5. Fejezet

- Baby, szeretném megköszönni az örömöt, amit adtál, tudod, hogyan tegyél boldoggá!

- Örülök, hogy ezt hallhatom, Dave – mosolyogtam, miközben felültem és szorosan átöleltem a karjaimmal – De tudod, hogy te ugyanezt teszed velem, drágám.

Egy szoros öleléssel a karjaiba vett és ott is tartott. Egy darabig lustán hevertünk az ágyon.

- A kis napocskád elkenődött – mondtam egy kicsit szomorkásan, ahogy észrevettem, hogy a rajzom a mellkasán már nem volt tisztán kivehető a korábbi izzadása miatt.

- Újrafestheted, édes.

- Igen, az lesz, ha nem bánod – válaszoltam és adtam egy csókot, mielőtt kimásztam volna az ágyból és vissza is tértem hozzá. Leültem és az ujjaimat mustráltam. Mindegyik ujjam másmilyen színű volt a bal kezemen. Először úgy döntöttem, a kis napot fogom újrafesteni.

- Megint gyereknek érzem magam. Mindig ilyeneket csináltam festés után – mosolyogtam, ahogy az ujjam gyengéden siklott a bőrén.

- Én meg úgy érzem magam, mint egy kényeztetett uralkodó az udvarában, akinek a szolgái próbálják kitalálni minden kívánságát.

- Hmm, Ave Cezar. A Napja készen áll, felség!

- Hm. Helyes munka, alattvalóm, de hol a felhőm? A földek szárazak, a birodalmamnak vízre van szüksége! – rendelte és én mosolyogtam.

- Igen, Uram, egy esőfelhő rendelve – és elkezdtem festeni a mellkasa közepére, egy kicsit balra a naptól.

Némán figyelte, ahogy festettem rá. A bőre érzékeny volt, csikiztem őt.

- Mi volt az, amit meg akartál tenni velem?

- Türelem, drágám. Örömmel teszem meg, miután befejezted a festményedet – mosolyogtam és elkezdtem festeni egy virágot a felhő alá.

- Hé, ez egy Nefelejcs, ez egy utalás arra, hogy ne felejtselek el?

- Olyasmi, Dave, olyasmi. Milyen másik virágot szeretnél még?

- Sárga napraforgókat, nagyon szeretem őket.

- Oké, megcsinálom – mosolyogtam és először a mutatóujjamat használtam a sárgával, aztán a gyűrűsujjam jött a zölddel – Bocs, de nincs több barna rajtam, hogy megfessem a közepét a virágnak, úgyhogy az is zöld lesz.

- Semmi probléma, édes. Tetszik. És élvezem az érintésedet is.

- Ahogy én is a tiedet – biccentettem, mivel mindkét keze a derekamat ölelte.

- Pitypangokat is kaphatok?

- Persze. Mindent, amit csak kívánsz. De akkor azt hiszem, a szelet is meg kell festenem, mely lefújja a kis ejtőernyőcskéket a virágról – olyan boldognak és békésnek éreztem magam, ahogy a mellkasát figyeltem, és néztem, ahogy az ujjaim mozogtak érzékeny barna bőrén.

- Hogy festesz szelet? Egy elfújt felhő, vagy valami más?

- Csak két vagy három kacskaringós kék hullám… Nem nagy ügy – feleltem és tettem, amit az előbb említettem – Látod?

Kicsit megemelte a fejét, hogy láthassa. – Aranyos, és egyre jobb és jobb lesz.

- "As it get's wetter and wetter..." – énekeltem neki halkan és esőcseppeket is festettem. – Mit gondolsz, mit kéne feketével festenem? – kérdeztem tőle felmutatva kisujjamat, ami elég fekete volt a festéktől.

- Kicsi ember? Fekete párduc?

- Hmm… jó ötlet! Egy fekete párducot, mint te – mosolyogtam rá és a köldöke fölé festettem a kis állatot. – A kis párduc sétálni ment David uraság királyságában, hogy meglátogassa a barátait. Először nem akart kijönni a hűvös és árnyékos dzsungelből, de túlságosan szerette a barátait, ezért összeszedte magát. Kilépett és először a napot látta meg az égen. Túl meleg volt itt egy feketepárducnak, de nem adta fel, folytatta utazását. Sikerült elérnie a napraforgóhoz, az egyik legrégebbi barátjához. Nagyon boldogok voltak, s beszéltek pár dologról, mielőtt a bátor állat otthagyta. Búcsút mondtak egymásnak, s a kis állat tovább indult. Nem messze onnan átugrott egy kis forráson – gyorsan a napraforgó és a piros virág közé festettem – De szomjas volt, ezért ivott a vízből. A piros tulipán már várt rá és próbált némi árnyékot adni neki. Hálás volt és megköszönte a kedves tulipánnak. Egy kis idő után őt is ott kellett hagynia. Felnézett az égre, mikor a szél finom fuvallattal örvendeztette meg. Egy nagy sötét felhőt látott. Az esőcseppek lehulltak rá, s lehűtötték. Sokkal jobban érezte magát. Tudta, hogy egy barát még maradt. Felnézett az égre, hogy megkeresse. Elhagyta a barna mezőket, de ő nem volt ott. Most már szomorú volt. Azt hitte, hogy el fog jönni. Megígérte. De nem volt ott. Leült egy nagy sziklára és Dave uralkodó csodás országát figyelte. De nem talált benne semmi szépséget a hiányzó darab nélkül, akit még mindig várt. Egyedül érezte magát. De aztán egy finom és ismerős hang ütötte meg érzékeny füleit, és egy furcsa teremtmény jelent meg az égen – megsimogattam bal vállán a tetoválását – Egy fekete madár, mely főnixnek tűnt. A legsötétebb csillaga. Boldog mosollyal az arcán állt fel, és odahívta magához őt. A madár is örült, hogy újra láthatja! Sokat játszottak egymással s nevetgéltek. Aztán… a feketepárduc megcsókolta a fekete madarat a naplementénél, és hirtelen már nem állatok voltak. Egy lány és egy fiú állt ott a nap piros és sárga fényében. Szenvedélyes szerelem égett szívükben.

Hirtelen hallgattam el. A történet utolsó részénél már Dave mellett feküdtem. Bal vállán nyugtattam fejem, és lassan cirógattam a madár-tetoválást az ujjaimmal.

David élvezte a kis történetet, amit meséltem neki. – Egy fiú ás egy lány, egy párduc és egy főnix. Te és én, baby, igaz? – és odahajolt hozzám apró, forró csókokat adva arcomra.

Csak félénken bólintottam és élveztem a csókjait szerte az arcomon. A koszos kezem még mindig a tetoválásán volt. Éreztem a szívverését. Örökre mellette akartam lenni ebben a szobában, ebben a pillanatban.

Tekintete megkereste az enyémet, és mikor megtalálta belemélyedtünk a szemkontaktusba – Jó veled lenni – mondta egyszerűen.

- Jobb, ha most mész és lefestesz – mondtam újra visszanyelve könnyeimet. Úgy tűnik, nem bírom olyan könnyen ezeket az érzelemteli pillanatokat. Elfordítottam az arcomat és megcsókoltam kedvenc tetoválásomat.

- Igen, van itt egy elvégzendő munka – mondta és felemelkedett az ágyról, s teljesen meztelenül az asztalhoz sétált, de micsoda kecsességgel a mozdulataiban! Egy igazi párduc!

Figyeltem őt, ahogy a hasamon feküdtem. Lábaim játékosan mozogtak a levegőben, de a gondolataim máshol voltak. A kis mesémen gondolkodtam és az elfojtott könnyeken, melyeket nem tudtam elfelejteni. Azt mondta, a póz tökéletes volt. Nem vulgáris, hanem sejtető. Tökéletes.

Sosem gondoltam volna, hogy figyelni fogom, ahogy valaki meztelenül fest meg engem. Ez egy teljesen új tapasztalat volt. Nézni őt, miközben festett. Erősen koncentrált, vázlatot készített.

Úgy éreztem, a Titanic című filmben vagyok, mikor Dicaprio Kate Winsletet rajzolta. Egy kis piros szín játszott az arcán, ahogy rajzolt engem. Nem akartam megkérdezni, hogy miért. Úgy gondoltam azért, mert az erogén zónáimat rajzolta. De mindenképp tetszett. De ezen a szituáción is gondolkodtam. Kettőnkről. Teljesnek éreztem vele magamat. Nem akartam belegondolni, hogy mi lesz velem, ha elhagyja a hazámat. Csak a pillanatért akartam élni. Figyeltem őt. A koncentrálást az arcán, a ráncot a szemöldökei között, a mozdulatait.

A mozdulatai… a mennyország van a mozdulataiban, a teste tiszta precizitással mozgott. Már tudtam, korábban tapasztaltam. Megtaláltam a mennyországot, az ajtónak ezen az oldalán.

- Meg fogok halni abban a pillanatban, amikor a repülőd felszáll holnap este – mondtam hirtelen.

Abbahagyta a festést, mikor meghallotta a mondatomat. Nem nézett a szemeimbe. A vásznat nézte maga előtt.

- Tudod… nagyon jól éreztem magam veled ezekben a napokban. Ne hidd, hogy könnyű lesz búcsúznom. Tudod, intenzíven élem meg az érzelmeket. És értékes dolgokat adtál nekem, melyek különleges bánásmódot igényelnek – mosolygott szomorúan – De nagyon jól tudod, hogy mennem kell, bár nem akarok.

- Ezt jó tudni. Ez a kis valami, én, számítok valamit neked. Nem nyavalyogtam rajta, csak megállapítottam egy tényt. Nem hiszem, hogy túl fogom élni. Félek, hogy nem leszek képes nélküled folytatni. Ne félj, nem fogok utánad osonni, vagy zaklatni, ez csak az ahogy érzek. Tudod, mély benyomást tettél rám. Sokkal fontosabbá váltál számomra, mint azt valaha is gondoltam, hogy lehetsz. Ennyi az egész.

- Látod, ezért nem akarom a rajongókat és más lányokat közel engedni magamhoz a turnék alkalmával. Tudom, hogy ez történhet. Ez a dolog, ami közted és köztem. Csak fájdalmat és szenvedést hoz mindkettőnknek. Nem tudom, hogy pontosan mit kezdhetnék ezzel a szituációval. Nagyon kedvellek. Annyi mindent adtál nekem, de… tudod…

- Vedd úgy, hogy nem is hallottál semmit, egyáltalán nem akarom megzavarni az életed. Ez egy teher volt a mellkasomban, és a bevallásával megszabadultam ettől a „csomagtól”.

- Akkor jó. Nem akarok durvának tűnni, de mostantól okosabbnak kell lennem. Jobb lenne egyedül maradnom turnézás közben, senkit sem közel engedve magamhoz. Csak fájdalom és szenvedés, mint mindig… - hajtotta le a fejét. Nem mondtam semmit, nem voltak szavak rá. Teljesen igaza volt. És én felnőtt vagyok, képes vagyok elfogadni. Csak ő, csak ő volt az egyetlen férfi, aki az egész világot jelentette nekem. Nem tudtam elfojtani a könnyeket a szememben, lassan kezdtek lefelé folyni az arcomon.

Csöndes, de szomorú könnyek voltak, és inkább a párnámat néztem. Nem akartam, hogy újra sírni lásson. De biztos vagyok benne, hogy észrevette. De csöndben maradt és tovább festett. Örültem neki, hogy nem jött ide hozzám, hogy vigasztaljon. Jól tette, hogy ott maradt. El voltunk választva, mint a két világ, amiben éltünk. A híres, hangos, gazdag, magasabb világ, ami ő volt; és a csöndes, egyszerű, szürke kicsi világ: én. Újra arra gondoltam, hogy ő az egyedüli jó dolog az életemben. Ő és a hangja, s ez egy kis szomorú mosolyt csalt az arcomra.

Több mint egy óra telt el s még mindig festett, a könnyeim felszáradtak, de szomorú és kétségbeesett voltam. Ritkán jó kombináció, sosem ad bölcs tanácsot. Végül nekem se adott jót. Mikor kiment a teraszra egy cigire, gyorsan felöltöztem és elrohantam. A képre vetett egyetlen pillantás, vagy búcsúzás nélkül rohantam el. A könnyek újra folytak, nem láttam tőlük, csak őrült mód futottam, míg észrevettem, hogy a saját ajtóm előtt álltam.

Sikerült bejutnom a lakásomba, de nem emlékszem, hogyan. Bementem a hálómba és leülve az ágyamra keservesen sírtam. Egy James Blunt szám ismétlődött újra és újra a fejemben. Olyan igaznak éreztem a dalszöveget most… Betettem a cd-lejátszóba és sírtam a szám alatt, ahogy embriópózban feküdtem az ágyon. Ugyanúgy, mint a mamám hasában, aki már oly rég halott volt. Annyira egyedül voltam a világban! Az érzelmeim összekuszálódtak.

"You touched my heart you touched my soul.
You changed my life and all my goals.
And love is blind and that I knew when,
My heart was blinded by you.
I've kissed your lips and held your head.
Shared your dreams and shared your bed.
I know you well, I know your smell.
I've been addicted to you.

Goodbye my lover.
Goodbye my friend.
You have been the one.
You have been the one for me..."

Aztán elaludtam, miközben a cd-lejátszó ismételte ezt a gyönyörű, de szomorú számot. Csak másnap reggel ébredtem fel.

A szemeim vörösek voltak és fájtak, alig tudtam kinyitni őket. Belenéztem a tükörbe és megijedtem, ahogy megláttam a tükörképemet, de kit érdekelt? Abszolút semmit sem akartam. Semmi ételt, semmi italt, semmi levegőt, semmit. Néha azt kívánom, bárcsak halott lennék. Biztos voltam benne, hogy tegnap meghaltam abban a szent pillanatban, mikor leléptem, és amit most csinálok, az nem élet, csak csupasz létezés. És ezt sem akarom. Soha életemben nem voltam még ennyire kétségbeesett és depressziós. Eszembe jutott Dave, mit csinálhat most? Úgy gondoltam a hotelt felhívom, hogy legalább elköszönjek tőle, de nem találtam sehol a telefonomat. Merre lehetett? Biztosan a hátitáskámban maradt, gondoltam. De a hátizsákom sem volt itt. Biztosan a szobájában hagytam. El kell mennem visszaszerezni. Felöltöztem, megmostam az arcomat, és épp hogy csak kiléptem az ajtómon, mikor egy Mercedes Vito furgon állt meg előttem, majdnem elütött. Nem bántam volna. Egy karcsú fekete figura lépett ki a kocsiból.

Megálltam. Még mindig nagyon közel álltam az autóhoz. Vissza akartam fordulni és eltűnni. Biztosan azért talált meg, mert a személyim is benne volt a táskámban. Nem akartam beszélni vele, látni őt, hallani a hangját, látni a szemrehányást, vagy valami negatívat a szemeiben. De nem tudtam megmozdulni, beszélni, felemelni a fejemet. Egy kicsi katicát néztem a kocsi kereke mellett. Majdnem elütötte a kicsi lényt, de most egészségesen mászott arrébb.

Éreztem a kezét a vállamon – Gondolod, hogy nem szembe nézni a problémákkal jó útja a konfliktusok kezelésére az életedben? Bizton állíthatom, hogy nem az. Próbáltam és elbuktam vele. Nézz szembe velem, nézz szembe a problémáiddal!

- Te nem egy probléma vagy. Te a szerelmem vagy – emeltem fel a fejemet és a szemeibe néztem – Valójában újonnan megtalált és hirtelen elvesztett szerelmem.

Megpróbálta megsimogatni az arcomat, de kitértem az ujjai útjából.

- Csak add vissza a táskámat és menj el, Dave. Sokkal bölcsebb lenne – kérdtem őt csendesen – Mindenképp el kell menned ma.

- Nem hagyhatlak így itt. Hívj bolondnak, de fontos vagy számomra. Valójában sokat jelentesz nekem. Most azt fogod mondani, hogy nem hiszed el, de nézz a szemeimbe, és látni fogod!

Megtettem, amit mondott és egy szomorú arcot láttam, egy gyengédet, egy aggódót, egy szeretőt. A szívem fájt, a lelkem lángolt, ahogy én, ahogy… mintha csak elutasítottam volna az irántam érzett érzelmeit megfordultam és berohantam a házba.

Tudom, hogy ő olyan valaki, aki sosem lehet az enyém. Sosem lesz az enyém, „I know, I know…” A kedvenc Placebo számom ötlött a fejembe egy percre, de utána folytattam a mászkálást a nappalimban.

Sírtam. Valahogy hideg voltam belülről. "I'm so, I'm so, I'm so hollow..." De tudtam, hogy igazam van. Nincs jövője kettőnknek. Annyira különbözünk egymástól. Nem lenne bölcs dolog erőltetni ezt a „kapcsolatot”. És valójában milyen „kapcsolatot” is? Beszélhetünk róla egyáltalán? Én csak egy szerető vagyok az országok közötti útján. Nem lehetek olyan különleges. Én csak egy szürke kisegér vagyok a kis életével. Nincsenek nagy vágyaim. Én csak meg akarom tartani ezeket az emlékeket és egy csöndes életet élni a továbbiakban. Tudtam, hogy csak egy vagy két éjszaka lesz. Ezért értelmetlen lenne komplikálni az életünket reménytelen dolgokkal. Én itt maradok, és a turné után ő visszamegy Jenniferhez, és mindenki a megfelelő helyen lesz. Ennyire egyszerű, ennyire triviális.

- Bent vagy? Nyisd ki, láttalak bejönni! Jól vagy? Halálra aggódom magam. Jól vagy? Ugye nem fogsz semmi butaságot csinálni? Engedj be, kérlek, engedj be!

Az ajtó előtt álltam, és hallgattam aggódó szavait, aztán egy kicsit kinyitottam az ajtót és ránéztem.

- Miért, Dave? Miért csinálod ezt velem? Miért nem tudsz csak egyszerűen elmenni? Ez a dolgod. Nem állhatsz meg egy helyen, a turnéval kell menned, és engem hagyni itt élni.

- Igen, ez és nem összetört szíveket magam után hagyni a turnén. Nézd, egyenes leszek. Nem mondhatom, hogy beléd szerettem. De elbűvöltél és szeretek veled lenni, nem érzem magam olyan átkozottul magányosnak, ha veled vagyok. És te és az érzéseid, annyira megható, hogy ennyire tudsz szeretni egy idegent.

- Idegent?

- Nos, nem mondhatod, hogy nem vagyok az, ez az első alkalom, hogy találkoztunk.

- Technikailag igen, de a szívemben már, oh, olyan régóta élsz.

- Igen, említetted, emlékszem.

Erősen szorítottam a kilincset. A szemeim még mindig hidegek voltak. Egy kibaszott Jégkirálynőnek éreztem magam!

- És mit akarsz tőlem, Dave? Mondd meg.

- Nos, akkor semmit. Vigyázz magadra – mondta – Viszlát – mondta és elfordult, hogy elmenjen.

 „I'm not going down on my knees
Begging you to adore me
Can't you see it's misery
And torture for me
When I'm misunderstood
Try as hard as you can
I've tried as hard as I could
To make you see
How important it is for me

Here is a plea
From my heart to you
Nobody knows me
As well as you do
You know how hard it is for me
To shake the disease
That takes hold of my tongue
In situations like these

Understand me

Some people have to be
Permanently together
Lovers devoted
To each other forever
Now I've got things to do
And I've said before
That I know you have too
When I'm not there
In spirit I'll be there”

- Viszlát… Dave… - mondtam és néztem, ahogy visszasétált a kocsihoz és beült. Még egyszer visszanézett rám, és elment. Annyi fájdalmat éreztem, de ez így volt helyes. Így kell helyesnek lennie. Hosszú percekig csak álltam ott nézve a helyet, ahol eltűnt. Eltűnt az életemből. Egy idő után be akartam csukni az ajtót, de a szemeim felfedezték a táskámat és egy nagyobb csomagot a teraszon. Tudtam, hogy a festmény az egy barna papírba csomagolva. Felemeltem őket és bevittem a házba. A táskám a padlón landolt.

Bementem a nappaliba és kicsomagoltam a festményt. Én voltam. Semmi kétség. Olyan gyönyörűen festett le! Az ő stílusában. Színes volt, de valahogy szomorúan. Mint ahogy az arcom a képen. Csak bámultam a munkáját és buta könnyek futottak végig sápadt arcomon. Ez a két és fél nap volt életem legszebb és legfájdalmasabb két napja! Annyi mindent adott és vett el. Magával vitte a szívemet, mindennek ellenére. Ma el fog repülni a bandával, és én megpróbálom összerakni összetört lelkem és szívem darabjait, melyek még megmaradtak nekem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés