50.

Másnap úgy éreztem magam, mint akit agyon ütöttek és bármit tettem kába maradtam. Kávé, hűvös zuhany semmi sem segített. Tudtam sétálni kell mennem, a friss levegő rendbe hoz. Amellett hógolyózni akartam Dave-vel a parkban.

De annyira édesen aludt, hogy nem volt szívem felkelteni. Fárasztó napja volt tegnap. És este megint koncert. Már vártam a turné végét. Lefárasztott az örökös mozgásban levés is. Felvettem a kabátomat és telefonomat a zsebembe csúsztatva útnak indultam. Hirtelen már azt se tudtam, hogy milyen városban voltunk. Éreztem a csípős levegő jótékony hatását. Lassan tisztulni kezdett a fejem. Nem tudom miért, de szomorkásan a családomra gondoltam. Most már Dave és Martin volt az. Az egyedüli emberek, akik igazán törődtek velem. Én meg barom vagyok, hogy ilyen hülyeségekkel borzolom a kedélyeiket. Hirtelen olthatatlan késztetést éreztem, hogy megpróbáljam utoljára elsimítani a gubancot a nővérem, Kornélia és köztem. Elővettem a mobilom és dacolva a hideggel a fülemhez szorítottam. Reméltem, hogy felveszi és nem csapja le rögtön, ha meglátja a nevem a kijelzőn. Végre vonalat kaptam. De nem Kornélia szólt bele, hanem az anyám.

Döbbenetemet fokozta, ahogy nem túl kedvesen közölte velem értetlenségemet figyelembe se véve, hogy hiába hívom Kornéliát, maximum a temetésére tudok elmenni, ha akarok. Ez a tőrdöfés most igazán nem kellett volna. Éreztem, hogy megremeg a telefont tartó kezem és kiszárad a szám. Anyámtól nem vártam túl sokat, mindig is Kornélia volt a kedvence, de azért nem hiányzott, hogy még jó párszor belém rúgjon. De megtette. Megsemmisülten bontottam a vonalat. El kell mennem. Ott kell lennem a temetésen. Az agyam hasonlatos lett egy üres laphoz. Nem hallottam, nem láttam, csak ez az információ keringett bennem, és oda se figyelve leültem a szállodához közeli parkban egy padra.

Csak bámultam magam elé. „Akkor, megtörtént hát!” - gondoltam. Kornélia nincs többé, soha már nem beszélhetek vele és nem békülhetünk ki. Nem is tudtam már hogyan kezdődött ez az ellenségeskedésünk, mi váltotta ki. Talán csak az elsőszülött féltékenysége az új jövevényre, testvéri rivalizálás, aztán a rajtakapás. Haza kell mennem ezt tudtam.

Érdekes módon nem sírtam. Túlságosan döbbent voltam. Vagy csak érzéketlen és fáradt. Jó darabig ültem ott és meredtem magam elé. Oda nem illő elem voltam fekete kabátomban a nagy pelyhekben hulló fehér hó között. Nem vettem észre, hogy egy idő után a közeli szálloda egyik ablakában megjelent egy ismerős alak, aki kiszúrt. Felkapta a telefonját és felhívott. Automatikusan kinyomtam Davidet. Nem akartam senkivel beszélni. De pár perc múlva lassan felfogtam, hogy mellettem áll zsebre tett kezekkel és engem néz.

- Miért nyomtál ki? Haragszol még?

- Hazamegyek.

Látni kellett volna azt az arckifejezést, amivel ijedten reagált.

- Kérlek, Mia ne menj el! Ne hagyj el! Nem teheted ezt velem! Szeretlek! Megpróbálok nem féltékenykedni, csak ne menj el!

Csak komolyan felnéztem rá. Még mosolyogni sem volt kedvem azon, hogy félreértett.

- Nem áll szándékomban elhagyni.

- De akkor... - nézett rám értetlenül és várta a magyarázatot.

- Haza kell mennem a nővérem temetésére - fordítottam el az arcomat színtelen kifejezéssel.

- Ah, sajnálom Mia, fogadd őszinte részvétem - mondta és átölelt szorosan - Mikor mégy?

- Holnap az első járattal, amit el tudok érni.

- Gyere. Menjünk fel a szobába - karolt át - segítek neked. Akarod, hogy veled menjek?

- Ott akarsz lenni?

- Melletted jóban-rosszban. Szeretlek Mia.

Csak szótlanul bólintottam, és megfogtam a kezét, ahogy hagytam magam a szálloda felé vezetni. Furcsán üres voltam. Furcsa nap volt ez a mai. Szegény Kessler nem fog örülni, hogy Dave két koncert között otthagyja a kócerájt, de ez az ő választása.

Én örültem, hogy jön, mert tudtam, nagyon meg fog viselni a dolog és kételkedtem benne, hogy anyám túl kedves lenne vele. Legalább látja, hogy nem csak bemásztam az ágyába, hanem szeretem őt.

Nem sokat aludtam az éjjel. Leginkább csak próbáltam győzködni magam, hogy nem kell kimennem feltúrni a szekrényt, és csak meredtem a plafonra. Martin is kifejezte részvétét, de szinte meg se hallottam annak ellenére, hogy mindent automatikusan csináltam. Olyan voltam, mint egy gép. Hang nélkül.

A repülőúton elgondolkodtam a felhőket bámulva, hogy vajon mire volt jó az a pár éjszaka és az a nap, amikor lebuktam Kornélia előtt. Bár sosem szerettek. Megtűrtek, igen, mert végül is a család tagja voltam. Mindig azt mondták, hogy apánk miattam hagyott el minket. Nem akart még egy gyereket és ezt sajátos módon fejezte ki. Eltűnt örökre. Talán meg is halt – nekünk mindenképp. Nem kerestem. Anyámék se, de engem hibáztattak. Árnyék voltam kettejük mellett. Megtűrt, de ki nem dobott árnyék. Valamennyire csak törődtek velem, noha csak tessék-lássék módon. Kiskorom óta mindent használtan kaptam, nem nagyon költöttek rám, csak ha muszáj volt. De ez legalább arra jó volt, hogy hamar önállósodtam. Sosem panaszkodtam, magamba fojtottam a fájdalmamat. Most is sokszor. Azért nem is szóltam semmit a fiúknak a betegségem utáni gyógyszerezésről se.

Gondolataim csapongtak az utazás alatt, majd ahogy ereszkedni kezdtünk, megint kiürült az agyam. Nem törődtem Dave aggódó pillantásaival és simogatásaival, ahogy a kezemet fogta, bár tagadhatatlanul jól estek annak ellenére, hogy egy zombinak éreztem magam. Vajon ki fogok törni? Idő kérdése lenne? És milyen lesz újra látnom az anyámat?

Kétségekkel a szívemben szálltam le Dave-vel a repülőről és megadtam a címet a fekete autó sofőrjének.

Túl hamar ott voltunk. Túlságosan hamar. A szívem kalapált, szédültem és csak ültem, nem mertem kiszállni. Dave aggódva kérdezgette mi bajom van. Hosszú csend után megkérdeztem tőle, hogy szerinte bevehetek-e egy szem nyugtatót.

- Miért? Talán van nálad?

Igent bólintottam.

Láttam, hogy ez nem tetszik neki, de végül kelletlenül bólintott tekintettel zaklatott idegállapotomra. A korábbi fásult üresség eltűnt és most csak az ideges érzések kavarogtak bennem. Szúrt a mellkasom, úgyhogy mohón nyeltem le a gyógyszert, noha ez csak nyugtató volt, nem fájdalomcsillapító. Éreztem, hogy rosszulesően izgulok. Pár percre lehunytam a szememet, aztán megfogtam Dave felém nyújtott kezét és felvéve fekete napszemüvegemet kiléptem a kocsiból összegombolva kabátomat.

Becsöngettünk. Anyám kinyitotta az ajtót. Megöregedett és összeesett, kicsi kis keserű öregasszony lett, aki ott állt hozzá nem illően drága, most vásárolt fekete ruhájában, vörösre sírt szemekkel. Tartózkodóan üdvözöltük egymást és betessékelt bennünket.

Pár régi ismerős és távolabbi családtag üdvözölt engem és részvétet nyilvánított, de a többség csak méregetett. Hol engem, hol Dave-et, aki fekete öltönyeinek egyikében állt mellettem. Éreztem, hogy a többség csodálkozik, hogy egyáltalán itt vagyok. Évek óta nem láttak. Anyám sötét szemeiben láttam a rosszallást, épp hogy csak nem bökte ki, hogy mit keresek itt. Kézen fogtam Dave-et, ahogy lehajtottam a fejemet. De még mindig nem tudtam sírni.

Szabadulni akartam. Halkan megkérdeztem anyámat, hogy hánykor indulunk.

Azt mondta nagyjából egy óra múlva jön a pap a ravatalozóba, hogy megkezdjék a búcsúztatót, ami meglepett, mert soha nem volt családunk egyik tagja sem vallásos, de nem szóltam, csak bólintottam. Vajon mit szólna anyám, ha tudná, hogy én is meghaltam és mégis itt vagyok annak a férfinak az oldalán, aki szintén átment mindezen? Nyilván átkozna, hogy miért én maradtam életben és miért nem Kornélia.

Ismervén a köztem és a rokonság közt lévő viszonyt Dave szorosabban ölelt és átkarolt, mutatván hogy kihez tartozom valójában. Másik kezét a zsebében tartotta és magabiztosan állta az alig leplezett bámulást. Aki már nagyon zavarta annak erősen visszanézett a szemébe és azok zavartan fordultak el. Egy szót sem szólt, vagy tett, mégis megvédett mindenkitől. Hozzásimultam, eleredtek a könnyeim, de ezek a hála könnyei voltak, az iránta való háláé. Lehajolt és a mellényzsebéből előhúzott makulátlan fehér zsebkendőjével felitatta a könnyeimet, mint egy bűvész a kabaréban.

Szemem sarkából láttam anyám egyik futó fintorát, mielőtt kiment volna a konyhába valamiért. Aztán eljött az indulás ideje is. A ravatalozóban szorosan ültem Dave mellett, aki fogta a kezem. Nem ölelt át, azt nem akartam. Csak néztem előre és hagytam, hogy a pap szavai elússzanak mellettem. Annyira elszomorított ez az egész! És a csontjaimban éreztem, hogy valami még történni fog. Az anyám.... ismertem jól ezt az oldalát, nem fogja megállni, hogy ne tegyen vagy mondjon valamit, ami újabb rúgás lesz önbecsülésembe. A mise zajlott, és én gondolatban még egyszer bocsánatot kértem a nővéremtől. Reméltem, hogy meghallja, akárhol is van. Bűntudatom dolgozott.

Végre vége volt és ahogy a rögök koppantak a koporsón, borzalmas volt hallani. Visszatérvén anyám házába megültük a tort, ittunk a halott lelki üdvére. Lassan ideje volt indulnunk a reptérre és én elkezdtem volna búcsúzni, ám anyám nem volt sehol.

Gondolkodtam, hogy megkeressem-e. Végül Dave-et hátrahagyva anyám szobájának ajtaján kopogtam. Semmi választ nem kaptam, de csak itt lehetett. Már mindenhová benéztem.

- Anya... anya, tudom, hogy bent vagy. Csak szeretnék elbúcsúzni - mondtam halkan. Hangomból nem tudtam eltüntetni a szomorúságot.

Semmi válasz. Vártam pár percet és újra megpróbáltam. Egy "hagyj békén"-t kaptam. Nem akart elbúcsúzni, megértettem. Szóval továbbra is elutasít. Hiába az anyám. Ez valahol nagyon fájt, de nem tehettem ellene semmit. Szó nélkül fogtam magam és megkerestem Dave-et, hogy menjünk. Elköszöntem a jelenlévőktől és erősen kapaszkodva a kezébe kimenekültem a házból, ami annyi rossz emléket és szenvedést idézett fel bennem. Az érzéseim menthetetlenül felkavarodtak, de próbáltam elfojtani őket magamba. Próbáltam tartani magam. Nem akartam Dave előtt kiborulni, noha tudtam, hogy megértené.

Fagyott voltam és jéghideg, csak forrón lobogó szerelme tartotta bennem a lelket, mikor végre a turné utolsó előtti helyszínére értünk, csak egy nappal kellett eltolni az eseményt, már automatikus üzemmódban voltam, de tudtam előbb vagy utóbb elkerülhetetlen a lelki összeomlás, rettegtem mikor fog bekövetkezni.

Már nem is izgultam a koncert előtt. Nem kötött le. Megkockáztatom, hogy nem is érdekelt a nagy finálé. Persze jó képet vágtam hozzá az első pillanattól kezdve, hogy felmentünk a színpadra. Nem akartam csalódást okozni. Nyeltem a fájdalmam és a könnyeimet, amik néha megközelítették a kritikus határt, ami veszélyeztette eme "automatikus üzemmód" folytatását. Persze a fiúk látták rajtam, hogy nem vagyok jól. De fogalmuk se volt róla, hogy mennyire nem.

Annyira nem, hogy újra a nyugtatókhoz nyúltam, pedig az én drágám vigyázott rám, aztán a lelkiismeret-furdalástól gyötörve bevallottam neki. Dave lehunyta a szemeit és hitetlenkedve csóválta a fejét, Martin megértően pislogott rám, úgy hogy Dave ne lássa.

Utáltam látni rajta, hogy megint csalódott bennem. Mostanában nagyon összejött minden. Nem is bírtam tovább nézni, ahogy lemondóan csóválja a fejét. Felkaptam a kabátomat és sírva elviharzottam. Kezdtem áttörni a falat. Fenyegetően zubogtak fel az érzéseim és én csak rohantam a jeges utcákon, ahogy csak tudtam könnytől homályos tekintettel vadul kapkodva a levegőt.

David nem tudta már mit kezdjen velem.

- Mia, elviszlek rehabra!

- Dave, én nem megyek.

- Dehogynem, kényszeríteni foglak!

- Mégis hogyan? - kérdeztem komoran.

- Elhagylak, ha nem mégy. Nekem erre nincsen szükségem, kinyírsz vele, kész Mia, abbahagyod és örökre, vagy jöhet a búcsú puszi.

- Ultimátumot adsz nekem? - sziszegtem dühösen, ökölbe szorult kezekkel.

- Azt bizony - nézett rám keményen - Nem fogom tétlenül nézni, hogy akit szeretek lassan tönkreteszi magát! És ne gyere nekem azzal, hogy csak néha használtad a gyógyszereket! A lényeg, hogy használtad és ezzel megint becsaptál! Pedig emlékszem, hogy esküdöztél, hogy soha többé - fonta össze a karjait.

- David, nincs szükségem rá, hogy még te is belém rúgj. Épp eléggé az összeomlás szélén állok! - kiáltottam fel, ahogy belém mart a fájdalom - A nővérem...

- Nem is szeretted! - csúszott ki a száján - Ne takarózz az ő halálával!

Összeszűkült a tekintetem - Ne mondj véleményt olyanról, amiről fogalmad sincs! - sziszegtem újra.

- Most gondolkodj el ezen, lemegyek a bárba, fél óra múlva visszajövök, akkor kérem a válaszod. Jól gondold meg mi lesz az! Utálok ilyen dög lenni Mia, de akkor szál egyedül maradsz! - ennyit mondott, megfordult és kisétált az ajtón.

Most legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben dühömben! Idegesen és mérgesen rohangásztam ide-oda a szobában nem lelve a helyemet. Párszor bele is rúgtam a kanapéba, de azon kívül hogy elkezdett fájni a lábam, nem sok mindent értem el vele. Tudtam, hogy igaza van, de úgy éreztem, hogy ez nem olyan egyszerű! Nem akartam rehabra menni! Mint egy utolsó drogos! Tényleg az lennék?

Lehajtottam a fejemet, ahogy két kézzel a kanapé háttámlájának támaszkodtam. Hallottam, hogy nyílik az ajtó.

- Még nem telt le a fél óra, nem? - kérdeztem színtelen hangon.

- Milyen fél óra? - hallottam egy másik ismerős hangot. Martint. Felsóhajtottam.

- Kedves barátom éppen most közölte velem, hogy elhagy ha nem megyek rehabra.

- Ki? David?

- Mér, szerinted ki más?

- Uh, nagyon kemény tud lenni, ha megkutyálja magát!

- Azt látom. Most mit csináljak Martin? - sóhajtottam.

- Tedd, amit mond, ha fontos neked, ha fontosak vagyunk neked.

- Persze, hogy fontosak vagytok, csak... - hallgattam el, majd elfordulva az ablakhoz léptem - Nem könnyű. Most minden megint összezavarodott bennem. Nem tudom, hogy mit akarok, hogy mit kéne tennem. Egyszerűen egy helyben toporgok az összeomlás szélén.

- Azt hiszem, jó lesz, ha már vége lesz ennek a turnénak - jegyezte meg nagyot sóhajtva és kedvesen megsimogatta a karomat.

- Igen, az jó lesz - értettem egyet - Ne haragudj Martin, de most magamra hagynál?

- Persze. Semmi probléma. Gondold csak át nyugodtan - szorította meg bíztatóan a kezemet és kiment. Az én agyam meg lázasan kezdett járni.

- Drogos vagyok? - méláztam el félhangosan a kérdésen.

Ha nem is a mélyén a dolognak, de valahol biztosan, lehet, hogy muszáj lesz. Dave jót akar nekem, szeret engem, tudom és ha elhagy abba ő is belerokkan. Muszáj elfogadnom az ultimátumát.

Biccentettem mintegy nyugtázva magamban a dolgot. Ez se lesz könnyű. De valahogy megnyugodtam. Eljátszottam a gondolattal, hogy végre egészségesen élhetek. Azt hiszem túl sok minden történt túl rövid idő alatt. Ez volt az én bajom. Rendet kellene tennem az életemben és a testemben. Az új életstílus, a koncertek, az éneklés, a fiúk, a szex, a majdnem halálom, a gyógyszerek, a kisbaba és most Kornélia elvesztése lestrapált rendesen. Reménykedtem benne, hogy kimoshatom a mocskot és a fájdalmat magamból. Félni fogok, igen, de megtisztulok, amennyire csak lehetséges. Őket választom. Az új életet. Tiszta lappal akarok kezdeni az oldalukon. Most már Rosie-ra is vigyáznom kell majd. Nem lehetek mindig önző.

David visszajött és kérdően nézett rám én meg csak a karjába bújtam és sírtam. Felnéztem az arcába, a szemei vörösek voltak, ami egyet jelenthetett. Pillantása belemélyedt az enyémbe és gyengéden fogva tartotta: - Nagyon szeretlek, ugye tudod?

- Tudom. És ezért vállalok mindent - néztem vissza rá - Ha ezt akarod, elmegyek rehabra. Félek, de elmegyek. Érted, a jövőnkért - suttogtam rekedten - Kérlek, ne haragudj rám! Túl sok volt minden.... olyan gyengének érzem magam. De abban biztos vagyok, hogy szeretlek, és meghalnék nélküled - öleltem át még szorosabban.

- Meghalnál nélkülem, én meg küldjelek el, mi? Soha baby, tudom mivel erősíthetnénk meg a kapcsolatunkat, de arra még várnunk kell. Mart, gyere ide, csoportos ölelés, szeretlek benneteket - szipogott egyet Dave és úgy tett, mintha mi ezt nem hallottuk volna.

Vége volt a turnénak. Túl voltunk az utolsó koncerten. De mi pár óra után inkább felvonultunk hármasban Dave és az én szobámba és csak feküdtünk az ágyon a közös jövőnket tervezgetve. Lelkiekben készültem a rehabra. Nem tudtam, hogy meddig fog tartani, hogy meddig nem láthatom Dave-et, vagy hogy milyen gyakran fog bejárni hozzám - gyanítottam, hogy amikor csak lehet, és Rosie programjai is engedik.

- Mikor költözünk? - kérdeztem Dave mellkasát simogatva, aki kettőnk között feküdt. Nem vártam el, hogy megvárják, míg kijövök a rehabról.

- Nem tudom, némi időt vesz igénybe. A bíróságon még Rosie láthatásán vitáznak az ügyvédeink, de engednem kell, mert Jimmyt is látni szeretném, akihez vér szerint nincs jogom, de ugyanolyan apja vagyok neki is, mint Rosie-nak és ők testvérek, szeretik egymást. A rehabilitáció eltarthat úgy négy héttől, max. 8 hétig nálad, azalatt megpróbálom mindezt rendbe tenni, jó?

- Rendben. Elég egyszerre egy problémahalmazt lerendezni. Koncentrálj a gyerekekre, én megleszek - bólintottam. Ez most tényleg fontosabb volt.

- Ne félj cica, én majd bejárok hozzád, ha igényled a társaságomat - mosolyodott el halványan Martin.

- Az remek lenne, Marty - fogtam meg a kezét - Köszönöm.

- És közben elindítjuk a felújítási munkálatokat is a szomszédos birtokon, aminek már megkaptam a papírjait Davidtől elő-karácsonyi ajándékként - mosolygott szélesebben a köztünk fekvőre - Nah, mit szólsz? Majd viszek be katalógusokat és segíthetsz kiválasztani, hogy mi milyen legyen, jó?

- Szuper, imádok vásárolni. Marty, drága Marty! Ne légy ilyen szégyenlős! Tudod, hogy téged is mennyire szeretlek. Fontos vagy nekem, Maaaartyyy! - ugrottam a nyakába és agyonpusziltam. Tényleg örültem, hogy velem lesz.

- Jól van, jól van! - nevetett fel és nem törődtünk Dave "panaszos" feljajdulásával, mikor a Martin nyakába való ugrás közben átvetődtem rajta jól belekönyökölve az oldalába.

- Nah. Most én vagyok középen - állapítottam meg egy-két perc múlva a nyilvánvalót, mikor kifújtam magam - Mikor kell kezdenem a rehabot?

- Már felhívtam az intézetet, ahol engem kezeltek, 10 nap múlva, úgyhogy szerintem nyaraljunk gyorsan egy hetet valahol csak hárman, Rosie-t elviszem anyukámhoz.

- Rendben - biccentettem - Azt hiszem, jót fog tenni. Elvonja a figyelmemet.

- És milyen helyre gondoltál? - tudakolta Martin lustán simogatva a hasam, állát a vállamon nyugtatva mint egy lusta kandúr.

- Hát, milyet szeretnétek?

- Dave, nem mehetnénk oda, ahol Martyval kettesben voltunk? Gyönyörű hely és teljesen egyedül lehetünk, senki a világon nincs ott.

- Spanyolország? - kérdezte.

- Ühüm.

- Miért is ne? - mosolygott két szeretőjére.

- Akkor én holnap fel is hívom őket - ajánlkozott Marty - Mehetünk rögtön oda is, miután elbúcsúztál Rosie-tól. De rendben lesz? Nem akar inkább veled lenni?

- Nagyon szeret a nagyijánál lenni, nem gond. Én meg nagyon szeretem, de le vagyok strapálva a turné miatt, halálos fáradt vagyok és betegre aggódtam magam a szerelmemért - tette hozzá - Lehet, hogy egy hétig aludni fogok, nem baj?

- Nem te frontember a pokolból, te isten - vigyorgott Martin.

- Pihenj csak, édes. És sajnálom - simogattam meg az arcát - Megváltozok. Megtisztulok nektek.

- Nem akarom, hogy más legyél, csak azt akarom, hogy legyél egyáltalán, ezért teszem. Megérted ezt, Mia-cica?

- Meg. De magamon, pár felfogásomon akarok változtatni. Új ember leszek az elvonó után. Te is az voltál. Legalábbis nekem ez jött le - sóhajtottam és halványan elmosolyodtam - Visszakapjátok azt az eleven lányt, akit megszerettetek, ígérem. Kipihenem magam és a tiétek leszek újra.

- Remek lesz, kicsim - húzott magához és én elolvadtam megint. Megint megütött mélyen, mennyire szeretem én ezt az embert itt mellettem, illetve ezt a kettőt. De Dave az Dave, életem szerelme, mosolyodtam el és hóna alá fúrtam a fejem. A hajam csiklandozta és hangosan kacagott. Imádtam hallgatni.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés