|
4. fejezet - Privet Drive 7. - part 3
2009.08.13. 23:02
Egyedül maradt. Nem rémítette soha a magány, mert nem számított másra akkor sem, amikor elsősként a Roxfortba jött. De azóta, az eltelt időkben mégis mellette voltak, és a hiányuktól csak még jobban fájt ez a régi ismerősként üdvözölt üresség; tudta, mit vesztett. Peter meghalt, Lily és James meghaltak. És Sirius... Olykor, évek hosszú során át azt kívánta, bár ő is meghalt volna. Mert így neki kellett megölnie, ha úgy hozza a sors. Járta a folyosókat, végigsimított a nehéz függönyökön, a púpos banya hátán, elindult a Griffendél-torony felé vezető lépcsőn, aztán visszafordult, mert azt az utat sohasem tette meg úgy, hogy ők ne várták volna; értelmetlen lett volna rájönni, hogy ez nem törvényszerű. Milyen gyerekesen viselkedett még mindig! Visszafordult, de a falak túlságosan tisztán hordozták négyük láthatatlan szövedékű nyomait; minden repedés, kőkocka láttán egy-egy roxforti nap pergett le a szemei előtt. Maga előtt látta Siriust, aki most egyetlen kézmozdulattal akarta lesöpörni ezeket az emlékeket a falakról, mintha ragadós, csillogó pókhálók lennének. Talán azok is voltak. Tünékenyek. A nevető Sirius Black, az incselkedő Sirius Black, a barátaiért kiálló Sirius Black... Milyen, tőle addig sohasem látott komolysággal és ünnepélyességgel jelentette ki egykor, hogy kész lenne bármelyikükért feláldozni az életét. Felesleges volt kimondaniuk, mindannyian így érezték. És íme, négy-öt évvel később szegény Peter, aki akkor alig merte még ezeket a nagy, súlyos szavakat is kimondani, mégis beteljesítette. Sirius megfogadta, de megszegte.
Tizenkét éven keresztül nem értette, hogyan lehet a megveszekedetten őszinte, szókimondó Sirius Black azzal egyenlő, aki hidegvérrel elárulta a számára egykor oly fontos embereket. Nem bírt csalódni benne. Az azt jelentette, hogy önmagában is csalódik, az emberismeretében. És elvesztené az emlékeit, a tápot a jövőre. Át kéne értékelnie tíz csodálatos évet. Számolatlan éjszakákon át nyomasztotta a gondolat, hogy olyan embernek adta a szíve és lelke egy darabját, aki összezúzta a többi részét.
Aztán két éve mindenre fény derült. Peter tette csak tompa fájdalommal sajgott, keserűség volt Sirius félbetört életéért, a Potter családért, a baldachinok alatt egymásnak csip-csup titkokról suttogó éjszakákért, tiltott lógásokért, kacsázásokért a roxforti tavon. Peter bűnös volt, Sirius bűnös volt, mindannyian bűnösök voltak a gőgjükkel Piton életében és Peterében is, ő, Lupin ezt felfogta. Talán minden akkor is így történt volna, talán nem, de a bűntudattal nem kellett volna számot vetnie. Siriusszal visszakapta a lelke összefoltozott darabját, amely egykor az övé volt. Összefoltozott, repedt, megkínzott. Épp, mint Sirius. Valahányszor barátja szemébe nézett, ott látta a többi darab porrá zúzott romjait; halottakat, árulókat.
És most itt volt. Megint egyedül. A bátrak elmentek, a gyávák elmenekültek, a tétovák pedig... talán azért kellett maradnia, hogy legyen kinek gyászolnia egy összezúzott, magányos roncs felett. Minden Egész eltörött. Ki hitte volna, hogy ő, az elátkozott vérű él a legtovább mindannyiuk közül.
Csukott szemhéján narancssárga fény szűrődött át, és lent, a földszinten nagy csattanással eldőlt egy szék. Felpattantak a szemei. Szemben vele a megbűvölt ablakkeret kísérteties, baljós bíbor fénybe borította a szobát, mintha lassan csepegő vér csordogált volna a falakról.
*
- Jössz vissza rögtön, te átkozott kölyök!
Petunia Dursley mérgében észre sem vette, hogy jelzőként tiltott szót használt. Unokaöccse kopott cipőjét rángatta éppen a lábára az előszobában, és mielőtt még a nagynénje megakadályozhatta volna, a bejárati ajtó felé vetette magát.
- Hova mész már megint? - jelent meg a konyhaajtóban a néni. Talán a nyomaték kedvéért szorongatta a kezében a borsszórót.
- Könyvtárba - vetette oda mogorván Harry. - Már kigyomláltam az egész kertet!
- Te bolondnak nézel engem? Ebben a házban te vagy az egyetlen ilyen!
Harry figyelmen kívül hagyva Petunia néni szidalmait rávágta a bejárati ajtót. Az elmúlt hetekben alig mozdult ki otthonról, Petunia néni egy percre sem hagyott fel a házőrző sárkány szerepével, és ez elég fárasztó volt, főképp ennyi időre összezárva tengődni Dudleyval meg a nénivel, aki ingyenmunkást csinált belőle, miközben hallgathatta, miféle bajt hoztak a Dursley-családra holmi küszöbön hagyott csecsemők. Harry egyszer rajtakapta a nagynénjét, amint takarítást színlelve az ő szobájában titokban a Reggeli Próféta címlapját olvassa. Végül is nagynénje akármilyen megátalkodott mugli volt is, a nővére mégiscsak a varázsvilághoz kötődött, és Petunia nénit szemlátomást meggyötörte a tavalyi hír, miszerint Voldemort nagyúr visszatért, és úgy tűnt, egyetlen kínosabb dolgot tud annál elképzelni, hogy Dumbledore vagy valamelyik másik habókos rivallót küld neki, mégpedig azt, ha maga Voldemort toppan be egyszer a délutáni tea idejében. Petunia néni megtudta azt is, hogy a dementorok elhagyták Azkabant, és Vernon bácsival azóta még a korábbinál is sűrűbben tekintgettek kifelé a nappali ablakán, mintha attól tartanának, hogy csapatostul közlekedő dementorok szállhatnák meg Little Whininget. Az igazat megvallva magában Harryben is volt egy kis félsz ezzel kapcsolatban, főleg miután egyik éjjel újraálmodta azt az esetet, amikor két éve a Roxfort parkjában száz dementor rontott neki és a keresztapjának.
Mindenesetre eddig úgy tűnt, Voldemort nem foglalkozik vele, a fejfájása is olyan ritkán jelentkezett, hogy az igazán nem volt zavaró, pedig nem is nagyon gyakorolta az okklumenciát - már csak azért sem, mert arról Piton meg a vakvágányra futott minisztériumi mentőakciója jutott az eszébe. Kedélyét az sem javította éppen, hogy megkapta az RBF érdemjegyeit tartalmazó levelet a Roxfortból: ugyan bájitaltanból V-t ért el, ami már önmagában is jókora meglepetés volt, és ami Piton kijelentése szerint nem elegendő ahhoz, hogy következő évtől is bájitaltanra járhasson, az érdemjegye mellett mégis szerepelt a megjegyzés, miszerint következő tanévben is számítson erre a tantárgyra. Valójában örülnie kellett volna, hiszen a bájitaltan szükséges volt az aurori pályához, de Harry nagyon is sejtette, hogy nem Piton volt ilyen vajszívű vele kapcsolatban, hanem valószínűleg felsőbb utasításra engedte meg neki, hogy tovább járjon az órájára - ebből pedig egyenesen következett, hogy a tanár, ha ez egyáltalán lehetséges, csak még jobban fogja utálni és piszkálni őt. Egyébként is, ki a fene akar bájitaltanra járni?!
Kezében a könyvvel, amit Hermionétól kapott a születésnapjára nekivágott a Private Drive-nak. Már lassan sötétedett, a levegőben a frissen vágott fű nedves illata terjengett. Nem igazán volt úti célja, inkább csak lődörgött. A könyvet is kétszer végigfutotta már, mégis magával hozta. Jól számította, a születésnapi ajándékát szállító bagoly, amit Hermione küldött, majd’ összeroskadt a tehertől. A csomagban édességen és a lány Harry tanulási szorgalmát dicsérő levelén kívül ez a könyv lapult a mágikus ünnepekről, amely azonban akármilyen impozáns kiadvány volt is, mégsem tágította olyan mértékben Harry tudását, amennyire szerette volna.
A Private Drive 6. előtti nyírt sövényből egy fél tucat madár csapott ki riadt csiviteléssel, és a levegőt egyszeriben betöltötték a menekülő madárrajok rikoltozásai.
Harry megtorpant. Elöl a sötétben, ahol a Private Drive a Wisteria sétányba torkollott, mintha árnyak mozogtak volna a bokrok takarásában. Az egész fekete massza egyszerre vetődött felé, és Harry egyazon pillanatban nyúlt a pálcája után és húzta vissza a kezét; átvillant az agyán egy újabb tárgyalás réme a Wizengamot színe előtt, amit bizonyára nem úszna meg olyan könnyen, mint tavaly.
Reflexből maga elé rántotta a könyvét. A felé rontó emberek egytől-egyig varázslók voltak előreszegezett pálcával; ő a futás mellett szavazott, és az első átok a könyv közepébe csapódott. Harry hátratántorodott és ugyanazzal a mozdulattal az egyik támadó felé vágta a megpörkölődött lexikont. Valami durrant, és ketten elterültek a járda szélén. Harry egy pillanatig értetlenül nézett maga elé még mindig a földön kuporogva, aztán rájött, valaki a háta mögül hoppanálással érkezve a védelmére kelt magára vonva a támadók figyelmét. Éppen akkor fordult hátra, amikor Remus Lupin egyetlen hang nélkül csuklott össze az egyik átok színes sugárnyalábjától.
Rímes mondóka: Keller Zsuzsa
Idézett verssor: Radnóti Miklós
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés