8. fejezet - Mába hanyatló tegnapok - part 3
2009.08.14. 10:10
- Ha már a hagyományoknál tartunk - folytatta Zana rendületlenül, - néha az az érzésem, hogy Hugrabug Helgákat és Hollóháti Hedvigeket akarnak feltámasztani: egy régen halott alapító jellemkereteibe, egy ház elvárásaiba akarják belakatolni a diákokat, és eszerint kell reagálniuk mindenre. Gondolja, nem merülhet fel olyan eset, hogy egy hugrabugos mardekárosként viszonyuljon valamihez? És vajon mit szólnak ehhez a többiek? Csakhogy ha ezt kiirtják, csupa jellemtelen bohócot kapnak.
- Higgadjon le - intette le nyúzottan, türelmetlenül Piton. - Senki sem akar kiirtani semmit. Kicsit sarkítva látja a helyzetet, nem?
- Nos, szerintem egyedül a Házak versenyének van értelme, meg a kviddicsnek. Ezek legalább a tanulásra és az egészséges versengésre ösztönöznek. De ennyi erővel akár hajszín alapján is házba lehetne sorolni őket.
- Rendben van, Miss Durmstrang, a javaslatait rögzítse pergamenre, és a legközelebbi tantestületi gyűlésen megfontoljuk. Az illetékbélyeget ne felejtse le - vetette oda gúnyosan Piton, és összecsapta a könyvét.
- Most miért ilyen ellenséges? Nem akarok veszekedni magával, csak gondoltam, van véleménye a dologról.
- Ki kell ábrándítanom, ugyanis nincs. Felesleges lenne véleményt formálni olyasmiről, ami úgy van, ahogy, és nem változik. Ostobaságokon morfondírozik.
- Talán nincs igazam? Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, az összes mardekáros diákját be kéne zárni valahova, úgyis halálfalók lesznek végül? - szegezte Pitonnak halkan, de elszántan Zana.
Piton kezei ráfeszültek az asztal lapjára. Emberi erek, faerezet, kérges kéz, tölgykéreg. Jó lett volna fából lenni, kivágottból, korhadtból, nem érezni, nem gondolkodni, nem hibázni. Nem akart belegondolni, nem akart igazat adni, nem érdekelte az egész, és legfőképp, elege volt Zana okoskodó hangjából. Beskatulyázások, előítéletek, sztereotípiák. Látta a mondatokban az igazságot, igaz, felnagyítva, eltúlozva, megvilágítva, élesre csiszolva. Ki nem állhatta a szemellenzős, egy legyintéssel elintézett besorolásokat - ez mardekáros volt, tűzre vele - ismerte nagyon jól. Hosszan, bírálón figyelte a nőt. Előítéletek. Tudta, hogy hibázott, az elmúlt hetek apró cserepei kezdtek összegyűlni, és most kiderült, képet alkotnak, új képet - Piton éppen abba a hibába esett bele, amit olyan nagyon utált mindig. Megítélte a nőt, ránézésre, összefont karokkal, felsőbbségesen, három lépés távolságból - mardekárosok, griffendélesek, Karkarov lotyói... És a nő hagyta, hogy ezt higgye. Az ő kártyáival játszotta az ő játékát, és Piton nem ismerte fel. Mutass annyit, amennyit elvárnak, a fennmaradóval szabadon gazdálkodhatsz.
- Hogy mit? - kérdezte lassan. - Este Mordonnal vacsorázott?
Zana szomorú mosollyal dőlt hátra, nem diadalmassal, amit Piton képtelen lett volna elviselni az arcán. Tekintetét Pitonéba fúrta, olyan rezzenéstelenül, olyan nyugodtan, hogy az már zavaró volt. Szokatlan. Meggondolatlan, gondolta álnokul Piton, de mielőtt megpróbált volna belelátni Zana gondolataiba, kinyílt a tanári ajtaja, és Dumbledore lépett be rajta, McGalagonnyal a nyomában. Andromeda felállt, és az ajtóhoz lépett. Köszönöm, nekem épp elég, hogy a lányom benne van, hárította el halvány mosollyal az igazgató marasztaló szavait, és halkan behúzta maga után az ajtót.
- Ó, remek, itt vannak mindannyian - nézett körbe elégedetten az igazgató. - Hallottam Minervától, hogy már alaposan kitárgyalták a Malfoy-pert, nagyon helyes.
Kedélyesen ráhunyorgott Zanára, majd ez a mindentudó pillantás átvándorolt Pitonra, és egy ideig elidőzött a bájitaltan tanár arcvonásain, melyeken még mindig ott ült némi ellenszenv, a Zanának járó adagból, névre szólón.
- Nos - húzott ki hümmögve magának Dumbledore egy széket az asztal végében, ahol mindenkit jól láthatott, és helyet foglalt. - Most kaptam egy hírt Mundungus Fletchertől. Ő az ügyletei révén meglehetősen belemélyedt... khm, az alvilágba, hogy úgy mondjam. Nemrég éppen Averyvel hozta össze a sors futólag.
Sors, persze, a sorsnak nem sok köze lehetett a dologhoz, forgatta a szemeit Piton. Kíváncsi lett volna, Avery a szokásos magánakcióit intézte, vagy kivételesen a Nagyúr megbízását követte. Fletcher meg... megérte a pénzét. Ő maga egy lyukas, korrodálódott üstöt sem bízott volna rá a világért sem, nemhogy a Rend bizalmas információit. A szeme sarkából látta, hogy Zana összeráncolt homlokkal koncentrál, és ahogy futólag egymásra néztek, a nő tétova tekintete megszilárdult és bizonyossá vált. Avery csinos aktái nyitva állnak, fordult el
Piton kárörvendőn.
- Mundungus hírei lehet, hogy épp Averytől származnak, közvetlenül, vagy közvetve, nem tudom - szólt Dumbledore.
- Egyik se lenne meglepő. Avery józan állapotban sem tudja tartani a száját - dőlt hátra Piton a székében, és várakozón összefonta a karjait.
- Ez nekünk csak jól jön - mosolygott szelíden Dumbledore. - A Mundungus fülébe jutott suttogások szerint Voldemort kapcsolatba kíván lépni egy bizonyos Hans Schwindlerrel.
- Micsoda? - kerekedett el Zana szeme, és arcára a döbbenet és rosszallás egyvelege ült ki. Úgy nézett körbe, mintha a többiek elmaradó reakcióját várná.
- Ismeri? - kérdezte kedélyesen Dumbledore, de hangjában egy cseppnyi meglepettség sem volt, mintha éppen erre számított volna. - Bevallom, az én ismereteim vele kapcsolatban meglehetősen hiányosak, bár nem mondom, hogy sohasem hallottam még róla.
- Schwindler ügyvéd, a legrosszabb fajtából - motyogta Zana a gondolataiba mélyedve. - Amellett, úgy mellékesen, műkincsekkel is foglalkozik... Lopott műkincsekkel, persze.
- Mi szüksége egy ilyen emberre Tudjukkinek? - vonta fel a szemöldökét
McGalagony.
- Lehet, hogy ügyvédként...? - kockáztatta meg Tonks, de Piton gúnyos horkantására gyorsan elharapta a mondat végét.
- Gondolja, hogy a Sötét Nagyúr valami legális akcióba akar kezdeni? Esetleg jogi kiskapukat keres magának?
Zana elfojtotta a mosolyát, főleg mikor Tonks kipirult arcára nézett. Piton nyers iróniája túlságosan szemléletes és valószerűtlen volt.
- Bármiért is - dörzsölte meg a halántékát, - Schwindler éppen az a fajta ember, aki szíves örömest lepaktálna a Nagyúrral.
Egy idő után, amikor teljes kudarcba fulladtak a találgatások, Dumbledore másra terelte a témát, de Zana nem nagyon figyelt. Ott reménytelenül elvesztette a társalgás fonalát, amikor a feketepiacra beáramló gyanús árucikkekről esett szó, meg egyes ritka, és nem kevésbé veszélyes termékek horribilis áráról és meglepően magas keresletéről. Nem igazán érdekelte. Schwindleren merengett, meg a róla keringő hajmeresztő pletykákon. Ő személy szerint mindig kerülte a férfit, még véletlenül sem keresztezte egyetlen ügyletével sem Schwindler útját. Az a hír járta róla, hogy nem lehet kétszer feldühíteni... Egyébként sem riadt vissza semmilyen eszköztől. Egyszer egy hivatalos régészeti feltárásról egyik napról a másikra eltűnt minden árverésre, illetve múzeumba szánt lelet, amelynek néhány darabja érdekes módon megszólalásig hasonlított a Schwindler magángyűjteményében hirtelen felbukkanó tárgyakra. Zana jól emlékezett az esetre, mert a varázsló szinte az orra elől lopta el majdnem a teljes állományt. Nem mintha ő maga ilyen úton akart volna szert tenni rájuk. A történethez persze hozzátartozott, hogy Schwindler úgy hárította el a felröppenő vádakat, mintha libatollak lennének, és két nap múlva már mindenki le volt fizetve - az ostobábbaknak nyoma veszett -, akinek nagy volt a hangja. Az volt az egyetlen eset, amin Zana addig hergelte magát, míg végül már kicsinyes, bosszúálló terveket kezdett kovácsolni Schwindler ellen. Mikor hőbörögve előadta Igornak, a férfi csak legyintett, hogy hagyja a fenébe, az ilyen schwindlerek jobb, ha nem is tudják, hogy létezik. Ő nagyban utazik, te pedig minőségben, mondta csillapítva, téged az ismer, aki fontos. Őt bízd rám, tette még hozzá. Igor egy hét múlva beállított hozzá a lopott leletek két legimpozánsabb darabjával. Vigaszdíj gyanánt.
- Schwindler nagyravágyó, de csak olyan, mint a gyerekek. Jobban szereti az üveggolyót, mint az alabástromvázát, mert az csillog - jelentette ki Igor könnyeden. - A külcsín ne tévesszen meg, gondolj az emberi gyengeségekre, Zana.
- Várható volt, hogy Tudjukki előbb-utóbb tőkét nyom a feketepiacba - mondta éppen McGalagony, és Zana félig kábán pislogott körbe.
- Azzal csábítja őket, hogy szabad kezet ad nekik. A régi mese - fűzte hozzá közönyösen Piton.
Zanát továbbra sem kötötte le Avery és a Nagyúr toborzó hadjárata a csempészek között. Arra gondolt, akkor még milyen egyszerű volt minden, amikor Igor csak legyintett. És őt mégis idegesítette a mozdulat, úgy érezte, a férfi lekezelően viselkedik vele, mintha ő nem érhetné fel ésszel, pedig tudta, hogy nem így van. Voltak dolgok, amiket jobbnak tűnt, ha távolról szemlél. Most tessék, bogozd a szálakat magad, ha már ennyire akartad, morogta magának kesernyésen.
- Ha már fényes páncélú lovagokról álmodozik a megbeszélés közepén, a trófeateremben nagyobb sikerrel járna - hatolt a fülébe Piton gúnyolódó hangja.
Meglepetten nézett körbe. Kettejükön kívül már senki sem tartózkodott a szobában. Piton számon kérő, rosszalló pillantására kibukott belőle a magyarázkodás.
- Schwindleren gondolkodtam - babrált szórakozottan a ruhaujjával. - Azt mondják róla, még az anyja koporsóját is eladta, holttesttel együtt.
- Nem ő lenne az egyetlen - tolta hátrébb a székét Piton.
- Néha nem értem a célzásait - pislantott egyet Zana. Piton egy percig mintha azt fontolgatta volna, viccel-e. Ajkai bosszús vonallá préselődtek.
- Talán nem ismer olyat, aki a saját érdekében még az anyját is eladná... vagy elárulná?
- Igor nem ilyen, ha rá céloz - lehelte a nő, megbántottan, vagy bizonytalanul, maga sem tudta, mit érez.
- Tényleg? - Piton színlelt meglepettsége egyenesen kihívó volt.
- Talán maga nem árulta el a Nagyurat? - szegezte neki számon kérőn Zana.
- Árulás és árulás között nagy különbség van - szűrte a fogai közt Piton utálkozva.
- Ez csak játék a szavakkal, professzor!
- Az ő árulása gyávaságból történt - dörrent Piton haragos hangja.
- Szerintem csak józanész szerint, mentette, ami menthető - jelentette ki Zana idegtépő nyugalommal és határozottsággal, és kegyetlen mosolyra húzta a száját. - Igazi mardekáros szellem, nem így van? Javítson csak ki, maga ebben jobban otthon van.
Piton arca egy pillanatra elvesztette minden színét. Zana csinos kis zsákutcába kergette, és ezt mindketten tudták. Mi a fenének védelmezi olyan ádázul azt a hülyét, csattant fel magában.
- Itt nem erről van szó. Tőlem úgy menti az irháját, ahogy akarja, de ne tegyen úgy, mintha mi sem történt volna! - koppantak a szavai keményen. - Az a baj nála, hogy a gerinctelensége még a gyávaságánál is nagyobb. Erről biztosan nem tud: amikor két éve erősödni látta a Sötét Jegyet, tudja, kihez szaladt rimánkodni? Nem? Hát hozzám! Nem ironikus?
- Nem - vágta rá elképedve, értetlenül Zana. - Nem értem, miért baj ez? Elvileg mindketten elfordultak a Nagyúrtól... tudom, tudom, van különbség - tette hozzá maró gúnnyal.
Piton egy percig csendben, talányosan nézett rá, aztán lassan hátborzongató mosolyra húzta a száját. Íme a hely, ahol léket lehet vágni a jégen, gondolta elégedetten. Csákányt elő!
- Ó, attól tartok, maga valamiről lemaradt. Beláthatja, hogy nem hagyhatom tévhitben. Vajon a mi hős lovagunk hogyan mesélte el dicső szabadulását Azkabanból?
- Tudom, hogy felfedte a Nagyúr néhány tervét - válaszolt óvatosan Zana. Nem bírta levenni a szemét Piton kárörvendő arcáról, úgy figyelte a férfi minden rezdülését, mintha felágaskodott, támadni készülő kígyó volna, és neki a megfelelő percben félre kéne ugrania.
- Tervét. Kapcsolatát. Igen. Meg neveket. Sok-sok nevet. Remek névmemóriája van, ezt gondolom, jól tudja - húzta el a száját Piton elégedetten. - Jó kismadár volt, engedelmesen csicsergett, higgye el!
- Na és? - feszült meg Zana álla konokul.
- Na és, volt oly figyelmes, hogy engem is megemlített. Most már érti az iróniát, ugye? Volt képe hozzám szaladni nyavalyogni!
Tudta, Zana valahogy tudta, hogy végül ide jutnak. Már várta a szavakat, nem is most, nem ezen a napon, hanem régóta, hetek óta, mert ott derengtek kimondatlanul, körvonalak nélkül Piton mozdulataiban, szemeiben. A súlyos éjszakák, a céltalan, vak séták alatt mindig ide lyukadt ki, találgatott, mérlegelt, rögeszmésen vájkált a múltban, elejtett szavakban - le akarta vetni magáról Igor terheit, Piton meg nem érdemelt utálatát. Nem bírta állni Piton vad tekintetét, és egy elveszett percig szinte bűntudata volt. Nem akarta kimutatni sem a döbbenetét, sem a csalódottságát. Nagyon is Igorra vallott az eset, eszébe sem jutott megkérdőjelezni Piton állítását. Eleinte ő is ellenérzéssel, értetlenül fogadta Igor alakoskodását, aztán hozzászokott, nem szerette soha, de elfogadta, mert nem neki szólt, és igen, meg is tanulta. Nem neki szólt... Ez már nem volt igaz. Lám, Igor előtte is megjátszott, ködösített, eltitkolt.
Hirtelen fáradtnak érezte magát, és neheztelt önmagára azokért az érzelmekért, amiket Piton szavai ébresztettek benne. Mi értelme lenne átértékelni messze tovatűnt hosszú éveket, mit számítanak már rég mondott, rég hazudott szavak, elmúlt fájdalmak? Fürkészve nézte Piton arcát, amely magán hordozta az eleven, halhatatlan ellenszenvet, ami, érezte, csak rajta csapódik le, de nem neki címezték elsődlegesen, és mégsem tudta elviselni ezt a pillantást. Ez volna hát a megbocsáthatatlan bűn...
- De maga nem jutott az Azkabanba.
- De igen, bár neki nincs köze hozzá - morogta Piton és felállt az asztaltól. - Akkor már kiengedtek, amikor a terhelő vallomást tette. De nem neki köszönhetem, az biztos.
- Na látja - fonta össze a karjait Zana, és lázasan, feszülten figyelte, ahogy a férfi megkerüli az asztalt. Maradj érdektelen, mint az eső, könnyű, mint a falevelek, kemény, mint az acél. Maradj sebezhetetlen. Kavics a folyómederben, részvéttelen szürke sírkő, moha a fák oldalán.
- Ha rajta múlik, ott rohadnék még most is!
- De nem rohad - lázongott Zana. Piton megállt az asztal sarkánál, és úgy nézett le rá, sértetten, vádlón. Pedig mélyre talált, ezt tudta a nyughatatlan, fáradhatatlan vadászok csalhatatlan megérzésével.
- Jaj, el ne sírja magát, nem bírom a női könnyeket - feszült meg Piton álla, és fitymálón végigmérte a nőt. - Látom, Karkarov alapos agymosást végzett magánál.
- Csak nem össze akarta dönteni a bálványomat? - vonta fel a szemöldökét félig mulatva, félig bezárkózva Zana. - Ahhoz több kell, mint ez a kis leleplezés. Csak hogy megelőzzem a további próbálkozásait, Igor mindent elmondott, ami fontos. Az ilyen részletkérdésekkel nem foglalkozott.
Zana utálta ezt a kis hazugságot, de önző volt, nem akart százszor megvívott küzdelmeket, lepecsételt és újra feltépett ajtókat, tovább akart lépni, könnyedén, erősen, bölcsen és elfogadón. Derekára kötött, múltba futó rugalmatlan szálak nélkül. Piton tekintetén átsuhant valami éles, ijesztő fény, de amilyen váratlanul felbukkant, olyan gyorsan ki is hunyt. Helyére kíváncsi, borzadó feszültség kúszott.
- A mi Igorunk mindent elmondott? - ismételte félhangosan, kétkedve, és összehúzott szemekkel vizsgálta Zana arcát. Szó nélkül közelebb lépett a nőhöz, egyetlen lépés távolságra, és megállt felette. Kinyújtotta a jobb kezét, határozottan, minden hezitálás nélkül, egy régi mozdulattal, és megemelve Zana állát hosszan rámeredt.
Zana először azt hitte, belé akar látni, igazolva akarja látni a kijelentését, eszébe ötlött, hogy a férfi remek legilimentor. Aztán rájött. Ismerte ezt a pillantást, felismerte az ujjak feszülését az állán, Piton félig lehunyt szemeit. Igor sohasem nézte őt így. Mégis, tudta, ösztönösen érezte, hogy Piton nem úgy érinti, a hüvelykujja nem hagy fehér, körforma foltot a bőrén, az ujjak nem nyomódnak olyan erővel a nyakának, mint kéne, mint ahogy az inak, ujjpercek megszokták, mint ahogy más helyen, más helyzetben tennék, és nem tudta, miért. Volt valami bűnös érzékiség Piton tekintetében, a szempillák ívelt árnyékában az arcán, még így is, hogy az ajkai gúnyos, felsőbbrendű mosolyba torzultak; valami, amitől Zana agya kiürült, ami Pitonéhoz láncolta a pillantását, ami felkúszott a hátán, megmérgezte a vérét, és olyan visszhangot keltett benne, ami megrémítette és összezavarta, akár a hegyi barlangokban ejtett suttogások mennydörgő, pattogó robaja. Halálfalók közös pillantása volt ez, ösztönszerű, egyazon tőről, közös bűnből fakadó, egyazon rettentő mámorban születő, eltitkolhatatlanul az íriszekben égő. Birtokló, fenyegető, latolgató: kellesz-nem kellesz játék. Tele hatalommal. Gátlástalan, zabolátlan és ítélkező. Ijedt, halálra készülő szemek jussa, vagy könyörgésre kulcsolt kezeké, kiszolgáltatottaké, vétek nélküli bűnösöké, s végül szikrázó zöld jelek alatt nyugvóké. Bár sohasem tapasztalta, mégis érezte a csontjaiban, átszivárgott belé az állának simuló bőrből, rázúdult Piton kemény, kérlelhetetlen feketeségével. És Zana nem érezte többé óvatosabbnak ezt az érintést, nem látott többé érzékiséget a pillantásban, mert nem is volt benne, mert nem is csak az volt benne, mert nem lecsupaszított, korcs testi vágyakról szólt: itt az egyetlen szenvedély az a részegítő hatalom vagy rabolt kiváltság volt, amely olyan, mint a Teremtők pusztítása, mellyel visszaveszik azt, amit adtak, ellenállhatatlanul, egyetlen kézmozdulattal, magyarázatok nélkül, mert nem létezhet számonkérés feléjük. Eltaposásról szólt, leigázásról, önkényes rendelkezésről, végtelen, korlátok nélküli uralomról, ami nem azt nézi, mit szabad tenni, hanem hogy mihez van kedve. És most végre arra is rájött, hogy Piton megalázza ezzel a pillantással.
Elrántotta a fejét, és felpattant a helyéről. A szék súlyos csattanással vágódott hátra, de egyikük sem figyelt rá. Zana hevessége mindent elárult Pitonnak: a nő ismerte ezt a tekintetet. Ismerte, tapasztalta. Valószínűleg szó nélkül hagyta nosztalgiázgatni Karkarovot, űzni a régi játékot, élvezni a bábjátékos mindenhatóságát, ahogy kezei közt lehetetlen szögbe merevedett tagokkal úgy táncolnak a bábok, ahogy ő kívánja, és még nevetnek is, ha kell. Zanára pillantott, gúnyosan, színtiszta megvetéssel. Lám, mégis az volt, aminek elsőre látszott, akarat és önbecsülés nélküli porcelánbaba. Valami felkúszott a gyomrából, valami fojtogató, mintha csalódás volna, keserűség. Viszolygás, vélte inkább, és meg kellett szólalnia, bántón, gyűlölködve, hogy visszaűzze az érzést oda, ahonnan jött, ahol nem zavar.
- Azt hittem, az ex-halálfalókhoz készségesebb - vetette oda tömény undorral, de a szája félreérthetetlen, kéjes mosolyba fordult.
Zana pofon ütötte. Nem erővel, inkább felháborodással, Pitonnak alig mozdult a feje.
Csendben maradtak, csak Zana fülbevalói csilingeltek halkan. Piton feszülten nézte a nőt. A megszokott választ adta, a jól ismertet. És ha ő most felelne rá, a régi felelettel, Zana százszor nagyobb fájdalomban feküdne a földön, mint amekkorát egy pofon okoz.
- A másodiknál letöröm a kezét - sziszegte, és megragadta Zana kézfejét úgy, hogy beleroppantak a nő ujjcsontjai, de Zana arca mintha megfagyott volna. Piton nem tudhatta, hogy az erőszakos kéztörések nem számítanak újdonságnak neki. - És ez nem üres fenyegetés. Biztos tudja, hogy van tapasztalatom benne.
- Abban, hogy nőket ver és gyaláz? - tört fel halkan, rekedten a hang Zana torkából. - Hogyne! Örülök, hogy ilyen büszke rá, mert erre osztogatják a Merlin-díjat.
- Ezt remélem, otthon is hangoztatta - nevetett fel röviden, csúfondárosan Piton.
- Kifelé! - csattant fel Zana összeszorult torokkal. Belül egy kőszikla ellenállhatatlanságával nőtt benne valami elviselhetetlen feszültség, fájdalom, de leginkább szomorúság, ami elnyomott mindent, megdermesztette, darabokra zúzta. Szeretett volna sírni, hogy megkönnyebbüljön, kiüvölteni a felháborodást, az alaptalan, vak előítéletek keserűségét, de tudta, hogy egyetlen könnycseppet se lenne képes kisajtolni magából, egyetlen kiáltás sem hagyná el a torkát.
Szemei előtt testet öltve jártak, keringtek Piton becsmérlő, arcátlan szavai, mintha mugli fényreklámok lennének, vagy sötét ablakba tett gyertyaláng, amit úgy is lát, ha lehunyja a szemét. És látni fog akkor is, ha mély pincékbe menekül előle, és takarók, párnák közt is, nyomasztó éjszakákon. Mit képzelhet rólam, dübörgött benne a kérdés, szétterjedt a végtagjaiban, és ólomsúlyú volt, mintha a vére választotta volna ki magából a tömény, meredtté kovácsolt vasat. Merev volt, és esetlen, mozdulni képtelen játéklábakkal, játékarccal, üres belsővel.
Piton diadalmas kifejezéssel az arcán ráérősen, kiélvezve az érzést, amit a remegő, feldúlt nő látványa okozott, kifelé indult. Túl messzire mentél, mondta magának kritikusan, és tudta, hogy így van. Meglepte, mennyire a csontjaiban, sejtjeiben vannak még azok az évek, a mozdulatai milyen simák, ösztönösek, és ez kesernyés ízt hagyott a szájában. Kiölhetetlenek, gondolta kedvetlenül. Váratlanul bukkannak fel, mint a vízi hullák, és alattomosan. Kiábrándító volt. Nem is értette, mi vitte rá arra az érintésre, azokra a szavakra, még ha az előbbi lágyabbá is vált, mint szánta, mint kellett volna, és ennek nem látta tisztán az okát. Meg akarta törni Zanát, és ez nem ment a szokásos eszközökkel, és most bántani akarta, kegyetlenül legyőzni, összetörni a pimaszságát, eltüntetni a dacát és kiűzni belőle Karkarovot. És ki akarta élvezni, ameddig csak tudta. Ahogy a kilincsre tette a kezét, visszafordult.
- Érdekes - nézett végig a szobán lassan, vérlázító nyugalommal és megjátszott töprengéssel. - Eddig azt hittem, ez a közös tanári.
Zanában elpattant minden türelem, józanság, a dermedtség lángokká lobbant, és űzte, hajtotta előre, bármerre, csak messzire Piton bántó szenvtelenségétől.
Remegve ellökte magát az asztallaptól, és két lépéssel az ajtónál termett.
- Engedjen ki! - meredt Piton kezére a kilincsen. A férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét, és mintha gyerekeknek beszélne, türelmesen válaszolt.
- Szerintem nyitva van.
Zana megragadta a csuklóját, de mozdítani sem bírta. A vörös, ijesztő köd leereszkedett az agyára. Egy pillanat alatt a kezébe röppent a pálcája, és ahogy Piton gyomrának szegezte, érezte, hogy a férfi pálcája élesen, fájón az oldalának nyomódik. Farkasszemet néztek, alig egy arasznyira egymás arcától. Már megint itt tartunk, futott át a gondolat Piton agyán, havonta egymásnak ugrunk, mint a harci kakasok. Figyelte a nőt, ahogy ádázul viszonozza a pillantását, az állára kúszott a tekintete, oda, ahol néhány perce érintette, és vadul megrándultak az ujjai.
- Milyen agresszív válasz. Ez otthon Kiválót ért, ha jól sejtem - mosolygott álnokul, és levette a kezét a kilincsről.
Zana kitört az ajtón, nem érdekelte, hogy menekülésnek hat, nem érdekelte Piton kárörvendő nevetése. Megállt odakint, az iskola előtt a jeges szélben, és kapkodva, fájdalmasan szívta be a levegőt. Felőrölte minden idegét, hogy olyan magától értetődő dologra kellett összpontosítania, mint a nyugodt, lassú levegővétel. Szúrt a torka, és tudta, hogy beteges lázzal ég az arca. Piton szembesítette azzal, ami felett olyan véres igyekezettel próbált mindig szemet hunyni, elfelejteni, mintha nem is lenne, szépen, gondosan szabott ruhát adni a seprűnyélre, de minden hiába: az attól még madárijesztő maradt. Halálfalók. Nem volt még tíz éves, mikor elhagyták Angliát, a Sötét Nagyúr mocska nem zubogott el eldugott román falvakig. Angliában ő féltő karok közé zárt kincs volt, amelyek napsütést hazudtak viharban is, nem érhette bántódás, nem látta, mi történik a kapun túl, az utcákon, a házak sötét zugaiban, ágyak alatt, elrejtő pincékben. Nem látott könnyeket és félelmet, azt hitte, keresztes lovagok járják az utcákat, titokzatosak, méltóságosak, hatalmasak. Évek múltán épült rá az elképedés, kissé talán az iszonyat is, a valóság rettenete, de valahogy nem érintette olyan mélyen, ahogyan kellett volna. Ott volt mellette Igor, hosszú, békés estéken át, titokban, a kandalló előtt ülve vizsgálta a férfi arcát, az olvasás közben kisimult, nyugodt vonásokat, a jól ismert kezeket, a rávillanó kérdő, halvány mosolyt. Ismerte a hangját, a pillantásait, a dühét, a keménységét, és nem tudta azonosítani őt azokkal a lélektelen, arctalan szörnyekkel, akikre a régi újságcikkeket bújva rácsodálkozott. Arra gondolt, hogy az olyanokról biztos messziről süt a bűn, azok nem ülnek ilyen szelíden öblös karosszékekben, akkor még nem tudta, mennyi arca van a gonosznak, hogy lehet szép és szelíd, félve rezzenő és alázatos is. Nézte Igor haján a táncoló fényeket, és rádöbbent, észre sem vette, mikor, hogyan alakult ki benne az öncsalás, mentegetés hívogató, kényelmes ál-valósága: azzal áltatta magát, hogy Igor nem vett részt mindazokban a rémtettekben, amikről cikkeztek, Igor szervező volt, magasan állt, és nem látta a túlkapásokat, csak az eszmét szolgálta, mint a világtól elszakadt bogaras filozófusok. Szépen lassan azt is elfelejtette, hogy Igor Karkarov halálfaló volt, mert így akarta, és mert így volt a legkevésbé fájdalmas. És most jött Piton, aki megmutatta, hogy halálfalónak lenni egyet jelent, nincsenek különbségek, egyetlen fekete, bűnös massza, egyetlen akarat hajtotta kutyák, tessék, nézd meg, kit bálványozol, ő is azt tette, amit mindenki más, a Nagyúr meghosszabbított karjai voltunk. Piton kényszerítette, hogy az ellene fellobbanó haragja, megvetése, utálata Igorra is zúduljon. És igaza volt. Mégis Pitontól viszolygott, ahogy a rossz hír hozóját bünteti előbb az ember. Leereszkedett a hideg, nyirkos kőlépcsőre, és kezeit a homlokára szorította. Lehet, hogy önáltatás volt, nevetséges, szánalmas védekezés, de rájött, benne két Igor-kép él. Ő alig gondolt arra a gyűlöltre, ismeretlenre, akiről az újságok írtak, aki a halálozási adatokat tornázta az egekig, aki magán viselte a Sötét Jegyet. Neki az nem jelentett semmit. Csak a másikat látta, aki sokszor kemény kézzel bánt vele is, de nem úgy, nem megalázva, nem megfélemlítve. Mi értelme lenne átértékelni messze tovatűnt hosszú éveket, járt a fejében makacsul. Mi értelme lenne elsiratni soha nem volt ártatlanságot? Sokáig ült odakint, amíg Frics ki nem csoszogott lesöpörni a lépcsőről a faleveleket. Sietve ment a szobájába. Megérintette az állát, ott, ahol Piton ujjait érezte azóta is, maga előtt látta azt a zavarba ejtő pillantást, és úgy érezte, meg kell mosnia az arcát. Pitonnak nem volt joga, bármi vezérelte is, ilyen faragatlannak lenni vele, sem utolsó rongynak nézni, sem megvádolni, hogy halálfaló-csemete gondosan elültetett magokból, rendszeresen formára nyesve. Bárcsak nagyobb pofont kapott volna, nézte magát a tükörben.
Magát, és egy férfi láthatatlan nyomát az arcán.
|