|
8. fejezet - Mába hanyatló tegnapok - part 1
2009.08.14. 10:06
VIII.
Mába hanyatló tegnapok
Nem mozdultak meg a hegyek, és a tízcsapás sem jött a Roxfortra azzal, hogy Zana, ahogy Piton magában megfogalmazta, befúrta magát a tanári karba, és ez szinte meglepte a férfit, de nem tette számára elviselhetőbbé a helyzetet. A nő folytatott mindent ott, ahol nyár végén abbahagyta, úgy szivárgott be az iskola életébe, pont olyan alattomosan és észrevétlenül, mint ahogy a pocsolyavíz átjut a pincék repedésein, ahogy a dudva ezer gyökeret ereszt a falak mentén. Vagy ahogy a méreg szivárog a sejtekbe, gondolta mindig kedvetlenül. Zana a legnagyobb természetességgel foglalta el Enigma asztalát és székét a közös tanáriban és a nagyteremben. Ha létezett jó oldala a dolognak, az a nő időbeosztása volt. Csütörtök estétől kedd reggelig tartózkodott a Roxfortban, a hét többi részét valószínűleg a Minisztériumban töltötte, olykor még hétvégeken is távol maradt az iskolától. Pitonnak volt egy olyan gyanúja, hogy olyankor nem a Minisztérium rimánkodására hagyja el az épületet - biztos volt benne, Zanának megvannak a maga sötét kis ügyletei, de hogy milyen jellegűek, arról elképzelése sem volt.
Az első napokban sokkal kényelmesebbnek érezte abban a hitben tetszelegni, hogy Zana üresfejű szalmabábu, akivel biztos felemelő érzés lehetett bevonulni giccses, magamutogató estélyekre. Legféltettebb titka legfeljebb az lehetett, hogy honnan szerezte be jutányos áron a fülbevalóit. Gyerekként is biztosan olyan volt, aki naphosszat az anyja ruhájában illegette magát a tükör előtt, és eperlekvárral rúzsozta a száját. Ő maga nemigen beszélt a nőhöz. Az érzelem- és konfliktusmentes jóreggelteken és ideadná-a-sót jellegű kommunikáción túl nem vágyott egyébre. Ellenben sötét érdeklődéssel hallgatta, Zana hogyan, miről beszél másokkal. Volt ebben tapasztalata: ő soha nem élvezte a társaságot, hanem feltérképezte, törésvonalakat és gyűjtőpontokat kutatott, stratégiákat leplezett le, kereste a szavak mögött rejlő szándékokat. Csendes, biztos távolból figyelő volt, akár egy csillagász, rögtön tudta, hogy a beszélgetésekben ki a vörös óriás, és ki a sárga törpe. Zana a legkevésbé sem volt beszédes, de egy-egy szavával olyan boszorkányos ügyességgel tudta úgy terelni a témát, hogy a partnere, főképp az agyalágyult fajtájú, még arról is beszámolt volna, ha történetesen ágyba vizel. Akkor volt igazán elemében, ha többen tartózkodtak a szobában. Csak meglökte a dominókockákat, és azok borultak maguktól: az emberek milyen ostobák, teljesen elvesztik a józan eszüket, ha a középpontba kerülnek, és mindent kiadnak, csak rájuk figyeljenek - méregette ilyenkor a társaságot idegenül Piton, akik észre sem vették, hogy egymást túllicitálva lovalják bele magukat a kínos kis részletekbe. Zana meg mosolygott, csendesen, ravaszul, és az asztallap felett őt figyelte. Tudta, hogy Piton rajta tartja a szemét. És a viccelődő, hangoskodó helyiségben ők ketten egymást nézték, a dominókockák csonthanggal borultak, és kettejüknek járt az agya, felmérte a másikat, az egyetlent, akivel számolni kellett, mint két felnőtt a favonatot tologató, maszatos képű kölykök felett. És Piton vonásaiban, szemeiben benne volt a leleplezés, hogy tisztában van Zana játékaival, és Zana mosolyában szemtelen kihívás ült, az ártatlan szemrebbenések mögött acélfalú dac. Az igazi harc itt zajlott, és Piton megsejtette, hogy bizonyos szempontból talán alábecsülte Karkarov szajháját, a kérdés az volt, mennyire. Kétségtelen tény volt, Zana remekül alkalmazta a tanokat. Egy idomított kutya pontosságával. És önállóságával, gondolta kegyetlen bírálattal.
Amit nem tudott nem észrevenni, azok Zana holtpontjai voltak, amiket rendkívül ügyesen kikerült egy-egy társalgás alkalmával, Piton mégis tisztában volt a meglétükkel. Zana titkolt valamit, és ez ingerelte. És itt nem a Karkarovhoz fűződő viszonyának szaftos kis részleteiről volt szó. Ezt a gyanút erősítette, hogy nem egyszer látta a nőt Dumbledore társaságában, ami kizárólag azt jelenthette, hogy valamiért értékes az igazgató számára, mert Dumbledore-t kevéssé érdekelhetik a bűbájos szempilla-rezegtetései. Dumbledore, meg az ő kis sakkjátszmái, ahol minden bábunak megvan a maga akarat nélküli szerepe, most kapott egy újabb figurát a tilitolihoz.
Piton nem is tudta, milyen közel jár az igazsághoz. Zanáról többen tudtak valamit, de csak Dumbledore és McGalagony tudott mindent. Andromeda Blacknek önként árult el egy-két részletet, maga se tudta, miért, és ott volt Mordon, akiben a sejtés hamar bizonyossággá érett, és szabadon áradó megvetéssé. Zana nem törődött az aurorral, és azzal sem, hol bukkant rá ezekre a részletekre, de azt sem tartotta kizártnak, hogy Dumbledore árulta el a vén bolondnak. A halloweeni puskaporos este után Zanából elpárolgott minden indulat. A Roxfortban úgy érezte, megnyugszik, leülepszik benne az elmúlt évek hordaléka. Megint beleszeretett a magas ablakokba, a festmények mindentudó porrétegébe, olyan könnyűnek érezte magát, mint utoljára nyáron, és azelőtt nagyon régen. Lelopózott, úgy, hogy Pitonba nehogy beleütközzön, az alagsor zegzugos, katakombaszerű folyosóira is, és magával vitte a szobájába a patkányok surranó neszét, a fáklyák nedves lobbanását, a falak nyirkos érintését a bőrén, Piton birodalmának csodáit. Éjszakánként ezeket rejtette a párnája alá, szépen, csendesen szorította hátra a vad erdőt, lopta a területet a tisztásnak, ahol szél éri az arcát, eső és fény, és ahol a tócsákban viszontlátja a felhőhajú tükörképét. Rekeszekre osztotta az agyát, kicsi, egymásba illeszthető dobozokra, melyek közül a legbelső érintetlenül lapult a többi mélyén, nem nyitotta fel soha. Láthatár mentén gyülekező viharfelhő volt, amiről tudta, hegy eljön majd egyszer, de addig kinyújtotta a lábát a fűben, és pitypangkoszorút font magának.
Volt nála esernyő, kicsi ugyan, és talán csálé is, de felkészült. Olykor mégis szívesebben vette volna, ha egy reggel, amikor felébred, üresen találja az iskolát. Szeretett volna egyedül lenni, érdektelen lenni, mint az eső, könnyű, mint a falevelek, semmilyen. Lét nélküli, sodródó, felhőkre felfekvő. Vágyta a kősziklák évezredes, halott nyugalmát, melyek ugyanolyan egykedvűen, érzéketlenül figyelték önnön pusztulásukat, mint másokét. Ha felbukkan egy ember, gondolta letörten, értelmet nyernek olyan fogalmak, mint őszinteség, bizalom. És ebből megszületnek mások, azonnal, ikertestvérként, ólomsúlyú, arzén alattomossággal beszivárgó, vért izzasztó fogalmak, összeroppantóak, szomorúak, hazugság születik, és titkok, álarcok, alakoskodások és gyanakvások, féltékenység és harag, annyi-annyi minden, és egyik se kéne, és lehetne másképp is, nemcsak ez a fárasztó, végtelen karnevál, tükörlabirintus, ahol árnyképektől riad az ember.
Olyan lassan nyílt meg bárkinek, mint a régi, míves zenélő órák kicsiny ablakai és kapui, amiken át dülöngélő, darabos mozgással lendülnek előre a faragott, festett bábuk, kosarakkal, macskákkal, de türelmes volt önmagához. Nem volt mindig ilyen kőfalba zárt, viaszba öntött arcú. Nem mindig tűfokon át engedte szabadon az érzelmeit. Akkor is szerette a világot, amikor gyerekkorában, a nagyanyja falujában bogánccsal dobálták meg a mugligyerekek, boszorkány, boszorkány, kiabáltak, és kacagva-ijedten menekültek előle. Nem is értette őket, nevetett utánuk, mert végül mindig visszatértek. Kíváncsi, nagyszívű, óriásbátorságú törpeemberek. Az apja vére volt, aki összeszedte a szomorú szemű kóbor kutyákat, puha levélágyba temette a fészkükből kihullott verebeket, aki épp olyan tiszta szemmel állt habzó szájú farkasokkal, mint zajra rebbenő őzekkel szemben. Azt hitte, ez adomány, de megtanulta, hogy fogyatékosság, súlyos jellemhiba.
- Összezúznak, mint egy agyagedényt - nézte fitymálva Karkarov az ő tizenegy éves nyílt bakfisarcát. - Legyél kemény acél, puha arany, vagy folyékony higany, ki mit kíván, de soha ne ez a rózsaszín vattacukor. Mállatag vagy, és elvisz a szél is.
Ő nem érette, miről beszél Karkarov, hazament, és kacagva elmesélte az apjának. Az igazgató úr biztos bányásznak készül, kacsintott rá az apja, de gondterhelten, nehéz öleléssel engedte őt vissza Igor közelébe. És amikor mégis visszatért hozzá, ugyanaz a képlékeny vattacukor volt, mert azt hitte, Karkarov is csak olyan habzó szájú farkas, ami végül a tenyeréből eszik, és szerette őt minden jéghideg pillantásával együtt. De hamar kiderült: halászhálóval vadászott lepkékre, lepkefogóval szúnyogokra, az ő nagy érzelmei magukra maradtak, Igor hidegvérrel és visszafogott érzelmekkel, alig volt szelídségű gyengédséggel irányította őt. A férfiben a ragaszkodása volt a legerősebb, és ez évről-évre, ahogy Zana idősebb lett, túlnőtt kettejük tárgyilagos aggyal megszerkesztett kapcsolatszövevényén.
De ezelőtt volt négy hosszú év, amikor mint az ingák aranyfeje, úgy lökődött jobbra-balra két, egymástól olyan szívfájdítóan távoli világ között: apja és Igor szavai záporoztak rá kétfelől. Hosszú hónapokig, a Durmstrang falai közt vérteket aggattak rá, véres-verejtékes munkával, milyen nehezek voltak a vaspántok, és ő minden nyáron ledobta magáról őket a házuk kapujában. Csak lassan vette észre, hogy a mély bevágások, a vaspántok nyomai megmaradtak. Az apja halálát követően nem is vetette le többé őket, az élet Igort igazolta, és a férfi halhatatlan kitartással, lassan az akarata alá hajtotta őt, díszítést kovácsolt a vértjeire. Karkarov a saját képére gyúrta őt, először nehezen állt össze, rögökre bomlott az ujjai közt, akár a nedves homok, aztán végül mégis összeállt. Ujjai képlékeny, mindig változó nyomot hagytak, mint a dagasztó asszony keze a tésztán. Készen lett, s az a fajta, aki legbelül az emberek felé könyörtelen szigorral és bírálattal fordult, de bűnbánóan bocsánatot kért egy csigától, ha véletlenül összeroppantotta a házát.
Igor adott is, elvett is, és ő sohasem nézte a mérleg háromszögletű réznyelvét, nem érdekelte. És nem érdekelte most sem. Igor minden kettősségével, szavainak megannyi vetületével ellentmondásos érzelmek összemosódó kavalkádját okozta benne, számára a kapcsolatuk túl volt már minden meghatározhatón, behatárolhatón, értékelhetőn, jó és rossz semmitmondó jelentésein. Azok az évek beléégtek, egyszerre hagytak benne vágyakozást és elrettenést, és rájött, hogy ezt csak enyhíteni, halványítani lehet, eltüntetni nem, és nem is akarta többé. Magán viselte, immár máshogy, a saját elképzelése szerint, a saját vágyaival átszőve, az apja örökségével díszítve, megbékélve, elfogadva, és talán kicsit büszkén is, de magán viselte Igor nyomát.
Egy alkalommal Piton döbbenten lépett be a Grimmauld tér 12. konyhájába. A hosszú ebédlőasztal mellől ugyanis többek közt Zana nézett fel az ajtónyitódásra. Piton már korábban, a csúfos halloweeni este után pár nappal ferde szemmel, gyanakodva hallotta, ahogy Zana a Grimmauld teret említi, és olyan tényeket, amiket biztos nem Dumbledore-tól tudott meg azon a néhány perces megbeszélésükön. Nem sok kétsége volt afelől, hogy Zana számára ezek nem új keletű információk voltak. Csupa gyengeelméjű van a Rendben, valamelyikük ügyesen hagyta magát kifaggatni. Ezek után csak még nagyobb rosszallással fogadta a nő megjelenését a Rend főhadiszállásán.
Piton néhány székkel odébb ült le, úgy, hogy rálásson. Zana az egész gyűlésen egy régi, szakadt újságba meredt, és láthatólag jobban érdekelték a Lockhart-stílusú, posztervigyorú, idétlen varázslók képei, meg a Black-család címerpajzsai, mint a megbeszélés. A gombjaival babrált, és álmosnak tűnt. Mi a fenének jön ide az ilyen, lövellte olykor felé a megsemmisítő pillantásokat Piton, de Zana csak ritkán emelte fel a fejét, akkor sem a bájitaltan tanárra nézett.
Piton nem tudhatta, hogy Zana akkor ilyen, amikor zavarban van. Az ismeretlennel szemben, a még járatlan terepre érve csupa közönyösnek tűnő pótcselekvésbe fog, kétvonalas, torz rajzokat firkál, papírhajót hajtogat, salátát szed magának, újságot olvas. A Karkarov-birtokon töltött nyarakon alakult ez ki benne, amikor Igor pattogó, érdes beszédét kellett hallgatnia, amikor feszélyezte a helyzet, és nem tudta, mire számíthat valójában, tele volt feszült várakozással meg daccal, és összezavarodott. Az újság lapja mögül könnyebb volt lopva körülnézni, könnyebb volt elviselni a vihart, ami a nyakába szakadt. Attól félt, ha felnéz, szemeiben ott ül minden bizonytalansága és zavara. Tedd el azonnal, és nézz rám - Igor ilyenkor rögtön ráparancsolt, halkan, de félelmetesen, és Zana kezéből akkor kiesett az újság. Jobban szerette, ha a férfi kiabál, a forrongó dühe sokszor kioltotta önmagát, de a hideg fenyegetéssel nem tudott mit kezdeni. Most nem volt senki, aki kitépje a kezéből az újságot, és ő öntudatlanul ugyanazt a játékot űzte.
A gyűlés végén aztán, amikor már mindenki kifelé indult, halkan megjegyezte, ahogy Piton elment a háta mögött:
- A Nagyúr feloszlatta a Konzisztóriumot?
Piton megtorpant. Hagyta elmenni maga mellett Tonkst és Shackleboltot. Zana még mindig az újságot nézte, de a lapok csálén félrecsúsztak az ujjai között. A halálfalók egymás közt gúnyosan Konzisztóriumnak nevezték a Nagyúr legközelebbi híveiből álló tanácsot, amellyel a Nagyúr általában megosztotta a gondolatait vagy terveit. Az első érában természetesen Karkarov tagja volt a tanácsnak, a legnagyobb kutya, hercegi koronával, pálcával, térdszalagrenddel, és lankadatlanul marták egymást Malfoyjal a Nagyúr háta mögött. Mind a kettő titokban forrongott legbelül az elégedetlenségtől, hogy nem ők valósították meg mindazt, amit a Nagyúr. És mind a kettő vele született előjogának tartotta azt, nem pedig kitüntetésnek, hogy a konzisztóriumi tagsággal a többi aljanép, a közrendű halálfalók fölé emelkedtek. Dölyfös kakasok a szemétdombon...
Piton sohasem említette ezen a néven a tanácsot, kizárólag a halálfalók előtt. Ezen a gyűlésen sem ejtett szót, csak a dementorokról és néhány kiszemelt aurorról. Hogy jön ez ide, akarta kérdezni.
- Össze sem hívta - mondta végül. Úgy érezte, úgy áll ott az ajtóban, mint egy idétlen ruhafogas. Zana letette az újságot, és lassú, méla mozdulatokkal kesztyűt húzott. Szép, harmatszövésű, női kesztyűt. Olyan akkurátusan, mint a boncmester a halott felett. Engem ugyan nem fogsz boncolgatni, nézte ridegen Piton a finom ujjakat.
- Mindenki tud valamit, de valójában senki sem tud semmit, igaz?
- Ezt miből gondolja? - ütközött meg Piton, és kinyúlt a kilincs után, csak hogy mozduljon.
- Erre-arra randalírozó dementorok, pimasz, nagyszájú aurorok, settenkedő óriások - kanyarította magára a kabátját a nő. Hideg volt odakint, november.
Tehát mégis figyelt a gyűlésen, nézte Piton sértetten, bezárkózva. Legszívesebben felképelte volna. Hogy meri, hogy van hozzá képe így a szemébe mondani, hogy a hírek, amiket hozott, semmit sem érnek?! Éppen ő, aki fél órája édesgette be magát a Rendbe! Megérdemelné, hogy a hajánál fogva elrángassa a Nagyúr elé, megnézné, mit kezd ott a nagy szájával. Settenkedő óriások, a pokolba is...
- Úgy látom, félreértett. Én nem becsülöm le, amit tett. Nem is hibáztatom, azt hiszem, egyikünknek sincs fogalma róla, mennyire a kés élén táncol - fordult szembe vele Zana békítőleg, komolyan. Pitonnak csak a szeme rebbent, és tartózkodón viszonozta a nő pillantását. Most meg mit akar, hogy hasra essen a dicsérő szavaitól?
Zana egy szék támláján nyugtatta a kezét. Valahogy sajnálta, hogy Piton mindig félreérti. A konyha ellobbanó gyertyái elnagyolt vonalakat hagytak a férfi arcából, durva cikkekre osztva azt, feketére, sápadtra. Milyen dohos, vén szagú ez a ház, gondolta idegenkedve. Miért néz ilyen metszően?
- Én csak azt szűrtem le, hogy a Nagyúr óvatosabban viselkedik a halálfalói irányában. Már nincs senki, akit teljes egészében beavatna a terveibe, igaz?
Köszönheti egyes szószátyár halálfalóknak, akarta mondani Piton, de meggondolta magát. Tudta, mi lenne erre Zana válasza: ránézne, és szemtelenül megköszönné. Semmi kedve nem volt ehhez. Így csak bólintott. Megrántotta az ajtót, és a szemével sürgetőleg intett a nőnek. A bejárati ajtónál is előre engedte. Egy percig sem udvariasságból. Megvárta, amíg Zana elindul valamerre, és ő megcélozva a másik irányt, köszönés nélkül elsietett.
Pedig felesleges volt. Zana nem is a Roxfortba tartott.
A legkülönbözőbb helyeken futottak össze, és voltak pillanatok, amikor Piton biztosra vette, Zana utána szaglászik. Többnyire szó nélkül elmentek egymás mellett, de megesett, hogy Piton egy-egy türelmetlen, gúnyos megjegyzésére Zana finom, mosoly faragta nyilacskákat lőtt vissza. Vihar előtti csend. Terepfelderítés.
Hátul, az egyik lezárt üvegházban Piton fenntartott magának egy kisebb részt néhány hozzávalója számára. Voltak olyan alapanyagok, amiket maga szeretett begyűjteni, veszélyes, ritka növényekről. Már az is éppen eléggé irritálta, hogy meg kell bíznia egy patikusban a többi kellék terén. Egyébként is szüksége volt a mozgásra, és arra a másfajta koncentrációra, amit ezek az üvegházban töltött órák nyújtottak. A komposztban turkálás ugyan nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé, de inkább ő csinálta, minthogy Bimbára vagy másra bízza. A többnyire meglehetősen monoton munka közben könnyebben elrendezte a gondolatait.
Elképzelése sem volt, Zana itt hogy találhatott rá. Legfeljebb a kiszűrődő fény vonzhatta oda, mint a bosszantó éjszakai rovarokat. Idegesítően zümmögnek és az ember képébe másznak. Amikor Piton nyersen kérdőre vonta, mit bóklászik erre, Zana azzal a jól ismert ártatlan kifejezéssel az arcán válaszolt:
- Sétálok.
- Az üvegházaknál... - meredt rá Piton szkeptikusan. - Persze, én meg hintalovat ácsolok...
Mindketten tisztában voltak vele, milyen nyilvánvaló, hogy Zana takargat valamit, de a nő tudta, hogy Piton egészen rossz irányba terelődött. Zana valójában azt hitte, Bimbát találja a piszkos, zsúfolt munkaasztal mögött. Bár volt már rá példa, hogy Pitonba botlott az üvegházaknál. Mindig furcsa volt ott látni a férfit a rengeteg zöld levél közt, talár nélkül, hátrasepert hajjal. Valahogy olykor nehezére esett elképzelni Pitont az alagsor durván faragott, nyers kőfalai nélkül, hiába találkozott már a férfival más helyeken is, mintha Piton élettere kizárólag az alagsorra, a Roxfortra korlátozódhatott volna. Ha máshol futott belé, mindig megborzongott az újszerű képtől. Ilyenkor érezte a férfit igazán veszélyesnek, éppen azért, mert szokatlan volt. Ahogy itt, a megnyugtató üvegházban is az volt.
- Talán azt hiszi, követem? - kérdezte a férfit évődő mosollyal, és érdeklődve lehajolt a cserepekben burjánzó növényekhez.
Érintsd csak meg, szuggerálta Piton, ahogy Zana egy mérgező termésű, halálos érintésű példányt bámult. Az se izgatná, ha itt esne össze a legnagyobb kínok közt. Átlépne felette, bezárná az üvegházat, és a szobájába menne egy pohár forralt bort inni. Illatos fahéjjal, reszelt narancshéjjal.
- A hallucinogén főzeteihez kell? - indult kifelé a nő pár perc múlva. Nem is kérdés volt ez, csak egy halk, suta megjegyzés, lógott a levegőben, mint az eresz alá akasztott, szárítani való hosszú dohánylevelek, ragacsosan, szurokfeketén. Nem érintett meg semmit, azokat a növényeket főleg nem, amelyeket nem ismerte, több óvatosság volt benne ahhoz, hogy ilyen meggondolatlan legyen. Piton szenvtelenül végignézte volna a halálát, jól tudta. A bájitaltan tanár kertjében a halál gyönyörű virágot hajtott, de talán a kertész volt a leghalálosabb mind közül.
- Nem tudom, miről beszél? - fordult vissza hanyag, unott mozdulattal a munkaasztalhoz Piton. A metszőolló fémesen koppant egy virágcserép oldalán. - Egyébként sincs kedvem olyanokkal cseverészni, akiknek a fejében csak a hajnövesztő bűbájok meg aphrodisiacumok férnek el.
Zana erre Piton három saját készítésű, hallucinogén főzetét is felsorolta, a hatásaikkal együtt. Mosolyogva, félvállról, mintha a mai menü lenne, és Pitonnak volt egy olyan rossz érzése, ha kérné, Zana még a receptet is felmondaná.
- Azt hiszi, ezzel sakkban tarthat? - mordult rá lekezelően, de Zana csak a fejét ingatta. Megállt az ajtóban, és félig visszanézett. A tető üvegén át besütött rá a kikerekedett hold sápadt fénye. Odakint a feltámadó szél végigszánkázott a konyhakerten, és hangos csörömpöléssel feldöntötte Bimba vödreit.
- Talán azt kéne tennem? - kérdezett vissza Zana. - Legfeljebb a lelkiismerete üldözi, professzor, de nem én.
Piton bevágta utána az üvegház ajtaját, hogy csak úgy rezgett az üveg.
Persze Zanának igaza volt: a nagy részük valóban a hallucinogén főzeteihez kellett, de ezt nem kötötte senki orrára, érthető módon. Ezekkel a főzeteivel szerezte meg kétes értékű népszerűségét a halálfalók köreiben, és tagadhatatlanul hozzájárult annak kialakulásához, hogy a halálfalók élvezni és nyújtani kezdték az egyébként is hosszas leszámolásokat. Avery szórakoztató kis limonádéknak nevezte őket, és most is ugyanolyan heves érdeklődést mutatott irántuk, mint egykor. Az újonnan kikísérletezetteket pedig nagy hanggal követelte magának, így mindig ott volt, amikor valakin kipróbálták. Éppen Zana kíváncsiskodó látogatását követő éjszakán egy Perkins nevű vénember került sorra, aki a Minisztériumban a mugli tárgyakkal való visszaélési ügyosztályon dolgozott Arthur Weasley munkatársaként.
- Mugliimádó söpredék - röhögött Avery harsányan, ahogy Perkinsen kijött a szer hatása. Piton karba tett kézzel szemlélte az öreget, és arra gondolt, a patkányokra milyen silányul, jellegtelenül, minden különösebb látványosság nélkül hatott a főzet, azt Avery biztosan nem élvezte volna.
- Van hozzá ellenanyag? - ásított Malfoy, és levetette magát az egyik díványra. Előtte pálcájával fitymálva leseperte az ülést. Az első perctől fogva úgy mozgott a házban, mint akinek lelki szenvedést okoz a tény, hogy a házigazda a muglik védelmében dolgozik. Piton elővette a kis üvegcsét, de Avery lehurrogta:
- Ne rontsd el a játékot, Piton, rakd azt el!
Piton félreállt Perkins hadonászó karjai elől. Jó lett volna már kijutni innen, éhes volt, és semmi élvezetet nem talált Perkins összefüggéstelen motyogásában vagy kalimpálásában. Nem is igazán volt kedve eljönni, ezer más dolga lett volna, de a Nagyúr szerint jobb, ha nem jönnek ki a gyakorlatból. Avery ezt kitüntetésnek vette. Jó, hogy ünneplőt nem húzott magára. Egyikük sem volt elég gyors, sem túl eltökélt, hogy az öreg után ugorjon, amikor az félőrülten kitámolygott a szobából. Piton talpa alatt megcsikordultak az összetört üvegtárgyak cserepei, ahogy a korláton áthajolva a földszintre nézett. Perkins ott feküdt az előszoba kopott szőnyegén, furcsa pózban. Ránézésre a nyakát szegte. Egész úton hallgathatták Avery morgolódását, hogy Perkins nem érdemelt gyors halált.
- Beugorhatnánk a másik mugliimádóhoz, Weasleyhez - vetette fel Avery. - Van még a limonádéból, Piton?
- Nincs - hangzott a tömör felelet. Piton kedvetlenül forgatta az ujjai közt az ellenszérum karcsú üvegcséjét. Érezte, hogy Malfoy érdeklődve megmozdul a jobbján.
- Nem baj, anélkül is jó - folytatta Avery lelkesülten.
- Nem fogom összekenni a cipőmet abban a dagonyában, Avery. Az még várhat - hűtötte le Piton nyersen. - Úgysincs otthon senki. Az összes kölyök a Roxfortban vagy a Minisztériumban van. Feleslegesen hallgathatnánk az anyjuk sivítását.
- Pedig az sem rossz - vigyorgott rá kéjesen Avery.
Befordultak egy sikátorba, ahova mintha London összes mocska odagyűlt volna. Piton gondolatai máshol jártak, a Priori Incantatem jutott az eszébe: ha elvégeznék a pálcáján, most az utolsó varázslata miatt újból egy csillogó zöld jel ugrott volna az égre. Nehéznek érezte a talárzsebét tőle, évtizedek bűne húzta le ólomsúllyal. Jó lett volna elvégezni gyorsan valami mást, legyen az akár a Vingardium Leviosa, vagy más gyermeteg baromság.
- Szép lassan úgysem marad Caramel számára olyan, aki pátyolgatja neki a muglikat - sziszegte Malfoy.
- Akkor intézzük el most - erőszakoskodott Avery. Pitonnak elfogyott a türelme. Egyébként is hosszú volt ez az éjszaka, és sötét.
- Nincs magánakció, nem arról volt szó? Nekem amúgy is dolgom van a Kikötőben.
Két lépéssel elérte a sikátor végét. Még hallotta Averyt utána röhögni: oda kellékekre is szükséged lesz, Piton, nem üstre meg ilyen vackokra, más kellékekre. Piton utálkozva ment tovább. Avery sohasem unta a saját poénjait. Undorodva félrerúgott egy részeg alakot az útból, és megállt egy tömör téglafal előtt. Elmormolta a varázsigét, és a fal ugyanúgy, ahogy a Foltozott Üst mögötti átjáró az Abszol útra, itt is átrendeződve utat engedett neki a túloldalra. A téglafal mögötti területhez képest mi volt az Abszol út maga tükörfényesre sikált kirakataival! Festett babaház szófogadó gyerekeknek. A Kikötő volt a varázsvilág vigalmi negyede, a szégyenfolt a világuk testén, fertőző kelés, a képmutató, álprűd, nagyhangú ostorozók kedvenc célpontja, amin köszörülhették a nyelvüket gyöngyöző pezsgőspoharak és magas méltóságú urak között, és ahova aztán az éj leple alatt kilopózhattak. Ám a legtöbben inkább nem is említették. A bűn melegágya volt, sok-sok különböző, elfajzott szárat hajtott, édes, de mérgező gyümölcsöt termett. Piton jól ismerte a helyet, minden ocsmány szegletét, figuráját, tiltott szerét és buja ölét. Némelyiket túl jól is. Tizenhét évesen még tátotta rájuk a száját, ahogy mindenki, aki először téved a korlátlan lehetőségek és fantázia birodalmába, ahol látszólag mindent szabad, név és arc nélkül, múlt és jövő nélkül, amíg bele nem hal. Halálfalónak lenni sem volt sokkal több ennél...
A hátsó részbe tartott, ahol a koszból nevelt nők pénzéhes odaadással nyújtogatták felé a karjaikat. Az egyik túlságosan is hevesen akaszkodott rá, de Piton pillantásától rögtön visszahőkölt. Épp jókor, mielőtt szájon vágta volna. Mind egyforma volt, gyertyafényben, vagy sötétben, mindegy volt. Egyformán kifejezéstelen tekintet, önbecsülés nélküli engedelmesség, megtanult mámor. Lelkiismeret-furdalás nélkül ütötte meg akármelyiket, ha alkalomadtán feldühítette a viselkedése. Vagy ha más őrölte fel az idegeit. Bűntudat nélkül, ahogy az ember eltapos egy férget, összetör egy üres üveget, széttép egy hivatalos levelet. Egy-két kézmozdulat. Mik voltak ők: csorba bögrék, repedt tükrök, használati tárgyak, mint egy koppintó vagy egy piszkavas, amit ha már nem kell, visszahajítunk a helyére, semmik, mint bekötni egy cipőfűzőt, észre sem veszi az ember.
Nem értette magát. Napról-napra növekedett benne valami homályban, ismeretlenben született feszültség, aminek nem látta sem az okát, sem az irányát, ami néha elviselhetetlenül dörömbölt benne. Fásultnak érezte magát, kiégettnek, és olyan fénytelennek, mint az eldobott, elfeledett üveggolyók, amiket belep a por, és a siető lábak a fal mellé rugdosnak. Néha, fáradt pillanatokban úgy érezte, ő is sodródik valamerre, parttalan távolokba, tompán kongva ütődik éles sarkoknak, falaknak, pofonoknak. Gyorsabban elhessegette ezeket a szánalmas, gyenge pillanatokat, minthogy tapadós tüskéikkel megragadtak volna benne. Kormányzott tovább, vitorlát feszített, szelet fogott be, éles szemmel mérte fel a zátonyok színes, halálos veszélyeit. És üresedett. Ő volt fenn, átlátott mindent, a pókhálóban megragadta a maga fonalait, és azokat ő mozgatta évek óta, biztos kézzel, elégedetten. És néha mégis, megmagyarázhatatlanul kongott belül.
Ahogy haladt a megkövesedett diszkrécióból ácsolt épületek között, egy távolabbi kocsma mögött, épp ahol a függönyön átszűrődő fény vörösen vetült a szeméthalmokra és a hátsó lépcsőre, Piton egy percig biztos volt benne, hogy Zanát látja. A nő elmélyülten, bizalmasan összehajolva tárgyalt egy gyanús külsejű alakkal. Idegenül festett ott a tántorgó részegek és mocsokhegyek közt. Piton azt is nehezen tudta elképzelni, hogy be meri tenni a lábát ilyen alvilági helyekre, nemhogy leálljon beszélni akár eggyel is ezek közül. Mielőtt azonban jobban megnézhette volna, az idegen férfi hanyagul a nő derekára csúsztatott kézzel kivezette a fényből.
Piton továbbindult. Mit érdekelte, ha Karkarov kitartottja máshol folytatja pályafutását, biztos hiányzik neki egy új patrónus. Kíváncsi lett volna, vajon Karkarov is ilyen helyről szedte-e össze egykor. Felötlött benne, hogy utánamegy és megkérdezi, mennyi a tarifája, igazán érdekelte volna, mi különlegeset tudhat. Ismerve Karkarovot, aki nem érte be középszerű, fantáziátlan nőcskékkel, Zana is biztosan nagyon tehetséges lehetett bizonyos téren. Végül meggondolta magát. Intézgesse csak a saját piszkos ügyeit. Én is intézem a sajátomat, lökte
be határozott mozdulattal maga előtt az egyik kihívóan billegő nőt a legközelebbi kockaház ajtaján. Nem akart Zanára gondolni, se arra, hogy mit keres a Kikötőben, se a sötét üzelmeire, legyen az csak Dumbledore gondja, merre tévelyeg az új kedvence. Bevágta az ajtót. Hangosan, ellentmondást nem tűrve. De a gondolatok nem szoktak kopogni. Azok bekúsznak a kulcslyukon is.
*
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés