|
7. fejezet - Samhain - part 1
2009.08.14. 09:44
VII.
Samhain
Piton lehunyta a szemét, és fejét nekidöntötte a karosszék párnázott támlájának. Csípte a szemét az álmosság. Ujjai jólesően fonódtak a teáscsészéje meleg porcelántestére. Nem kellett odanéznie, hogy tudja, körmeibe kék félholdként lopózott be a hideg. A fáradtságnak rótta fel, hogy annyira fázott, hogy majdnem be kellett gyújtania a kandallóját az éjjel, amire pedig már nagyon rég nem volt példa. Kint szakadatlanul zuhogott, kitartóan verve a tanári szoba ablaktábláit - napok óta nem tartott senki kviddicsedzést, és jobb híján a legendás lények gondozása is az épület falai közé került - erősen kérdéses hatékonysággal.
Vasárnap volt, és Halloween napja. Piton elhúzta a száját: remélhetőleg idén trollok és Sirius Blackek nélkül - utóbbira megvolt minden esély. Az egész iskola, beleértve a tanári kart is, odalent reggelizett a nagyteremben, ő viszont nem akart mást, mint meginni a teáját, és elolvasni a Reggeli Prófétát, mégpedig egyedül.
Valami hangosan, élesen koccant az üvegen, és Piton szitkozódva pillantott az ablak felé, ahol egy iskolai bagoly kucorgott a párkányon. Lecsapta a csészéjét, amit az imént a hirtelen hangra majdnem az ölébe döntött. A bagoly poshadt vízszagot árasztott, és teleszórta a szobát esőcseppekkel, mire Piton ingerülten felé intett a pálcájával, hogy megszárítsa az állatot. A kissé ázott pergamenen ismerős női kézírás fogadta, előző esti levelére választ adva. Egy Abszol úti patikából írtak, ahonnan mindig beszerezte az alapanyagait, és ahol, nem mellesleg, soron kívül foglalkoztak a megrendeléseivel, és olyan hozzávalókat is előkerítettek, amelyek a világ másik végéből származtak. A tulajdonosnő egykor, még Piton kezdő tanári éveiben a tanítványa volt, hasonló mélységű tudással, mint a jelentkezőgörccsel megvert Hermione Grangeré, de benne megvolt az, ami különbbé tette másoktól: a fanatizmus és az alázat a bájitalok iránt. Ezek nélkül a bájitalkészítés puszta sikerélménnyé fokozódott le, és azok, akik értetlenül, ferde szemmel figyelték ezt a megszállottságot, nem is sejthették, mennyivel több ez egyszerű kihívásnál. Hol lenne ő a fanatizmusa nélkül, és a meghittség nélkül, amit sehogy máshogy nem tudott, és nem is akart életében elérni, mint így, figyelve a színek játékát az elixír felszínén, a pillanatnyi, változó alakot öltő gőzfoszlányokat. A minden érzéket elbódító tevékenység közben messzire szakadt a jelentől, az agya kiürült, és anélkül gyógyult a teste-lelke, hogy tudatában lett volna. Ebben rejlett az igazi mágia: az órák nyomtalan, súlytalan vonulásában, a szüntelen, bizsergő izgalomban, a csendben.
Az álarcok hullásában. Ott maga volt. Az, akit már hosszú-hosszú évek óta hátrahagyott, mert túl romlatlan volt ehhez a világhoz. Az, aki nem taktikázott, nem építgetett ellenálló kőből kirakott útszövevényeket magának, és nem próbált láthatatlanul mozdulni az erdő homályában, mint a hegyi rémek. Az, aki gyönyörködött a szarvasbogár csillogó acháttestében, aki mezítláb szaladt a patakban, aki vékony gyerekhangon énekelni tudott a tepsileveleken üldögélő eprek felett. Dalokat, amiket kitalált, dalokat, amiket az anyja dúdolt, furcsa-szomorú dalokat, egyikre sem emlékezett már. Vagy talán nem is volt senki olyankor. Csak egy a füstpamacsok közül, testetlen, emlékek nélküli, és felszállt, eloszlott a levegőben, fájdalom nélkül, bánat nélkül, illékonyan, gyönyörűn.
Átfutotta a levelet: a kért alapanyagait legalább két héten belül biztosan nem tudták beszerezni - bizonyos okokból. Na, igen, mindketten nagyon jól tudták, mi az a bizonyos ok. A Nagyúr megjelenése óta visszaesett a külföldről hozott áruk szállítási gyakorisága - az ónüstöké is, Fletcher sirámai alapján. Mindenki félt, és senki nem mert önszántából a szigetekre lépni, nehogy leszedjék őket a seprűjükről a dementorok, vagy eszméletlenül zuhanjanak vissza a Nagyúr szétszórt hoppanálásgátló falai miatt. Csak idő kérdése volt, mikor lendül fel a feketepiac, majd jönnek az eddig felhalmozott készletek, és így tovább.
Gyors, kétsoros választ firkantott, hogy tartja a megrendelést. Úgysem tudná máshonnan előbb beszerezni, meg nem is akart az utánajárással bíbelődni, beérte az éjszakákon át tartó virrasztással a könyvek és rémképek felett. A Nagyúr külön bejáratú Méregkeverőjeként éppen elég bájitalt kellett eddig elkészítenie: fáradság ellen, koncentráció javítására, sebekre, kitartásra - mindet a halálfalóinak. Csupa semmiséget, a Nagyúr is tudta - valószínűleg szórakoztatta a gondolat, hogy éppen Dumbledore konyháján készül a serege számára elixír.
Piton igazi haszna a tartózkodási helyében rejlett, mégis olykor áldozatokat kellett felmutatnia, hogy megtartsa a Nagyúr bizalmát. Nem mintha ezek annyira megviselték volna, nem voltak álmatlan éjszakái Sturgis Podmore miatt sem, amikor elárulta a Nagyúrnak, Podmore hol, mikor őrködik a Misztériumügyi Főosztályon. A Rendre nézve nem járt ez olyan nagy veszéllyel, ő tudta, hogy Podmore úgysem vehette kezébe a jóslatot - az már más kérdés, hogy a varázslóra félévnyi Azkabant szabtak ki ezért. Az kizárólag a Wizengamot hibája, úgyis évtizedes gyakorlatuk van a szemellenzős ítélkezésben, gondolta, miközben kikergette a baglyot az esőbe, és a párkányra támaszkodva utána nézett. A szürke esőfüggöny egy pillanat alatt összezárult a bagoly mögött, felismerhetetlen alakzatokká mosva a környezetet, rohanó emlékképekké, mindig ugyanazokká - a vihar előhozza a félelmeket, mondogatják annyian. Ő mások félelmeit látta az évek torzításán keresztül, saját magát látta, ahogy elhozza ezt a rettegést nekik - hol voltak már az ő homályos, ismeretlen gyerekkori rémei! Ő volt a vihar, a mennydörgés, a villámok lesújtó karja, réges-régi képek, nem is nagyon figyelt rájuk. Az esőn át, az idő pergő szemcséi közül más tört felé - nem félelem volt az, hanem valami nyughatatlan, komor erő, az élet vad igazsága, hogy minden elveszik egyszer, hogy mindenki lelepleződik egyszer. Acélkutyák vetették utána pendülve magukat: elkapunk, elkapunk, csaholták, ő meg egy lépéssel járt csak előttük, mindig eggyel. Változó falkák voltak, hol többen, hol kevesebben jártak a nyomában, de örökké ott loholtak. Az elején még csak ócsárló, acsargó kölyökkutyák voltak vasszög-fogakkal, az apja uszította rá őket, aztán a Minisztérium is beszállt a hajtóvadászatba, végül a legnagyobb vadász, a Nagyúr is kivette belőle a részét. És ott volt a legfeketébb, a legádázabb is, a fáradhatatlan és alattomos, a rémálmok és bűntudatok vaskutyája, a lelkiismereté. Ezt gyűlölte a legjobban mindahány közül, ezzel olykor szembefordult, belenevetett a tajtékzó pofába, belerúgott, visszaűzte a homályba, mert nevetséges volt, felesleges ellenség, és sunyi, mert éjszaka támadott, vagy magányban, mindig akkor, ha megpihent.
Az eső bevert az ablakon. Piton homlokára tapadtak a tincsei, és a talárján hosszúkás, növekvő foltokat hagytak a vízcseppek. Hideg volt odakint. Egy erőteljes mozdulattal bevágta az ablakot. A következő percben már szárazon, nyugodtan ült a Reggeli Próféta felett, a teáscsésze finoman csendült az alátéten.
- Á, jó reggelt, Piton professzor - lépett a tanáriba McGalagony sietve, rosszkedvűen.
Piton hamar rájött, kinek szól a harapós hangulat, amikor az ajtón Dilis Trelawney is becsilingelt a karkötőivel és nyakláncaival. Piton neheztelő pillantást vetett McGalagonyra, amiért beszabadította ide a jóslástanárnőt: Trelawney, mióta előző tanév során majdnem kirúgták, és mióta a bárgyú, álmatag kentaur személyében riválisa is akadt a tanári posztra, semmiből sem akart kimaradni, és letett arról a kiváló szokásáról, hogy a tornyába zárkózzon.
- Már azt hittük, ilyen sokáig lustálkodik - pedergette az ujjai között az egyik gyöngysorát Trelawney, és ormótlan szemüvege mögül Pitonra pislantott. A háta mögött McGalagony fáradt sóhajjal emelte az égre a szemeit.
Piton jeges tekintettel válaszolt, és inkább kiitta a teáját. Csak Trelawney nehogy kitalálja, hogy jó társasági lénnyé akar válni! Piton amúgy sem akarta az orrára kötni, mit csinált hajnal óta, sem azt, hogy nem érez indíttatást arra, hogy hétvégenként is úgy üldögéljen a nagyterem etetővályújánál, mint egy engedelmes háziállat. Már diákkorában is utálta a közös étkezéseket, az asztal legtávolabbi csücskében ült, és leste, hogyan köpködik beszéd közben egymásra az ételt a társai. Ő csendben és gyorsan, szinte észrevétlenül végzett mindig, nem értette, miért kell eközben is állandóan beszélni.
- Jut is eszembe, professzor - foglalt el McGalagony egy másik karosszéket, és látszott rajta, inkább a témaváltás miatt szól, mint valódi érdeklődésből. - Szombat estéről vasárnap reggelre húsz ponttal kevesebb volt a Griffendél homokórájában. Tud erről valamit?
- Furcsa, hogy Potter nem jelentkezett, hogy erre is tudja a magyarázatot - húzta el a száját kihívóan Piton. - Épp elég baj, hogy vesződnöm kell a V minősítésű RBF-esekkel. Ha az iskola kedvence és Weasley barátja képtelen normális teljesítményre, annak nálam megvan a következménye. Mellesleg ajánlom figyelmébe a Hugrabug homokóráját is.
McGalagony mintha erre számított volna, komoran töltött magának egy csésze teát. Piton elégedetten fordult vissza az újságjához, és megpróbálta kizárni az agyából Trelawney folyamatos motyogását, aki azóta beszélt Potterről és jóslástani munkásságáról, mióta meghallotta a nevét.
Piton szeptember óta minden szombat estéjét az agyalágyultak bájitaltan-korrepetálásával töltötte. Igaz ugyan, hogy Dumbledore csak Potterrel kapcsolatban kérte meg arra, hogy fogadja el a V szintű RBF-jét is, ő nem volt hajlandó beállni a csodagyerekkel kivételezők népes táborába: az összes V minősítésű és bájitaltannal foglalkozni kívánó diákot továbbengedte a RAVASZ felé. Ennek az ára pedig a korrepetálás és órai dolgozatok sorozata volt, és egyáltalán nem tudta, ki járt végül rosszabbul. Bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy Potter egészen visszafogta magát az órákon, és bár bénán, de csendben dolgozott. Gyanús csendben.
- Enigma professzor délelőtt kijöhet a gyengélkedőről - jegyezte meg McGalagony.
- Meggyógyult? - kapta fel a fejét Piton meglepetten. Az idős professzor csütörtökön lett rosszul, ahogy ő jellemezte, rátört mindenféle öregkori nyavalya.
- Nem. Csak Madam Pomfrey megengedte, hogy hazamenjen. Szigorúan háromhavi pihenőt írt ki neki.
- Én megmondtam - csörgött közbe Trelawney, és idegesítő fel-alá járkálásba kezdett. - Lesz az több is, láttam...
- Hát persze - morogta McGalagony türelmetlenül.
- Mi lesz a rúnatannal? - kérdezte Piton komoran. - Semmi kedvem a lyukasórás diákokkal vesződni. Pénteken is egy egész csoportot küldtem büntetőmunkára. Óra közben rohangálnak a folyosókon.
- Nem tudom. Bevallom, ma még nem kérdeztem róla Albust.
Piton vállat vont. Enigma egyébként is olyan rosszul látott már, hogy többször meglehetősen pikáns félrefordítások keveredtek ki a szövegekből. Ráadásul a betegsége is csak tetézte Piton gondjait, valami használható, erős főzetet kellett összeállítaniuk számára Madam Pomfreyval.
Trelawney beleütközött a kisasztalba, és Piton teáscsészéje csörömpölve felborult.
- Mi lenne, ha leülne, Sybill? - szólt oda epésen McGalagony, de Trelawney addigra már semmi másra nem tudott figyelni, csak Piton csészéjére, és a lerakódott teafűre az alján.
- Ó, látta ezt, professzor? - búgta gyomorforgató titokzatoskodással Trelawney, de Piton ingerülten kinyújtotta a tenyerét.
- Adja ide! Nem érdekelnek az efféle ostobaságok.
Trelawneyra, mint a bolondokra általában, nem hatott sem a fenyegető tekintet, sem a sziszegő, fogcsikorgató hang. Elmélyülten tovább forgatta ujjai közt Piton poharát.
- Sybill, talán ha maga teát is inna néha, nem jelentene akkora újdonságot egy kanálnyi lucskos teafű - jegyezte meg szárazon McGalagony. Piton elismerően a professzornőre pillantott. Trelawney becsípve még elviselhetetlenebb volt, mint egyébként.
- Ez egy szék... - susogta drámaian Trelawney, de senki sem mutatott érdeklődést a téma iránt, így kénytelen volt biztatás nélkül folytatni: - Professzor úr, önnek váratlan vendége érkezik!
- Másfajta vendéget nem is ismerek - vetette oda zordan Piton.
- És a vendége, gondolom, meghal - hajtogatta szét a Reggeli Prófétáját gúnyos közönnyel McGalagony.
- Nem! - csattant felháborodottan Trelawney hangja, és megerősítésért a csészébe bámult.
- Nem hal meg? - eresztette le fagyos csodálkozással az újságját Piton. - Akkor ez a vendég bizonyára a Sötét Nagyúr maga, igaz?
McGalagony meglehetős félsikerrel fojtotta el mosolyát, Trelawney viszont láthatólag nem értette a megjegyzést, mert tovább motyogott a teáscsészének, egy szék, igen, két szék... Ezzel egy ideig ellesz, fordult el Piton megkönnyebbülten, székek, persze.
- Gondolom, ezt már elolvasta - bökött a címlapra McGalagony, és szemüvege mögül Pitonra sandított.
A bájitaltan tanár kifejezéstelen arccal bólintott. Az újság első oldalán egy év eleji cikk köszönt vissza szinte teljes egészében: az Azkabanból megszökött a kilenc fogva tartott halálfaló. Piton előre tudott az akcióról, és értesítette róla Dumbledore-t. Nem mintha bármelyikük is úgy gondolta volna, hogy ez valamit is változtathat a végkifejleten.
- Pedig Albus mintha azt mondta volna, a Minisztérium megerősítette az őrséget - ingatta a fejét gondterhelten McGalagony.
- Az nem számít. Csak idő kérdése volt, mikor történik meg. A dementorok nélkül kilenc ereje teljében lévő, épelméjű halálfalót kellett visszatartaniuk, és ott volt még a külső segítség is.
- A Minisztérium sorozatos bukása ez az időszak - vonta össze a szemöldökét komoran, már-már rosszallóan McGalagony, és homlokán megszaporodtak a ráncok.
- Jobb, ha kezdenek hozzászokni - morogta sötéten Piton.
Mostanában valóban kuriózumnak számított olyan hír, ami pozitív fényben tüntette fel a Minisztériumot. Az előző heti Trafalgar téri szerencsétlenségről még most is sűrűn cikkezett a Reggeli Próféta, a muglikról nem is beszélve. A hatalmas szobor épp a minisztériumi emberek orra előtt nyomott agyon egy tucat
agyalágyult szájtáti bámészkodót, és csak idő kérdése volt, mikor hisznek a muglik a szemüknek, és jönnek rá a varázsvilág létezésére. Caramelnek így is valószínűleg izzasztó megbeszélései lehettek a muglivilág vezetőivel.
Piton felállt, és a fotelba dobta az újságot. A tanári ajtaja ekkor kinyílt, és Lupin dugta be a fejét a nyíláson.
- Áh, jó napot mindenkinek - lépett bentebb a varázsló, azzal a szokásos, idegesítő alázattal a képén. Piton ellenségesen bámulta a nyúzott arcot, és az esőáztatta, kopott talárt.
- Remus! - köszöntötte McGalagony mosolyogva. Piton épphogy csak bólintott. - Megázott? Csak nem gyalog jött?!
- De igen. A hop-hálózaton keresztül szerettem volna, de a Főosztályon ilyenkor nincs senki, aki csatornát nyitott volna nekem.
- Akkor otthon maradhattál volna - vetette oda Piton undokul, és az ajtóhoz lépett. Köszönte, nem kér a "hogyvanmindig" és "sohajobbanésön" mélységű eszmecserékből.
- Perselus, őszintén szólva éppen hozzád jöttem - szólt utána Lupin csendes mosollyal.
Piton bosszús, kérdő arccal fordult vissza a küszöbről, de akkor üvegcsörömpölés hallatszott, és Trelawney diadalmas karpereccsörgése.
- Itt a váratlan vendége, professzor, látja? - mutogatott hevesen Lupin felé. - Egy szék...
Piton szentül megfogadta magában, hogy soha többé nem iszik teát - legalábbis Trelawney jelenlétében. Szék. Hogy fordulna fel... Az előzőhöz hasonló vehemenciával indult tovább az alagsor felé, és csakhamar megütötték a fülét a szék nesztelen, diszkrét léptei is.
- És ha szabad kérdeznem, miért ért engem ekkora szerencse? - fordult Lupin felé gúnyosan, de a szemében több volt a haragos villám, mint az ironikus élc.
- Nos, tudod... a főzetem... - bökte ki Lupin zavartan.
Piton kedvetlenül forgatta a szemeit. Persze, hogy is felejthette volna, ezt is a nyakába varrták megint, főzni a vérfarkas kanalas gyógyszerét. Eddig csak ritkán, alkalmanként kellett, most megint állandó elfoglaltságot találtak neki. És ha ez a pojáca minden hónapban személyesen állít ide érte...
- Ezt már megbeszéltem Dumbledore professzorral. Azt hittem, értesített róla. Ezért felesleges volt idejönnöd. Még a végén megfázol nekem - húzta el a száját elnagyolt sajnálkozással.
- Igen, említette - kezdte Lupin szórakozottan.
- És? Megmondtam, hogy megfőzöm! Jöttél ellenőrizni, teljesítem-e?
- Dehogy ellenőrizlek! - tiltakozott Lupin szelíden.
- Akkor meg minek jöttél? Még épphogy csak elkészült a főzeted. Elküldettem volna.
Lupin összezavarodva zsebre dugta a kezeit, és a folyosó ezerszer látott falfestményeire nézett, de minden csak mustárszínű folttá mosódott a szeme előtt. Ő maga sem tudta a választ. Ezúttal is, ahogy mindig, egész úton a Roxfort felé jövet azt várta, majd letisztulnak a gondolatai, ha máskor nem, majd ha szemtől-szembe találkozik Pitonnal, de nem így volt, most sem így volt. Nem csupán azért, mert Piton nem könnyítette meg a dolgát - Lupin tudta előre, hogy a bájitaltan tanár így fogadja majd, abban soha nem volt meglepetés, mégis belül, nagyon belül talán mást szeretett volna.
Idefelé jövet megállt a Tiltott Rengeteg szélén, ott, ahonnan az egész parkot belátni, Hagrid kunyhóját, a fúriafüzet, a tavat, az iskolát. Nem törődött az esővel, a széllel, a méteres sárral, rátört a hiánya mindennek; látta Jamest és Siriust csuromvizesen zsörtölődni, hogy a láthatatlan köpeny alatt miért lehet megázni; látta magát az éjszakai parkon átvágni, hogy megtalálja a könyveit, amiket a barátai eldugtak előle, hevenyészve megrajzolt kincskereső térképpel a kezében, rettentő akadályokat leküzdve; látta Siriust mérgesen, amiért Frics elkobozta a Tekergők Térképét néhány nappal a hetedik év vége előtt. És látta magukat végzősként, büszke-ijedten, és Pitont is, komoran, mint állandóan, kemény elhatározással, egyetlen pillantás nélkül az iskola épületére. Ő maga visszanézett, meg a barátai is, Siriusék nevetve, széttárt karokkal pörögve, átölelve hegyeket, eget, utakat, csak ő állt a vadkanos kapuoszlopok árnyékában, nehéz szívvel, és ő ott, akkor hagyta el a gondtalanságot; a barátai azt hitték, most vár csak rájuk az igazi, varázslatos élet. Neki nem volt szárnyas saru a talpán, súlyos, földbe süllyedő lábakkal lépte át a vasrácsos kaput, Holdsáp, mit andalogsz úgy, kiabáltak érte nevetve a többiek, de az ő szeme csak kérdésekkel volt teli, és megismételhetetlen honvággyal, ami, már azon a napon tudta, soha többé nem születhet meg benne más szeglete iránt a világnak. Elszakadtak a tündérkötelékek, csendesen, véglegesen. Az ő boldogsága helyhez kötődött és emberekhez - az emberek eltűntek, hátra maradtak, és senki sem volt már, aki eszébe juttatta volna mindazt, ami elveszett, akkori önmagukat. Senki, csak Perselus Piton. Furcsa fintora az életnek, hogy minden ellenére már-már jól esett találkozni vele. Már maga a gondolat is nevetséges volt, és annyira valószerűtlen, mégis lappangott benne valami bizarr egyértelműség, hogy Piton, aki még ha szégyenletes okokból is, de megannyi szállal kötődött a Tekergőkhöz, annyi-annyi év után is változatlan. Épp csak a szemében hordott immár évtizednyi súlyokat. Lupin sohasem kedvelte őt, bár nem is utálta úgy, ahogy Sirius tette fél életet betöltő lankadatlansággal. Valószínűnek látszott, hogy ő, Lupin, soha észre sem vette volna a szótlan, éles tekintetű fiút, talán csak a végzős névsorolvasáson figyelt volna fel a névre, vagy a Roxfort évkönyvében csodálkozott volna rá a fényképére. Őszintén szólva, olykor félt tőle, vagy legalábbis tartott egy kicsit. Nem a figyelemreméltó, aggasztó feketemágia-tudása miatt. A jellemében, a hajlíthatatlanságában, örökös, vasfegyelmű önkontrolljában volt valami egészen nem-emberi, és amikor mégis kizökkentették ebből az állandóságból, akkor volt csak igazán rémisztő. És elszomorító is. Lupin elsőéves koruktól figyelemmel kísérhette, hiszen Piton Sirius érdeklődésének a kezdetektől fogva a középpontjában állt, és Pitonban nem látott sok változást. Mások évek hosszú sora alatt alakultak felnőtté, komollyá vagy bármi mássá. Piton, mint a kősziklák, kifaragták és ott hagyták, feketén, szögletesen, és nem fogott rajta semmi, az évek nem hagytak rajta nyomot. Már harmadéves korukra felépítette önmagát, azokra a kemény, dísztelen, sötét alapokra, amelyek már első roxforti napján is ott feszültek benne, és amiket valakinek, bárkinek össze kellett volna zúznia, apró, széllel elszálló szemcsékre, de nem így történt, épp az ellenkezője történt: az alapok vastagodtak, és Piton ugyanilyen fekete építőkövekből húzta fel rá a falait. És ők, a Tekergők is segítettek neki ebben, csupa utálkozásból és meg nem értésből kevert habarccsal. Pitont látva Lupin mindig elborzadt: hogyan lehet egy tizenéves éves gyerek ennyire... készen? Ennyire felnőtt.
A kérlelhetetlensége és az a fogyatékossága, hogy nem ismerte a megbocsátást, hogy nem fakultak a dédelgetett gyűlöletei, hogy félelmetes memóriával őrzött minden ellenséges szót, egymás mögött sorakozó, emlékeztető csomókként a zsebkendőjén, először kipréselték Lupinból a szuszt. Mostanra azonban nem maradt benne más, csak sajnálat. Ó, Piton mit szólna, ha megtudná, mosolygott magában fanyarul, szomorkásan. Ő látta, amit Piton nem, hogy önkezével pusztítja el az életet maga körül, tapossa el a hajtásokat. Van, aki arra született, hogy ismeretlen maradjon előtte a boldogság, és talán jobb is így, talán sírig gyűlölné azt is, ha elveszítené.
És most itt állt, és nem értette, mit is akart Pitontól, tőle, aki sosem változik meg, akiről hogyan is hihette, hogy visszaadja azt az érzést, ami elmúlt a vadkanos kapuk alatt, mindig két különböző világ voltak, egymást értetlenül figyelő, ellentétes világ.
- Hallottam, mi történt szerencsétlen Enigma professzorral - jegyezte meg inkább kitérőleg.
Piton nem felelt. Persze, túl nyilvánvaló volt a témaváltás, és felszínes is ahhoz, hogy csak úgy belemenjen a játékba.
- Együtt jártunk hozzá rúnatanra, nem? - tette hozzá azért Lupin. Pitonhoz majdnem olyan érzés volt beszélni, mint egy kőszoborhoz. Nem volt abban tapasztalata, hogyan kezdjen társalgást a bájitaltan tanárral, és kételkedett benne, hogy bárkinek is lett volna. Olyan ügyetlenül lavírozott a szavak közt, mint egy dadogó óvodás.
- Minek kérdezed, ha tudod, Lupin? - ráncolta a homlokát Piton türelmetlenül.
- Nem voltam biztos benne.
- És számít ez? - reccsent Piton hangja. Lupin nem figyelt. Álmatag mosollyal bámulta a cipője orrát menet közben.
- Emlékszel? Mindig az elkobzott órai levelezéseket fordíttatta le a diákokkal házi feladatként.
- Nem, Lupin, fogalmam sincs! Nekem nem voltak órai levelezéseim - vetette oda Piton lekicsinylően. Mi van ezzel a bolonddal? Talán berúgott? - Egyébként is, ötödév után leadtam a tárgyat, ha már ennyire érdekel.
- Igen, persze - babrált egy kifoszlott cérnaszállal a talárja ujján Lupin.
Persze. Pitonnak nem volt kivel órai levelezéseket folytatni. A pergamen fölé hajolva jegyzetelt minden órán, messzire húzódva, a sor szélén. Néha rossz volt ránézni, a vállaiban, a hátában is a fegyelem acélbordázata feszült.
- Remélem, Lupin, nem ezért a bájcsevegésért fáradtál ide! Legendás lények gondozására is együtt jártunk, ha esetleg erről is szeretnél társalogni.
- Nem, dehogy. Egyszerűen csak beugrottam ide - mondta Lupin csendesen, visszatáncolva. Mint már annyiszor. Maga sem hitte, hogy bármire is megy ezekkel a vérszegény párbeszédekkel Pitonnal, Sirius halála óta tapasztalta elégszer. A nevetséges próbálkozásaira már azelőtt kimondták a halálos ítéletet, hogy elhagyták volna a száját a szavak, és Piton soha nem engedte tovább lépni a következő szintre, rögtön beléfojtotta a mondanivalót. Ő maga túlságosan nagylelkű, túlságosan megalkuvó és megbocsátásra kész volt ahhoz, hogy szívből megértse Piton örök elzárkózását. Így, hogy Sirius nem állt többé mellette, Piton számára élő madárijesztőként, élő emlékezetként, Lupin azt hitte, talán tekinthetnek úgy egymásra, mint két normális ember, de úgy tűnt, Siriusnak volt igaza, és Piton valóban halott minden emberi kapcsolat számára - igaz, Sirius akkor a megnyilvánulás szót használta. Te meg a bolond rögeszméid, Remus - morgolódott vele Sirius - hogy nem szeretsz haragot hagyni a hátad mögött. Az a denevér nem ér annyit, tette még hozzá. Neki ért. Talán nem a denevér, talán csak a tudat. Az ésszerűtlen, értelmetlen harag.
- De jó neked, hogy így ráérsz - jegyezte meg csúfondárosan Piton. - Most te játszod a házőrző farkast a kebelbarátod helyett?
Lupin nem válaszolt. Vannak szavak, melyek fájdalomként rezonálnak az emlékekben. Vannak, amik gyökeret vernek a húsban. Végzetesek. És vannak ellentétek, amik kibékíthetetlenek, vonta össze a szemöldökét, és Piton tarkójára meredt, mindkettőnkön ott van Siriusék nyoma, de milyen másként! Egymástól milyen idegenül!
- Ha jól sejtem, be akarsz jönni - jegyezte meg Piton zordan, ahogy belépett alagsori szobája ajtaján. - Előre mondom, hogy nem látlak vendégül vajaspogácsával.
Lupin némán követte. Még sohasem járt Piton szobájában, akkor sem, amikor három éve a Roxfortban tanított. Ahogy körbenézett, rögtön érezte a szoba érzelemmentes légkörét, a díszítések, személyes tárgyak hiánya olyanná tette a helyiséget, mintha egy személytelen könyvtár vagy motelszoba lett volna. Az egyetlen bútordarab, ami kitűnt a jellegtelenségből, és ami úgy beszélt Pitonról, mint semmi más nem tudott, egy hatalmas, ébenfekete szekrény volt, patikaszekrény, ahogy Lupin meg tudta állapítani. Látszott rajta, hogy régi, gyönyörű mestermunka.
Piton látható bosszúsággal pakolt néhány üveget az asztalra. Mi ütött ebbe a nyavalyás Lupinba? Már nyáron is produkált hasonlóan szánalmas kísérleteket arra, hogy társalgást kezdeményezzen vele, mintha éppen lett volna valaha valamiféle közös, napfényes-virágos időszakuk, amiről nosztalgiázni érdemes, amire építkezni lehet. Mindenkivel-nyájas Lupin nyugodtan kihagyhatja őt a nagyszabású terveiből. Na, vajon miért keresi annyira a társaságát, nem nehéz kitalálni! Mindenki kedvenc vérfarkasa csak a bűntudatát akarja lecsendesíteni azzal, hogy most úgy viselkedik vele, ahogyan diákkorukban kellett volna. Lehet, hogy Lupin nem vett részt kebelbarátai rendkívül elmés mulatságaiban, de az éppen elég volt, hogy néma szemtanúja volt mindnek, mégpedig kisuvickolt prefektusi jelvénnyel a talárján. Nem mintha Piton valaha is arra vágyott volna, hogy Lupin szembeforduljon a többi idióta Tekergővel... Nyámnyila alak volt már akkor is! Lupin most biztos jó színben akar feltűnni a másvilágon, nehogy rossz helyre kerüljön, gondolta sötét gúnnyal. Hát én ehhez nem fogok asszisztálni, kanalazta ingerült hévvel a farkasölőfű-főzetet az üvegbe. Bár az is lehet, hogy a mi vérfarkasunk egyedül érzi magát, most, hogy Blacknek végül megjött a jobbik esze... ha nincs ló, jó a szamár is? Na, ebből ő nem kért! Mi a fenének nézik őt? Valami retkes koldusnak, akinek odadobnak egy-két alamizsna-szót, nesze neked, örülj, hogy kapsz, úgyse szeretett téged senki, ettől biztos napokig szólni sem tudsz a könnyeidtől?! Hát, rajta keresztül senki sem fog búcsúcédulát szerezni magának! Lupin ostobább, mint hitte, ha azt gondolja, majd elfelejti a múltat, csak azért mert régen volt, ki emlékszik már arra, Perselus. Hát ő! Ő emlékezett. Mire menne vele, ha legyintve elfelejtené a kudarcokat, a vereségeket? Legközelebb ugyanúgy beléjük rohanna, ugyanolyan erővel érnék a rúgások, miből építene vérteket, miből jelölné ki az ingoványos, elveszejtő területek szélét, amiket messzire el kell kerülni. És ott volt a másik szánalmas kis bolond: Pettigrew is úgy nézett rá olykor, mintha valami közös csínytevésük lett volna, szinte már csak a kacsintás hiányzott. Azt hiszi, azzal hogy elárulta a barátait, és nyíltan a Nagyúr mellé állt, már jóban vannak? Azt hiszi, akkor már mindjárt elfelejti a roxforti éveket, amikor vihogva bámulta a Black-Potter előadást? Egyébként is, az egész árulásáért csak megvetést kaphatott tőle. Igaz ugyan, hogy ő maga is megtette a saját pálfordulását, de ő meggyőződésből, nem gyávaságból. Pettigrew barátokat, érzelmeket árult el, nem pedig eszméket és életformát. Egy percig sem sajnálta Pottert vagy Blacket, de azt várhatta Pettigrew, hogy ezért bármi elismerést kap majd tőle! Mintha éppen őérte tette volna! Kész röhej. Árulás és árulás között is van különbség, bár végeredményben talán mindegy volt: mindig két fél közt rekedt hontalanok maradnak, képtelenül arra, hogy elszakadjanak a múlttól, de a bizalomban sem lehet részük az új szövetségesek felől. Talán jogosan. Ő nem tagadta soha a múltját. Vállalta volna bárki előtt - az is ő volt, az ő döntése volt. Nem titkolta volna, ha ez nem jár együtt éppenséggel egy azkabani száműzetéssel. Ennyit nem ért a dolog. A büszke öngyilkosság a Griffendél sajátja volt. Ízig-vérig mardekárosként a túlélés volt ez első, aztán jöhet a többi. Nem volt bolond.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés