7. Fejezet

- Szóval? Szeretnéd, ha most szeretkeznék veled?

- Oh Istenem, persze. Persze csak ha jobban érzed magad.

- Majd meglátjuk, miközben kényeztetlek, oké?

- Hmm… ez ígéretesen hangzik – mosolygott.

- Gondoltam – haraptam meg a nyakát.

- Oh… annyira hiányzott az érintésed – sóhajtotta – Nem tudtalak teljesen kiverni a fejemből az utóbbi hónapokban. Folytasd, csak csináld, csináld!

Elmosolyodtam, és folytattam. Minden egyes kis harapással egyre hangosabban nyögött.

Szerettem nézni, ahogy élvezi, amiket csinálok vele. Elveszett az élvezetekben, amiket adtam neki. Lehunyta a szemeit és lassan hátrahanyatlott az ágyra magával húzva engem is. Olyan volt számomra ő, mint egy terápia. Egy kicsit jobban éreztem magam az illatától. Elképesztő! Nagyon lassan kigomboltam fekete ingét, miközben a fogaim finom bőrét kínozták.

Még inkább hátrahajolt egy élő ívet formázva hátával, hogy több harapási felületet biztosítson nekem. Kétségtelenül élvezte. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy kellene-e mélyebben harapnom, de kérte. Éreztem a húsát a fogaim között. Még erősebben akarta. De én nem akartam, mégis megtettem. A vére pirosan szivárgott a bőre alól, mint a bor.

- Nyald le, ha akarod, ne légy szégyenlős!

És én megízleltem a vérét lenyalva a nyelvemmel. Meglepetésemre ízlett.

- Ízletes vagy, drágám… Azt hiszem, a jövőben vámpír leszek, ha veled leszek… - mosolyogtam és egy gyors csókot nyomtam érzéki szájára.

- Ízletes? Vigyáznom kell, hogy mit kérek tőled! Gyere ide, közelebb, én is akarok egy kis élvezetet adni neked, hosszú hónapokig nem volt ilyenben részed, drága. Gyere és egy másodperc alatt élvezni fogsz – nyalta meg a számat.

- Lássuk, mid van… - mosolyogtam és hagytam, hadd tegyen azt velem, amit csak akar.

A karjaiba vett és mohón csókolni kezdett mindenfelé a testemen, miközben elkezdett levetkőztetni.

Nyugodtan feküdtem a hátamon, és halkan sóhajtozni kezdtem. Nagyon jó érzés volt. A szája és a csókjai gyengédek voltak. Egy másik érzést kezdtem észlelni a gyomromban, és ez nem volt rossz. A tudat, hogy abban a pillanatban hárman voltunk jelen megmosolyogtatott. Simogattam a haját, miközben a mellkasomat csókolgatta az ingem kigombolása közben. Vérének íze még mindig a számban volt.

Elcsodálkoztam, hogy most milyen gyengéd is tud lenni. Még nem tapasztaltam meg ezt az oldalát. Lassan elért a hasamhoz és lejjebb és lejjebb ment, s nyelvével belém hatolt, én meg éreztem, hogy oh, milyen régen elfeledett érzés is volt ez! Az orgazmus szélén álltam.

- Hogy tudsz… - nyögtem, ahogy a testem egy kicsit mozgott a nyelve ritmusát követve. Ujjaim erősebben szorították a haját. Totálisan elképesztő volt, amit művelt. – Oh… Istenem… Dave!

- Tudtam, hogy hiányoztam – mosolygott egy kicsit arrogánsan, de édesen is – Egyszerűen nem tudtad elfelejteni, hogy milyen jó érzés, nem igaz?

- Nem, neeeeem, én… nem tudtam… Dave, szerelmem, folytasd, ne beszélj túl sokat!

- Mmmmmm… Baby, gyere, gyere, várok rád…

Abbahagyta a beszédet, míg el nem értem a határt vad nyelvmozdulatainak köszönhetően. Nagyon hangosan kiáltottam a nevét. Régóta hiányoltam az ilyen érintéseket… mióta elment… Hiányzott! Igen, és olyan boldog voltam, hogy végre kényeztetett. Miután elértem az orgazmust, még egy kicsit mozgatta a nyelvét és felnézett rám. A látvány hihetetlen volt. Az arca újra a lábaim között! És a csillogó szemei… Édes Jézus!

Tudtam, hogy szeretem őt, rendben, de csak most jöttem rá mennyire is! Máris éreztem, hogy egy család vagyunk, és tudtam, hogy ő is hasonlóképp érzett. Ahogy aggódott értünk, a vágy, hogy gondoskodjon rólunk, a gyermekünkről… olyan megható volt. Nem igazán gondoltam volna, hogy ilyesmi történhet, mikor felhívtam, de most, most… Gyengéden rám nehezedett és nagyon lassan belém hatolt, s finoman kezdett mozogni, ahogy az utánam érzett lángoló vágytól felnyögött.

Magamhoz húztam az arcát, és gyengéd csókokat adtam szájára. Kezeim finoman simogatták meztelen bőrét. Olyan gyönyörű volt… Ez a harmónia… Beszívtam imádott testének illatát, lehunyt szemmel játszottam a nyelvével, és élveztem gyengéd figyelmét. Újra elvarázsolt.

Hihetetlenül gyengéd volt, azt hiszem, nem akarta zavarni a gyermekét, ha éppen aludna. És a mozdulatai végig ilyenek maradtak, ahogy újra elértük a határt… ezúttal együtt. Aztán átölelt és belekezdett egy vallomásba, amitől megállt a szívem.

- Szeretlek – mondta egyszerűen, de köteteket lehetett volna megtölteni tekintetének intenzitásával.

Csak ránéztem, és nem tudtam megszólalni. Szorosan átöleltem és beletemettem az arcomat a nyakába. Könnyeim újra legördültek… a boldogságtól. Hosszú percekig öleltem és azt kívántam, bárcsak megállna az idő.

Befészkeltem magamat a karjaiba és a vállára hajtottam a fejemet. Mielőtt tudatosodhatott volna, már aludtam is. Nem tudtam, de Dave nem tudott aludni. Engem nézett és hosszú percekig cirógatott. Inkább szomorkás, de még mindig boldog mosoly játszott az arcán.

Annak ellenére, hogy korán volt, nagyszerű érzés volt a karjai közt ébredni. Egy darabig néztem, ahogy alszik, aztán felvettem a köntösömet és kimentem a szobából egy pohár vízért. Kicsit égett a gyomrom, de elég jól éreztem magam – hosszú idő után.

Kifelé néztem az ablakon az utcát nézve. A nap lassan kelt fel és gyönyörű fényjátékot játszott az égen és a felhőkön. Mindig itt éltem. Ez az anyám háza volt. Az elköltözés nagy lépés volt számomra, noha nem mondtam Dave-nek.

- Hé. Nem tudsz aludni, édes? – éreztem két meleg kezet a vállaimon és egy csókot a nyakamon. Aztán egy szoros ölelést a derekam körül és még több csókot a nyakamon. Roppant gyönyörűség volt, hogy az a férfi tette ezeket velem, akit szerettem.

- Nem, nem tudok. A közelgő eseményeken gondolkodtam, a babán, a szülésen meg ilyeneken. Eléggé félek.

- Ne tedd, én melletted állok, segítek neked. Veled vagyok.

- Még mindig olyan sok mindentől félek. Mint például örökre elhagyni az otthonomat.

- Adok neked egy újat, nem olyan magányosat, mint ez itt.

- Dave! És annyira félek a… Nos, te házas vagy és…

- Természetes, hogy félsz az egész helyzettől, de ne tedd. Mondtam már neked, hogy mindent elrendezek, ezt is beleértve – mondta a házasságára gondolva – Minden rendben lesz. Jen nem fog tenni semmit… legalábbis az elején.

- De…

- Nincs „de” vagy „ha”.

- De, Dave! – fordítottam hátra a fejemet, hogy találkozzon a tekintetünk – Nem akarok semmilyen problémát okozni neked a házasságodban, vagy ilyesmi.

- Nos, azt hiszem késő már ilyenekre gondolni – jegyezte meg és hátulról megsimogatta a hasamat.

- Dave.

- Hé baby, tudom, hogy ez a nevem! Nem kellene újra meg újra ismételgetned. Szembeszállunk mindennel, ami csak jöhet és együtt fogunk szembeszállni velük. Mondtam már, hogy már nem állunk olyan közel Jeniferrel. Tiszteletben tartjuk egymást, de attól tartok, hogy a tűz már elillant. Régóta elillant és úgy tűnik, nem igazán fog visszajönni. Próbáltam visszahozni. Ő is próbálta visszahozni. Nem tudom, a varázslat eltűnt a zsúfolt napjainkban. Leginkább az övében, ahogy már említettem, rengeteget dolgozik. Úgy tűnik, mindig dolgozik.

- Sajnálom – mondtam csöndesen és megsimogattam hasamon pihenő kezét. Még mindig azon gondolkodtam, hogy talán a baba és én csak újabb váratlan részei vagyunk ennek a történetnek, és csak még inkább megkavarjuk… De nem beszéltem ezekről a gondolataimról – Nem akarok fájdalmat okozni. Bízom benned és elfogadom amit tervezel, bármi is legyen az. Boldog leszek ott… biztosan.

- Remélem, drága, eléggé hozzám nőttél. Szerintem jobb, ha összepakolod a cuccaidat, aztán nem tudom, mit fogsz csinálni?

- Kerítek valakit, aki vigyáz a házra, aztán nem tudom, semmit, csak veled leszek és élvezem a társaságodat. Először csak a legfontosabb dolgaimat pakolom össze. A barátom biztosan vigyázni fog a házra – mosolyogtam egy kicsit szomorkásan – Tudod, az elválás sosem volt könnyű számomra – szorosabban éreztem a karjait körülöttem.

- Igen, mondtad – suttogta a fülembe – De hamar hozzá fogsz szoksz New Yorkhoz. Csodás és érdekes város. Csomó mindent tudsz ott csinálni. És persze segíteni fogok neked.

Elmosolyodtam, ahogy újra az utcára néztem, aztán egy perc múlva megszólaltam:

- Kérsz valamit reggelire?

- Igen, kérek. Baby, én mindig éhes vagyok.

- Tápláld a szörnyet, mi? Mit szeretnél, édes?

- Csak valami egyszerűt de laktatót.

- Tojásrántottát? Én szeretem, és talán most én is tudok enni – fordultam meg a karjai között és egy kicsi mosolyt ajándékoztam neki.

- Tökéletes.

- Addig lezuhanyozhatsz, ha akarsz.

- Köszi, édes. Az jó lenne.

- Akkor szolgáld ki magad. Mindent megtalálsz a fürdőben – adtam neki egy gyors csókot.

És igazam volt, most már egy egész szupermarketet fel tudtam volna kajálni. Gyógyhatással volt rám. Éhes vadállatokként ettünk, s ő annyi kávét ivott meg, amennyit csak tudott. Én nem akartam zavarni szeretett gyermekünket, úgyhogy csak narancslevet ittam.

- Istenem, ez volt a legjobb rántotta, amit valaha ettem – mondta teli hassal.

- Ne mondd már, Dave!

- De az volt, az volt…

Rámosolyogtam és felálltam, hogy elmossam és elpakoljam a tányérokat.

- Terveztél valamit mára? Úgy értem, amíg pakolok.

- Igen, segíteni neked.

- Tényleg nem szükséges!

- Oké, bevallom, veled akarok lenni.

- Hm. Tudod, ezt jó hallani – válaszoltam mosogatás közben.

Csak mellém állt és mutatóujjával megsimogatta meztelen felkaromat.

- És el akarlak vinni orvoshoz.

- Dave…

- Semmi ellenkezés! Ebben a kérdésben szigorú vagyok.

- Jól van – sóhajtottam.

- Jó kislány.

- Dave, mikor?

- Délre vár minket, úgyhogy azt hiszem, sietnünk kéne!

Hívott egy taxit, majd miután a budapesti dugókon átvergődtünk, az autó megállt a Kaáli Intézet előtt, mely a legnívósabb nőgyógyászati privát kórház volt Magyarországon.

- Ez tényleg szükséges? – kérdeztem, miközben felnéztem az épületre.

- Igen. A legjobbat akarom mindkettőtöknek. Menjünk be – fogta meg a kezemet és bevezetett a kórházba.

Meg sem lepődtem, mikor maga Kaáli professzor üdvözölt minket, mikor beléptünk a hallba.

- Már vártam önöket, Mr. Gahan – mondta – Kérem, lépjenek be.

- Köszönjük professzor.

- Megcsináljuk az összes szükséges tesztet és a vizsgálatot most rögtön, aztán kivizsgáljuk. Az eredményeket két órán belül kézhez kapják.

- Nagyon kedves, doktor úr.

- Nos, ez semmiség. És persze bizalmasan kezeljük a dolgot.

- Még egyszer köszönjük professzor. Már nagyon várjuk a közös gyermekünket és aggódunk az említett tünetek miatt. Nem szeretnénk, ha valami probléma merülne fel.

- Persze. Ez természetes. Akkor, kérem jöjjenek utánam – kért minket és a kivizsgálóba vezetett. Mielőtt beléptünk volna, Dave-hez fordult egy kis mosollyal az arcán – Ne aggódjon Mr. Gahan, a hölgy a legjobb kezekben lesz.

- Tudom, doktor úr.

Aztán beléptünk a szobába.

Odabent alaposan megvizsgált, míg Dave elég aggódó arccal figyelt engem. Megrendített, hogy mennyire aggódott, és elképesztő volt, hogy tényleg szeret. Nem tudom hogyan, de szeret ENGEM. És akármit is mondott az egyenlőségről, átkozottul hálásnak éreztem magam. Miután megmérték a vérnyomásom és vért is vettek, egy másik orvos is belépett, és megkért, hogy kövessük a szomszédos szobába. Megtettük, aztán arra kért, hogy feküdjek le lemeztelenített hassal az ágyra. AZTÁN…

Ott volt, A MI KISBABÁNK!!!! Az alakja tisztán kivehető volt az UH képernyőjén. Alig volt több egy csomószövetnél, mely azt mondták, körülbelül 8cm hosszú volt, és láthattuk a szívét, meg a hátának vonalát. – Natalie, Mr. Gahan, látják ezt a kis szervet pulzálni? Az a baba szíve.

És mi leendő szülők elolvadtunk. Aztán éreztem, hogy a kezei az arcomat simogatták és azt suttogta:

- Köszönöm, szerelmem, köszönöm ezt a csodálatos ajándékot, amit tőled kapok. Mindkettőtöket szeretlek.

- Én köszönöm neked, Dave! Tudod, hogy mennyire fontos nekem ez a kis élet, és persze te is – suttogtam vissza az öröm könnyeivel a szememben.

- Igen, tudom – mondta és gyengéden megcsókolt.

Aztán pár percig a kijelzőt figyeltük, míg a doktor kinyomtatta az első fotót a kicsinkről. Mosolyogtam, ahogy a könnyeim végigfolytak az arcomon. Leírhatatlanul hálás és boldog voltam! Csak simogattam a fotót miután felöltözhettem és felültem. Dave-re néztem, és némán formáztam ajkaimmal: - Én is szeretlek mindkettőtöket!

A következő két óra teljes várakozásban telt. Vártuk az eredményeket. Végül Kaáli professzor lejött a hallba egy köteg papírral a kezében.

Dave felugrott és láttam az izgatottságot rajta. Lassan követtem a példáját és Kaáli professzorhoz fordultam.

- Mik az eredmények? – kérdezte Dave.

- Semmi ok az aggodalomra, semmi ok az aggodalomra. A legtöbb dolog normális, kivéve a progeszteron hormon szintje, ami magasabb. Ez a hormon felelős azért, hogy az embrió a méhben maradjon, és biztosítsa a tökéletes környezetet a növekedéséhez, de akkut hányingert is okozhat az érzékeny pácienseknél, vagy a leendő anyukáknál. A 4. hónap után a szintje drasztikusan csökkenni fog, a hányinger pedig azonnal meg fog szűnni.

- Hála istennek! – mondta.

- Ezek jó hírek – mosolyogtam halványan – Úgy tűnik, hogy én is egy vagyok az érzékeny páciensek közül. Látod Dave, mondtam, hogy nincs itt probléma.

- Megkönnyebbültem – válaszolta.

- Rendben, drága – öleltem magamhoz – Most már befejezhetjük a költözésem körüli dolgokat.

Bólintott, de azt hiszem, még mindig valamin gondolkodott, ahogy fogta a képet.

- És köszönöm, Dr. Kaáli az idejét, a képet és a fáradozásait.

- Semmiség. Ez a munkám Natalie.

- Akkor is, még egyszer ezer köszönet – kezet ráztak és elbúcsúztunk.

Pár perc múlva egy taxi hátsó ülésén ültünk. Még mindig fogta a képet, de kifelé nézett az ablakon.

- Mire gondolsz? – kérdeztem csöndesen.

- Mi? – nézett fel zavartan.

- Mire gondolsz? – ismételtem meg a kérdésem – Megosztanád velem?

- Mit mondasz? – kérdezte teljesen máshol járva.

- Semmi, drága, bocs, hogy megzavartalak – simogattam meg a képet tartó kezét, és most én néztem ki a taxi ablakán.

- Baby, hazaviszlek, aztán pár órára egyedül kell hagynom téged, oké?

- Rendben. Van elég dolgom.

- Rendben, körülbelül 3 óra múlva jövök vissza, mielőtt be kell jelentkeznünk a repülőtéren.

Bólintottam és egy kis mosoly kíséretében megsimogattam a felkarját. Tudtam, hogy ez egyikünk számára sem volt könnyű szituáció, de reméltem, hogy fogjuk tudni kezelni.

Miután hazaértünk, egyedül hagyott, én meg elkezdtem összepakolni a dolgaimat.

Hamar rájöttem, hogy nem pakolhatom bele az egész lakásomat két bőröndbe. Ki kellett szortíroznom a cuccaimat. Lehetetlennek tűnt. De tudtam, oh milyen jól, hogy semmi sem lehetetlen.

Mikor újra pakolni kezdtem, megint ezen a szituáción gondolkodtam. Tudtam, hogy a kisbabánkról készült kép még mindig Dave-nél volt. Mikor kész lettem, ittam egy pohár narancslevet és körbenéztem a lakásban. Még mindig furcsa volt, hogy külföldre kellett költöznöm, New Yorkba, ami nem volt épp a kedvenc városom, de kíváncsiságot éreztem. A nappaliban álltam és Dave rólam készített festményét néztem a falon, miközben gyengéden simogattam a hasamat. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök, hogy ilyen kapcsolatban fogok állni a kedvenc hősömmel. Visszamentem a hálómba és befejeztem a pakolást. Utána lefeküdtem az ágyra, mert kicsit fáradtnak éreztem magam. Hamarosan elaludtam.

Mikor felébredtem, ő már mellettem aludt. Az UH fotó még mindig a kezében. Tudtam, hogy apának lenni nagyon fontos számára, mégsem hittem volna, hogy ez velünk is megtörténhet.

Pár percig csak néztem, ahogy alszik. Úgy éreztem, hogy ez valahogy nem helyes. Ki vagyok én, hogy belefolyjak az életébe? Tudom, hogy fogok pár problémát okozni neki, noha azt mondja, hogy ő is boldog. Van jogom hozzá, hogy megzavarjam az életét? Néha utáltam magam és az aggályoskodásaimat.

Megfogtam jobb kezét és nagyon lassan a hasamra tettem. Érezni akartam kezének melegét, és szerezni akartam egy extra érintést a gyermekünknek. Még mindig elképesztett… Azt hiszem, túlérzékeny típus vagyok… De ez vagyok én…

Elmerültem a fejemben kavargó gondolatokba, így nem vettem észre mikor nyitotta ki a szemeit. Most ő nézett engem vizsgálódó szemekkel.

- Nem kell aggódnod, Nat. Tudom, hogy azt teszed. De nem kell. Az utóbbi pár órát a közös életünk megszervezésével töltöttem.

- … és a kisbabán gondolkodtál… - egészítettem ki.

- Igen. Furcsa de jó érzés újra apává válni. Ezen gondolkodtam, és rájöttem, hogy hiányzott ez az érzés. Úgyhogy tényleg nem kell aggódnod.

- Oké, oké, csak kérlek felejtsd el ezt a témát. Kérlek, mondd el a menetrendünket – mondtam és befészkeltem magam a karjai közé.

- Nos, nem lesz éppenséggel könnyű. Úgy értem sosem akartam, de újra hazudnom kellett. Felhívtam Jent és megmondtam neki, hogy pár napig még nem leszek otthon. Utálom magam, de szeretlek. És meg akarom kímélni őt a felesleges fájdalomtól. Bár nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán érdekelné-e. Sokkal egyenesebb lenne, ha az első naptól kezdve veled élnék. Ez az, amit akarok. Ki akarok szabadulni a langyos házasságomból, de nem merek. Nos, nem vitatkozunk sokat, inkább csak nem igazán érdekel minket többé. Külön életet élünk ugyanabban a lakásban. Ha már New Yorkban leszünk, felhívom hogy tájékoztassam rólunk, és a kibírhatatlan állapotokról a házasságunkban. Vagy szeretni, vagy utálni fog, de én meg azt utálom, hogy egyáltalán nem törődik velem.

Csak feküdtem ott csöndesen. Sosem hittem volna, hogy ilyen problémái vannak a házasságában.

- Jól tudom, milyen az, ha valaki nem törődik a másikkal. Sajnálom, hogy a házasságod… tudod hogy értem – fejeztem be gyorsan, mert nem akartam megbántani.

- Fáj, igen. De nem tudok rajta segíteni, nem igaz? Próbáltam és elbuktam. Elbuktam, szokás szerint. Egyszerűen hosszútávon nem tudtam boldoggá tenni. Baby, olyan jó, hogy te ennyire szeretsz – mondta egy szomorú mosollyal. – Rengeteg szeretetre és türelemre lesz szükséged, ha együtt fogunk élni. Én egy baszott különc vagyok, aki mindent elcseszik.

- Nem érdekel. Bármi történjék is, én szeretlek. És nekem is szükségem lesz a szeretetre. Sosem kaptam eleget – mosolyogtam és gyengéden megcsókoltam.

- Olyan jó hallani, hogy te úgy fogadsz el, ahogy vagyok. Remélem, veled már nem fogom elcseszni. Készen állsz rá, hogy, nos úgymond velem élj? Velem, akinek lesznek sötét napjai, többek is mint a naposak, aki sokkal idősebb nálad, és aki nem lesz túl sokat otthon? Nem leszel magányos mellettem? Szeretni fogsz?

Kezeim közé fogtam az arcát, és komolyan ránéztem.

- Készen állok. Az első találkozásunk óta készen állok rá. Mindenkinek vannak sötét napjai, első kézből tudom. De nem leszek egyedül. A kisbabánkkal leszek, és veled leszek, bárhol is legyél. Mögötted fogok állni és megadom, amire vágysz. Támogatást, biztonságot és szerelmet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés