2.

Lehunyt szemmel hagyod, hogy az esti hűvös szél belekapjon hosszú mézszínű hajadba, ahogy a szirt tetején álló ódon kastély egyik korlátjánál állsz, melybe már nem egyszer belemart az idő vasfoga. Magadhoz engeded az éjszaka hangjait, s újszülött vámpírérzékeid lobognak, ahogy egyre többet és többet habzsolsz be a hangokból és illatokból, melyek átjárják minden porcikádat. Érzed magadban az éhséget munkálni, tudatosan figyeled hogy nő egyre nagyobbra benned a vérszomj. Mint egy tudós, úgy vizsgálod az előtted feltárult új világot. Nem nézel fel, de tudod, hogy a csillagok zavartalanul ontják rád hideg fényüket a teliholddal karöltve, s minden egyes sejted tudja, hogy odalent a völgyben és messzebb, míg a szemed ellát szentjánosbogárként hunyorognak a város fényei. Hallod az embereket, hallod a szívük szapora dobogását, melyek hasonlatosnak tűnnek számodra a kisállatok ijedt szívének rebbenéseihez.

Kilép melléd a saját árnyékod, illetve most már te vagy az aki árnyékként fogod őt követni. Átölel, és varázsigéket sugdos a füledbe. Neked annak tűnnek, még sosem hallottad őket senkitől, mindig egyedül voltál, kívülálló eddig. Mély hangja a füledben marad: - Jó, hogy itt vagy, szeretni foglak, máris szeretlek...

Egy kis mosoly játszik erre a szád sarkában és nyelveddel megnyalod újdonsült hosszú szemfogaid. Valahonnan tudod, hogy még nem fejlődtek ki teljesen, majd akkor tudod csak elrejteni őket a halandók szemei elől. De ez egyenlőre nem foglalkoztat. Mélyen beszívod a levegőt, mikor finoman megérinti derekadat. Éhséged mintha csak erre az érintésre várt volna, fellángol még inkább, hogy egész tested belereszket, de egyelőre hagyod, hogy mardosson. Tudni akarod, hogy meddig bírod ki. Mint egész eddigi életedben, most is vizsgálódva szemléled a történéseket.

Érzed, ahogy megmoccan melletted az energiája, mintha csak az éjszakát pásztázná, és valóban, ahogy rá pillantasz már nem téged figyel, zölden lobogó tekintete a távolt fürkészi és hallgatózik, miközben keze továbbra is a derekadon nyugszik.

- Mennünk kell hamarosan, mondja, de mégis csendben álltok még egy darabig valami megfoghatatlanra és titokzatosra várva. - Induljunk - szól hirtelen - itt az idő. A kedvenc napszakom, egy perccel éjfél után.

- Jó idő egy kis nasira? - mosolyogsz rá, de tekinteted komoly marad, ahogy próbálod visszafogni az éhséget. Tudod, hogy íriszeid árulkodóak aranyló fényük miatt, melyeknek fénye felerősödik az éhség vagy a düh hatására.

- Tökéletes. Gyere! - fogja meg a kezed, és már rugaszkodik is el a mellvédről. Időd sincs felfogni, és már hihetetlen sebességgel cikázik veled a fák között olyan könnyen húzva téged maga után, mintha csak egy tollpihe lennél.

Mikor végre leértek, rémülten dobogó szíved próbálod csitítani, sikertelenül.

- Hé, ez olyan mintha Superman barátnője lennék!

- És ez így is van - válaszolja önelégült mosollyal a szája szélén.

- Én is tudok repülni.

- Persze, csak a gátlásaidat kell leküzdened, meg némi gyakorlás nem árt.

Elmerengsz a hallottakon. Jó érzés volt repülni, izgalmas. Most hogy halott vagy, úgy érzed végre élsz.

Elég ellentmondásos, de filozofikus gondolataidat megakasztja, ahogy majdnem Dave-nek mész, mikor hirtelen megáll az egyik fa árnyékában. Folyóparton vagytok, az esti széltől suhognak a fák levelei. Az utcai lámpák fénye éles kerek foltokat vág ki az éjszakából, ahogy fényükkel megvilágítják a járdaszigeteket. Először Dave-re nézel, aztán te is meghallod. Egy fiatal szív erős dobogása. Beleszimatolsz a levegőbe és már a cipősarkak kopogását is hallod. Megérzed az emberi hús, majd a vér szagát és az éhség újult erővel zubog fel benned, mint egy gátját áttört árvíz.

- Csendesen - int Dave, de te ösztönösen csendes vagy. Még mindig vártok belesimulva az éjszaka árnyaiba. – Most - int Dave és már be is húztátok az áldozatot egy pad és egy konténer mögé.

Figyeled, hogy milyen lassan fogja fel, hogy mi is történik vele. Fiatal lány, még a smink se tudja eltakarni, hogy mennyire is. Bőre hamvasan és élettel telin hívogat. Küzdene, de Dave erősen tartja, majd mikor izzó zöld tekintete találkozik a rémült lányéval, elernyed szorítása alatt, már nem ellenkezik. Egy reszketeg sóhaj szakad fel belőle, ahogy Mestered bűvkörébe kerül.

David az ajkaira teszi az ujját, és a lány bólint. Kérdően nézel rá, könyörögve. Tudja, mire gondolsz, de megrázza a fejét, muszáj Annabell, ha azt akarod, hogy a mardosás a gyomrodban eltűnjön, muszáj.

Sóhajtasz és várod, hogy megmutassa a fogásokat neked, hogy hogyan tudsz a legkönnyebben táplálkozni. És olyan tapasztalt könnyedséggel nyit sebet a lány torkán, hogy elámulsz, és tudod, hogy elsőre ezt nem tudnád utánacsinálni. Ennek az aktusnak is művészete van. Pár kortyot iszik előtted és kitágítja neked a sebet a kecses nyakon, hogy még nem teljesen kifejlődött fogaiddal könnyebb legyen rátapadnod az életet adó sebre. Nagyot nyelsz mielőtt odaérne a szád, hezitálsz egy pillanatig, de aztán megcsapja az orrod a tömény vérszag, mire állatiasan felmordul benned az éhség és mohón kapsz áldozatod után, hogy szinte ropognak belé karjainak csontjai, melyeknél fogva tartod.

- Finomabban - leheli Mestered a füledbe, mire lazítasz a szorításon, és már nem lefetyeled olyan barbár módon az elfolyó vért, bár érzed, hogy állad iszamós tőle.

Amíg törölgeted magad, és nőiesen a szád elé tartod kecsesen a kezed és megszabadulsz a vérrel nyelt levegőtől, ő is iszik. A lány keze lehanyatlik.

- Meghalt? – kérded.

- Nem, még nem, de kórházba kell vinniük. Leteszem a buszmegállóba – mondja -, hogy észrevegyék.

Kételyeid vannak, hisz az utca üres, de segítesz neki. Tudod, nem várhatod tőle, hogy felkapjátok és berepüljetek a vacsoramaradékkal a kórházba.

Figyeled, ahogy elrendezi az eszméletlen lány tagjait, miközben az utolsó csepp elmaszatolt vértől is megszabadítod magad. Érzed, hogy kezdesz sokkal jobban lenni. A mardosó éhség eltompult. Majdnem jól laktál.

Szótlanul megvárod, míg odaér hozzád Mestered. Az ő bőrét is megfestette a friss vér, szinte élőnek látszik. Nem bírod ki, hozzá kell érned a fák árnyékában. Mellkasához simulsz, és újra meleg ujjbegyeiddel megérinted az arcát. Lemosolyog rád, mire te válaszként letörlöd szája szegletéből a maradék vért, és előre mozdulva megcsókolod.

És ő viszonozza. Életedben először szeretsz és viszontszeretnek. Minden, ami történt olyan törvényszerűnek és olyan biztosnak látszik. Olyan biztosnak, olyan nagyon biztosnak. Nem kell szerelmében kételkedned és neki sem a tiédben. És nem kellettek hozzá hónapok, megtörtént egy denevér szárnyának suhintása alatt. És először mióta Annabellnek hívnak boldog vagy.

- Gyere, még hosszú az éjszaka, és én sok mindent szeretnék megmutatni neked, szerelmem - súgja szinte a szádba ahogy kezei között tartja arcodat - Annabell, drága Annabellem - simítja végig mézszín hajadat, mire megsimogatod az arcát és szó nélkül egy utolsó csókot váltasz vele, majd kettőtök alakja eltűnik az éjszaka sötétjében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés