|
3. Fejezet
2009.08.02. 21:46
3.
Elizabeth szótlanul sietett Jefferson mellett a sötét utcán. Miután Dave távozott azon a borús napon, megkapta a telefont, amire várt. A szemüveges férfi ura felé tartottak, ahol végre felteheti a kérdéseit. Némi kétség merült fel benne, hogy talán tényleg nem olyan jó ötlet találkozni egy idegen vámpírmesterrel, de bízott az erejében. Eddig nem hagyta cserben.
A fejében felbukkanó Dave képét egy türelmetlen fintorral száműzte, majd követte kísérőjét egy impozáns házhoz. A vastag tölgyfakapu halkan kinyílt mielőtt odaértek volna, de amint beléptek, Liz nem látott senkit, aki kinyithatta volna. Vagy varázslattal tárult ki az ajtó, vagy egy ügyesen rejtőzködő vámpír bújt meg az árnyékok között.
- Erre tessék! – intett Jefferson a hosszú fehér márványlépcső felé, mely az emeletre vezetett. Liz szinte ügyet sem vetett a félhomályban ólálkodó vámpírokra, és az ízlésesen megvilágított portrékra, melyek úgy tűntek, követik tekintetükkel az előttük elhaladó két alakot. – Ha netán nem elégítené ki a Mesterem válasza, és úgy döntene, hogy újra felkeresi ebben a házban, ne higgye, hogy ilyen könnyen be fog jutni. Bár nem látszik, számos varázslat véd minket.
- Ne nézzen ennyire kezdőnek. Érzem őket – vetette oda Liz szárazon. A szeme sarkából látta, hogy a férfi szeme ellenségesen megvillant, de szótlanul vezette tovább, amíg el nem értek egy pompásan díszített folyosóhoz, melynek falai kellemes sárgában játszottak a festmények, lovagi páncélok és kárpitok között.
Jefferson nem mondott semmit, csak megállt az ajtó előtt őrt álló két vámpír előtt, majd Liz feltételezése szerint megvárta, amíg Mesterétől bebocsátást nyernek. És valóban, a következő pillanatban a két vámpír félreállt, s az ajtó feltárult. Kellemes félhomály fogadta Lizt. Tekintetével gyorsan körbejárt a szobán, melyben több pamlag állt szétszórtan, s buja növények ontották édes illatukat a falak mentén. Balra fordulva egy néhány lépcsős emelvényen egy trónusszerű szék állt két ablak között, s így elérték a hatást, hogy annak, aki benne ült, ne lehessen látni az arcát, csak ha ő akarta. De a trónus üres volt.
- Elizabeth Townsend-Goldwing megérkezett, Uram! – hallotta Liz maga mellől Jefferson hangját, de mire oda fordította a fejét, a férfi eltűnt a szobából, s az ajtószárnyak becsukódtak.
Liz észrevétlen nyelt egyet. Nem tetszett neki ez az egész. A következő pillanatban mozgást vett észre tőle jobbra, s arra fordulva egy férfi alakját látta lassan kibontakozni a félhomályból. Lélegzetelállítóan vonzó volt. Aki annak idején vámpírrá tette, Liz biztos volt benne, hogy gondosan választotta ki a Sötét Vér ajándékára. Magas és karcsú alakja ruganyosan lépkedett a vastag vörös szőnyegen, fejedelmi ragadozó képét adva; hullámos hátközépig érő barnásvörös haján szelíden csillant meg a fény, az igéző kék szemek a fagyos észak vakítóan kék egét juttatták az eszébe. A szépívű száj halvány mosolyra húzódott gondosan elrejtve a szemfogakat. Liz könnyedén el tudta képzelni még a ruha anyagán keresztül is, hogy széles vállában hogyan feszültek meg az izmok, ahogy odalépett hozzá és megfogva a kezét a szájához emelte, hogy egy leheletnyi csókot adjon rá.
- Üdvözlöm a házamban, Miss Townsend. Már régóta vártam ezt a pillanatot – szólalt meg kellemes baritonján, amitől Liz úgy érezte, mintha selymet húztak volna végig a gerince mentén. Érezte, hogy már csak ettől a rövid mondattól megkeményedtek a mellbimbói, amiket szerencsére eltakart a hosszú fekete kabát, melyet viselt, de hamar összeszedte magát. Valahonnan ismerősnek tűnt a férfi, de nem tudta hova tenni.
- Ha tudnám a nevét, akkor név szerint köszönném meg, hogy fogadott – jegyezte meg egy halvány mosollyal.
- Oh, kérem, nézze el bárdolatlanságomat, csak hát nem mindennapi élmény, hogy megtiszteljen egy ilyen erős boszorkánymester a házamban – Liz nem válaszolt, csak alig észrevehetően biccentett egyet jelezvén, hogy vette a bókot – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Lord Tharsis – ajándékozta meg egy újabb mosollyal. Liznek meg kellett feszítenie az állkapcsát, hogy ne mosolyogjon vissza reflexből. Összeszedte és megkeményítette magát, kizárva elméjéből a mestervámpír trükkjeit. Mindjárt tisztábban látott. Most már nem tűnt úgy, mintha a halvány fény önálló életre keltette volna a férfi haját és kék íriszeit.
- Örvendek – biccentett újra – Gondolom értesült róla, hogy miért állt szándékomban felkeresni.
- Ó igen, de kérem, helyezzük magunkat kényelembe – intett hosszú ujjaival két kényelmes kanapé felé.
Liz szótlanul engedelmeskedett, és mereven leült a pamlag szélére összezárva lábait, s finom mozdulatokkal elkezdte lehúzni kezeiről a vékony fekete bőrkesztyűt. – Nos, hallgatom Lord Tharsis. Kíváncsi lennék az okra, amiért fontos információkat tartott vissza, ezzel kockáztatva a munkám eredményességét.
- És az életét, nem de bár? – küldött felé még egy halvány mosolyt, ahogy kényelmesen hátradőlt a puha párnákon.
- Pontosan – biccentett a nő kimérten, s levette napszemüvegét mely eddig eltakarta halvány arany színben derengő tekintetét, mely egykori urának kellemetlen hagyatéka volt. Tharsis kedvtelve mérte végig, majd tért vissza a szokatlan tekintethez.
- Illik önhöz ez a szemszín – jegyezte meg elmélázva.
- Egy szerencsétlen baleset eredménye – vonta meg a vállát – Az elkövető már rég nem él. De nem válaszolt még a kérdésemre.
- Igaz. Nos, ha azt mondanám, hogy jómagam sem tudtam, hogy a kiszemelt áldozatai ugyancsak űzték a mágia különböző fajtáit, nem hinné el, igaz?
- Nem, nem valószínű – tette keresztbe lábait.
- Sejtettem. Elizabeth – hívhatom így? – a nő biccentett – Köszönöm. Tehát Elizabeth, mit szólna hozzá, ha ehelyett azt mondanám, hogy próbára szerettem volna tenni.
- Mi célból? – ráncolta össze szemöldökét.
- Nos, fogja föl az előző megbízatását úgy, mint egy vizsgamunkát. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy tényleg olyan erős-e, mint ahogy azt pletykálják a felsőbb körökben. Akadnak páran, akik pár éve a látványos mészárlása idején hallottak magáról ezt-azt. Kénytelen voltam ezeket a pletykákat leellenőrizni, mielőtt bármi nagyobb horderejűt bíztam volna magára.
- És mindezt az életem kockáztatásával… értem. És az eszébe sem jutott, hogy esetleg ha túl is élem az akciót, akkor arra már nemet fogok mondani, amit később fel akar ajánlani?
- Ó dehogynem merült fel – simított végig fehér zsabós ingbe bújtatott mellkasán – De azt hiszem, nem fogja visszautasítani az ajánlatomat.
- Igazán? Kezd kíváncsivá tenni. Mi lenne az?
Lord Tharsis elmosolyodott és fekete drága nadrágja zsebéből előhúzott egy lapos ezüst cigarettatartót, majd lassú mozdulatokkal kényelmesen rágyújtott. Liz érezte, hogy egyre feszültebbé válik, ahogy a férfit nézte. Tudta, hogy csak az időt húzza, hogy még kíváncsibbá tegye.
- Nos, sajnálatos módon tudtukon kívül érdekellentétek alakultak ki pár befolyásos vámpírnagyúr és köztem. Szeretném, ha ezt megoldaná, természetesen busás haszon és egy mágikus tárgy fizetségével, mely úgy hiszem, növelhetné az erejét. Mit szól? – nézett rá a férfi. Elizabeth habozott, majd higgadt hangja csendült:
- Ez eddig túl kevés információ. Kérem, mondja el pontosan, mire is gondolt…
- Nos – slukkolt a cigarettából, majd ráérősen kifújta a füstöt – Van egy kisebb társaság, csupa vámpírnagyúr, akik áskálódni kezdtek ellenem, annak reményében, hogy megszerezhetik a halálom esetén a vámpírtanácsban elfoglalt előkelő helyemet. Ezt pedig érthető módon szeretném megakadályozni.
- Hány tagból áll ez a társaság és milyen erősek? – kérdezte a nő higgadtan. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
- Öt vámpír. Mestervámpírok. Mindegyikük több száz éves. A legfiatalabb azt hiszem kétszázegynehány körül járhat. Ennek ellenére a látszat csalhat, ugyanis nem biztos, hogy ő a leggyengébb.
- És őket kéne megölnöm?
- Pontosan… - fújt ki még egy adag füstöt, amit Liz egy pillanatig elgondolkodva figyelt.
- És hol a csapda?
Lord Tharsis felnevetett varázsaltos hangján – Nincs semmiféle csapda.
- Nem hiszek magának. Valami buktató mindig van. Netán ők is varázstudó vámpírok, mint akikre ráküldött előzőleg?
- Nem mind.
- Hányan?
- Hárman. Azok közül kettő a rizikósabb. Az egyikőjük egy Klánt is vezet. De bővebb információkat kedves segédemtől, Jeffersontól kaphat akták formájában, ha elvállalja az ügyet.
- És miért is lenne jó nekem, ha elvállalnám? – kérdezte rezzenéstelen arccal.
- Maga vérprofi üzletasszony lett az évek során, nem igaz?
- Kérem, hagyjuk az üres bókokat és észrevételeket, s ne raboljuk egymás drága idejét. Örülnék, ha választ kapnék a kérdésemre.
- Elizabeth, Elizabeth… - csóválta meg kicsit a fejét a férfi – Mindig ez a rohanás… Nos, hogy miért lenne kifizetődő magának, ha elvállalná a megbízatást? – állt fel a férfi és megkerülve a kanapét, amin eddig ült, lassú léptekkel járkálni kezdett a támla mögött – Busás összeggel gyarapítanám a bankszámláját…
- A pénz nálam nem elsődleges cél. Jobb szeretem azt képzelni, hogy nem vagyok túl anyagias.
- Ó igen, ezt is tudom önről.
- Tán kutakodott a múltamban?
- Tájékozódás szempontjából, igen. Szeretem ismerni azokat, akikkel üzletelek.
- Honnan veszi, hogy elfogadom a felkérést?
- Reménykedem – mosolyodott el titokzatosan.
- Mit nem mond el?
- Hmm… úgy vélem, hogy megérné elgondolkodnia rajta – Liz a következő pillanatban már a fülénél érezte a férfi leheletét, ahogy a kezébe csúsztatott egy összehajtogatott papírt – Ez… lenne a másik fizetsége… - suttogta a fülébe, s a nőnek erősen kellett koncentrálnia, hogy ne rázza ki kellemesen a hideg, s ne kapjon mindig magánál hordott díszes tőréhez.
Szó nélkül fogta vékony ujjai közé a megsárgult papírlapot, s kifejezéstelen arccal széthajtotta.
- Honnan szerezte meg? – kapta rá hitetlenkedve a tekintetét.
Lord Tharsis csak elmosolyodott és kiegyenesedve újra lassan megkerülte a kanapét, s helyet foglalt Lizzel szemben.
- Legyen annyi elég, hogy kiterjedt az ismeretségi köröm – húzta végig vastag alsóajkán mutatóujját, miközben félig lehunyta kék szemeit. A nőnek ez a gesztus megint ismerősnek tűnt, de nem tudta honnan. Látta volna a férfit már korábban?
Elizabeth újra az ölében tartott papírra nézett. Azon egy függő rajza volt látható. Nem akármilyen függőé. Lelki szemei előtt látta, ahogy a fekete, a méregzöld és a királykék füstszerű csápok újra és újra egymásba olvadnak, s szétválnak a csiszolt ovális hegyikristályban, soha meg nem pihenve, melyet kecses ezüst foglalat rögzített a vékony, de erős lánchoz. A benne élő Elizabeth Goldwing rögtön felismerte a tárgyat, így ő is. Ezzel a mágikus eszközzel szabadította fel annak idején az összes erejét, s annál sokkal többet is tett volna vele, ha elég idő adatik neki tanulmányozni a kő hatalmát. De ura szolgái menekülés közben megölték, s vele együtt veszett a néhai Amarth számottevő hatalma is… Ha visszakaphatná… ha kipróbálhatná… Józanabbik fele veszélyt szimatolt. Tudta, hogy a kő hatalma a visszájára is fordulhat, ha nem vigyáz vele, de túlságosan kíváncsi volt rá, hogy vajon meddig juthatna fel az erejével…
A vámpír elégedetten figyelte, ahogy a nő mozdulatlanul, elgondolkodva ült a képet nézve. Szinte látta, ahogy a rajzon látható tárgy ígérete belemászik a fejébe, s megbabonázza gondolatait. Tudta, hogy nagy kísértésnek teszi ki a már most is erős boszorkányt, aki még koránt sem érte el az ereje határait, noha lehet, hogy ezzel még nem is volt tisztában. Ha sikerülne maga mellé állítani…
- Hogyan akarja, hogy kivégezzem őket? – nézett fel megkeményítve a pillantását.
Tharsis elmosolyodott – Külön is becserkészheti őket, s olyan módszert használ, amilyet csak szeretne. Bízom a találékonyságában. A lényeg, hogy diszkrét legyen. Pontosabban ne túl hivalkodó. Az érintettek úgyis tudni fogják, hogy én tisztogatom az összeesküvők sorait. De amíg nincs bizonyítékuk ellenem…
- Szabad kezet kapok?
- Pontosan – biccentett szélesebbre húzva a mosolyát, majd csettintett egyet ujjával, mire a félhomályból egy kecses, de alacsony sápadt nő lépett ki egy tálcát tartva a kezében két pohárral. – Nos, örülök, hogy sikerült megegyezésre jutnunk. A részleteket megtudja Jeffersonon keresztül. Koccintsunk az üzlet sikerére! – emelte le a két poharat, s az egyiket Liz felé nyújtotta.
A nő még egy pillanatig gyanakodva nézte a vámpírt, majd sápadt ujjai a metszett kristálypohárért nyúltak. Ujjbegyeivel érezte, hogy milyen hűvös a férfi bőre a látszat ellenére is. Szó nélkül koccintott, de mielőtt a szájához emelte volna a vörös folyadékot, megszólalt:
- És miért ajánlja fel nekem a függőt? Miért nem hasznosítja saját maga, akár a Klánján belül is?
- Mert nem használhatja akárki az erejét. Én nem vagyok boszorkány, s a Klánomban sincsenek olyan szintű tűzmágusok, akik tudnának valamit is kezdeni a függő erejével. Mindenesetre annak idején megtartottam, hátha hasznát veszem. Nos, mint látja, jól tettem – küldött felé egy újabb lefegyverző mosolyt, de Liz továbbra is gyanakvó volt. Fürkészőn nézte a férfit, miközben belekortyolt az italába. Embervér volt. Tudta jól már az illatáról is. Még meleg volt. Szinte látta magát, ahogy szemeiben felerősödött a fény, amint megízlelte a nedűt. Nem volt biztos benne, hogy jól tette, hogy elfogadta az ajánlatot, de most már nem volt visszaút. Letette az egyik asztalra a szinte teli poharat, amiből csak egy kortyot ivott, majd kimérten felvette finom kesztyűit s napszemüvegét.
- Amennyiben megbeszéltünk minden lényegesebb kérdést, én nem is tartanám fel, Lord Tharsis – állt fel – Felteszem, hamarosan megkapom az információkat.
- Igen, így lesz. Hamarosan hallani fog rólunk – állt fel ő is, majd az ajtóhoz kísérte vendégét, s egy elegáns mozdulattal újra kezet csókolt.
Liz biccentett, s kézfején a hűs ajkak lenyomatával hagyta el az épületet. Érzett valamit a férfiban. Valami nyugtalanítót. Nem bízott benne.
A falon egy újabb szék tört szilánkjaira az erőteljes lendülettől, amivel átszelte a levegőt. A szoba hamar csatatérré változott az esti félhomályban. Egy ziháló hangot lehetett hallani a beálló csendben, majd artikulálatlan morgásokat. Egy karcsú alak körvonalai sejlettek fel, ahogy ide-oda kóvályog saját magát marcangolva. Aztán hirtelen fény gyúlt az ágy mellett épségben maradt kislámpa jóvoltából, melyet az ágy lábához kimerülten odatámaszkodó férfi kapcsolt fel. Még mindig hangosan zihált az újabb kirohanás miatt, melyek időnként újra és úja rátörtek, mióta elhagyta azt az impozáns épületet. Levegő után kapkodva hajtotta hátra a fejét a gyűrött lepedőre, s vakítóan világító zöld szemeivel a plafont kezdte nézni szaggatott gondolataiba merülve. Rég kellett ennyit harcolnia a benne élő szörnyeteggel, mely az erős vértől zabolázhatatlanul tört ki ellene, hogy átvegye a kontrolt Dave teste fölött. Nem akart mást csak pusztítani és ölni. Nem értette, hogy hogyan lehet ilyen hatással rá Liz vére, mely tüzes vasként száguldozott ereiben még mindig. Nem hitte volna, hogy ennyit erősödhet az évek során. Erősebb volt még egykori úrnőjének vérétől is, pedig ő több ezer éves vámpír volt, míg Elizabeth meg nem ölte. Elképesztette a vérszomj és a testi vágy, ami rátört testére újra és újra mióta pár napja kidobták a nőtől. De megpróbált uralkodni magán, elnyomni a kibírhatatlan késztetést. Eddig sikerült neki, de tudta, hogy előbb-utóbb ki kell mennie az éjszaka leple alatt, hogy magához vegyen némi embervért. Reménykedett benne, hogy így „hígítani” tudja az erős boszorkányvért testében. Emlékezett rá, hogy akkor is napokig nem érzett éhséget, mikor Liz véréből behabzsolt a túlélése érdekében. A különbség csak annyi volt, hogy akkor a nő önként adta az éltető nedűt, most pedig erőszakkal vette el. Nem volt felkészülve rá.
Dave-nek nem fért a fejébe, hogy miként veszthette el annyira az önkontrollját szeretkezésük közben, hogy erre a szégyenletes tettre vetemedjen. De megtette, és talán örökre elvágta magát a nő előtt. Pedig miatta jött vissza, hogy valamiként megpróbáljon hatni rá, hogy hagyjon fel az öldökléssel. De egy teljesen más, egy hűvös Elizabeth-et talált itt Londonban, aki annyi elvét feladta az évek során… Valóban semmi fogalma sem volt róla, hogy miken mehetett túl az életben maradásért, de sejtései voltak. Nem lehetett könnyű a nőnek ebben a világban, amibe belerángatta annak idején. Sosem volt könnyű az éjszaka gyermekeinek világában elboldogulni. Itt tényleg miden a túlélésről és a pozíciók által megszerzett tiszavirág életű biztonságérzetről szólt. És ő hagyta elmenni azon a szeles csütörtöki napon a nőt. Hagyta, hogy mindezt egyedül élje meg. Szó se róla, látta rajta, hogy boldogult, de most már nem mert túlzottan reménykedni benne, hogy még hathat rá.
Fel kell keresnie az egyik befolyásos vámpírt, akit még Dita gyermekeként ismert meg, de azóta is tartották a kapcsolatot, s nem egyszer segítette ki Dave-et, ha szüksége volt útmutatásra a New York-i Klán vezetésével kapcsolatban. Elizabeth nagy tisztogatása után ugyanis Dave összegyűjtötte a túlélőket és az új vámpírokat, akiket egy darabig vezetett is, felosztva a vadászterületeket, majd pár év múlva utódot választott magának, s azóta újra magányos vadászként járta az éjszakákat, csak akkor foglalkozva a Klán ügyeivel, ha nagyobb probléma állt elő. Fáradtan és idegesen vágott bele az ágy matracába öklével. Össze kell szednie magát! Így nem mehet el arra az estélyre, amin régi ismerősével fog találkozni másnap. Jobbnak is látta, ha azonnal elmegy áldozat után nézni. Higgadt akart lenni az estély alatt. Nem hiányzott neki, hogy felfigyeljenek rá.
Következő fejezet
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés