|
9. fejezet
2009.07.29. 21:09
9.
Dave szavai jártak a szobám sötétjében. Nem voltam túl jól. Pár órával az után, hogy Dave elment rám tört a szédülés, csak fehéret láttam, a fejem majd szétesett… Dave említette, hogy ez be fog következni: a köztünk lévő egyensúly áll be. Mivel, nagyjából úgy kóvályogtam a lakásban, mint egy vak denevér, inkább lefeküdtem. Csak az éjszaka hozott némi enyhülést a szemeimnek. Elmosódottan láttam dolgokat, de nem mertem megkockáztatni a mozgást, ezért inkább az elhangzottakon rágódtam.
Nem akartam neki igazat adni, nem akartam családi hóhérrá válni, ugyanakkor túl is akartam élni ezt. Azt tudtam, hogy ha életben is maradok, akkor se térhetek vissza a családomhoz. Örök időkre száműzetésben kell élnem, de inkább éltem egyedül azzal a tudattal, hogy a családom épségben van, minthogy egyedül, de a létük tudata nélkül. Dave viszont tiszta munkát akart végezni, mert ő nem félt szembenézni azzal, amit én is tudok: a párhuzamos élet nem lehetséges. Addig nem nyugszik a család, amíg én, Dave vagy Zsó életben van. És bátyám most meg is akarja ragadni a kínálkozó alkalmat: nemcsak túlélni a családot, hanem meg is fosztani őket a hatalmuktól és végre színre lépni. Nem zavarja, hogy mindent újra kell építeni, sőt, kifejezetten élvezi a gondolatát. Talán neki van…
Gondolatfonalamat valami nyugtalanító, idegen zaj törte meg. Tudtam, mit jelent. Lejárt az időm. Csendben átkoztam a pillanatot: pont most, mikor az esélyeim egy harcban az életben maradásra csekélyek? De nem volt más választásom, fel kellett állnom, hogy megvívjak az életemért. Ha csak fekszem és beletörődök, hogy magatehetetlen vagyok, akkor valóban csak a halált várom.
Egy idegen árnyék bontakozott ki előttem. Nem ismertem, de éreztem az erejét. Hatalmas volt. A család egyik távoli rokona lehetett. Pár percig némán méregettük egymást, majd mindketten a másiknak ugrottunk, hogy eldöntsük, ki fog meghalni ma este.
A padlón feküdtem a saját véremben. Az idegen a sarokban hevert egy rongykupachoz hasonlóan, mint akit dühösen vágtak oda. Sebeim ellenére felálltam és elkezdtem csomagolni. Muszáj volt. Túl hangosak voltunk.
„Pár percig némán méregettük egymást, majd mindketten a másiknak ugrottunk, hogy eldöntsük, ki fog meghalni ma este. A mellkasomon talált el. A lendület magával ragadott és nem tudtam ellenállni neki, ellestem. Támadóm rajtam termet. Mivel nem láttam, vakon csaptam a levegőbe. Eltaláltam és az ütés erejétől lependerült a testemről. Feltérdeltem és a többi érzékszervemet kellet igénybe vennem, majd az idegennek ugrottam. Olyan erővel estünk egymásnak, ahogy a testünk a másik ellen feszült, hogy a fal recseget, ahogy elkezdett repedezni. Támadóm azonban erősebb és képzettebb volt az én nyers energiámnál és félresöpört majd végigrugdosott a padlón, hogy a másik falnál megvárja, míg felálljak és vadállat módjára nekem essen. Próbáltam kivédeni, de túl gyors. Éreztem, ahogy az éles karmai felhasítják a bőröm. Megrészegült a véremtől és vadságában elvesztette az önkontrolját, így végre félre tudtam ütni az egyik kezét és erőnek erejével megfeszítve a lábaimat, elrugaszkodtam a faltól, hogy elterült testhelyzetemből négykézlábra emelkedjek. Sok sérülést szenvedtem, a véremtől volt vörös elszaggatott ruhám. Vért köptem a földre. Elmosódottan érzékeltem, hogy az idegen felém tart, majd oldalba rúg, amitől újra a padlóra kerültem és egy hanyag mozdulattal a hátamra fordított. A csípőmre térdelt, szorosan tartott és a végső mozdulatra készült, amivel megölhet. Biztosan érezte a győzelmét. Azonban tévedett. Jobb kezem hirtelen lendült előre, és akadály nélkül merült el a mellkasában. Ujjaim rákulcsolódtak az ütem diktálójára, és nem engedtem el. Hangos recsegés és vörös. Ott folyt melegen a könyököm felé. Támadóm, az idegen nem sokáig hadakozott, összeesett, egyenesen rám és a vérével öntözött. Undorodtam tőle, hergelt a vér szaga, így megragadtam és a sarokba vágtam a testet. Kitéptem a szívét.”
Most, vértől ragadósan kapkodtam össze a cuccaim. Szerencsére számítottam arra, hogy a család előbb – utóbb megtalál, így csak a legszükségesebbeket pakoltam ki. Tudtam, hogy Dave segítsége nélkül nem biztos, hogy meg tudtam volna magam védeni. De ráérek később is gondolkodni gyorsütemű fejlődésemen. Egy gyors zuhanyt megejtettem, mert a vér kezdett barna kérget vonni rám, és így nem mehetek emberek közé. Elmosódottan láttam a fehér csempéket, amiket megfestettek a rózsaszín cseppek.
Mintegy 30 perc múlva a kapun léptem ki és elindultam bele az éjszakába. Ugyan az az idegen erő, ami életre kelt bennem, Dave ereje, kínzóan lüktetett az ereimben, mégsem vállaltam a kockázatott, hogy testvéremhez rohanjak. A legközelebbi reptér felé igyekeztem, hogy pár óra múlva a felkelő Nap a levegőben találjon.
Pár óra- óra? Fél nap!- múlva kiszálltam a gépből és napfény vonta be a fehér testem, Még a napszemüveg mögött – ami arra szolgált, hogy védje most különösen érzékeny szemem - is hunyorogtam. Mélyet lélegeztem a levegőből, majd finoman megcsóváltam a fejem. Őrültség volt idejönni. Mégis… nem volt más választásom. Pár perc múlva már taxiért integettem és bemondtam a címet.
A kapu előtt álltam és nem győztem befogadni a ház látványát. Tudtam, hogy sosem jártam itt, mégis olyan érzésem volt, mintha nagyon jól ismerném a házat. Furcsálkodva léptem közelebb és nyomtam meg az elektronikus csengőt. Hallottam a jelzést, majd hamarosan egy hang csatlakozott a gondolataimhoz.
- Igen? – kérdezte kíváncsian.
- Én vagyok.
- Capri? – ő ezen a néven ismert - Mit keresel te itt? Dave küldött ide?
Elgondolkodtam. - Mondhatjuk…
Elgondolkodott, csend majd…
- Gyere be.
A kapu hangtalanul kinyílt és én besétáltam.
A nappaliba érve szétnéztem. Minden olyan ismerős volt, pedig sosem jártam itt. Egyik tárgy sem lepett meg, minden a helyén volt.
- Szóval, Dave nincs veled – hallatszott a hang a hátam mögött.
- Nem jött velem. De úton van.
Gyűlölködve nézett rám.
- Én is tudom – vakkantotta oda. Vágtam egy grimaszt. Kinek képzeli magát?
- Lefeküdtél vele – jegyezte meg.
- Le – Nem volt értelme tagadni.
- És, élvezted? – úgy csinált, mintha a levegőbe szimatolt volna – Oh, igen, élvezted – vigyorodott el kajánul – Nem is kicsit.
- Megölhetnélek – figyelmeztettem.
- Ugyan – legyintett – Nem lennél itt, ha nem lenne szükséged rám. Egyébként már rég megölhettél volna, de tartogattál. Jobb alkalomra, esetleg?
- Esetleg – hagytam rá.
- Nézd, engem nem érdekelnek a kisded játékaitok – mondta komolyan a szőke férfi. Jellemző rá. Mindig ki akart maradni ebből az egészből, de hasznot is akart húzni belőle. A bátyám néha nem elég megfontolt, hogy kiket fogad a bizalmába.
- Idefigyelj Martin – néztem keményen a zöld szemekbe – Csak meg akarom várni a bátyámat.
- Szíved joga – vont vállat –Nem dobhatom ki a királyi család egyik tagját sem.
- Ah, tényleg így betartod a vámpír- etikettet, vagy inkább Dave idomított be erre? – kérdeztem gúnyosan. A zöld szemek megvillantak.
- Nem idomított be. De annyiban igazad van, hogy miatta nem doblak ki és váglak a vérszomjas családod elé – sziszegte vissza a férfi.
- Szórakoztató vagy – nevettem fel – Csak azért, mert a bátyám kis kedvence vagy, még nem tudsz rám ijeszteni. Ismerem a korlátaidat Mart, nagyon is jól.
A szőke férfi nem válaszolt, hallgatásba burkolódzva meredt maga elé. A várás következett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés