- Hogy rég nem voltam ilyen jó?! - horkantott fel a férfi mosolyogva.

- Igen... - lehelte lehunyva a szemeit, kicsit "tartva" Dave bosszújától, hogy ilyet merészelt neki mondani.

- Ez... - súgta közvetlen közelről Martin fülébe - ... mit akar jelenteni? - kérdezte, miközben ujjai lassan felmásztak a másik testére.

Martin újra megborzongott - Hogy... hogy... - nyelt egy nagyot. Dave közelsége szinte fejbe vágta.

- Igen? - hangzott el az újabb baljóslatú suttogássá halkult kérdés, miközben a hosszú ujjak Mart gerincén araszoltak felfelé.

- Semmi... vedd úgy, hogy meg se szólaltam - szuszogta öntudatlanul újra megmarkolva a lepedőt.

- Nem, nem Mart, már kimondtad - mosolyodott el gonoszul.

- Mit akarsz csinálni velem? - sandított hátra rá hasaltában.

- Semmi különöset - csillant meg a szeme - Ha válaszolsz...

- És ha nem? - játszott most már egy kis bizonytalan mosoly a szája szélén.

- Jobb, ha válaszolsz - vájta a körmeit a férfi hátába.

- Különben? - provokálta.

- Ne kezdj ki velem Martin! - mordult fel és egy pillanat alatt az említett fölött termett, hogy újra a nyakát vegye célba egy erőteljes harapással. Ez most nem élvezetkeltés céljából történt. Figyelmeztetés volt.

- Azt hiszem jó ideje kikezdtem már veled! - kiáltotta.

- Valóban - vágta a hátára Martint.

- És most mit csinálsz? Szétszedsz? Megerőszakolsz? - támasztotta ki a karjait Dave meleg mellkasán ellenkezés gyanánt.

- Cafatkákra szedlek - mosolyodott el ördögien Dave, majd megfogta Martin csuklóit és elkezdte elhúzni a mellkasától a kezeit.

Martin az ellenkezésre koncentrált, tartotta magát.

- És az fájni fog? Milyen fegyverhez folyamodsz? Az ágyad alatt tartasz valami fűrészt, vagy filéző kést?

- Nem mindegy? Neked úgyis csak a végeredmény számít - mondta, miközben végre sikerült Mart kezeit az ágyhoz szegeznie.

A szőke férfi felnevetett és Dave erős szorításának feszült - Attól tartok, ki kell kötöznöd, ha nem akarod, hogy unos-untalan megszakítsalak... - dugta ki a nyelvét incselkedőn.

- Nem fogsz megszakítani - mosolyodott el, miközben egyik kezével elengedte, de nem hagyott időt az ellenkezés egy újabb megtestesülésére: újfent a szőke férfi ágyékát találta meg - Vagy mégis? - nézett fel rá.

Martin a fogai között szívta be a levegőt egy sziszegő hang kíséretében. Tekintete újra kezdett elködösülni a vágytól. - És ha igen, akkor letéped, vagy mi? - mozdította be orvul a csípőjét - Vagy rám parancsolsz, hogy tegyek meg bizonyos dolgokat neked?

- Ez nem is hangzik rosszul... - értett egyet Dave, miközben a másik keze is elhagyta Mart csuklóját és a férfi mellkasát alig érintve kezdte meg lassú, kacskaringós útját lefelé.

Martin lefogta a csuklóját és meglepő gyorsasággal ült fel letámadva Dave száját, még mindig szorosan tartva balját, jobbjával pedig a férfi lábai közé kapott minden figyelmeztetés nélkül, hogy rátaláljon félig már újra izgalomba jött tagjára.

Dave felnyögött. Sejtette, hogy Martin kihasználja az alkalmat, de nem számított ilyen heves kitörésre.

Kíméletlenül járt rajta a csuklóját, hogy minél hamarabb hangulatba hozza, majd kicsit meglökve szeretője tetovált mellkasát kényszerítette, hogy a háta mögött támassza meg magát kezein, miközben ő bárminemű felvezetést kihagyva hajolt le az ölébe.

Dave nem igazán ellenkezett. Kicsit szétpakolva a combjait adott több teret Martnak és várta, hogy a nyelve mikor talál rá.

Martin nem sokat tétovázott, hamar a szájába fogadta őt, és vadul izgatni kezdte, miközben egyik kezével alulról markolta meg és kezdte masszírozni.

Dave egyre hangosabban nyögött és az ujjai a szőke tincsekbe túrtak, majd nem kímélve, kezdte húzni őket, ahogy a kéjvágya egyre magasabbra hágott.

Martin őrült módon izgatta őt, ujjaival gyűrűt formázva Dave teljes pompájában tündöklő tagjának tövénél.

Dave hátraejtve a fejét nyögött a plafonra. Érezte, hogy hamarosan Mart szájába élvez.

De Martin ezúttal túlságosan felizgult Dave hangjától...

Elszakadva tőle a hátára lökte és a tubusért nyúlt, miközben saját magán simított végig párszor.

Dave keservesen nyögött fel, amiért nem sokkal a cél előtt hagyta ott Mart. Követelődzőn pillantott rá.

- Nyugi, édes, mindjárt megkapod a jussodat... - mosolygott rá ördögien miközben látványosan a kezébe nyomott egy adag fehér testápolót Dave lábai közé térdelve.

- Gyerünk mááááááááár - szűrte a fogai között.

- Hova rohansz? - nevetett fel gonoszan, miközben lassan bekente mindkettejüket a megfelelő helyen a hűvös anyaggal.

Dave türelmetlenül pillantott rá és a folytatást várta.

Martin jól elszórakozott. Büszkeségével ingerlőn ért Dave-hez - Nah, szeretnéd, ha betenném? - nyalta meg gyorsan a száját.

Dave csak morgott válaszul, majd állatiasan kapott Martin után.

Ahogy Dave fogai durván felsebezték Martin száját, úgy csúszott ő is bele az alatta fekvőbe, miután széjjelebb tárta és megemelte kicsit a lábait.

Dave nem bírt elfojtani egy nyögést, majd rá is harapott Mart alsóajkára, miközben a tarkójánál lévő tincseket tépte.

Martin válaszul erélyesen nyomult beljebb a férfiba méretes tagjával, melynek tisztában volt a nagyságával, tudta, hogy könnyen fájdalmat tudna okozni vele. A kérdés csak az volt, hogy Dave akarja-e a fájdalmat...

Dave újabb nyögésébe, már az a jól ismert fájdalomérzett is vegyült. Igen... ilyet csak Mart tud okozni. Nem ellenkezett. Szájával elhagyta szeretőjének ajkait és a nyaka ellen indított támadást.

Oldalra is fordította a nyakát, hogy több felületet támadhasson. Férfias játékokat játszottak, és ez tetszett neki. És tudta, hogy Dave-nek is. Kicsit ironikus volt, hogy a szeretet ünnepén minél több fájdalmat akartak okozni egymásnak - szeretetből....

Lökései gyorsultak és erősödtek, ahogy egyre hosszabban erőszakolta Dave-be magát állatiasan nyögve.

Dave nem győzte a hanghatásaival érzékeltetni mindazt, amit Martin művelt vele. Észre se vette, mikor az egyik keze társa derekára csúszott és kényszerítette, hogy durvábban tegye magévá.

Martin pár pillanat múlva vette a lapot élvezetének ködén át, és lenézve rá megkereste a tekintetét.

- Biztos... hogy durvábban...akarod? - kérdezte lökései közben és majd megőrült szeretkezésük hangjaitól, de aggódás is csillant a szemében Dave válaszát várva.

- Igen! - nyögte fújtatva a férfi - Tudom, hogy képes vagy rá Mart! Ne fogd vissza magad! - nézett a szemébe. Láthatóan elborult az agya.

A szőke, gyöngyöző homlokú férfi nem volt egészen biztos benne, hogy ez jó ötlet-e, kettejük közül még mindig ő volt a józanabb, de teljesítette Dave kérését és fokozta az iramot, ahogy szinte tövig csúszott belé újra és újra, sziszegve véve a levegőt az érzéstől, ahogy Dave rásimul.

Dave is felszisszent az érzéstől, de még mindig nem kapta meg, amit akart. Még mindig nem engedte el Martin derekát, még mindig nyomás alatt tartotta a felületet és még mindig többet követelve nézett rá.

- Dave... Dave, fájni fog - suttogta Martin. Nem akarta bántani szeretőjét.

- Nem érted – mosolyodott el féloldalasan a megszólított - Azt akarom, hogy fájjon - minden egyes szót hangsúlyozva mondott ki, miközben a telhetetlen mohóság csillogott a szemeiben.

Martin egy pillanatig habozott, majd hirtelen vágta tövig belé magát, miközben arra gondolt, hogy talán a helyzet miatt akarja, hogy fájjon? Jen miatt? Figyelte Dave arcát.

Dave arca eltorzult a fájdalomtól, de ezt valami őrült módon élvezte. Tudta, hogy minden kiül az arcára, de ez érdekelte a legkevésbé. Falta az érzéseit, már önmagát emésztette fel.

Martin vadul zihált fölötte, ahogy csípője újra és újra előre lendült, de próbált észrevétlenül finomítani a mozdulatain.

Dave önkívületi állapotban nyögött, szinte már üvöltött. A hangját visszaverték a hatalmas lakás falai. Aztán Dave égető érzést tapasztalt és Martin mintha könnyebben csúszott volna belé, de nem a testápolótól.

Martin egy pillanatig semmit sem vett észre, mert épp elélvezett, de nem sokáig élvezte a helyzetet, hisz érzékelte, hogy valami gond van. Kicsúszott Dave-ből egy pillanatra és végigsimított magán.

- A kurva élet, Dave! Mondtam, hogy... Dave, vérzel! - támasztotta meg magát, ahogy felemelkedett, így tenyere csinos piros lenyomatot hagyott a fehér lepedőn.

- Igen, érzem - nyugtázta ezt a férfi. Nem kicsit fájt neki a szakadás, de nem mutatta. Megérdemelte. Csak félig ült-félig feküdt ott, és figyelte, ahogy a vérfolt lassan terjed. Annyira nem volt vészes a sérülése, elvérezni nem fog. De kiélvezte a vér vörös színét és a hozzá társuló fájdalmat. Elködösült aggyal figyelte a növekvő foltot, amibe élesen hasított a fájdalom érzése.

- Maradj nyugton. Kihívom az orvosodat, hogy varrjon össze - fújtatott Martin, de hangjában több volt a féltés, mint a harag, ahogy meztelenül rohangált a szobában, hozott egy törölközőt Dave-nek a fürdőből, majd az éjjeli szekrényhez ment Dave noteszáért és kikereste az orvos számát. Gyorsan tájékoztatta nagyvonalakban a helyzetről, és megsürgette. Hiába volt karácsonyeste, a szép kis extra summák miatt a sztárok mindig találtak orvost, aki hajlandó volt ellátni őket.

Az énekes épp mondani akarta, hogy ez nem szükséges, de addigra Martin már nem volt ott. Jobb híján elfeküdt az ágyon és próbált nem mozogni. Ahogy lassan felszállt a köd az agyáról - legyen az akár a kéjvágyé akár az őrületé - úgy lett egyre erősebb a fájdalomérzete. Még a lélegzés is fájt. Lassan, egyenletesen vette a levegőt, miközben a fehér plafont bámulta.

Pár perc múlva Martin jött vissza immár egy alsógatyában egy pohár vízzel és két szem fájdalomcsillapítóval.

- Ezeket vedd be - nyújtotta őket Dave-nek - Az orvos nem sokára itt lesz. Addig felöltözök, bár úgyis tudni fogja, hogy mi történt - vonta meg a vállát.

- Semmi baj. Az orvosi titoktartás kötelezi, plusz még rá is segítek a dologra - mondta, miközben víz nélkül benyelte a gyógyszereket. A drogos korszakából ezt is megtanulta.

Tulajdonképpen elég sok mindent tanult abból a korszakából. És... elég sok minden maradt vissza.

Nagyon jól tudta, hogy mikor és hogyan tette tönkre saját magát és a környezetében élőket. Érdekes, a legtöbb ilyen ember nem mindig van ezzel tisztában. A legtöbb... félőrült. Elmosolyodott a torz mégis igaznak érzett gondolatra. Ki hinné, hogy a látszólag boldog házasságban élő, háromgyermekes családapa, aki sikeresen visszatért az életbe és otthagyta a drogokat, defektes? Hogy félőrültnek, őrültnek titulálja magát, hogy Martin Gore-ral van szerelmi viszonya, hogy elvakultan, de plátóian szereti a nejét, hogy tulajdonképpen hazudik a világnak az életéről... egy rakás szar az egész!

- Szart sem érek - jelentette ki halkan, mégis érzéssel. Suttogó hangjából sütött az önmaga iránt érzett gyűlölete és megvetése.

Lehunyta a szemeit. Érezte, hogy belső tartása megint meggyengült, hogy tökéletesen átérzi a saját szerencsétlenségét, hogy mennyire szánalmas, hogy még meghalni sem volt képes... de nem, a normális életét már régen elsiratta - szó szerint.

Martin nem tudta pontosan, hogy mi játszódik le Dave-ben, de látta, érezte, hogy valami baja van. Látta, ahogy az elsötétült szemekbe, a merevvé vált arcra nézett. Még csak meg se rettent a vértől, ami még mindig szivárgott belőle, bár most már a törölközőre. Odament hozzá és letérdelt az ágy mellett, s kisimította csapzott haját a homlokából.

- Mindjárt itt lesz a doki és ellát. Rendben vagy? - kérdezte gyengéden és bűntudatosan.

- Persze. Nem a te hibád volt - felelte monoton hangnemben, még mindig a plafont bámulva. Most képtelen volt az érzelmekre. Egy önző dög, nem vitás. Egy önző, állatias dög, akinek elsősorban csak saját maga fontos, hiába hitette el magával és a külvilággal az ellenkezőjét. "Dave Gahan megtért és jófiú lett belőle" Igen, ezt hirdette a világnak. És láss csodát, mit meg nem tett érte! Leállt a drogokról, újra családot alapított, példás családapa lett és látszólag példás férj, nagy összegeket adakozik a különböző szervezeteknek, segít a házinéninek és befizeti az adót. "Nézzétek, milyen sokra vittem, mi lett belőlem." És mit mond másoknak, akik a drogot választották? Hogy ki lehet belőle jönni, hogy meg tudják csinálni, hisz neki is sikerült. De nem, nem sikerült. A szereket lerakta, de emberileg nem lett több. És tessék, nemcsak a nejét, a lányát és a fiait rángatta ebbe bele, hanem már Martint is. Mert mindig többet és többet akar, mert mindig bizonyítania kell, hogy milyen fasza csávó is valójában, hogy neki senki nem tud ellenállni. "Lássátok, én vagyok Dave Gahan, az Isten!" Faszság.

"Kis szar vagyok, semmi más. Egy féreg. Ha tehetném, leköpném magam" - és ennél a gondolatnál torzult fintorba az arca.

Martin aggódva nézett rá, mert elkapta azt a fintort.

- Tudok segíteni, Dave? - kérdezte óvatosan.

- Miért akarnál? - nézett rá szinte csodálkozva.

Martin meglepődött és egy pillanatig csak nézett vissza rá.

- Talán mert fontos vagy nekem?

- Te tényleg nem látod? Elcsesztem az életem Mart. Hazudtam. Jennel sem olyan a kapcsolatom, mint azt te olvasod vagy hallod. Semmi nem változott a Songs album óta, és mégis felépítettem magamnak a kis meseszerű életem. Van egy lányom, két fiam, egy feleségem és egy szeretőm, jól fizető állásom és vagy húszmillió rajongóm. Hát nem csodálatos? És mindezt miért csinálta az az ember, aki csatakos volt a drogoktól, felvágta az ereit, a szomszéd szemetében turkált az anyag után? Hogy bizonyítsam, nem vagyok olyan, hogy én a nagybetűs valaki vagyok. És nem csak Jen, Rosie, a Depeche Mode és a rajongók vannak már belerángatva, hanem te is. Egyszerűen mindenkit kihasználok.

- Ez engem nem érdekel Dave, én önszántamból mentem bele ebbe az egészbe. Szóval ezért akartad, hogy fájjon, igaz? - simított végig óvatosan támaszkodó alkarján.

- Majd fog érdekelni, mikor hét szint mélységig lehordalak megint - nézett félre.

- Miért tennéd? - kérdezte csendesen a sarkaira ülve, de nem vette el a kezét Dave alkarjáról.

- Mert... ilyen vagyok.

- És én ezt mindig elfogadtam a hosszú évek alatt. Néha nehezebben, néha könnyebben, de a lényeg, hogy elfogadtam, nem? - nézett továbbra is rá.

- És neked megéri, még úgy is, hogy a sárga földig lehordalak? Megéri, hogy miattam szenvedj? Hogy miattam csámcsogjanak rajtad az újságok?

- Miért csámcsognának rajtam? - emelte meg egyik szemöldökét.

- Ki tudja, hogy legközelebb mit fogok mondani.

- Elárulnád azt, ami köztünk van? - nézett rá komolyan.

- Nem, soha. De sem a szennyes kiteregetésétől, sem az álhírek terjesztésétől nem riadok vissza - már, ha másról van szó, és nem rólam.

- Most nem értelek tisztán - rázta meg értetlenül a fejét és összeráncolta a szemöldökét.

- Nem is baj - sóhajtotta Dave. Párbeszédük folytatását az orvos kaputelefonos csöngetése törte meg.

Martin szó nélkül felállt és elment, hogy beengedje az orvost.

A doki be is jött, közben kérdéseket tett fel a szőke férfinek, hogy mi történt.

Martin Dave-re pillantott, látta a szomorú sötét tekintetet, és úgy döntött, hogy felvállalja, ami történt, nem fogja zavarban érezni magát. Elvégre felnőtt emberek, azt csinálnak, amit akarnak, ami jól esik - ez esetben kicsit balul sült el, de azért volt itt a doki, hogy segítsen. Pár mondatban elmondta az igazat, miközben érezte magán Dave tekintetét. Meg akarta mutatni neki, hogy szereti, és ezért nem rettent vissza a doki előtt való lelepleződéstől se.

Az orvos némán bólintott, majd Dave-hez sétált. Megkérte Martint, hogy segítsen megfordítani a férfit. Dave tudta, hogy a művelet kurvára fog fájni, de nem bírt elnyomni egy tompa nyögést. A fájdalomküszöbe így is nagyobb volt a legtöbb emberénél. Mielőtt az orvos nekilátott volna, halkan kérte Martint, hogy menjen ki. Nem akarta, hogy a szőke férfi lássa a megalázását. Mert hogy elvégre ez az volt, ahogy magatehetetlenül feküdt és épp a fenekét foltozzák össze.

- Nem, Dave - rázta meg a fejét és leült a feje mellett az ágyra megfogva a kezét - Miattam kerültél ilyen állapotba, maradok - súgta neki halkan.

- Martin... kérlek, menj ki - lehunyta a szemeit. Nem akarta, hogy Mart lássa a szemébe gyűlt könnyeket. Pontosan tisztában volt vele, hogy mit meg nem tenne és mit meg nem tett érte Mart. És ő mégis bántja. Az, amiket mondott neki... és a legrosszabb az, hogy képes lenne rá! Gyűlölte magát és meg akarta óvni Martint saját magától. De képtelen volt elszakadni tőle.

- Nem megyek ki, Dave - ismételte meg megszorítva a kezét - Nem érdekel, mit mondasz, vagy gondolsz. Itt maradok veled - suttogta újra, és intett a dokinak, hogy ha készen állnak, kezdje el.

Dave érezte, hogy az orvos érzéstelenítőt fúj a sérülésére. Kurvára csípte és kurvára tudta, hogy szart sem fog érni, végig érezni fogja a varrást. Belemarkolt a lepedőbe, és mikor a tű először szúrta át a bőrét, nem tehetett róla, de legördült az első könnycsepp az arcán. Hirtelen elveszett kisfiúnak érezte magát.

Martin nem mozdult, nem csinált semmit, csak jelen volt és szorította Dave egyik kezét. Rettenetesen érezte magát. Tudta, hogy baj lesz belőle, ha enged Dave-nek, tudta, hogy nem kellett volna ilyen durván szeretnie őt, de nem tudott ellenállni neki. Most se. Mint annyiszor máskor sem! Egyszerűen szerette, és fájt neki ilyen elveszettnek és keserűnek látnia. A visszatérő depressziójára gondolt. Talán most is elkapta egy hullám, amiért Jen lelépett karácsonykor a gyerekekkel. Fájt így látnia, hisz szerette. Csak nézte a párnába hulló könnycseppet és a fájdalomtól eltorzult arcot.

Dave végtelenül hosszúnak érezte azt az időt, mire az orvos végzett vele.  A könnyei még szivárogtak, mikor a doki diszkréten elköszönt és elment. Érzelmileg teljesen kimerültnek érezte magát, nem akart mást csak feküdni, ítéletnapig.

Martin kikísérte az orvost és hálásan megköszönte hogy eljött elnézést kérve, hogy Szenteste zaklatták őt. Ezt meg is akarta toldani egy kis kézpénzzel, de a doki nem fogadta el, csak elmosolyodva azt mondta a háló felé biccentve, hogy szeresse Dave-et, aki már régóta a páciense, mert rengeteg szeretetre van szüksége, hogy átvészelje a nehéz napokat. Martin még egyszer megköszönt mindent, és elhatározta, hogy ezt fogja tenni - bár eddig is szerette őt, csak nem mutatta ki olyan gyakran zárkózott természete miatt. De Dave-nek most szüksége volt rá.

Kiment a konyhába és főzött egy teát, majd a doki által felírt fájdalomcsillapítókból még egy szemet a tenyerébe nyomott és visszament a hálóba a most már betakart, még mindig hason fekvő Dave-hez.

- Tessék, majd idd meg és vedd be - mondta halkan.

- Nem akarom - jelentette ki Dave, és elfordult a gyógyszertől. Akárhogy is, a félsz mindig benne volt és benne is maradt. Kiváltképp, ha fájdalomcsillapítókról volt szó.

- Ez nem okoz függőséget, ha ettől félsz - tette le az éjjeliszekrényre a teát és a gyógyszert - De ha nem akarod, akkor nem kell bevenned. De akkor fájni fog... azt pedig nem akarom - suttogta el a végét lehajtott fejjel, ahogy óvatosan az ágy szélére ült.

- Inkább fájjon - legalább nem kellett a gondolataira figyelnie. Úgyis napokig lesz ideje gondolkodni, hisz nem igazán fog járkálni. Esetleg, ha nem veszi be a gyógyszereit, seblázat kap, és akkor öntudatlanul kell feküdnie. Ez nem is hangzott rosszul...

- Ugye tudod, hogy nem foglak itt hagyni, amíg jobban nem leszel? - szólalt meg Martin, mint aki olvas Dave gondolataiban.

- És, hogy magyarázod meg, hogy nem mentél vissza az otthonodba, és napokig velem voltál? A lakásomon? És ha visszajön Jen?

- Azt mondjuk neki, hogy baleset ért - vonta meg a vállát - Engem meg a kutya se keres. Mindig egyedül vagyok karácsonykor - nézett ki az ablakon.

- Milyen baleset? Karó ment a seggembe? - mosolyodott el halványan.

Martin nem tehetett róla, ezen elmosolyodott - Nem, leestél a lépcsőn mondjuk és rosszul érkeztél, vagy mit tudom én. Ki tudod magyarázni - vonta meg a vállát.

- Elég méretes karó lehetett, amire seggre csücsülve érkeztem.

Martin régóta nem csinált ilyet, de... elpirult zavarában.

Dave féloldalasan elmosolyodott. Minden átmenet nélkül felejtette el az öt perccel ezelőtti problémáit. Mindig is ilyen kontrasztos személyiség volt, ezzel együtt kell élnie. Ő szenved tőle a legtöbbet. - Nocsak... a sokat megélt Martin Gore-t zavarba hoztam?

- Nem, miről beszélsz, Dave? - állt fel és igazította meg teljesen feleslegesen a poharat az éjjeli szekrényen, amit saját maga is tudott.

- Nah, persze... - horkantott fel a férfi.

- Nem kérsz inkább mégis teát? Ki fog hűlni. Vagy éhes vagy? - túrt bele szőke tincseibe zavarában.

- Akarod, hogy folytassam? Hm? - villant meg Dave sötét szempárja.

- Micsodát? - pillantott rá és érezte, hogy megint elpirul a tekintetétől, mint egy taknyos kiskölyök.

- Az a karó, ami a balesetemet okozta... tudod, lehet, hogy nem is volt annyira véletlen baleset a dolog.

Martin rákapta a tekintetét - Direkt csináltad, igaz?

- Gyere csak ide közel és elmesélem, hogy mi történt velem.

Martin szomorú tekintettel, óvatosan ült le majd feküdt szintén hasra, hogy Dave-vel egy szintbe kerüljön. Valahogy úgy érezte magát, mint Piroska a farkassal. Nem volt benne biztos, hogy hallani akarta a farkas meséjét, félt hogy elevenen fel fogja zabálni.

      - Szóval úgy volt, hogy találkoztam egy...- elgondolkodott - egy jaguárral. Szelídnek tűnt, sőt, egyenesen kezes báránynak, de mikor a közelébe mentem, hogy megsimogassam, akkor nekem rontott. Teljesen lenyűgözött az ereje, de meg is ijesztett. Nem ilyennek tűnt. Üldözőbe vett, és addig hajszolt, míg ez a szerencsétlenség nem történt velem. De még egyszer visszakapja. Levadászom és lenyúzom róla azt az értékes bundáját.

Martin halványan elmosolyodott, de tekintete szomorú maradt. Fájt neki, hogy fájdalmat okozott Dave-nek.

- Szeretlek - súgta minden átvezetés nélkül életében először igazán kimondva.

Dave csak elmosolyodott, de a mosolyában volt valami. Ugyan nem mondta ki szavakkal a válaszát, de valójában mégis válaszolt.

Martin lehunyta a szemeit egy pillanatra feltörő érzései miatt, amiket Dave egyetlen pillantása váltott ki belőle. Látta jól, hogy társa hasonlóként érez, és ez megérintette zárkózott lelkét.

- Akármit is teszel, vagy mondasz - tette hozzá egy perc múlva, majd elfordította a fejét és elkezdett feltápászkodni az ágyról.

Nem szerette, ha elgyengültnek látták.

- Hová mész? - érkezett a kérdés, amiben megcsendült egy kis aggódás is. Dave nem akarta, hogy Mart itt hagyja. Túlontúl hiányozna neki... most főleg.

- Készítek valamit enni - érkezett a rekedt, erőltetetten színtelen válasz miközben felállt.

- Maradj - kérte halkan Dave.

- Nem tudok - érkezett a még rekedtebb válasz a szemét eltakaró Martintól, ahogy elfordult és küzdött felkavart érzelmeivel.

- Nem kell a kaja. Semmi sem kell csak te, meg a közelséged. Kérlek.

Martin mélyeket lélegzett háttal Dave-nek egészen addig, míg sikeresen vissza tudta nyelni a könnyeit. Nagyot sóhajtva feküdt vissza Dave mellé.

- Soha, soha többé nem fogom ezt csinálni veled, értetted? - utalt a sérülést okozó akciójára.

- Én akartam így.

- Ez nem érdekel. Többé nem foglak így megdugni, érted? - emelete meg egy pillanatra a hangját - A frász jött rám, mikor ömleni kezdett a véred! - bámulta intenzíven a plafont.

- Nem halok bele Mart. Csak egy szakadás.

- Akkor is! Nem érdekel, mit mondasz. Megijesztettél, és kevés olyan dolog van, amit annyira utálok, mint megijedni.

- Ritkán is ijedsz meg.

Martin csak bólintott majd újra a plafon felé nézett - Fura egy karácsony, nem igaz?

- Az...de van egy jaguárom - mosolyodott el a férfi - Habár sosem lesz teljesen az enyém, és mindig is félvad marad, de ahogy elnézem, megtűr maga mellett - mosolygott szőke társára.

- Meg, akármilyen hülyeséget csinálsz vagy gondolsz, még ha elkeserítenek is ezek - fordult Dave felé és óvatosan hozzá simult az oldalához.

Dave csak elmosolyodott és morgott valamit válaszul. Nem bírta tovább a fájdalom és az este történtek kimerítették. Az egész élete kimerítette. Marthoz bújt, majd lehunyta a szemeit és pár percen belül el is aludt.

Martin még sokáig gondolkodott finoman ölelve Dave-et. A történteket leszámítva is ez volt hosszú évek óta a legjobb karácsonya, mert azzal lehetett, akit jó ideje már a szívébe zárt, már nem volt egyedül, s elhatározta, hogy meg fogja védeni Dave-et mindentől, amennyire csak lehet.

Az ablakra pillantva észrevette, hogy odakint nagy pelyhekben elkezdett esni a hó.

- Boldog karácsonyt... - suttogta Dave fülébe, majd ő is lehunyta a szemeit.

By: Capricornus & Useless-girl

2007.12.24-2008.01.02.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés