|
19. fejezet
2009.07.14. 12:30
19.
Martin azután érezte igazán rosszul magát, miután Dave-et úgy ahogy rendbe rakta. Folyamatosan átkozta magát a történtek miatt, hisz minden az ő hibája volt. Ezerszer végigpörgette magában a "mi lett volna ha" kezdetű mondatokat. Szinte már kínozta magát, hisz úgy érezte, megérdemli. Az ő fájdalma sehol sem volt ahhoz képest, amit Anita érezhetett. Párszor túl sok volt az érzelem és gondolat, ami eluralkodott és átcsapott a testén ide-oda vetve őt saját zárt belső világa és a valóság között, és mikor már végképp nem bírta, felöntött a garatra hosszú idő után először. Egyedül volt otthon és a nappalijában ülve összeivott mindent, de csak rosszabb lett minden, mert sokkal élesebben érezte a fájdalmat és ennek a gyereknek a hiányát. A Dave által felsorolt képek milliói rajzottak a fejében egy szebb, elképzelt jövőről egészen addig, míg üvöltve nem zokogott. Ezután többet nem ivott, csak őrlődött csendesen.
Dave mindeközben az otthonában pihent. Lassan épült fel, de még egyszer olyan mélyre, ahogy Mart rátalált nem süllyedt le. A kezét össze kellett varrni és még szednie kell az antibiotikumokat. Próbált lassan továbbállni, próbált a válásával és az ügyvédjével foglalkozni, miközben azt fontolgatta, hogy eladja ezt a hatalmas lakást, hisz egy embernek túl nagy. Ijesztően sivár volt az élete.
Hetek teltek el Martinnak ebben az állapotban. És ami a legrosszabb volt, még ihlete sem volt, hogy legalább lefoglalja magát a munkával. Persze próbálta minél inkább összeszedni magát, hogy hamarabb visszatérhessenek az együttes dolgaihoz, de mivel Dave is gyógyulófélben volt még, volt ideje és a bandának is fel kellett függesztenie a tevékenységeit. Persze mindenki úgy tudta, hogy azért, mert Dave a válására akar most koncentrálni és tudták, hogy nehéz időszakon megy pillanatnyilag keresztül. Martin mások előtt elrejtette a fájdalmát, csupán Dave tudta, hogy mik zajlanak a fejében, noha nem találkoztak gyakran. Mindketten maguk akarták feldolgozni a történteket, és csak akkor léptek kapcsolatba a másikkal, ha lelki támogatás kellett valamelyik félnek. Martin rengeteget gondolt Anitára, találgatva, hogy mikor mehetett a klinikára, hogyan viselhette az abortuszt és hogy most mit csinálhat. Vajon a tanulásba menekül? Talán már el is költözött a kis lakásból, hogy maga mögött hagyja múltja ezen fájdalmas szeletét.
A legborzasztóbb az volt, hogy Mart még mindig nem tudta, hogy mit csináljon magával. Tiszteletben akarta tartani Anita kérését, hogy többé ne keresse, de aggódott a lányért, különösen a gyógyszeres eset után… A Dave-nél tett látogatás a lepukkant szállodában pedig még inkább felkavarta, noha azóta már eltelt pár hét… sőt, ha jobban belegondolt, már 3 hónapja zajlott le ez az egész fájdalmas ügy, de még mindig úgy érezte, mintha tegnap történt volna. Az érzelmei sem csitultak, mint ahogy az várható lett volna. Ugyanúgy szerette a lányt és ugyanúgy hiányzott neki. Az éjszakák voltak a legrosszabbak, mikor bűntudattól hánykolódott az ágyban. Álmatlanság gyötörte és ez meg is látszott rajta. Ő is ledobott néhány kilót, noha próbált figyelni magára. De a folyamatos idegeskedés és agyalás nem tett jót neki. Kezdett az árnyéka lenni önmagának, noha piához azt az egy esetet leszámítva nem nyúlt többet.
Az egyik átvirrasztott éjszaka után nem bírta tovább… Azzal az elhatározással zuhanyozott le és próbálta nagyjából rendbe hozni magát, hogy lesz ami lesz, ő elmegy Anitához, és megnézi hogy van. Még ha a fejéhez is vág mindent, ami csak az eszébe jut, akkor is látni akarja, hogy a saját szemével győződjön meg róla, hogy rendben van.
Anita mindeközben mit sem sejtett az egészről. Nem is akart gondolni a Depeche Mode-ra sem, ugyan nem tudta megállni, hogy egyszer-egyszer netcafe-ba beülve ne nézzen utánuk a neten. Hogy elterelje a gondolatait, inkább a kicsire koncentrált, aki már növekedni is kezdett a hasában. Nem számít, hogy ki az apja, ő nagyon szeretni fogja, történjen akármi is velük. Egyik nap különösen jókedvűen ébredt, nagyot sétált a kellemes napsütésben, és az egész délelőttje jó hangulatban telt. Épp pakolászott a lakásán, mikor kopogtatásra lett figyelmes. Kíváncsian indult el az ajtó felé és lesett ki a kislyukon, hogy megnézze ki lehet az. Aztán ijedten hőkölt hátra, ahogy meglátta a szőke férfi alakját. Nem mozdult. Talán elmegy, ha úgy tesz, mintha nem lenne otthon.
A férfi azonban érezte, hogy a lány otthon van. Sőt, látta az ajtó alatt átszűrődő fényt, és hát este 8 fele hol máshol lehetett? Türelmesen várt és újra kopogott.
- Anita... Anita kérlek, nyisd ki - kérte halkan és gyengéden.
Anita sejtette, hogy ha most kezdené leoltani a villanyokat az elég fura lenne.
- Mit akarsz? - szólalt meg végül.
- Látni szeretnélek. Nem bírtam tovább... nélküled - mondta halkan az ajtóhoz hajolva. Szinte hozzásimult a falaphoz, ahogy egyik kezével megtámaszkodott az ajtófélfában, míg a másik kezében egy szál rózsát szorongatott.
- Én viszont nem szeretnélek látni! Menj el!
- Anita, kérlek... Nem bírom nélküled! Már hónapok óta a történteken rágódom... Kérlek, nem bírom már az álmatlanságot és a lelkiismeretem vádló hangjait... Annyira sajnálom! Hülye voltam, összezavarodott, és a lehető legrosszabb döntéseket hoztam... Kérlek, Anita... Még mindig ugyanúgy szeretlek... - döntötte egy kis koppanással a homlokát az ajtónak.
- De képes voltál arra kérni, hogy vetessem el a gyereket. Aki akár a tied is lehetett!
- Igen, tudom! És azóta átkozom magam! Annyira hülye voltam! Nem szabadott volna ezt kérnem tőled! Se nekem, se Dave-nek nem szabadott volna... Meg tudtuk volna oldani valahogy! És most a lelkünkön szárad egy élet kioltása... - súgta rekedten, beesett vállakkal a férfi - Annyira... - kezdte volna, de a torkát szorító gombóctól nem tudta folytatni.
Anita dühét visszafogja kérdezte - Annyira mi?
- Annyira... - nyelt egy nagyot a férfi - nagyot hibáztunk! Annyira nagyot hibáztam! Ha tehetném, visszacsinálnám az egészet és melletted állnék, segítenék neked és... és együtt nevelhetnénk a kicsit. Jaj Anita, annyira sajnálom, hogy kitettelek ennek! Tudom, hogy erre valószínűleg nincs bocsánat... El is megyek, ha azt akarod, de kérlek, hadd nézzek még egyszer a szemedbe. Látni szeretném az arcodat. Látni a saját szememmel, hogy jól vagy... Aztán elmegyek, ha tényleg ezt akarod.
Anita nagyot sóhajtott. A férfi hangja őszintén csengett és nagy fájdalomról, lelki tortúráról árulkodott. De nem akart több hibát elkövetni... azonban a keze lassan a zár felé indult és az hamarosan kattant. Az ajtó lassan feltárult. Nem volt biztos magában, elvégre nem vetette el a babát és félt, hogy Martin érzései megváltoznak, egy látványos dühkitöréssel.
Martin először meglepődött, mert nem hitte, hogy a lány engedni fog a könyörgésének. Aztán a lélegzete elakadt, mikor tekintete a bizonytalan arcról végigfutott a lány egész alakján, és azonnal hitetlenkedve megállt a hasánál. Ugyan még nem volt túl hivalkodó a mérete, de egyértelműen látszott rajta, hogy nem pár plusz kilóról van szó. Hirtelen szóhoz sem jutott, s érezte, hogy érzelmei olyan gyorsan kavarodtak fel benne, mint ahogy a madarak repülnek fel, ha megijednek. Egy pillanatra Anita arcára nézett még mindig hitetlenkedve. Látta rajta, hogy tart a reakciójától, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Csak lerogyott a térdeire még ott az ajtóban, és nem gondolkodva kezeit rögtön a kis pocakra csúsztatta, ahogy felkiáltott örömében. A következő pillanatban már potyogtak is a könnyei.
Anita először ijedtében nyikkant meg a férfi fura és hirtelen reakciójától és meglepődve nézett le rá.
- Istenem! Istenem! - nyögte Martin megkönnyebbülten és száját Anita hasához nyomta. Egy pillanat múlva már fel is tűrte a laza pólót, hogy nedves puszijait már a csupasz bőrre adhassa egy rövid nevetés után.
- Mart...? Jól vagy? - kérdezte bizonytalanul a lány.
- Még kérded?! Hát hogy az istenbe ne?! Úristen Anita, hát mégis megtartottad?! Annyira, de annyira örülök! El sem tudod képzelni! Anita, Anita... - motyogta a végét arcát újra a nő hasához szorítva, hogy közelebb érezhesse magához mindkettejüket. Hitetlenkedő zihálása lassan csúszott át a testét rázó megkönnyebbült zokogásba, ahogy még mindig térden állva ölelte magához a lányt.
- Na... gyere... gyere be... - mondta a lány szelíden, habár még mindig nem értette a férfit. Egyik percben dühöng a gyerek miatt, a másikban meg örül? De ezt most félrerakta és összeszedte a férfit a földről, majd beljebb terelte. Martin még mindig nem volt teljesen magánál, ahogy követte Anitát.
A férfit a fényre állítva Anita majdnem eltátotta a száját döbbenetében - Te nem... nem az a Martin vagy, akire emlékeztem - mondta kicsit zavartan, ahogy lassan tetőtől talpig felmérte a sovány, beesett arcú, karikás szemű férfit.
Mart egy pillanatra félrenézett, mert kényelmetlenül érezte magát a lány szókimondóságától, amit az esetek többségében szeretett benne. De tudta jól, hogy mire gondolt most. - Nem hazudtam neked, mikor azt mondtam, hogy nem tudtam azóta se mással foglalkozni... - mondta csendesen.
- Mióta nem ettél?
Mart csak megvonta a vállát és tekintetében szomorúság kelt, ahogy leült Anita mellé az ágyra.
- Gyere - mondta a lány, majd megindult a konyha felé, hogy adjon valamit enni a szőke férfinek.
- Jól vagytok? - követte Martin. Nem érdekelte a saját állapota, csak a pici és Anita - Mindenetek megvan? És hogy-hogy megtartottad? Amúgy nagyon örülök neki! Annyira nagyon! - kezdett szokásával ellentétben hadarni és össze-vissza csapongani a millió kérdés között, amik a fejében rajzottak - Mikor tudod meg, hogy kisfiú vagy kislány? Egészséges?
- Nyugalom - csitította Anita a férfit, miközben egy tányérnyi friss tésztát és rávaló zöldséges szószt adott neki - Még nem nagyon tudni, hogy fiú vagy lány. És igen, úgy tűnik, hogy egészséges. Megtartottam, mert úgy éreztem, hogy ezt én és nem ti döntitek el, akárcsak egy használati tárgynál.
- Tényleg nagyon sajnálom Anita és megbántam. Nincs is rá szó mekkora hülye voltam! De tényleg nagyon örülök, hogy mindketten jól vagytok! Nincs szükségetek valamire?
- Jól megvagyunk. De te kevésbé nézel ki jól - jegyezte meg ismét a lány, és most kicsendült hangjából az aggódás.
- Az nem érdekel, hogy velem mi van. Most ti vagytok a legfontosabbak - rántotta meg újra a vállát.
- Ne hagyd el ennyire magad. Elvégre, te vagy az egyik apajelölt. És mit mondok majd neki, ha valami bajod esik, hm?
- Nem lesz semmi bajom. Inkább mesélj te! Hogy viseled a terhességet?
- Egész jól, bár a reggeli rosszullétek meggyötörtek az elején, és az sem segített, hogy egyedül kell és kellett végigcsinálnom. De aztán belejöttem, a rosszullétek is elmúltak már. És te most mit is szeretnél tőlem? - nézett a szürke szemeivel a zöldekbe.
- Bármiben benne vagyok, ha a közeletekben lehetek. Már nem érdekel semmi. Szeretném vállalni a felelősséget, ha engeded. Az sem érdekel, ha Dave-é a kicsi. Szeretném, ha semmiben sem szenvednétek hiányt.
- Felvállalnád?
- Igen - mondta komolyan.
Anita bólintott és mintha halvány mosoly játszott volna az ajkain – Mi van Dave-vel? - kérdezte.
- Hát... elég sok minden történt vele az utóbbi időben - vette el inkább a felé nyújtott tányért a tésztával. Kerülte Anita tekintetét.
- Mi? - ült le mellé a nő.
- Nos, volt egy durva leépülése kezdésnek - mondta, majd inkább gyorsan elkezdte lapátolni befele a kaját, noha nem volt éhes, de így legalább nem kellett beszélnie.
- Megint bedrogozta magát? Szép - fintorgott megvetéssel Anita.
- Nem... - nyelte le gyorsan a tésztát - Nem nyúlt drogokhoz. Csak... hát ivott és elhagyta magát. El sem tudod képzelni, hogy nézett ki. Nekem kellett visszarángatnom a félőrült állapotából - nézte az asztallapot az emlékek hatására elsötétülő tekintettel.
- Félőrült? Ezt erősen kétlem. Elvégre neki egy igen kényelmes élete van a nejével és a gyerekeivel.
- Már rég nem - sóhajtott sötéten.
- Ezt hogy érted? Megbánta bűneit a gyarló? - nevetet fel hidegen.
- Válik. És bármennyire is azt hiszed, hogy könnyen veszi a dolgokat, tévedsz. Nagyon megviselte mind a válása, mind az elvesztésed. Főleg az utóbbi.
- Hogyne. Csak épp a kórházba sem "ért rá" eljönni. Hát... én se "érek rá" vele foglalkozni! - jelentette ki kicsit indulatosan Anita.
- Anita... Ő is nagyon megbánta a történteket. Látnod kellett volna, mennyire maga alá volt zuhanva. Még mindig szarul néz ki, de már kezdi összeszedni magát.
- Hogyne. De nem ő halt meg majdnem amiatt a fájdalom miatt, amit ő képes volt okozni nekem! Kegyetlen férfi és legalább azt kívánom neki, hogy menjen át azon, amin én mentem! Fel se keresett! Nekem semmit nem mutatott a nagy "bűnbánatából"! Téged legalább érdekelt, hogy mi van velem, de őt még az sem!
- Anita, nagyon félreértelmezed a viselkedését. Azt valóban rosszul tette, hogy nem keresett fel a kórházban. Akkor még a düh munkált benne. Később mikor már megbánta, akkor meg már félt tőled. Akarod látni, hogy hogyan nézett ki mikor rátaláltam? Tessék, csináltam róla képet, hogy az orra alá dugjam, ha megint elkezdene lefele csúszni. Ez még visszarettenti - vette elő a mobilját és adta Anita kezébe a készüléket, majd hátradőlve eltolta maga elől az ételt, amihez alig nyúlt hozzá.
Anita kelletlenül vette el a készüléket, majd vette szemügyre a képeket. Arcán fokozatosan jelentek meg a döbbenet jelei - Uramisten, Dave... - suttogta - Mit tettél magaddal?!
Végül nem bírta tovább a képek látványát, könnyezve tette le a mobilt az asztalra.
Martin tudta mi játszódhatott le a lányban, hisz beleégett az agyába ez a látvány is, mint ahogy a drogos korszakából is sok csúnya dolog. - Látod, ha azt mondom, hogy teljesen szétcsúszott, akkor teljesen szétcsúszott - mondta halkan a férfi, majd visszavette a mobilját.
- Nem lett volna egyszerűbb megkeresnie? Most hol van? - nézett fel Martinra.
- Nem mer a szemedbe nézni a történtek után. Egyébként New Yorkban van. Egy másik lakást keres és a válását intézi.
Anita felsóhajtott - Ennek nem így kellett volna végződnie.
- Nem, valóban nem így. De még semmi sincs veszve, ha engedsz nekünk - suhant át egy kis mosoly a férfi arcán - Még ki tudjuk javítani a csorbát.
- Komolyan hiszel benne? - nézett a férfire Anita. Szemeiben, mintha megtört volna a régi fény és a remény.
- Igen. Azt nem tudom, hogy a Dave-es vonal miként alakul, de én kész vagyok vállalni értetek mindent. Azóta már elmúltál 21 is. Mondjuk, ez nem befolyásol. Nem emiatt jöttem most. Akkor is ezt mondanám, ha még mindig kiskorú lennél - fonta össze a karijait.
- Jaj Mart! - kiáltott fel Anita és már a férfi nyakába is vetette magát - Nem is tudod, hogy mennyire sokat jelent ez nekem! Annyira féltem!
- Tudom! Tudom... - súgta a lány hajába, ahogy szorosan átölelte. Kicsit azért meglepődött ezen a hirtelen váltáson, de nagyon jól esett neki. Most mert jobban reménykedni. - És sajnálom, hogy magadra hagytunk ebben a nehéz helyzetben. Magadra hagytalak és ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak... - simogatta Anita hosszú haját.
- De visszajöttél és ez a fontos - motyogta Anita.
- Tényleg? Ez... azt jelenti, hogy most akkor "rendben vagyunk"?
- Inkább azt, hogy a dolgok kezdenek rendbe jönni.
- Igen, én is így értettem végeredményben - kockáztatott meg egy kis mosolyt még mindig a nőt ölelve s a szemébe nézett. Egy pillanatig habozott, majd gyengéden és röviden megpuszilta a jól ismert ajkakat. Anita viszonozta a csókot. Nem akart mást csak élvezni a békét Martin karjaiban.
Dave az új és lényegesen kisebb lakásának nappalijában ült és elmélázva birizgálta a hegesedett kézfejét. Kilói lassan visszamásztak rá, bár még mindig szét volt esve. A válás megviselte. Jen nagyon agresszíven lépett fel, mindkét gyereket magának akarta és Dave-et el akarta tiltani tőlük. Ezt a férfi nem hagyta és hosszú harc kezdődött a bíróságon. Még mindig nincs eredmény, és ez még egy lapáttal rátett a férfi alaphangulatára. Lassan semmije sem marad, csak a banda, de jelenleg ez sem tudta vigasztalni.
Dave összerezzent a kaputelefon éles hangjára, majd felállt, felvette a kagylót és beleszólt - Igen?
- Szia Dave - hallotta Martin hangját, ami rég nem volt ennyire felszabadult - Gondoltam meglátogatlak. Híreim vannak.
- Gyere csak be - felelte az énekes, majd megnyomott egy gombot, mire odalent a kapu berregő hangot hallatott és Martin beléphetett.
A szőkeség hamar felért. Dave természetesen itt is a legfölső emeletet bérelte. Martin tudta, hogy ez nem csak a megalomániája miatt volt, hanem mert így úgy érezhette, hogy kicsit kiszakadhat, elszeparálódhat a nyüzsgő várostól, amiben élt. Türelmetlenül várta, hogy beengedje.
Hamarosan kitárult az ajtó és a túloldalon ott állt Dave teljes valójában, majd hátrébb is lépett, hogy szőke társa beljebb léphessen.
- Jó híreim vannak - vonult be Mart a lakásba, amiben a beköltözés környékén már járt és kellemesnek találta, bár Dave-nek még be kellett laknia. Egyenesen a konyhába ment és a pultra tette a magával hozott papírzacskót, majd egy tányérra elkezdte kipakolni a friss pékárukat.
- És mik azok? - támaszkodott az ajtófélfának Dave.
Martin szélesen elvigyorodott és komótosan rendezgetni kezdte a süteményeket.
- El is mondod? - mosolyodott el a férfi, miközben elcsent egy sütit és majszolni is kezdte. A süti cserébe fehérre festette Dave száját porcukorral.
Mart jóízűen felkuncogott, amit már rég nem tett, és megfogva Dave tarkóját odahúzta egy gyors csókra hogy leszedje a szájáról a cukrot - Anitáról van szó - engedte el.
Dave épp rosszkor vett levegőt a mondat hatására, így a porcukor az orra felé indult meg, amitől köhögnie kellett - Mi van vele? - kérdezte, mikor visszaterelte a porcukrot az eredeti útjára.
- Talán előbb nyeld le a falatot - mondta és ő is letette a maga túrós táskáját.
- Ennyire súlyos? - kérdezte, majd eleget tett Mart kérésnek.
- Hát eléggé! - mondta és alig tudott visszafojtani egy mosolyt - Dave... Anita megtartotta a kicsit...
- Mit csinált?! - döbbent le a férfi, de ez 100%-osan a meglepetéséből fakadt.
- A baba él és mindketten egészségesek! - vigyorodott el most már tiszta szívből.
Dave elmosolyodott - És hogyhogy megtartotta?
- Mikor meglátogattam tegnap, azt mondta, hogy képtelen volt elvetetni. Jaj Dave, látnod kéne! Már van egy kis pocakja és terhesen csak még szebb! - sóhajtotta Martin.
- És most mi a terved? Hazaviszed és családapa leszel, mintha ez teljesen normális lenne?
- Még nem tudom. Azt szeretném, ha mi hárman összeülnénk, és együtt beszélnénk meg a továbbiakat. Senkit sem akarok kihagyni, főleg nem téged, hisz ugyanakkora eséllyel lehetsz az apja a jövevénynek, mint én.
- Én benne vagyok. Remélem, hogy kitalálunk valami megoldást, mert én szeretném, ha végre békében élhetnénk... bár... a család szót ezen esetben nem hinném, hogy használhatjuk - gondolkodott el Dave. Annak ellenére, hogy eddig egy házasságát sem tudta megtartani, elég családcentrikus ember volt.
- Minden ki fog alakulni. De Dave, ugye tudod, hogy el kell menned Anitához egyedül is, mielőtt megbeszélnénk a dolgokat? Nagyon megsebezted őt.
- Akkor ezek szerint nem látta át, hogy mit miért tettem.
- Nem Dave... de ezt nekem is elmagyarázhatnád, mert erre sosem válaszoltál nekem, inkább csak a megérzéseimre hagyatkozva nyilatkoztam rólad Anitának is.
- Hogy mit miért tettem?
- Igen. Erre lennék kíváncsi - harapott egy nagyot a pék sütijéből.
- Nem is tudom... talán a fájdalom miatt. Eléggé elviselhetetlen volt.
- Értem - sóhajtott egyet, mire egy porcukorfelhőt indított útjára, amin felnevetett. De közben arra gondolt, hogy Dave-nek nem is kell többet mondania, hisz átélte ő is. Dave csatlakozott, mind a nevetésben, mind az evésben.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés