Mauka & Useless-girl:

The Children Of The Night

 (Az éjszaka gyermekei)

(töredékek – ujjgyakorlatok)

Started: 2007-12-27

Érezted, ahogy végigsimítasz a hátán, a forró, nedves felületet, a bársonyos bőr alatt a keményen ugráló izmokat, érezed az isteni illatát, vágyakozva hozzásimulsz.

Végignyalod a bonyolult mintázatot az elejétől a végéig, amíg értelmet nem látsz benne, mint egy megfejtett nehéz rébuszban. Aztán körbe is rajzolod az ujjaiddal, és képzeletben továbbrajzolod le egészen a derekáig. Cirógatod ott az érzékeny bőrét, aztán gyengéden megmasszírozod, hogy far, comb és gátizmai kiengedjenek és ellazuljanak.

Aztán megfordul és azzal az ördögi kis mosolyával megkér, hogy masszírozd őt végig elölről is. Megtennéd, ugye? Nem hagynád őt szükségben?

Aztán végigsimít a testeden, te meg megborzongsz és minden porcikád reszketni kezd, ahogy elsötétülő szemekkel ránézel. És közli veled, mert abba nem hagyná a simogatást egy milliszekundumra se, köröket írva le: - Your body is endless…

Te pedig levegő után kapsz, ahogy közelebb von magához és továbbra is azzal a pimasz kis mosolyával tartja fogva tekintetedet. Nem tudod elhinni, hogy veled történik ez az egész, ahogy egyre közelebbről és közelebbről látod csodás száját és hirtelen nőni látszó szemfogait, megbűvöl és fogva tart a tekintetével, mire rájössz mi történik már késő, elvesztél, oda halhatatlan lelked, az éjszaka fiának szeretőjévé lettél első csókja után mely felsebezte ajkad.

Belenyögsz a véresre sikeredett csókba és a nyaka köré fonod a karjaidat a teljes alárendeltség jeleként. Annyira természetesnek és helyénvalónak érzed azt ami ő, amit képvisel, hogy szó nélkül olvadsz bele éhes lényébe.

És ő is egyértelműnek, a sötét erők által megszenteltnek érzi a nászotokat, hogy szót sem szólva a baldachinos ágyra lök és rajtad terem.

Végigsimogatja a testedet, miközben mindketten lenyaljátok a véredet. Te is és ő is a saját szátokról. Zölden izzani látszó tekintetével téged figyel, a reakcióidat, és te megtámaszkodva kezeiden hátrafeszíted a nyakad, hogy hozzáférhessen, mert látod szemében az éhséget.

Elmosolyodik egy pillanatra, és fellihegve végigsimít nyakadon hosszú-hosszú ujjaival, és gyengéden oldalra fordítja a fejed. Egy pillanat múlva már érzed is leheletét a nyakad bőrén, majd a nyelvét, ahogy végignyalja lüktető eredet.

Varázsos kábulatot és gyönyört tapasztalsz, máshoz nem foghatót. Odaadod magad neki, érzed: uralkodik rajtad. Precízen, finoman, majdhogynem gyengéden veszi a véred, majd amikor eleget ivott hosszan kutatja tekintetével a tiedet, préda legyél-e avagy társa.

Gyengéden végigsimítasz az arcán. Nem félsz tőle, érzed, erre vártál egész életedben. És nem érdekel, hogy mi lesz veled ezen az őrült éjszakán, nem zavar ha elveszi az életed és nem zavar az sem, ha elenged. A lényeg, hogy vele lehetsz. Hüvelykujjad végigfuttatod véres alsóajkán, és hangtalanul kéred, hogy csókoljon meg.

Megteszi, hosszan, nagyon hosszan, elandalít, majd hirtelen felegyenesedve hüvelykujja körmével felhasítja mellkasán a bőrt a lángoló főnix alatt, és arcod odahúzza. És te pillanatnyi megfontolás nélkül nyalod és kortyolod vérét, mígnem azt nem súgja: - Elég lesz édes.

Most már érzed, ahogy végigperzseli minden eredet tüzes vére, mely olyan izzasztó, mint a színpadon látott mozdulatai. Szótlanul nézel fel rá térdeltedből és hagyod, hogy kezei közé vegye arcodat. Elmerül nagy szemeid változó tekintetében. Íriszeid úgy váltogatják színüket, mint a színes üvegvázák, ha rájuk esik a napfény.

Várja a metamorfózist, várja, hogy teljesen az övé lehess. Úgy érzed, mintha egy erős marok egyetlen mozdulattal rántaná ki a lelkedet testedből és eltűnne vele fekete karmos keze visszhangzó gonosz nevetéssel. A csókjára térsz magadhoz. - Jó, hogy itt vagy. Magányos voltam nagyon - súgja neked.

- Rád vártam egész életemben - világosodsz meg, de nem hallatszik meglepettség a hangodon. Olyan, mintha hazaértél volna. Mindent természetesnek és magától értetődőnek érzel megint. Olyan összeszokottsággal fekszel a karjaiban, mint ahogy a levegőt veszed.

Nézed a karjaiban fekve arcát, olyan gyönyörű, mint valami ősi, pogány király szobra egy szentségtelen kastély romjai alatt. Szemei két égő napként világítják meg az ősi igazságot: A szerelem erősebb a büszkeségnél. Nem sajnálod egy minutumig sem, hogy a dolgok így történtek, holott semmi sem volt előre meghatározva, megírva, önmagad elhatározásából tetted, amit tettél.

És ő mindezt tudja, kiolvassa arany színben felvillanó szemeidből, ahogy hátrahajtva fejedet sóhajtva hunyod le őket végigsimítva ujjbegyeiddel meztelen mellkasát, csak hogy érezd ujjaid alatt húsát, melyet a te véred melenget. Te magad fázni kezdesz, egész tested libabőrözni kezd, ahogy bőröd furcsán keményebbnek és tömörebbnek hat, ahogy hűl le a hűvös éjszakában, mely beszökik az ablakon elárasztva a szobát, meglibbentve a vaskos függönyöket az ágy oszlopain.

De ő gondodat fogja viselni, ebben biztos vagy. Azon tűnődsz, hogyan lehet egy ilyen gyönyörű fia az éjszakának magányos. Hiszen ahogy te is, biztosan mások is vállalkoztak volna. Vagy mégsem. Könnyű neked, gondolod, te idáig csak erre a férfiúra vártál, neki őrizted meg magad, soha mást erre méltónak nem éreztél. Hozzád hajol és lehúzza rólad az aranybrokát takarót: - Erre nem lesz többé szükséged. Meg kell szoknod létünket, hamarosan nem fogsz már fázni. Minden kezdet nehéz. Hallgatózz bele az éjszakába, mit hallasz Annabell?

Nem lepődsz meg rajta, hogy tudja a neved, bár egyszer sem említetted neki. Vékony ruháidon végigsimít a lágy szellő, melynek szinte hallod sustorgását. Egy pillanatra lassan ránézel a feletted támaszkodóra, aztán elfordítod újra ép nyakadat, hogy arcod az ablak felé fordulhasson, melyen besüt a telihold fénye. Érzed, ahogy lassan kiélesednek az érzékszerveid. Hallod, ahogy az egyik nyitott ablakon keresztül eljut hozzád az éjszaka hívó hangja. Hallod a denevérek röptét, a rovarok szárnyának zizzenését, a fák sóhajait, a farkasok csaholásait és vonításait a közeli hegyekben, a fenyők ágainak recsegését.... mindent.

- Hallom őket... - súgod lassan és halkan lehunyt szemmel. Nyugalmad megrendíthetetlennek tűnik, mintha csak egy kényelmes burokban lennél tudván, hogy semmi sem árthat már neked.

- Igen, ők a mi barátaink, az őrizőink. Mi mást hallasz még? - kérdezi és tekintetét beletemeti a tiédbe, parázsló szeme felmelegít valóban. Az érzés olyan, mintha kicsi tüzeket gyújtana végig rajtad, melyek szétterjednek és összefutnak, amíg immár halott véred fel nem tüzesedik hevétől. Nehezen tudnál elszakadni tekintetétől, mely fogva tart, szemeibe nézve válaszolsz:

- Hallom… szívdobogásokat hallok, gyengéket, kisállatokét és pulzálóan erőseket, emberekét. Éhes vagyok....

- Mennyire vagy éhes? Forr már a véred? Marcangol a kín, hogy csillapítsd? Őszintén válaszolj - kéri tekintetét az enyémbe fúrva.

- Nem... még nem - vallod be kínlódva.

- Akkor még nem ehetsz, még várnunk kell. Nagyon fontos, hogy a kellő pillanatban igyál, hogy valóban oltsa szomjadat.

- Ez... mindig így van? - feszülsz meg teste alatt, ahogy hátad ívbe akar hajolni, de kemény teste az ágyhoz szegez.

- Nem, csak az elsőnél ilyen fontos, hogy később élvezhesd a többit. Első alkalommal meg kell várni, míg a vér, amit kaptál tőlem, átformálja testedet olyan hasonlatos szervezetté, mint az enyém.

Újabb rosszullét tört rád, zsigereid szörnyű görcsben vonaglanak. Azt hiszed, ott halsz meg, ami immár nem lehetséges, lévén szíved már megszűnt dobogni. Dave erősen tart ott és a füledbe suttogja:

„Breathe for me

We can be together

If you breathe for me…”

Megpróbálsz engedelmeskedni neki, de egyre kevesebb és kevesebb levegőt kapsz, aztán hirtelen olyan nagy kortyokban kezded venni, hogy szinte rosszul vagy tőle, ahogy tested keményen feszül és csapódik újra és újra a téged sziklaszilárdan ágyhoz szegező Mesterednek, mintha csak egy sziklát akarnál arrébb gurítani. Lepattansz róla újra és újra, és érzed, hogy egyidejűleg újra és újra szinte elektromos kisüléseket érzel, ahogy tested az övéhez ér, s bizsereg a bőröd kettőtök össze-összeérő energiáitól.

Aztán minden elcsendesedik. Feküdsz, nem élsz, de létezel. Egyik keze felemelkedik. Aztán fölötted lebegő keze végigsimít feletted. Nem ér hozzád. Végighalad tested körvonalán és új érzékeid kimondhatatlan intenzitással törnek rád. Annyira kívánod annak a kéznek az érintését, hogy nekifeszíted nyugtalan testedet az Ő kezének. Magadhoz húzod. Kezed átkulcsolja a hátát, és ahogyan ő is átölel, lélegzetelállító élvezet tör rád.

Miután magáévá tett, melletted fekszik és arcod a kezeibe fogva a szemedbe néz, és egyre suttog: - Anabell, Anabell…

- David, Mesterem... most már érzem. Most már teljesen a tied vagyok - mondod sóhajnál is halkabb hangon, de tudod, hogy úgyis megérti. - Menjünk, éhezem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés