem, miért ne vágatnám le a hajamat is? A nők mindig ezt csinálják, ha nagy változás áll be az életükben. És nekem most talán nincs is fix pont az életemben, nincsen egy sem. A szívem mélyén éreztem, hogy Dave olyan biztos az életemben, mint az állócsillagok, hittem benne, ahogy talán magamban sem, de a helyzet most nagyon zűrös volt, bármi megtörténhet még.

Így hát fogtam magam és elég vidoran betértem egy fodrász szalonba is. Miután előadtam a kívánságomat a fiatal lánynak, nekifogott a munkához. Mosás, vágás, színezés, szárítás.... Mire a végére értem, hosszú hajam már a múlté volt. Tincseim fiatalos és kócos hatást adva ölelték körül az arcomat az állam magasságáig, az elülső tincsek kicsit hosszabbak voltak, míg hátul felnyírattam. Ugyan nem nagyon, de a színét is sötétebbre színeztettem.

Reméltem, hogy Davidnek tetszeni fog.

Visszafelé vettem az irányt, a szobámba mentem, lezuhanyoztam, és még csöpögtem, amikor a két fickó berobogott a szobámba. Megálltak és tátott szájjal bámultak rám, ahogyan egy szál törülközőben elvitorláztam előttük és rájuk öltöttem a nyelvem.

- MIA!!! - kiáltott fel David letaglózva, de kiáltásába kérdő tónus is vegyült - Ez tényleg te vagy?
- Miért, ki más lenne ilyen tetkóval a hátán? - dobtam le hanyagul a törölközőt az ágy mellé, nekik hátal állva, hogy az ágyra készített ruháimért nyúljak.
- Mégis mit csináltál magaddal? - találta meg a hangját a szőke is.

- Új fazon. Tetszik fiúk?
- Azt hiszem - nyögte ki Martin.
- Jesszusom - mondta Dave.
- Ne mondjátok már, hogy ennyire rossz! - húztam fel a szemöldökömet.
- Nem, nem azért, csak megleptél vele bennünket, cica.

- Pont az volt a cél! - nevettem fel még mindig felszabadultan, majd gyorsan felkapkodtam a ruháimat. A fiúk még mindig tátott szájjal figyeltek engem.
- És... az egy piercing volt a nyelvedben? - nyögte ki Dave.
- Ahamm - húztam át a fejemen egy pulcsit is - Most elmegyek.
- Hova? - kérdezte Martin összeráncolva a szemöldökét.
- Sétálni. Kiszellőztetem a fejem és felkészülök a koncertre - azzal egy-egy gyors szájra puszi után már ki is viharzottam.

Ahogy behúztam az ajtót még mindig a döbbent fejükön nevettem. Na, szép kis Easter Eggs! Sétáltam a parkban és hirtelen úgy éreztem hogy futnom kéne, rohannom, szaladnom, loholnom a végkimerülésig. Szerettem volna minden problémát kimozogni és kiizzadni magamból. Így hát farmerban, balerina cipőben, zsorzsett kardigánban hónom alatt a kis rózsaszín táskámmal kocogni kezdtem. Micsoda őrült nap ez a mai! És mi jöhet még, vigyorodtam el.

És csak futottam és futottam vigyorogva, mint a vadalma. Nem nézhettek hülyének, de olyan féktelenség tört rám, hogy alig bírtam vele! Hosszú perceken keresztül futottam, mígnem teljesen kifulladtam és sípolva kezdtem venni a levegőt a számon keresztül.

Úgy éreztem magam, mint Maugli a nagy tavaszi futásnál, fülemben dübörgött a pulzusom, ereimben vad áramlatként szaladt a vér és testemet elborították az izzadságcseppek, a homlokomról ütemesen hullva a kőre. Lihegtem, mint mikor a két fickóval már a harmadik menetet zavarom le.

És boldog voltam végre, visszafutottam a szállodába és elkezdtem a kádba a forró vizet engedni.

Jó kedvűen dudorásztam. Végre nem fájt semmim. Kellemes állapotban voltam, s lassan egymás után ledobáltam a ruháimat megint, mielőtt beleléptem volna az illatos és meleg vízbe. A hatalmas habtól alig látszottam ki, mikor kopogtak.

- Mia, bemehetek, édesem? – hallottam Dave hangját.

- Hogyne szerelmem, már csak rád vártam, gyere kérlek, gyere kandúrka, mosd meg a hátam, jó?

- Olyan fura vagy ma, Mia.
- Hogy érted? - mosolyogtam fel rá a nagy halom illatos hab közül, s kinyújtottam egyik vizes és habos kezem, mire ő megfogta.
- Történt valami? Olyan... hiperaktív vagy. És a hajad, meg a piercinged... Miért csináltad?

- Gyere bújj be a kádba Dave, lazulj el velem! Lehet? Rosie hol van?
- Az új nevelőnőjével, egy ideig magántanuló lesz, amíg nem rendeződik a helyzet, hiányoznak a barátai, a testvére, az anyja. Sokat sírt. És én is.
- Szerelmem, gyere hát hozzám, bújj ide, hátha könnyebb lesz.
David bólintott és lassan vetkőzni kezdett.

Miután bemászott hozzám és megkeresett a habok között, hogy a karjaiba zárjon, újra megszólalt:
- De nem válaszoltál a kérdésemre.
- Milyen kérdésedre? - mosdattam lustán a mellkasát.
- Hogy miért csináltad ezt magaddal. Miért rakattad be az új piercinget és vágattad le a hajad?

- Mert úgy éreztem jót tenne a változás. Valamit csinálnom kellett, túl sok minden történik velem, nem tudom feldolgozni a stresszt ami szétfeszíti a testem és a lelkem.
- Szerelmem, édesem, bevettél valamit. Ugye igen? Mondd meg kérlek! Nem balhézok, de tudnom kell. Szeretlek, tudnom kell!

Elfordítottam a fejem. Nem néztem rá, csak megvontam a vállam.
- Igen, bevettem, minek tagadnám?

- Értem, szívem. Nyilván meg volt rá az okod - mondta szomorúan David és fáradtan lehunyta a szemét, nem akarta hogy Mia lássa reményvesztett tekintetét, fájdalmát, csalódottságát, keserűségét. Felállt, kiszállt a kádból és kiment a fürdőszobából, nem akart veszekedni, nem akart hibáztatni, nem akart semmit. A fájdalmat sem akarta ami belülről mardosta. Meg akart szűnni létezni.

- Jaj de jó... - jegyeztem meg utána nézve. Sikerült újra megbántanom - Ügyes vagy, Mia... - sóhajtottam, ahogy a nagy kádnyi vízben ültem, és úgy éreztem megint, hogy csak egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Mint általában. És persze önző, amiért még tetézem is Dave bajait. Korábbi elégedettségem, és hamis jókedvem már sehol sem volt. Sehol.

Persze utánamentem és átöleltem hátulról, de lehullott a kezem amikor csendesen azt mondta: - Hagyj most magamra Mia, elmegyek és ne gyere utánam kérlek. Ne félj, nem lesz baj, de nekem ez most sok volt. Látom ahogy kicsúszol a kezemből és a szerelmünkön taposunk a sáros lábunkkal. Belehalok Mia. Belehalok. Csak Te és Rosie tarthattok életben, ne csinálj ilyet, kérlek ne, kérlek ne, kérlek ne - rázott meg, majd átölelt szorosan, szenvedélyesen megcsókolt és kiment.

Nem sírtam, csak néztem magam elé a szoba közepén állva. Szívem nagyokat facsarodott, amitől újra és újra összerándultam, de a szünetekben üres voltam. Dave szavai keringtek bennem, ahogy ez a furcsa hangulat megszállt. Úgy ahogy voltam - vizesen és meztelenül - leültem az ablakhoz közeli asztalhoz keresztbe téve lábaimat, majd remegő ujjaim közé fogva egy cigarettát rágyújtottam, s a felszakadozott felhőkkel teli eget bámultam. Semmi nesz nem hallatszott a szobában csak a felizzó parázs és a fürdőben időnként csöppenő víz hangja.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés