|
6. fejezet
2009.07.29. 21:07
6.
Pár óra telt el? Vagy csak pár perc? Nem tudom, de már a kastély egyik falának dőlve ziháltam. A vér egészen megalvadt a karjaimon és a ruhámon. Zsó remegve ült a földön. Nyeltem még a levegőből, mielőtt megszólaltam volna.
- Miért… csináltad… ezt?! – tört ki belőlem szaggatottan.
- Meg akartam… szökni! Szörnyetegek… vagytok! Itt mindenki… az!
- Valóban?! Hozzám vagy kötve Zsó! Nem tudsz megszökni! Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. Nem tudsz megszökni. Se előlem… se Dave elől.
- Miért kellek én neki?!
- Te lennél a következő háziállata. Mint Martin. Pont olyan lennél, mint a szőke.
- Micsoda?
- Sok mindent nem tudsz még. Én a helyedben addig nem próbálkoznék a szökdöséssel, míg nem vagyok tisztában a teljes történettel! – vágtam hozzá, majd otthagytam egyedül a folyosón ülve.
Aznap este már nem sokat aludtam. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt? Mi történik velem? Dave-vel? Zsóval? A családom ezt nem fogja annyiban hagyni. Szövetkeznem kell Dave-vel esetleg a saját családom ellen? Ha ezt megtudják azt támadásnak veszik tőlem és a bátyámtól a családon belül elfoglalt ranghelyünk feljebbtornázása érdekében! Nem lesz nehéz rájönniük, érzik az erőmozgolódást és a ma esti vérfürdőt is. El kell tűnnünk innen, különben… Nem akartam belegondolni a „különben”-be. Ledobtam a ruhámat magamról, beálltam a zuhany alá, elláttam pár mélyebb sebemet és összecsomagoltam. Mindez 40 percembe került, rekordidő. Elgondolkodtam. Ha Zsóval megyek, könnyebben elkapnak. Nem mehetünk együtt. Kapcsolatban kell maradnom vele a képességeimen és a vér kötelékén keresztül, ahhoz, hogy ezt túléljük. Elkezdődött az igazi próbatétel. De kapcsolatban maradni vele egy fél földteke távolságból? Lehetetlen. Belé kell programoznom a teendőit. Megkerestem.
Az erdőn vágtam át. Az izgalomtól zihálva éjszakai állat módjára osontam a sötét erdőben. Az általunk kiöntött vér szaga belengte az erdőt. A tüdőmet megtöltötte a sós, kihűlő szag. Most felfordult tőle a gyomrom, de ezt most figyelmen kívül kellett hagynom. A ruhámba és a táskámba bele-bele akadtak a bokrok ágai. Éreztem, tudtam, hogy már keresnek minket, sőt fel is fedezték, hogy nem vagyunk a szobáinkban. Dave már biztos messze jár. Én szoros helyzetben vagyok, amíg a birtokon vagyok, könnyebben megtalálható vagyok. Hogy Zsó hol jár, nem tudom. Veszélyes lenne most kapcsolatba lépnem vele. Megadtam neki egy útvonalat és egy célállomást, hogy hova menjen, hogyan, mikor és hol talál ehhez pénzt a kastélyban. Belérögzítettem, hogy óvatosnak kell lennie és nem bukhat le. Még mindig gépiesen működik, még mindig nem fogta fel és fogadta el, hogy ki-be járkálok az agyába. Majd idővel alkalmazkodni fog. És idővel az ő képességei is kibontakoznak.
Ahogy az erdőben mentem a célom felé elgondolkodtam. Dave-vel sikeresen kirobbantottam egy családon belüli hierarchikus háborút. Vagy meghalunk, vagy mi öljük meg őket. Ez elég rosszul hangzik, tekintve, hogy a család több száz főből áll. Igaz ebből lejönnek a távoli rokonok, azok, akik közvetlen nem érdekeltek. Pár unokatestvér is kiesik. Anyám, a két nővérem és a maradék unokatestvérek számítanak, akiknek van beleszólásuk és joguk ebben a rendszerben. Féltik a helyüket. A család egy farkas falkához hasonlít leginkább. Beszélnem kell Dave-vel. Szövetkeznünk kell.
Az elmúlt pár napot állandó utazással töltöttem. Halálosan elfáradtam. Haza nem mehetek egyelőre. Olyan messzire jöttem, amennyire csak lehetséges. Az elkövetkezendő pár napot csendben kell eltöltenem, hogy elrejtsem magam. A világ hatalmas és tudtam, hogy Dave-től és Zsótól is iszonyatosan távol vagyok. De, ami a legfontososabb: a családtól is. Végre ehetek, lezuhanyozhatok és aludhatok.
A csendes, rejtőző napok rendben lefolytak. Felfedeztem a környéket. Nagyokat sétáltam és mentálisan feltöltődtem. Gondolkodtam. Zsót még hagynom kell, először Dave-vel kell felvennem a kapcsolatot, minél hamarabb. Muszáj. Elkezdtem keresni.
Napokig semmi. Csönd. Kezdtem aggódni és idegeskedni, hogy mi történhetett vele. Talán elfogták? Nem, Dave ravaszabb annál, hogy csak úgy simán elkapják. De, akkor miért nem találom? Túl messzire ment volna? Keres engem egyáltalán? Biztosan. Ő is átérzi a helyzet súlyosságát és tudja, hogy csak együtt lehetünk képesek ezt megoldani. Képesek lehetünk rá egyáltalán? Elég irreálisan hangzott. De meg kellett próbálnunk, nem ülhettünk itt, hogy megvárjuk, míg megtalálnak és megölnek minket. Összeszedtem magam és a szemeimet lehunyva koncentrálni kezdtem. Ismét sikertelennek tűnt a próbálkozásom, de aztán az utolsó pillanatban érzékeltem valamit. Jobban rákoncentráltam. Veszélyes dolog volt, amit műveltem, mert lehetett valaki más is a hóhérok közül. Ismerős volt a jelzés, ismertem az erejét. Ugyanaz a lenyűgöző, sötét és vonzó energia volt, amit oly sokszor éreztem már. Elmosolyodtam. Dave. Biztos ő is észlelt engem, erejének pulzálása erre engedett következtetni. Messze volt, de nem szakítottam meg a kapcsolatot. Aztán egy érzés, mintegy ösztön belém vágott. El kell mennem egy másik városba találkozni vele.
Nem bírtam legyűrni a késztetést, de ez rendjén is volt. Felmérve egymás távolságát kijelöltünk tudat alatt egy várost, ahonnan szükség esetén gyorsan visszajuthatunk a bázishelyünkre, így az titokban marad, mi gyorsan mozoghatunk és tovább is állhatunk akár. Ez az elmékben egy leküzdhetetlen vágyként jelenik meg, ami mindkettőnket hajt. A vámpírok félig ösztönlények és nem véletlenül. Sokszor ez menti meg az életünket.
Ott álltam a verőfényes napsütésben és a tekintetemmel pásztáztam a tömeget. Nem láttam azt az ismerős arcot, amit kivételesen most oly szívesen láttam volna magam előtt. Nem volt más hátra, ki kellett küldenem az elmémet felderítésre. Minden egyes ilyen alkalom kockázatos volt, de ez szükséges rossznak minősült. De, ha Dave-ben is olyan erős volt a vágy, hogy idejöjjön, akkor már itt kellett lennie. Mindenesetre nem ártott jelezni neki, hogy megjöttem. Nem is telt bele sok idő a tudatom szabályosan belerohant az övébe, amitől megrázkódtam. Már tudta, hogy hol vagyok, visszahívtam a kiküldött részemet és csendben vártam. 15 perc múlva fel is tűnt a fekete inges alak. Még mindig jól nézett ki és nem akartam elhinni, de megkönnyebbültem, hogy nem esett semmi baja. Megállt előttem és megesküdnék rá, hogy az ő arcára ugyanaz a könnyebbség ült ki, mint, amit én éreztem. Aggódtunk egymásért.
- Szia – szólalt meg. Hangján érződött az aggódás. A helyzet miatt, a jövő miatt és talán miattam is.
- Szia – némán néztük egymást. Tudtuk, hogy beszélnünk kell.
Pár óra múlva egy motelszobában ültünk. Itt nem hallott senki. Az ágyon ültem. Dave rámnézett.
- A nyomunkban vannak.
- Tudom – feleltem.
- És, mit akarsz tenni?
- Semmiképpen sem akarok meghalni. Gondolom te sem – megvártam, míg bólintott – Akkor viszont szembe kell szállnunk velük.
- Egyedül? Megőrültél!
- Nem, nem egyedül. Reméltem, hogy segítesz – néztem fel rá. Utáltam, hogy ezt kellett mondanom. Dave elgondolkodott egy kicsit. Tudtam, hogy mérlegeli az esélyeit. Ha képes lenne egyedül szembeszállni a családdal, akkor megtenné, és engem itt hagyna a szarban. De eddig se sikerült neki, szüksége volt rám, ahogy nekem rá. Bólintott.
- Segítek neked. De, tudod, hogy ez mit jelent.
- Tudom. De te is azt, hogy utána nem csak rólad lesz szó, hanem rólam és rólad. Nem nézheted a saját érdekeidet.
- Nem is tudnám. A szerződésünk értelmében vigyáznom kell rád, különben oda lesz, azaz erő, amit tőled kapok.
- Milyen rendes tőled – jegyeztem meg fintorogva. Ez tipikusan Dave-es volt. Bátyám elmosolyodott. Mindent megbeszéltünk. Csak a szerződéskötés volt hátra.
Kiléptem a térre és megindultam visszafelé. Dave is visszaindult, hogy pár nap múlva újra találkozzunk. Akkor már hozzám fog jönni kész tervekkel, ahogy én is azokkal fogom őt várni. Nem éreztem semmi különöset. Nem adtam el magam neki; a helyzet kívánta így, hogy szükségünk lett egymásra. Nekünk… Ez ironikus volt. Mindent megbeszéltünk, amit kellett. Elfogadtuk a helyzetet, de a megvalósítással még vártunk. Ez nem történhet tervszerűen, mert akkor nem történik semmi, magyarázta Dave. Várnunk kell.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés