|
7. fejezet - Samhain - part 3
2009.08.14. 09:50
Piton rámeredt. Zana hangja halk volt, már-már suttogó, mint egy összeesküvőnek, és sötéten viszonozta a férfi pillantását. Piton elfordult, és előhúzta a pálcáját. Hogyne tudta volna, éppen akkor suhant át az agyán a gondolat. Valóban létezett egy mód rá, hogy kívülről kinyissák a Szükség Szobáját, nem tudta, hogy valaha történt-e már ilyesmi az iskolában, de a varázslat nem tartozott azok közé, amiket nagy lelkesedéssel végzett volna el a Roxfort falai között. Kétkedve figyelte, ahogy Zana is a fal egy pontjához érinti a pálcáját. Erősen megkérdőjelezte, hogy a nő valóban ismeri a módszert, de legfőképp azt, hogy képes elvégezni. Az, hogy Karkarov ismerte, abban biztos volt, de az még nem jelentett semmit. Aztán eszébe jutott, hogy Zana végül is a Durmstrangba járt, a fekete mágia bizonyára tőle sem állt távol.
- Ez nem tananyag szintű varázslat - nézett rá gonosz meggyőződéssel Piton, de Zana csak sürgetőleg a fal felé intett.
Piton kedvetlenül engedelmeskedett, és a következő percben ott álltak falra szegezett pálcákkal. Piton látta a szeme sarkából, hogy Zana ajkai hangtalanul mozognak, arcára, testtartásába az összpontosítás merevsége kúszott be. Pitonban élt a gyanú, hogy Zana csak blöfföl, de ráhagyta. Be akart jutni végre a szobába.
A fal hirtelen színét változtatta, a burkolat éktelen ropogással megrepedt, és csikorgó, egymáson súrlódó kövek hangjával porrá vált, majd felfedte a Szükség Szobája bejáratát. Az ajtó közepén domború, felpergett szélű, szálkás repedés futott keresztül, mintha valaki belülről teljes erejéből nekiszaladt volna. Valaki, aki legalább vasból volt, méregette Piton az ajtót. Zana gondolkodás nélkül megragadta a kilincset, és pálcáját előreszegezve belépett, nyomában a szkeptikus arccal lépkedő Pitonnal. Odabent por lepett mindent, egy helyütt a mennyezet egy darabja hevert a földön. Piton némi fényt gyújtott egy fali fáklyával. Mellette Zana halkan felkiáltott, és az oldalsó falhoz sietve beletérdelt a porba. A padlón, a sarokban feküdt valaki, és Pitonnak nem volt szüksége Zana közlésére ahhoz, hogy tudja, beigazolódott a sejtése. Közelebb lépett, ahogy Zana Harry homlokához érintette a pálcáját.
- Minden rendben? - hangzott a nő kissé ijedt hangja, ahogy a fiú nyögve felült.
Mögöttük Piton undorodva forgatta a szemeit.
- Azt hiszem, hányingerem van - motyogta Harry, és kipislogva a szeméből a port, a nőre nézett. - Maga? De... hogy... hogy kerül ide?
Arcára nyilvánvaló zavar ült ki, és feszengve megigazította a szemüvegét, majd
arckifejezése egyenesen riadttá vált, ahogy észrevette Pitont. A bájitaltan tanár úgy állt felette, mint egy kiéhezett keselyű, villogó szemekkel, de a számon kérő, gúnyos szemöldökívbe most némi elégedettség is vegyült.
- Potter, lám, lám. Bevallom, nem szoktam hozzá, hogy már tanév elején megörvendeztetsz minket a botrányaiddal.
Harry leszegett fejjel, tétova mozdulatokkal porolni kezdte a talárját. Hirtelen nagyon örült neki, hogy az árnyékban nem látják tisztán az arcát. Mindig, de mindig Pitonba kellett belebotlania, a tanára úgy üldözte, mint egy fáradhatatlan nemezis. Nem bírta állni a bájitaltan tanár pillantását, de Zanáét sem. Rettenetesen érezte magát, de a szédülés, a hányinger és a fejfájás volt a legkisebb baja. Hirtelen azt se tudta, mi vitte rá ekkora őrültségre, miért mindig a baj után lesz okosabb az ember, morfondírozott keserűen. Úgy szégyellte magát, hogy még Piton sem tudta feléleszteni benne a haragot, vagy bármi más érzelmet a bűntudaton kívül.
- Eddig is minden létezőt elkövettél, hogy felhívd magadra a figyelmet, de el kell ismernem, az iskola lerombolása az összes kísérletedet túlszárnyalja - mosolygott álnok kárörömmel Piton, és körbenézett. - Remélem, ezúttal megkapod a jutalmad a leleményességedért.
Harry bénultan hagyta, hogy Zana belékaroljon. Valahogy igazat kellett adnia Pitonnak, és ez meglehetősen nyomasztó érzés volt.
- Lemegyünk a gyengélkedőre - próbálta Zana mozgásra bírni.
- Nem kell, jól vagyok - hárította el Harry, és tompa aggyal figyelte, ahogy Piton kimegy a szobából. Mindennél jobban szerette volna, ha most magára hagyják, vagy legalább a bájitaltan tanár. De reményei korainak bizonyultak, amikor Piton elégedett arccal visszatért.
- Hamarosan jönnek - mosolygott Harryre fenyegető nyugalommal. A fiú sejtette, hogy a festményeken keresztül értesítette a többi tanárt. Piton időközben a szoba közepére sétált.
- Mi történt itt? - nézett szét most először alaposabban Zana.
Piton lehajolt, és felemelt a földről valamit, aminek láttán Harry még inkább émelyegni kezdett, ezúttal az idegességtől.
- Nocsak, ez meg mi? - susogta a bájitaltan tanár vontatottan, és egy hosszú pillanatig elmélyülten tanulmányozni kezdte a könyv lapjait.
- Mi az? - emelkedett fel Zana. Piton arca megkeményedett, ahogy összecsapta a könyvet, és egy szempillantás alatt Harry előtt termett. Arcára mély barázdákat vont az ingerültség, fekete szemeiben az indulat keveredett a meglepettséggel. Végül visszakúszott a szájára az előbbi elégedettség, de most egészen hátborzongatónak hatott.
- Fekete mágia, Potter? - nézett le Harryre. Hangja halk volt, és csöpögött az iróniától. - Ó, ha ezt szegény apád megtudná!
Harry összerezzent. Nem a végtelenül, bántóan gúnyos éltől, hanem a mondat igazságától. Éppen ez futott át az ő agyán is.
- Szellemet idézgetünk? Borzongásra vágyunk, Potter? Kinőtted az iskolát, meg a gyermeteg tantárgyakat?... Hadd áruljam el, te ehhez kevés vagy, ne csodálkozz, hogy csúfos véget ért a kis kalandod. Nem tudtad, hogy ehhez koncentrálni kell? Irányítani... erősnek lenni... akarni, Potter! Mint a főbenjáró átkoknál...
Harry összepréselte a száját. Tudta, mire céloz Piton: a minisztériumi átkozódására Bellatrix Lestrange-dzsel, amikor képtelen volt rendesen alkalmazni a Cruciatus-átkot. Abba, hogy Piton erről honnan tudhatott, inkább nem gondolt bele, mert nem lett volna szerencsés épp az ő helyzetében nekiállni vádaskodni - ennyi józan esze mégiscsak maradt. Ha pedig ő, ahogy Piton állítja, valóban kevés a fekete mágiához, annak csak örülni tudott.
- Kíváncsi vagyok, hol jutottál hozzá ilyen könyvekhez? Gondolom nem a mugli rokonaidnál - húzta mosolyra a száját Piton, és újra belelapozott a könyvbe.
Harryt kiverte a víz, ahogy a férfi kisvártatva szinte felhördült.
- Miss Goldwyn? - tolta vadul a meglepett Zana orra elé a könyv belső borítóját, amin, Harry jól tudta, a Merlin Könyvtár aranybetűs címere díszelgett. - Ezt meg tudná magyarázni nekem? - sziszegte a nő arcába számon kérőn, de Zana csak döbbent, sápadt arccal Harry szemeit kereste a félhomályban.
Harrynek összeszorult a szíve azoktól a szemektől. Olyan színtiszta csalódottság és szomorúság áradt felé, hogy mellbe vágta Zana megbántottsága, és mértékekkel bűnösebbnek érezte magát, mint eddig.
- Egyet se bánkódjon, kisasszony - hajolt a füléhez halk, metsző hanggal Piton, és közben le sem vette a szemét Harryről. A homályban, fekete, nyakig zárt ruháiban, álnok tekintetével, és hátborzongató ívű mosolyával olyan volt, mint egy gonosz, ártó szellem, aki csak összezördülést szít, haragot hirdet és sziszegő kígyóhangjával rosszra csábít. - Potter már csak ilyen. Maga még nem ismerhette. Ártatlan zöld szemek, de kihasznál mindenkit, akit csak tud.
Zana a férfi felé fordult, és alig egy arasznyiról belenézett Piton fekete, rémisztő szemeibe, nyugalommal, de nyilvánvaló letörtséggel.
- Maga beszél? - kérdezte szinte hangtalanul. Nem vádlón. Nem is számon kérőn.
Az az előbbi szomorúság csengett most a hangjában, ami a szemeiben ült, és a mondat élét vesztve lebegett át a szobán, de a csöndben csak sokkal súlyosabbá vált, és letelepedett Piton vállaira. Hátrahőkölt Zana nagy, bánatos szemei elől, és egy pillanatig úgy tűnt, a torkára forrt a szó. Szótlanul kutatták egymás vonásait, szándékot tapogattak, éleket méregettek, és bezárultak.
- Tessék? - hördült fel végül Piton hitetlenkedve. - Azt hiszem, ebben magának is van némi tapasztalata! Csakhogy most nem velem kéne foglalkoznia, attól tartok, bármennyire kedvenc időtöltése is az ilyesmi - vetette oda megvető bírálattal. Hangján hallatszott, erősen uralkodik magán, hogy ne ordítson a nő képébe. - Potter éppen romba akarta dönteni az iskolát, nem épp csekély sötét mágikus erővel, és nem mellékesen egy olyan könyv segítségével, ami a maga áldásos közbenjárásával került a birtokába! Jobban belegondolva, talán maga kezdhetné a magyarázatot. Tehát?
- Tehát? Mi tehát? Nem én tehetek róla! - csattant fel Zana megütközve, de a felháborodottságtól megbicsaklott a hangja. - Én nem ezért vittem a könyvtárba...
- Szeretném látni, hogy bizonyítja ezt be...
- Bebizonyítani? - emelkedett meg Zana hangja, és elképedése kézzel fogható volt. - Miről beszél? Miért tettem volna?
- Miért nem nézte meg, milyen könyvet vett ki?! - kiabált most már Piton is.
- Miért tettem volna...? - pislogott Zana sápadtan, elszántan, de Piton vádaskodva közbevágott.
- Miért? Talán azért, mert ez egy ostoba, feltűnési mániában szenvedő kölyök, akiben nem lehet csak úgy megbízni...
- Azt mondta...
- Kit érdekel, mit mondott?! - lépett Zana felé türelmét vesztve Piton. - Magára hagyta?! Szabadon garázdálkodott a könyvtárban?
- Igen! Most boldog? - harsogta Zana szinte hisztérikus daccal, aztán visszafogva a hangját kihívóan a férfire nézett. - Miért nem jött velünk, ha olyan bizalmatlan?
- Minek néz? Éppen elég megtűrnöm Pottert! Még pesztráljam is, mint valami gardedám, mert magának kipattant a fejecskéjéből, hogy kirándulni viszi? Maga meg Mordon... remek társaság! Az a vén bolond is csak a szemeteskukákkal szemben tud gyanakvó lenni!
- Ne beszéljen velem úgy, mint egy hülyegyerekkel, érti?!
- Az én hibám! Egyedül az enyém - kiáltott bele Harry. Szavai olyan rekedten törtek fel a torkából, hogy nehéz volt megérteni. Percek óta dermedten hallgatta a két felnőtt veszekedését, akik úgy vitáztak felette, mintha csak egy elszabadult szurcsók lenne, amit nem zártak megfelelően ládába. Elsápadva Pitonra bámult. - Ne őt hibáztassa. Én... én...
Zana zihálva felé fordult, de arcáról eltűnt az iménti felindultság.
- Harry... - kezdte halkan, letörten. Szeme tele volt kérdésekkel.
- Sajnálom. Nem akartam megbántani, se becsapni - motyogta Harry halálra váltan.
- Ó, milyen megható - vicsorgott közbe Piton indulatosan.
- Honnan vetted a könyvet? Bejutottál az Engedélyes Részlegbe? - hagyta figyelmen kívül Piton megjegyzését Zana.
- A könyvet kint találtam az egyik asztalon. Azt hiszem, valaki... valaki magának gyűjtötte oda egy pár másikkal - tette hozzá egészen halkan Harry, és érezte, ahogy az arca kigyullad.
- Mik ki nem derülnek még! - csapott le azonnal Piton, most már hangsúlyozott döbbenettel. - A nagy Harry Potter könyvet lopott valakitől?
- Nem - háborgott Harry erőtlenül. - Szabályosan vittem ki!
- Csak épp másét, ugye? Ha ezért nem repülsz innen, akkor tényleg semmiért! Itt már pontlevonás meg büntetőmunka sem segít...
- Hagyja már - intette le Zana fáradtan. - Ezt úgysem maga dönti el.
- Hát nem is maga! - vágott vissza Piton lekezelően. - Ne szóljon bele egyébként is! Menjen vissza a szobájába fésülködni.
- Mi az, hogy ne szóljak bele? - háborodott fel Zana kipirult arccal. Piton unott arccal elfordult. Valójában meglepett volt: nem gondolta volna, hogy ez a nő így képes kikelni magából. Úgy állt vele szemben, életre kelt, szikrázó tekintettel, lüktető halántékkal, akár egy haragvó, pogány istennő. Már csak a villámok hiányoztak a kezéből. A fene nagy sértett büszkesége ordibál belőle, nézte hűvös egykedvűséggel Piton, hát ordibáljon. Most kéne az orra alá dugni egy tükröt, hadd lássa, milyen remekül fest vérben forgó szemekkel, attól biztos nyomban abbahagyná a hisztizést. Zana most belesápadt a felháborodásba. Piton pont úgy nem vett róla tudomást, mintha egy fecsegő, idegesítő kölyök lenne.
- Nem hallja, magához beszélek! Vegyen már annyiba, hogy rám néz!
- Kicsit túl sokat kér tőlem - húzta provokatív mosolyra a száját Piton. - De hogy meglegyen az öröme: azt kérdi, hogy értettem? Úgy, drágaságom - sziszegte fenyegetően -, hogy semmi köze az egészhez!
- Tényleg? Az előbb elég hevesen éppen azon volt, hogy belekeverjen.
- Az iskolához nincs köze! Idejött egy órája, és azt hiszi, mindenki úgy táncol, ahogy maga fütyül?
- A tanári kar tagja vagyok, bármennyire bánja is! - kiabált vissza Zana most már végképp elveszítve a türelmét. - Ugyanannyi jog illet meg, mint magát, szokjon hozzá! És igenis bele fogok szólni.
Azzal elfordult Pitontól, és remegő ajkakkal Harryhez guggolt. Érezte magán Piton tekintetét, a rosszindulata szinte kipréselte belőle a levegőt. Már azzal, hogy képes volt őt okolni a könyvtári esettel kapcsolatban, annyira felháborította, hogy majdnem belekönnyezett. Ezt utálta magában, haragjában mindig eleredtek a könnyei. Még csak az kellett volna, hogy Piton azt higgye, úgy megbántotta, hogy nekiáll bömbölni! Pedig megbántotta. Még akkor is, ha Zana magában, nagyon halkan, részben igazat adott neki: talán tényleg meg kellett volna néznie, milyen könyveket vesz ki Harry, de a bizalmatlansága gyerekekre nem terjedt ki soha. Igen, talán tényleg hiba volt. Bánta nagyon, hogy így kikelt magából, mert ez gyengeség volt. Gyengeség volt azt mutatni, mintha neki számítana a férfi véleménye. El kellett volna intéznie az egész sárdobálást egy gúnyos legyintéssel, olyannal, amit a férfi használ, de nem... neki bele kellett lovalnia magát! Hadd nevessen rajta, hogy néhány provokatív szótól hülyét csinál magából. A férfi kioktató, lenéző modorától egyszerűen felforrt a vére. Gyűlölte benne, hogy képes úgy beszélni hozzá, mintha egy ocsmány, idegesítő kis légy lenne, és csak arra vár, hogy közelebb araszoljon hozzá, hogy aztán nemtörődöm kézmozdulattal agyoncsapja az előző napi újsággal. Nem a maival, mert azt még nem olvasta el. És nem volt hajlandó magán cipelni Igor hibáit sem, nem akart Piton irányát vesztett nyilainak céltáblája lenni. Hogy képzeli egyáltalán, hogy tűrni fogja, hogy Igor iránti utálatát rajta verje le? Tudta jól, utálja őt éppen eléggé önmagáért is, ahogy mindenki mást, de a szemében örökösen látta azt a másik ellenszenvet is, egy másik ember iránt. Az, hogy őt valamiféle viszony fűzte Igorhoz, nem jogosítja fel Pitont arra, hogy rajta élje ki a dühét ezeréves létező vagy vélt sérelmek miatt. El akarja idegeníteni? Azt akarja, hogy hátat fordítson, és behúzott nyakkal elsomfordáljon az iskolából, mint egy megvert kutya? Vagy hagyja, hogy a sarokba állítsák, mint egy repedt padlóvázát? Próbálja csak meg! Majd meglátja, még csak nem is a saját eszközeivel találja szemben magát.
A szoba közepére lecövekelve Piton nyílt ellenszenvvel bámulta a nőt. Fortyogott benne az indulat, utálta ezt az egész helyzetet, utálta, hogy Zanának máris sikerült kihoznia a sodrából, utálta, hogy a nőnek így fel van vágva a nyelve, de azt utálta a legjobban, hogy nem tudtak két emberi szót váltani egymással. Nem értette magát, nem értette, miért nem bír úgy elmenni Zana mellett, mintha semmi lenne, mintha egy pókhálós, kongó lovagi páncél lenne, amire senki rá se néz, ami csak arra jó, hogy büntetésből odalökjék elé az olyan hülye kölyköket, mint Potter, akik majd átkozódva megköpdösik, ahogy lesikálják. Senki sem kérte, hogy akár egyetlen szót is szóljon hozzá, most meg úgy üvöltözik vele, mintha presztízskérdés volna, kinek nagyobb a hangja, vagy ki győz végül. Mintha azzal, hogy megvádolja, besározza, több joga lenne ahhoz, hogy tovább utálja. Neki ehhez se ok, se jog nem kell. Nem értette, miért érez csillapíthatatlan vérszomjat, miért akar a torkának ugrani, hogy szétmarja. És ugyan miért akarna mást érezni...
Zana most fényt gyújtott a pálcájával, hogy alaposabban megnézze Harryt, és rémülten felkiáltott.
- Hogy nézel ki? Te jó ég, hát miért nem szóltál?
- Mi? Én jól vagyok... - pislogott riadtan Harry.
- Csupa vér a homlokod - hajolt közel Zana összeszűkült szemekkel, s gyengéden, vigyázva félresöpörte Harry hajtincseit, és úgy elkomorult, hogy az teljesen idegen volt az arcától. - Neked... vérzett a sebhelyed?!
Most Piton is közelebb lépett, és úgy néztek le rá, mintha valami idegen, furcsa bogár lenne. Egy percig csend ült rájuk, csak Harry tapogatta zavartan a homlokát. Zana és Piton váltott egy kérdő, gondterhelt pillantást. Hirtelen szapora léptek hangzottak fel, és Dumbledore jelent meg az ajtóban.
- Mi történt? Zana, Perselus... - ért melléjük kérdő tekintettel, aztán lenézett. - Harry?
Piton gonosz mosollyal Dumbledore kezébe nyomta a könyvtári könyvet, és karba tett kézzel hátra lépett, mint aki jól végezte dolgát. Dumbledore vetett a könyvre egy pillantást, majd szemeivel felmérte a szobát, és megforgatta a lapokat.
- Potter, attól tartok, nekromantiát igyekezett végrehajtani - szúrta oda Piton.
Hangja most éppen úgy csengett, mint általában. Hidegen, álnokul.
- Igen, Perselus, én magam is rájöttem - pillantott rá a szeme sarkából Dumbledore. - De jobb szeretném erről Harryt meghallgatni.
Dumbledore óvatosan felsegítette a fiút a földről, aki szédelegve kapaszkodott az idős mágus karjába. Nem bírt felnézni, és most az egyszer nagyon örült neki, hogy úgy káprázott a szeme, hogy újra émelyegni kezdett. Valami nedves suhintást érzett az arcán, és mikor hunyorogva odakapta a fejét, rájött, Dumbledore eltüntette a vért az arcáról.
- Hogy érzed magad? Tudsz járni, vagy hordágy kell? - hajolt hozzá Dumbledore. Harry motyogott valamit, amit senki sem értett. Felhúzta a szakadt ruhaujját, hogy kitapintsa a horzsolást a könyökén, és akkor felpattant a szeme. Nem volt horzsolás, de még egy karcolás se ott. Kipislogta a kín könnyeit a szeméből, és megvizsgálta a karját, de az csupán maszatos volt, sebes nem.
- Azt hiszem, agyrázkódása van - hallotta valahonnan Zana hangját, és valaki arrébb támogatta, majd leültette valahova.
- Harry, később majd részletesen elmesélheted, mi is történt valójában, de először, ha összeszedted magad, lemegyünk a gyengélkedőre - nyugtatta a vállán Dumbledore a kezét, és Harry ujjai közé nyomott egy pohár vizet. Harry jólesően kortyolt bele, de ettől is kavarogni kezdett a gyomra, így leeresztette a kezét.
- Mindenekelőtt, Harry - folytatta kitartóan Dumbledore. - Szeretném, ha rám néznél.
Harry csüggedten sóhajtott. Ha volt valami ezen az estén, amit a legkevésbé sem kívánt, az Dumbledore szelíd, megrovó, tiszta tekintete volt. Vagy csalódott. Vagy komor... Legalább olyan bűnösnek érezte magát, mint előző tanév végén, amikor magával rántotta az életveszélybe a barátait is, de most nem tombolt benne indulat, csak a szégyen marta belülről. Biztos volt benne, ha nem most, hát akkor, amikor felépül, de kirúgják az iskolából, legyen akár Kiválasztott, akár Fiú-Aki-Túlélte. Összeszedte magát, és felnézett Dumbledore-ra. Az öreg arc most komoly volt, és aggódó, de a kék szemekben mintha sajnálkozás ült volna, és ettől Harrynek kővé vált a gyomra. Hát valóban el kell hagynia a Roxfortot!
- Meg kell értened, Harry - kezdte halkan Dumbledore, - a halál természetes része az életnek. El kell fogadnod, ezzel is több leszel Voldemortnál.
- Én tudom... - hebegte Harry zavartan. Tudta ő, és el is fogadta, és mégsem értette magát. - Én nem azért... nem tudom, miért... csak... összezavarodtam... Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém.
- Azt hiszem, ideje megosztanod a jóslat terhét a barátaiddal, nem gondolod? - kérdezte szelíden Dumbledore. - És ideje megszoknod, Harry, hogy már nem vagy egyedül. Azt gondoltam, öt év elég idő lesz ahhoz, hogy erre rájöjj. Nem te viszed egyedül a világ terhét...és a válaszokat sem kell odaát keresned.
Harry meglepetten kapta fel a fejét. Aztán rádöbbent, megszokhatta volna már, Dumbledore mennyire belélát.
- Ami eddig kimentett a bajból, az most is benned van, tudod, miről beszélek. És ezek értékesebbek bárminél a világon - folytatta Dumbledore megnyugtató hangon.
- Értem, hogy most érezted csak meg mindennek a súlyát és komolyságát, és hogy mennyire fontos a te szereped ebben, de nem kell mindjárt arra gondolnod, hogy ez annyira esélytelen is egyben, hogy ilyesmihez kell folyamodnod.
Harry keserűen bólintott. Ha lehet, most még ostobábbnak érezte magát, és nagyon szerette volna, ha valaki inkább felképeli. Piton biztos szívesen vállalná, gondolta lelombozva, és ettől egy pillanatig valahogy nevethetnékje támadt. Dumbledore-nak igaza volt: megint úgy viselkedett, ahogy... ahogy Piton mindig állította... mint aki egyedül van a világon, és senki más nem végzi a dolgát, csak ő, és senki nem ért semmit, csak ő... arrogáns volt, nagyképű és végtelenül önfejű. Hirtelen elképzelte, mit mondhat majd Hermione, ha meghallja, mi
örtént, és ettől legalább annyira elment a maradék életkedve, mint Dumbledore megértő szavaitól, amiket nem érdemelt meg.
- És... most... - nyögte ki a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatta, de a torka annyira összeszorult, hogy nem bírta befejezni. Azonban úgy tűnt, nincs is szükség rá, mert Dumbledore újfent a gondolataiban olvasott.
- Azt hiszem, Harry, nem vetted meg hiába a hatodikos tankönyveidet, ha ez aggaszt - hunyorgott rá csendes mosollyal az idős mágus. - Most pedig, ha elég erős vagy, lemegyünk Madam Pomfreyhoz.
Harry kábán talpra kecmergett, és Dumbledore oldalán kibotorkált a Szükség Szobája ajtaján.
- Zana, Perselus, megtennék, hogy a lehetőségekhez képest rendbe teszik a helyiséget, és lezárják? - szólt vissza Dumbledore, és Harryvel lassan elballagtak a gyengélkedő felé.
Zanának elég volt egyetlen oldalpillantás Piton elégedetlen vonásaira, és tudta, hogy Dumbledore újfent a lelkébe gázolt azzal, hogy Harryt nem küldte vissza a bolond, mugli rokonaihoz. Mikor a férfi hátat fordított, felemelte a földről az ezüstös fényű anyagot. Amint megérintette, tudta, hogy egy láthatatlanná tévő köpeny. Kis csomaggá hajtogatta. Úgy gondolta, inkább tőle kerüljön vissza Harryhez, mint Pitontól.
Piton rezignáltan tüntette el a piszkot a szobából. Nem érzett meglepetést, szó szerint erre számított. Csalódott volt ugyan, de leginkább a felháborodás remegett benne. Mindig beteges kíváncsisággal várta, Dumbledore vajon milyen felháborítóan nyájas szavakkal fogja elhárítani Potter aktuális botrányait. Mit akar megvárni, ha már az sem volt elég, hogy tiltott varázslatokkal majdnem a fejükre döntötte az iskolát? Igazán érdekelte volna, hasonló esetben hogyan járt volna példának okáért egy mardekáros diákja... Jól vagy, Harry, nem fáj a hasad, ja, hogy fekete mágiát használtál, nem baj, csak ne álmodj rosszat az éjjel!? Na hiszen. Kár, hogy nem vitte le a fejét a saját elfuserált varázslata. Ezúttal Piton már tényleg csak azon csodálkozott, az igazgató miért nem ítéli oda Potternek az Önzetlenül az iskoláért díjat. Ja, persze, mert azt már megkapta egyszer, forgatta a szemeit. És megint ez. Potter megint olyan utakon járt, amire Piton sosem hitte volna, hogy rálép egyszer. Ez rajta kívül miért nem lep meg senkit? És miért nem érdekel?
Észrevette, hogy Zana várakozva figyeli. Szétnézett a szobában. A mennyezetről és a falakról eltűntek a repedések, a vakolat újra épen simult rajtuk. Nagy léptekkel elhagyta a szobát, és bevágta az ajtót Zana után.
- A lezárással egyedül is boldogulok - vetette oda.
- Nem is állt szándékomban segíteni - vágott vissza nyersen Zana. Odalépett a férfihez, kikapta a kezéből a könyvtári könyvet, és szó nélkül otthagyta.
Piton lezárta a Szükség Szobáját, és alaposan lemaradva Zana mögött, elindult lefelé. Esze ágában sem volt utolérni a nőt. Égnek állt a haja, ha arra gondolt, hogy mostantól el kell viselnie, hogy ez a nő beleokvetetlenkedik mindenbe. Bárcsak olyan lenne, akit egy ronda pillantással messzire lehetne űzni, vagy hallgatásra bírni, de Zanát minél jobban ütötte, annál keményebbé vált, akár egy rossz rágógumi, és éppen annyira ingerelte is, belevágta volna az első útjába kerülő szemetesbe. Persze, átkozta magát mérgesen, Karkarov mellett mi mássá válhatott volna? Olyan levakarhatatlanra alkotta az a hízelgő kéjenc, amilyen ő maga is volt, olyanná, aki nem veszi észre magát, de Zanát csak még elviselhetetlenebbé tette valami nagy adag vak állhatatosság, amitől ő, Piton, személy szerint a falra mászott. Úgy záporoztak vissza a felé hajított kövek, mint egy gumifalról, és Piton kénytelen volt bevallani, hogy önmagát látja viszont Zana megalkuvást nem ismerő önérzetében. Haraggal és vádaskodással nem lehetett ledönteni a falait, mert belülről vad szemű fúriaként olyan serényen építkezett, hogy elámult rajta. Be kell kúszni, mint a kígyó, a fal alsó résein, gondolta alattomosan, és megmarni. Majd elválik, tud-e ellenmérget kotyvasztani magának, vagy elmenekül, mint a remek példaképe. "Hogy rohadnál meg, Igor Karkarov", szedte szaporán a lépcsőfokokat, "minden kitenyésztett lotyóddal együtt!"
Felfordult a gyomra ettől a naptól. Halloween, persze, mint mindig, hozta a formáját!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés