2. Fejezet

És ez a férfi tudta, hogy mire gondolok, hogy mi minden rejtőzik a fejemben. " Whe the body speaks all else is hallow". Az enyém hangosan beszélt, a testem. Előtte térdeltem, és az érzelmek hirtelen megrohanásától könnyezni kezdtem. Nem törtem meg a csendet, de nem akartam, hogy síni lásson. A fájó lelkem sírt érte, oh olyan hangosan! Lehajtottam a fejem az ölébe, a hajam eltakarta a könnyeket. Mély csönd hullott ránk. Nem tudtam, hogy mi járhat a fejében, csak találgathattam.

- Ne sírj, ne sírj, nem akarok könnyeket a szemeidben! Szükségem van a gyengédségedre, szükségem van az érintésedre! – simogatta a hajamat. Könnyes szemmel felnéztem rá, és szerelmet láttam a tekintetében. Szerelmet, de azt az egyetemes szerelmet, ami emberré tesz minket, ami lehetővé teszi, hogy könyörületesek lehessünk, hogy törődhessünk a másik emberi lénnyel. ÉS szomorúságot is láttam, amiért nem adhat többet, nem adhatja meg, amire vágyom. Nem adhatott többet annál, mint amije volt.

- Sajnálom… én nem akarok… tudom… - sóhajtottam reszkető hangon, aztán lehajtottam a fejemet, mikor a könnyeim újra folyni kezdtek.

- Hé, baby, nem szerethetsz engem, nem is ismersz, csak most találkoztunk. Amit szeretsz, az csak egy idealizált kép rólam. Én nem vagyok olyan. Higgy nekem, én olyan vagyok, mint bárki más.

- Nem, nem vagy olyan. Te nem vagy akárki. Te, te…Nem hiszem, hogy létezik az a szó, amivel ki tudnám fejezni, nem könnyű David. Kérlek, ne kérdezd, hogy miért. Ez igaz szerelem, tudom.

- Nos, erre mit mondhatnék? Sosem tudtam jól bánni az érzelmekkel.

- Nem kell bánnod velük, csak engedd, hogy csöndben szeresselek. Nem várok el tőled semmit. Tudom, hogy nem adhatsz sokat nekem. Én csak… én csak… boldoggá tennél, ha csak engednéd, hogy a közeledben legyek. De csak egy kis időre. Tudom, hogy hamarosan el kell mennem. De addig is csak szeretném érezni a jelenlétedet. Ez nagy kérés lenne? – megint felemeltem a fejemet, hogy láthassam a gyönyörű és komoly zöld szemeit.

- Nem, nem az. „Stay. You can leave tomorrow. Please, stay"

Megajándékoztam egy édes mosollyal, és az arcomat simogató kezébe hajtottam fejemet.

- Olyan jó veled – súgtam – Milyen szerencsés vagyok, hogy találkozhattam veled. És olyan édes vagy, Dave. Reménykedtem benne, hogy az leszel, és az vagy. Boldoggá tettél!

- Örülök, hogy ezt hallom tőled. Ismered a válaszomat, mely hasonló a tiedhez – válaszolta, és felhúzott, hogy az ölébe ülhessek.

Átkaroltam a vállát és adtam neki egy csókot egy nagy mosoly után.

- És mit tervezel most? Mit csináljunk? És ami a legfontosabb: mennyi időt adsz nekem?

- A terveim? Mit szólnál egy Depeche Mode koncerthez, amit végigénekelnénk? Mennyi időt adok neked? Semennyit. Most rögtön megcsókollak!

És megtette. Egyszer, majd nem csak egyszer, kettőnél többször. Úgy csókolóztunk, mint a tinédzserek iskola után. Rám nézett – Mennyi időre van szükséged?

- A végtelenségig, mindet akarom!

- Na, most komolyan! Az megfelelne, ha együtt maradnánk addig, amíg Magyarországon vagyunk? Az még három nap, baby.

- Igen, Dave – válaszoltam. És nem tudtam elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. Nem csak a szeretkezések miatt, hanem a kiruccanás miatt is, amit vele tölthetek.

- Biztos vagy benne? És emlékezz rá, hogy valószínűleg nem fogok megfelelni a félistenről kialakított elvárásaidnak. Csak ember vagyok, aki arra született, hogy hibázzon.

- Tudom, hogy nem vagy tökéletes. Senki sem az. De szeretném ezt a pár napot veled tölteni, ha te is akarod. Boldog lennék – mosolyogtam és újra átöleltem. A mozdulattól hátraesett a párnákra, úgyhogy felülről mosolyogtam rá.

- Te lány, olyan furcsa vagy. Még mindig nem értelek, de kit izgat? Ha a társaságomat szeretnéd, akkor tégy úgy! Mesélj valamit magadról, hadd ismerjelek meg!

- Pontosan mit szeretnél tudni? Nekem nincs olyan érdekes életem, mint neked – mosolyogtam rá, és beletúrtam a hajába.

- Semmit és mindent. Nem akarok feltenni kérdéseket, minden kérdés, amit kérdezek amúgy is butaság. Csak szeretném hallani a hangodat, hallgatni téged, ez minden, amit szeretnék.

- Rendben, ha ez a szíved vágya a születésnapodon, akkor teljesítem neked – válaszoltam, és egy gyors csókot nyomtam a szájára, aztán legördültem a mellkasáról, és mellé feküdtem. Beszélni kezdtem: - Mesélek a gyerekkoromról neked. Amikor teljes mértében élvezheted az életet.

- Emlékszel, hogy milyen volt gyereknek lenni? – kérdezte komoly arccal – Emlékszem olyan dolgokra, amiket először csináltam. Az első alkalomra, mikor leugrottam a medence ugródeszkájáról, az álmos vasárnap délutánokra, amiket arra szántam, hogy megtanuljak úgy biciklizni, hogy nem fogom a kormányt, vagy a napokra a tengernél, amikor az apám a karjaiban tartott, ahogy a hullámok incselkedve fel-le ringattak. Emlékszel ezekre?

- Igen, emlékszem. A nagyapámék farmjára az összes állattal, és a gyümölcsöskertre, ami illatos és gyönyörűen színes volt tavasszal, mikor virágzott minden. És a nagy diófára, amin egész délutánokat el tudtam tölteni tizedszerre olvasva a kedvenc könyveimet. És az összes kutyára, akik a mieink voltak ezek alatt a hosszú évek alatt, azokra, akikkel felnőttem. Igen, olyan kedves volt. Ennek ellenére úgy érzem most, hogy ez egy keserédes öröm keveredve a szomorúsággal, a nosztalgia miatt, amit érzünk, mivel azok voltak az idők, mikor nem voltak felelősségek, és minden a felfedezésekről szólt.

- Ami olyan átkozottul jó ennek a megtapasztalásában az az őseredeti, a legelső érzése, amit ezen az első élményen túl nem tapasztalhatsz meg soha többé. Úgy értem vannak dolgok, amiket csak először és utoljára teszel. Ezeknek az „elsőknek” a megtapasztalása furcsa volt, elkerülték az agyamat és egyenesen a szívembe költöztek. Ez a pillanatnak való élés alapja. Mikor gyerek voltam, minden természetes volt. Most nagyon erősen kell próbálkoznom ahhoz, hogy a pillanatnak élhessek nem törődve a múlttal vagy a jövővel. Nehéz ezt az állapotot elérni, mikor egyáltalán nem gondolkodsz, de mindent felfokozott érzékekkel észlelsz kívül és belül is.

- Igaz. De a gyermek még mindig él bennem és benned is. Biztosan érzed te is. Te vagy a legérzékibb lény, akivel a sors összehozott. Igen, annyira át tudod teljesen élni az érzéseidet, és összhangban is tudsz élni velük.

- Oh, te ez a fajta vagy, mindig dicsérsz. Igaz, én a nem gondolkodó fajta vagyok, legtöbbször előbb cselekszem, minthogy gondolkodnék, valószínűleg ez nem a legjobb vagy a legbölcsebb. A dicséretetek hajt engem, motivál, hogy még többet tegyek magamért, érted és másokért. Inspiráltok. Az igazi dicséret számomra az elismerésetek. Ezért beszéltem az első alkalmakról. Ez az első alkalom, hogy valaki olyannal találkozom, mint te. Nincs még egy olyan, mint te. Ölelni téged olyan, mintha magát az újdonságot ölelném – mondta és a karjaiba vett. A mellkasára hajtottam fejemet, és hallgattam a szívverését, a legédesebb hangot. Biztos voltam benne, hogy az univerzum közepén vagyok, és ez a hang az élet hangja volt.

Megint a sírás szélén álltam. Senki sem mondott ilyen dolgokat nekem, csak Dave.

- Ha már az első alkalmaknál tartunk, akkor el kell mondanom, hogy ez az első alkalom az életemben, hogy valaki így beszélt rólam, ahogyan te. A szavaid… - suttogtam halkan – Én tényleg… nem tudom elmondani pontosan, hogy milyen fontosak számomra. Tudod, hogy megérintetted a lelkemet velük? – kérdeztem, miközben az ujjaim lassan és finoman csupasz bőrét simogatták. Meg voltam bűvölve. A lelkem egy kicsi, de erős lángként égett. Ő adta nekem ezt a melegséget. Ő és senki más.

- Köszönöm, ez minden, amit hallani akartam – válaszolta, és gyengéden megcsókolt. Csak feküdtünk ott, szeretők egymásnak, ölelve a másikat.

A szemei még mindig szomorúak voltak és fáradt volt. Az az idő volt, mikor elkezdett fájni. Most már a kora is meglátszott rajta. Az érzelmi energiái megcsappantak, hiányzott az elme elevensége és szelleme, ami az élet vitalitásához és öröméhez kötötte. Érzelmi fáradtságban szenvedett, a lélek egyfajta teljes kimerülésében. De én szerettem a szomorú Dave-emet is. Ez csak egy volt a sok-sok arca közül. A szemei olyanok voltak, mintha csak vissza akarták volna nyerni az élet értelmét.

- David, drágám, most már pihennünk kéne, nem gondolod?

- Igen, olyan átkozottul fáradt vagyok. El tudnék viselni egy jó alvást.

- Rendben. Akkor aludj, drágám. Vigyázni fogok az álmaidra – feleltem és mosolyogtam, mialatt a homlokát simogattam, majd ujjaim az arcára csúsztak – Csak aludj, és álmodj szépeket… - suttogtam, és egy csókot adtam saját ujjamra, mely gyengéden megérintette a száját.

De az álom nem jött könnyen a szemére. Aztán végre elaludt. Aludt, míg én figyeltem. Ébren maradtam, csak hogy kiélvezhessem a látványát. Az idő lassan telt, aztán egy nagyot sóhajtott, és beszélni próbált, de nem értettem, hogy mit.

Mocorogni kezdett, de még nem volt teljesen éber, csak hánykolódott ide-oda, aztán kinyitotta a szemeit. A tekintete furcsa volt, nyilvánvalóan megijedt attól, hogy hol van, pár másodperc múlva rájött.

- Álmodtam – mondta.

- Tudom, figyeltelek. Rémálom volt? Olyan nyugtalan voltál.

- Nem, éppenséggel nem az volt, elég kellemes volt, szeretkeztem veled.

Röviden felnevettem.

- Szeretkeztél velem. És kellemes volt… Mit mondhatnék? Megtiszteltetés az álmaidban lenni.

- El kéne mennünk a városba vásárolgatni. Segíts találnom egy ajándékot Rosie-nak!

- Oh, persze. Segítek! Szeretek az utcákon járni és az embereket figyelni. Egyébként hogy van ő, a kislányod? Nem túl sok mindent hallhatunk róla.

Felültem, és keresni kezdtem a ruháimat.

- Az én kicsimre gondolsz? Oh, milyen édes! Ő apa kicsi lánya, a kicsi csillagom, Stella.

- Oh igen, tudom, hogy nagyon szereted őt. Annyira bámulatos, ahogy beszélni tudsz róla. A kicsi fényes csillagod – mosolyogtam szívből jövően – Talán egy nap nekem is lesz egy csillagom. Remélem.

- Igen, a legjobb dolog, ami csak történhetett velem, hogy apa lettem. Határtalanul szeretem a gyerekeimet. Mind a hármat. Úgy szeretem Jimmyt, ahogy a mostohaapámat szerettem, és ő is szeret. Csodás gyerekek, mind a három. És most meg tudnád mondani, hogy hol találok tündéreket?

- Bocsánat?

- Tündéreket, Rosie tündéreket akar a világ minden részéről, gyűjti őket.

És megkezdtük keresésünket Budapest utcáin a tündérek után.

Dave láthatólag kedvelte Budapestet. Lelkesedett érte, hogy többet lásson belőle, ezért úgy gondoltam, megmutatok neki pár jó kis helyet, mint például a szűk utcákat a kastély-negyedben a Budai hegyekben, és hasonló dolgokat. Azt szerettem volna, hogy élvezze a gyönyörű országomban való tartózkodását. Fent jártunk a kis utcákban, mikor észrevettem egy kis boltot és hívogató kirakatát.

- Gyere Dave, nézzünk körül odabent! – invitáltam, ahogy megmarkoltam a kezét, és máris a bolt felé vettük az irányt.

Egy kicsi csengő az ajtó fölött jelezte jöttünket, és egy aranyos idős hölgy mosolygott ránk.

- Segíthetek? - kérdezte az én nyelvemen egy mosollyal az arcán.

Dave kérdőn nézett rám.

- Azt kérdezte, hogy segíthet-e nekünk – fordítottam - Köszönjük, egyelőre csak nézelődünk – mosolyogtam vissza. – Azt mondtam neki, hogy először csak körbenézünk – fordultam felé, és a polcok közé húztam.

Folytattuk a nézelődést. Antik hatású, furcsa és szokatlan dolgokat kínáltak a polcok, de mégsem mondtam volna antik boltnak.

- Nézd, milyen helyes fadoboz van ott – mutatott Dave egy polcra.

- Oh igen, szép faragás, csodás darab.

- Megmutatná, kérem? – kértem az idős hölgyet.

Biccentett, és elém helyezte a pultra a dobozt.

Lefordítottam Dave-nek, amit mondott: a doboz történetét: - Ez a kis doboz egy idős hölgy tulajdona volt, aki egy elszegényedett nemesi családból származott. Ez egy családi kincs volt, örökség, ami pár éve ebben a boltban kötött ki a hölgy halála után. Ahogy az idős eladó mondta, a hölgy a barátnője volt, és a doboz nagyon kedves volt a tulajdonos szívének. A fontos papírjait tartalmazta – Dave felé sandítottam, és elmagyaráztam, hogy szerelmeslevelekre gondolt.

- Oh, szerelmeslevelek? Azok? Még mindig benne vannak a dobozban?

- Igen, úgy hiszem – válaszoltam – Meg akarod nézni őket?

- Csak miután megvettem. Mondd meg neki, hogy elviszem.

- Hölgyem, az úr itt mellettem megvenné.
- Nem is érdekli menyibe kerül?
- Nem, ne aggódjon, nagyvonalú ember.
- Rendben. Még valamit?

- Tündéreik nem lennének? A kislányának kell.
- Oh, a kislányának, hogyne. Vannak tündéreink, szintén a hölgy hagyatéka. Kívánják megnézni?

- Feltétlenül. Dave, úgy tűnik, találtam néhány tündért Rosie-nak.

- Találtál? Nézzük meg őket!

Az idős nő hátrament a boltban a hátsó polcokhoz pár percre. Ez alatt a kis idő alatt az ujjaim követték a doboz oldalán lévő faragásokat. Azt hiszem, Dave rám nézett.

- Itt is vannak – mondta a nő, miután visszaért egy papírdobozzal, és megmutatta az áruját.

- Oh, ezek csodálatosak! – mondtam Dave-nek.

- Milyen részletes munka! Szerintem nagyon régiek lehetnek. Szép, kicsi tündérek a kicsi tündéremnek. Szeretni fogja őket!

- Megveszed őket?

- Persze. Micsoda bámulatos bolt ez – kommentálta nekem Dave.

Újra a szemébe mosolyogtam, és megkérdeztem, hogy mindegyik tündért elvisszük-e.

- Igen persze, mind a hármat! – mondta boldog kifejezéssel az arcán.

- Mindet visszük – mondta a nőnek, és kifizettük a 3 tündért és a dobozt.

Még egyszer elmosolyodott, aztán búcsút intett nekünk. Kiléptünk.

- Elégedett vagy? – kérdeztem, miközben Dave elvette tőlem a dobozt tartalmazó nylon-szatyrot is.

- Igen, az vagyok, persze. Most mit szeretnél?

- Én? Te mit akarsz?!

- Séta?

- Nekem oké. David, szereted Viktor Vasarely munkáit? Ismerek egy múzeumot a kiállított képeivel. Meg szeretnéd nézni őket?

- A neve nem igazán ismerős számomra, de lehetséges, hogy láttam már egy vagy két képét. Nem tudom – vont vállat és rám mosolygott – Nézzük meg azt a kiállítást!

- Rendben! Menjünk! – mosolyogtam vissza és megfogtam szabad kezét, hogy a helyes irányba húzhassam.

Csak egy kicsit kellett sétálnunk. Kíváncsi voltam rá, hogy föl fogja-e valaki ismerni, mert eddig senki sem tette. Végül is nem fekete öltönyt viselt Aviator napszemüveggel. Csak egy kék farmer és egy fehér Led Zeppelin póló volt rajta, semmi más. Úgy nézett ki, mint bárki más.

Miközben az úti célunk felé sétáltunk, megkérdeztem:

- Mióta gyűjti Rosie a tündéreket? Most épp mennyinek a tulajdonosa?

- Az első néhány darabot szeretett feleségemtől kapta, mikor díszítette Rosie születése előtt a szobáját. Aztán mindegyik barátunknak nagyon tetszett, ezért már körülbelül 300-at kapott, mire 3 éves lett. Aztán onnantól ő maga kért még tündéreket. Nagyon szereti őket. Időről-időre átrendezi a kollekcióját. Két hatalmas szekrény van tele velük. És ha tudok, akkor mindig újabbakat hozok neki. Mindent megtennék érte! Mint például zebrát szerezni Afrikából, ha kérné! Olyan hálás értük. Olyan édes, a nyakamba ugrik, és össze-vissza puszil.

Dave most már sugárzóan mosolygott, ahogy a lánya az eszébe jutott.

Hallottam róla, hogy a szülők viselkedhetnek így. Egy kicsit furcsa volt számomra, hogy a szívem összeugrott a szavaitól. Tényleg rajong a kis csillagáért.

Még nincs gyerekem, de ahogy hosszú perceken át beszélt a kislányáról, egy kicsit könnyesek lettek a szemeim. Nem tudtam, miért bukkantak fel ezek az érzések a szívemben.

- Ez olyan kedves – mondtam gyorsan – Talán emlékezni fogsz rám emiatt a három miatt még egy kicsit, miután visszatértél New Yorkba.

- Megbántottalak, baby? Mi a baj?

- Semmi, semmi – válaszoltam neki, és tudtam, hogy bölcsebb lenne nem megosztani vele a gondolataimat.

- Amiatt van, ahogy beszéltem Rosie-ról.

- Igen, próbáltam elrejteni az igazi érzéseimet, olyan megindító, hogy ennyire szereted.

- Oh, igen, persze, az apja vagyok. És mire ő megszületett, már tudtam milyen értékes dolog lehet az apaság. Már nem voltam többé olyan vad. A gyerekek miatt felnőttként kezdesz viselkedni, nem számít, hogy nem érzed a korodat. Addig amíg körülbelül tíz évesek nem lesznek, addig te és a partnered, a szüleik az egész világot jelentik számukra.

Egy kis könnycsepp futott végig az arcomon a szavaitól. A szívem annyira fájt, hogy zokogni tudtam volna! De még tartottam magam.

- Tudod, Dave… - kezdtem csöndesen – Mikor a hotelban beszélgettünk Rosie-ról… hazudtam neked – nem tudtam ránézni, a saját cipőm orrát figyeltem, ahogy egy szűk közben sétáltunk.

- Tényleg? Miben?

- Azt mondtam… azt mondtam, hogy talán egyszer nekem is lesz egy csillagom. Remélem…

- Igaz, És?

- Én… én nekem csak a remény maradt. Nem lehet gyerekem… ahogy az orvosok mondták – böktem ki csendesen. A könnyeim újra folyni kezdtek. – Ezért… ezért szeretek hallani a gyerekekről, ugyanakkor nagyon fáj is. Megsebez.

- Szegénykém! De talán valahogy mégiscsak van remény. Az utóbbi eredmények az orvostudományban mindenképp ígéretesek.

- Igen, talán. Bocs, nem akartam elmondani, csak hirtelen kitört. Sajnálom még egyszer.

- Nem kell. Meg tudom érteni, hogy milyen teher lehet ez egy nőnek vagy egy párnak! Vannak barátaim, akik próbálták és próbálták, de még a lombikbébi-program se segített nekik.

- Köszönöm az együttérzést, amit tanúsítottál.

- Gyere baby, hadd öleljelek meg. Jó vagyok az ölelések osztogatásában.

Egy kicsit nevettem, és hagytam, hogy körém fonja karjait, miután letette a szatyrát.

- Egy kicsit vicces, hogy még csak egy napja ismerjük egymást, de már kétszer is láthattál sírni – mondtam, miközben a fejem a mellkasán feküdt.

- Ja, egy érzékeny nő vagy. Ez nem probléma, de nem szeretek könnyeket látni egy gyönyörű nő arcán – nézett le rám egy vigasztaló kis mosollyal, és letörölte a könnyeimet az ujjával.

- Bocsi, mindig hülyeségeket csinálok – válaszoltam, ahogy szégyenlősen kibontakoztam a karjaiból – Beszéljünk valami boldogabb témáról!

- Oké, mondd csak! Mit szeretnél csinálni, miután megnéztük a kiállítást? – kérdezte.

- Mit szólnál egy ebédhez valami puccos étteremben?

- Nagyon jól hangzik. Máris éhes vagyok. Úgy tűnik. Mindig éhes vagyok, nem igazán tudom, hogy miért. Mindig készen állok a kajálásra.

- Akkor te ilyen kis mohó vagy.

- Minden értelemben, baby – s egy gyors és gyengéd harapást adott a nyakamra.

Felnevettem, és kicsit elhúzódtam tőle.

- Erre most nincs időnk – mondtam mosollyal az arcomon.

- Erre mindig van idő – válaszolta és felvette a szatyrot a földről.

Újra mosolyogtam. – Sosem fogunk odaérni arra a kiállításra… Gyerünk! Kíváncsi leszek a véleményedre, miután megnéztük!

Pár lépés után végre megérkeztünk.

- Itt vagyunk – jelentettem be neki, miközben beléptünk az épületbe. Ez a múzeum elég kicsi, de tele van Vasarely munkáival. – Dave, szereted a nonfiguratív művészetet? Mert a legtöbb munkája ebbe a kategóriába tartozik.

- Éppenséggel szeretem. Például csak rá kell nézned a hátamra. Tudom, hogy az a kelta tetoválás nem igazán nonfiguratív, de én kedvelem. Nézzük meg azt a kiállítást. Láttam már párat az életem során – válaszolta és belépett a múzeumba.

Elmosolyodtam, és megvettem a jegyeinket. Az első kis szobával kezdtük.

És lassan haladtunk. Elég sok időt töltött minden kép előtt. Egy szót sem szólt. Én sokkal gyorsabb voltam a képek szemrevételezésében, ezrét leültem és Dave-et figyeltem. Úgy tűnt elég erősen koncentrált, mintha valamit festett volna a fejében. Az arca feszült volt a figyelemtől. Nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam őt.

- Hol akarsz enni? – kérdeztem Davidet.

- Akárhol, ahol kaphatok némi tengeri halat és hasábburgonyát, megkívántam.

- Nos, nézzük csak! Talán az Irish Cat-ben, de nem, ott nincs friss hal. Szóval, inkább a Pávát mondanám a Four Season’s Hotelben, ahol éppen laksz.

- Oké, menjünk haza, aztán ebéd után…

- Pihenünk egy kicsit, talán?

- Igen, valami olyasmi… - nézett rám mélyen azokkal a gyönyörű zöld szemeivel.

- Oh… rendben, benne vagyok…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés