5.

Másnap reggel az elmém motoszkálása ébresztet fel. Kinyitottam a szemem. A földön feküdtem, előttem Zsó teste hevert. Aludt, de éreztem, ahogy az ő elméje is ébredezik. Elmosolyodtam. Megérte a véráldozat. Lassan felültem, miközben társnőm mozgolódni kezdett. Láttam, ahogy lassan kinyitja a szemét. Éreztem az tegnap este ködös emléknyomait az agyában. Nem értette, hogy került ide. Zavartsága újabb mosolyt csalt az arcomra. Bizonytalan tekintettel nézett körbe a szobámban, majd meglátott engem. Emlékezni kezdett. Hirtelen kapott a nyakához. A vére barna pergamenként szárat a bőrére és érintése hatására repedezett darabjai leperegtek a felületről. A pupillája beszűkült a döbbenet és az ijedtség hatására, miközben a szemei vádlón az enyémbe meredtek. Mosolyom látva, elborzadva kiáltott fel.
- Mit műveltél velem?!
Nem feleltem.
- Mit műveltél velem?! – kérdezte hisztérikusabban. Felnevettem.
- A véredet vettem. Az enyém vagy – néztem szenvtelenül a barna szemekbe.
- NEM! – ordított fel Zsó és fel is pattant, hogy kirohanjon a szobámból. Én is felálltam és a karja után kaptam, majd magamhoz rántottam.
- De igen. Nem tudsz ellenne mit tenni. Ha hívlak, jössz. A véred köt hozzám, és az én vérem köt engem hozzád. Segíteni fogsz nekem.
- NEM! – ordított fel újra, majd kitépte magát a fogásomból és kirohant, bevágva maga után az ajtómat. Sínen voltam.

Órákkal később a kertben voltam és élveztem a napsütést a fűben ülve. Hirtelen árnyék vetült rám. Nem hallottam lépteket, de az erejéből tudtam, hogy ki az.
- Dave – mondtam, fel sem emelve a szemhéjaim.
- Megharaptad.
- Érzed a „jelentéktelen erőkezdeményem”? Nocsak… - ránéztem - Nem férsz hozzá, igaz? – kérdeztem kedélyesen a képébe mosolyogva. Zöld szemében felszikrázott a düh.
- El foglak söpörni.
- Már nem áll az ajánlatod?
- Érdekel? – bátyám haragja egy pillanat alatt foszlott semmivé. Tudtam, hogy ugyanilyen gyorsan ismét fel tud lobbanni.
- Meglátjuk, Dave. Ha nem tudlak legyűrni, nyilván inkább a szövetségesed leszek. Előbb meg akarom tudni, hogy mi lesz belőlem. De te már sejted, nem igaz? És ez által én is. Miért ajánlottad volna fel magad ezüsttálcán nekem, ha nem tartanál hasznosnak magad számára? Csak nem veszélyes vagyok rád nézve, bátyám?
- Majd kiderül Bernadett. Nem igaz? – megvillantak zöld szemei.
- Mindenképpen. De meg fogom védeni. Soha nem kapod meg.
- Csak veled együtt, ugye?
Összeszűkült szemekkel mordultam fel.
- Számító dög vagy, Gahan!
- Tudom – eresztett meg bátyám egy önelégült mosolyt.
- Ellened fogok dolgozni.
- Tisztában vagyok vele. De majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén – hajolt le hozzám Dave, elsuttogva a szavait. Közvetlen közelről néztem a szemeibe. Meg tudtam volna nyalni az ajkait. Csak egyet tudtam érteni vele. Biccentettem, mire ő felegyenesedett és elsétált. Elnéztem utána. Nem akartam magam eladni neki. Ha erőmegosztásra is kerül sor kettőnk között, akkor is az előnyömre kell fordítanom a dolgokat. Sok minden múlik ezen. Talán az életem. És talán Zsóé is.

Nyugtalan este volt. A szél zúgott a régi és öreg fák közt, a farkasok szüntelenül üvöltöttek a Holdra. Nem tudtam aludni. Zsó járt az eszemben. Nem hagyott békén a gondolata. Napok óta nem beszélt velem. Nem is láttam. Eddig nem aggódtam érte, de az ösztöneim állandóan riadókészültségben tartottak. Valami történni fog.
Hirtelen ültem fel az ágyamban és azonnal ki is keltem belőle. Nem tudtam, hogy mi ugrasztott ki, de mintha nem én irányítottam volna az izmaimat. Nyugtalanítottak az erdő hangjai. Mintha valami azt súgta volna, hogy oda kell mennem. Nem akartam engedelmeskedni az ösztönzésnek. Ám, mikor leírhatatlan erőt éreztem elvágódni az ajtóm előtt, már nem tudtam uralkodni magamon: az ajtóhoz ugrottam és feltéptem.
Őrült percek. Vad rohanás az erdő felé. Nem tudtam, hogy merre megyek, csak rohantam és rohantam. A saját lihegésem szinte megtörte számorma a szél zúgását. Egyre mélyebbre haladtam az erdőben, az ágak vadul kapdostak a lábam után. Nem tudtam leállni.
Egy tisztásra érve aztán lassítottam és meg is álltam. Tanácstalanul néztem, körbe, őrülten zihálva a sötét, zúgó erdőben. A szívem majd kiugrott a helyéről, a vad szél állandóan az arcomba fújta a tincseimet. Vártam. De mire? Csak álltam és kapkodtam a fejem az erdőben.
Hirtelen egy alak vágódott ki a fák közül, akit szorosan követett még egy, magasabb. Az első a földre esett, de ijedten próbált térdre kecmeregni, bukdácsolva. Sikolyát messzire ragadta a szél. A másik fél állatias morgását azonban így is tisztán hallottam. Mintha a szél is félne az erejétől. Dave volt az. Ösztöneim azonnal mozgósítottak. Hirtelen harag és forróság öntött el, izmaim mozdultak, hogy kettejük közé kerüljek és megvédjem azt, ami az enyém. Fenyegetően álltam meg Dave előtt, aki ezt persze nem hagyta annyiban. Megkezdtük életünk első, de nem utolsó csatáját.
A levegő izzott, értelmetlen szavak törtek a levegőbe, de a hatásuk nem maradt el. Hatalmas csapások, amikbe beleremegett az erdő. Nem tudtam, hogy mióta csináltam már ezt, de fáradtnak éreztem magam. Ám a dac és a harag még mindig bennem égett és ameddig ez nem vesz ki belőlem, addig mozogni fogok, és amíg mozgok, addig harapok is. Nem tudtam, hogy Dave mennyire fáradt el, nem látszott rajta. Zsó nem ment el. Hogy nem akart, vagy nem tudott, arra nem tudok felelni. Ám mindhármunk figyelmét elvonta a közelről felharsanó farkaskiáltás. Észre se vettük, hogy egyre beljebb keveredtünk a sötét, viharos erdőben. Most mi lettünk prédák. Átvettük Zsó szerepét, már mindhárman osztozunk rajta. A sárga szemek már fel is tűntek a fák között. Ha elfutunk, meghalunk. Nem volt mit tenni: közösen kellett kiállnunk a falka ellen. Dave-vel közösen. Bármi mást bevállaltam volna, de nem volt helye vitának. Dave még mellém is lépett, hogy jobban lássa az állatokat és, hogy megkezdjük közös mészárlásunkat.
A farkasok nekünk rontottak, hogy akár élve belőlünk oldják meg a vacsorájukat. Dave mozdult először. Elmosódott foltot láttam, majd már csak azt, ahogy a farkas a földre hanyatlik és Dave alkarján a könyökéig vér folyik, kezében a farkas kitépett légcsövével. Nem volt mit tenni. Én is mozdultam.
Elszenvedtem pár harapást. A farkasok megvadultak a vér szagára. Én is. Dave is. Gyilkoltuk őket. Mindenkit, akit elértünk. Csatakosak voltunk a vértől. Az élet gyorsan elhagyta a tisztást. Szabályosan kihunyt, mikor az utolsó farkast Dave-vel kétfelé kezdtük tépni, kettészakítva ezzel a testét. Úgy huzakodtunk rajta, mint kutya a csonton. A szövetek kísérteties hanggal váltak ketté. Az állat belei a földre zuhantak. Felvillant bennem a gondolat, hogy milyen lenne könyékig eltűnni a még meleg belső szervekben, de legyőztem a késztetést. Vissza kellett jutnom Zsóval a kastélyba, aki elszörnyedve és ledermedve ült a földön. Amint megmozdultam Dave állatias tekintete rám szegeződött és azonnal tudtam, hogy rájött a szándékomra. Nem akartam megvárni, míg megmozdul.
- FUSS! – ordítottam fel, és elképzeltem, ahogy Zsót köteleken keresztül megrántom. A lány teste előrebukott és feleszmélt. Ösztönösen cselekedett, felállt és rohanni kezdett. Az életéért futott. Mindketten az életünkért futottunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés