|
10. fejezet - Néma rianás - part 2
2009.08.14. 10:24
Piton jelentőségteljesen Zana felé nézett, de meg sem várta inkább Dumbledore megjegyzését, hogy a kisasszony előtt igazán nyugodtan beszélhet.
- A Nagyúr nem örült éppenséggel a híreknek - húzta el a száját. - Meg van győződve róla, hogy egy halálfalónak járt el a szája, máshonnan nem tudhat ennyit a Varázsbűn-üldözés.
- És kire gyanakszik? - húzta össze a szemét Dumbledore.
- Mindenkire. Averyre főleg, Malfoyra, mert ő többet tud legtöbbünknél, bár semmi nyilvánvaló érdek nem fűzi ehhez. Mindenesetre a Nagyúr tegnap nem nagyon foglalkozott azzal, hogy kiválogassa közülünk a legvalószínűbb árulót - tette hozzá kegyetlen gúnnyal. Dumbledore-nak mintha sajnálkozva rebbent volna a tekintete. - Malfoy egyébként is jól megkapta a magáét, nem mintha ő tehetne róla, hogy a tárgyalás semmiféle sajtóvisszhangot nem kapott - vetett egy pillantást Zanára a szeme sarkából, de a nő nem figyelt.
Piton asztallapon nyugvó kezeit nézte, az elkékült körmöket és a friss horzsolásokat a kézfején. Ismerte hírből a Nagyúr kollektív büntetéseit, és elszörnyedve nézte Piton szemei alatt a sötét karikákat, az elnehezült szemhéjakat és a szokásosnál is sápadtabb bőrt, de az arcára nem hagyta kiülni a gondolatait. A felöltő magas nyakán és kézközépig érő ujjain futott végig a tekintete, még sohasem gondolt arra, hogy vajon azok rejthetnek-e további sebeket, vagy pusztán Piton jelleméből fakadóan ilyen mindent elrekesztőek és kizáróak. Érezte, hogy egy pillanatra elfutja a pír az arcát, és elkapta a tekintetét a végtelen gombsorról. Sokáig arra sem gondolt, hogy hús-vér ember van a fekete szövetek alatt.
- Az időzítés remek volt, gyanúsan az - felelt Piton valamire, amit Zana nem hallott, arra gondolt, miféle megtorlás vár a férfire, ha egyszer lebukik. Mekkora lelkierőre és tudásra vall a szemébe hazudni a Sötét Nagyúrnak ennyi éven át, és elég egy hiba, nézte szorongva a férfi komor vonásait. - Malfoynak még ott kellett maradnia egy kis magánbeszélgetésre.
- Tehát Voldemort nem tud semmit - simított végig a szakállán elmerengve Dumbledore, ajkán könnyű mosoly játszott. Piton gyanakvó tekintetére azonban legyintve hozzátette. - Nos, a Minisztérium egy kis borsot tört legalább az orra alá, és egy támadás egyelőre elhárítva. Most mindenki az Ürgére figyel, nem a tárgyalásra.
A Próféta egy hétre előre el lett látva csámcsognivalóval, az aznapi példányszám is szinte teljesen az Ürgéről szólt, Caramel nem volt annyira ostoba, kihasználta a felbukkanó díszes paravánt, ami mögé a botlásait rejthette. Sem a Hírverő, ahol Luna Lovegood, lányához hasonlóan lojális apja volt a főszerkesztő, sem a Szombati Boszorkány, ahol pedig egy egykori griffendéles diáklánya kezében volt a döntés joga, nem szándékozott a Black-üggyel foglalkozni, annál többet az Ürgével és Malfoyjal.
Piton nem firtatta tovább a dolgot, Dumbledore mindig tudott valamit, amit sohasem osztott meg másokkal, vele meg főleg nem. Ő is hátratolta a székét, mint Dumbledore, de a mozdulat közepén megállt.
- Ó, és majd elfelejtettem, mit hallottam visszafelé jövet Monstrótól - lövellt egy farkaspillantást Zana felé, és elégedett mosolyra húzta a száját. Zana értetlenül ereszkedett vissza a székre, az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, Piton egyetlen mondata most felforgathatja az egész életét. A férfi Dumbledore felé fordult, de szeme sarkából mindvégig őt nézte, hosszú pillanatig kivárt, kiélezve a percet, mielőtt folytatta. - Úgy tűnik, a Nagyúr végre kutatni kezdett az elcsavargott báránya után... el akarja kapni Karkarovot.
Zana nem reagált, csak a szemét hunyta le egy hosszú, kétségbeesett pillanatra. Úgy vert a szíve, mint néha éjszakánként, ha hirtelen hangra felriadt. Belül, nagyon mélyen, ahol kegyetlenül tárgyilagos és őszinte volt önmagával, régóta várta, olyan régóta ezt a hírt, és mégis megrendült. Voltak pillanatok, amikor csalhatatlanul megérezte, hogy egy-egy elejtett szó, eltévedt mozdulat, véletlen botlás olyan láthatatlan pontot jelent, amely körül aztán átfordul az élete egyszer, ez is egy ilyen pillanat volt. Szeretett volna messze lenni, magában
Piton mondatával, beleszédült abba, ahogy remegett alatta a világa, olyasvalami volt ez, amit nem tudott kilökni magából, kiadni, hogy könnyebb legyen, a legnagyobb fájdalmak maradnak láthatatlanok kívülről, míg belül porrá zúznak mindent - nem volt ereje arra sem, hogy sóhajtson, az is benne rekedt minden kínnal együtt, kicsinek érezte magát egy ekkora zűrzavarhoz, ami benne tombolt.
Érezte magán mindkét férfi tekintetét, és feszengett ettől. Piton ádázul nézte, erre a percre várt, mióta Monstro elmotyogta neki a hírt, tele volt kárörömmel, undorral, hideg elégtétellel, kíváncsisággal, és valami mindenhova beszivárgó keserű haraggal - Zana összeomlott, ő ezt tisztán látta. Észrevette Dumbledore aggódó tekintetét, amely a nőre rebbent, és gúnyosan elhúzta a száját, hogy az igazgató mennyire törődik kedvencei szívfájdalmával - csak a végén nehogy neki kelljen fellocsolnia a nőt, ha el talál ájulni a nagy megrázkódtatástól.
Zana nem értette Dumbledore aggódó pillantását, és zavartan elfordult. Kételkedett benne, hogy van a világon rajta kívül bárki, akinek ez a hír fájdalmat okoz, és ez alól az egyébként mindenkivel nyájas igazgató sem volt kivétel. Ő maga pedig majdcsak túléli valahogy, kár aggódnia... És ekkor mégis rájött, és saját magán lepődött meg, hogy egy cseppnyi félelmet sem érez önmagával kapcsolatban: neki eszébe sem jutott az átok, ami Igorhoz kötötte a sorsát, bárhol legyen is a férfi, mágikus kapoccsal erősítve azt, amit ő egykor eltépett. Ő Igor miatt volt halálra rémülve. Sohasem gondolt bele igazán, hogy egyszer eljön ez is, száműzte az agya hátsó rejtekébe, ahova sohasem nyúlt, mert a gondolatok ott a kezébe haraphattak, mint a homályos fészerben a kukoricászsákban rejtőző egér a gyanútlan ujjakba. Erre nem lehetett eléggé felkészülni, előre elképzelni, milyen lesz majd ez a perc, és lám, felesleges is lett volna - átlagos perc volt ez is, egy homályos, porszagú könyvtárban, a gyertyák is tovább lobogtak a falon, nem tombolt elvadultan, drámaian a szél sem, kint békésen szállingózott a hó, és reggel sem azzal a baljós megérzéssel ébredt, hogy darabokra zúzza majd néhány szó, folyt tovább a pillanat, közönyösen, álmosan. Eddig úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, ő csak valamelyik régészeti lelet után járna, míg Igor továbbra is ott ül a Durmstrangban, és unja a diákokat, ahogy mindig is szokta, az volt a legnagyobb dilemmája, hogy mit mondjon majd, ha egyszer Igor rátalál - micsoda képtelenségnek tűnt most a gondolat, hogy Igor egyáltalán keresi őt -, mintha csak szó nélkül elcsavargott volna egy fülledt szombat estén. Újabb önáltatás volt ez is, menekülés a valóság elől, nem bírt volna arra gondolni, hogy Igor mekkora életveszélyben van, nem gondolt arra, hogy tizennégy év vad gyűlölete és elégtétele liheg a férfi nyomában, ami évekig ketrecbe zárva gyülemlett, és parancsszóra várva feszítette a pórázokat, ideológiák elárulását, nevek bemocskolását, cellák nyűgét kellett leverniük rajta - mindez megmérgezte volna minden pillanatát, ahogy máris beitta magát a mozdulataiba, tekintetébe, a ruhája rejtekében remegő kezeibe, ezt jól tudta, ezen nem tudott változtatni.
Bár sohasem akart volna visszatérni ahhoz a régi élethez. Gyáva is volt szembenézni Igorral, gyenge is, elbukott volna egy szótól talán, mást akart, bár maga sem tudta, mit, úgy járt-kelt, mintha csak egy futó epizódját, kíváncsiságtól fűtött, bűntudattal terelt vargabetűjét járná az életének, ahonnan úgyis visszalép, pedig esze ágában sem volt, mégis azt akarta, hogy valahol, ha messze is, ha haragvón is, de létezzen számára Igor, akihez visszatér, ha szeszélye úgy tartja - színtiszta önzés volt. Talán a végzet súlyos kalapácsát érezte remegni a levegőben, talán csak Igor különös, visszás, megfoghatatlan hiánya lüktetett a bőre alatt, úgy érezte, valaki rálökte egy lejtőre, amin végig kellett mennie, és ami sehova sem vezetett, sötét, baljós felhők kúsztak föléje. A feje felett megpecsételték a sorsát, bár még maga sem tudta, hogyan, azzal, hogy megpecsételték Igorét - két élet robogott ismeretlen láncokkal összefűzve a szeszélyes sínpályán. Fáradt volt, és szomorú, megint képzelődsz meg dramatizálsz, nagy szavak, súlyos szavak. - Most is az ő hangját hallotta.
- Egyelőre Monstro meg Travers felel a hajtóvadászatért - mondta éppen Piton, és Zana kényszerítette magát, hogy figyeljen: Monstro, Travers, Monstro...
- Rendben - bólintott mély komolysággal Dumbledore, és a bájitaltan tanár szemébe fúrta a tekintetét. - Kérem, Perselus, ezentúl a legapróbb információmorzsát is ossza meg velem, mindig tájékoztasson, hogy áll a nyomozás. Minden részletről tudni szeretnék.
Piton kissé meghökkenve és kényszeredetten bólintott, cseppet sem titkolta a nemtetszését, és szívesen feltette volna a kérdést, hogy a végeredmény nem elég-e, de Dumbledore most egyenesen gondterheltnek látszott, ahogy felállt, és megkérdezte Zanától, szüksége van-e valamire, majd sietve távozott. Piton Zana felé nézett. Újra a vállain, lábaiban érezte az összes fáradtságot és fájdalmat, ami előző este óta benne fészkelt, tompa volt, és valahogy szikkadt. Zana lassan mozdult, kerülte a pillantását, előre gyászol, vizslatta kedvetlenül, micsoda hűséges tanítvány... És akkor rászakadt a felismerés, olyan nyersen és ordító nyilvánvalósággal, hogy átkozta magát, amiért eddig fel sem merült benne a lehetőség. Most hirtelen egymáshoz illettek a kirakódarabok, Dumbledore huncut pillantásai, a szétterített újságlap, a Kikötő, az Ürge, Karkarov, és Zana, Zana, Zana, a szemei, ahogy a Malfoy-Black ügyről beszélt, és a Cruciatusok kínja sajdult meg a testében.
- Maga volt! - szinte köpte a szavakat, döbbenten, megvetően, szemrehányóan, sértetten, maga sem tudta, hogyan, miért, észre sem vette, mikor állt fel az asztal mellől.
- Tessék? - pillantott fel Zana, csak félig értetlenül. Ahogy végignézett a férfin, az asztalnak feszülő tenyerén, az előre hajló vállakon, a fekete hajtincsek mögött izzó szemeken, megszületett benne a sejtés.
- Maga dobta fel az Ürgét! Hát persze, ki más is köpött volna, csak felmondta a tanult leckét - horkant fel gúnyosan, érezte, hogy a halántékában megremeg egy izom.
Zana keze ökölbe szorult, ahogy hátralökte a székét, volt a tartásában valami mélyről jövő, olthatatlan fájdalom, ami úgy tűnt, legyűri, és ami valahogy a végletekig korbácsolta Piton haragját, ordítani tudott volna vele, azonban Zana végül mégis nyílt daccal nézett vele farkasszemet.
- Maga most végül is melyik oldalon áll?! Érdekelne, hogy miért zavarja, hogy segítek felgöngyölíteni a Nagyúr kapcsolatszövevényét - kérdezte fojtottan, de kihívóan. Piton kissé visszahúzódott. Zanának igaza volt, nem kellett volna zavarnia, az Ürge leleplezése sem az ő személye ellen irányult, ahogy a Nagyúr büntetéséről sem Zana tehetett. Rájött, az bántja újfent, hogy Dumbledore is, a Rend is, de legfőképp Zana megint kirekesztették egy ilyen fajsúlyú ügyből, ő az utolsó, aki megtudja az igazságot, sőt meg sem tudta volna, ha nem rakja össze magának. Persze, az idióta csak menjen a hírekért, mi meg tervezgessünk a feje felett, ha meg belerúgnak, hát nem kár érte, viselje ő a mi kis kombinálásunk közvetlen következményét.
- Engem cseppet sem zavar - rándított vállat érdektelenül, jobbnak látta támadni. Zana erőltetett nevetéssel felelt. Piton jól látta, hogy nyel egyet, mielőtt megszólal.
- Na igen, csak Karkarovot, ugye? - megállt köztük a levegő, Piton úgy érezte, Karkarov neve beékelődött közéjük, akár egy irdatlan, gyilkos jéghegy. Zanának beleremegett az ajka is ebbe a mondatba. Madam Cvikker tett-vett elöl az asztalánál, de csak ímmel-ámmal, Piton sejtette, hogy őket figyeli, megint érdekes látványt nyújthattak, el tudta képzelni, lecövekelve az asztal két oldalán. Legalább lesz miről pletykálnia Bimbával, Piton professzor megint
marakodott azzal a kedves, jólelkű teremtéssel, ismerte ezeket a történeteket. - Meg szeretném kérni, hogy ne keverjen vele össze. Ha nem tűnt volna fel, engem nem Igor Karkarovnak hívnak - jelentette ki hűvösen Zana, és kissé nevetségesen felszegte az állát. - És egyébként se érdekelje, kinek mit árulok el, ez az én életem és az én információim, úgy használom fel őket, ahogy nekem tetszik, és ha van valaki a világon, akinek elszámolással tartozok, az kizárólag Igor!
- Akkor siessen, nehogy a Nagyúr megelőzze azzal az elszámolással - jegyezte meg nyilvánvaló élvezettel. Zana arcából ijesztően kiszaladt a vér, elfordult, hogy betolja a székét. A támla tompa csattanással verődött az asztallapnak. A haja rejtekében sírni szeretett volna. Vagy csak békében lenni Pitonnal. A férfi, néha úgy érezte, jobban ismeri őt, mint ő saját magát, és kegyetlen ráérzéssel oda tapos, ahol a legnagyobb munkával építgette meg az életét, mennyire szerette volna, ha ez másképp van, ha nem az erejét emészti a szavaival.
- De ha már annyira aggódik miatta, megnyugtatom - nézett fel végül, ajkain halvány, erőtlen pimaszsággal -, egyetlen olyan információt sem adtam ki, ami hátrányos helyzetbe hozná Igort... vagy akár magát - kerülte meg az asztalt.
Piton nem húzódott bentebb, hogy elférjen a könyvespolc és a közte lévő szűk helyen, hagyta őt oldalazva elmenni a háta mögött, megcsapta Zana édeskés, éles virágméz illata.
- Melyik széfbe utaljak hálám jeléül? - szólt utána gúnyosan, Zana mondott valamit, de nem értette, nem is volt fontos, ahogy eltűnt a polcok között, úgy tért vissza a higgadtsága is. Más világ volt az, amiben Zanával keresztezték egymás útját, kiismerhetetlen, különös világ.
*
- Mielőtt bezár, jól nézzen körül, főleg a zárolt részben, nem bújtak-e el diákok ott - szólt vissza az ajtóból Madam Cvikker. Zana sokadszorra bólintott.
Madam Cvikker láthatóan rosszul viselte, hogy nem ő hagyja el utoljára a birodalmát. Később úgyis visszajön egy ellenőrzésre valamilyen mondvacsinált ürüggyel, hogy itt felejtette az olvasószemüvegét vagy a varázspálcáját, bár az egyik örökösen a nyakában lógott, a másikat pedig állandó készenlétben tartotta a rebellis diákok miatt; minden este eljátszották ezt.
Zana sóhajtva borult a nagy halom könyvtári könyvre, miután becsukódott az ajtó, és futólag elmosolyodott, mikor észrevette, hogy véletlenül szamárfület csinált az egyik enciklopédia lapjain. Szombat este volt, bemehetett volna Londonba vagy Roxmortsba, de mindig lehangolta a karácsony után a boltok kirakatában maradt lámpafüzérek és együgyű mikulásszobrok látványa - legalábbis ezt beszélte be magának. Nem akart céltalanul bóklászni. Egy hete minden energiáját abba fektette, hogy lefoglalja magát, hol a tanítással, hol a minisztériumi munkával, és éjszakába nyúlóan a Roxfort vagy a Minisztérium könyvtárában ült rúnákat fejtve, meg is volt az eredménye mindig, úgy esett néha az ágyba, hogy még a cipőjét sem vette le rendesen.
Borzongva összehúzta magán a talárja nyakát, dermesztően hideg volt a könyvtárban. Előtte a tucat pergamentekercs és könyvtári könyv között ott hevert Dumbledore lexikonja, amit fordított. Az elmúlt egy hónapban végigjárta az útjába eső könyvtárakat, hátha talál fogódzót, de nem járt sok sikerrel. A könyv nem az ismert rúnákkal íródott, olyanok is felbukkantak, melyeket előtte sohasem látott, vagy legfeljebb abban a régi tekercsben a Durmstrang könyvtárában, és bár a könyv használta a szokásos jeleket is, azok láthatóan más hangokat takartak. A régi iskolája könyvtárával, jól tudta, többre menne, de oda nem bírt volna visszamenni. Még így sem, hogy nem Igor irányította.
Lenézett a kezére. A pennájával csúnya foltot ejtett a kesztyűjén, merengve figyelte, hogyan zsugorodik a tintapetty, és tűnik el magától végleg. Így kellett volna maga mögött hagynia a rettenetét is, ami félig-meddig bizarr kíváncsiság volt. Várta a rémálmokat, a megmagyarázhatatlan kényszerképzeteket. Mióta feladta az Ürgét, és mióta Piton beszámolt a Nagyúr Igor utáni hajtóvadászatáról, egyre többet gondolt a ráhelyezett kiismerhetetlen átokra. Sokáig bizonygatta önmagának, hogy az Ürge feladása, azzal, hogy nem érintette Igor érdekkörét, nincs hatással az átokra, azonban azt nem tudta tagadni, hogy az információk, amiket eljuttatott a Minisztériumhoz, részei annak a tudáshalmaznak, amit az átok véd, még ha nem is a legmagasabb prioritással bírtak. Nem ismerte a következményeket, talán maga Igor sem ismerte, ahogy azt sem tudta felmérni, mi van veszéllyel rá, és mi nincs. Hazardírozott az életével, olyan csapdákat kerülgetett, amiket nem tudott behatárolni, és amikbe lehet, hogy réges-rég belelépett, csak nem vette észre, mert az elszámolás úgyis a végén jön el.
A kesztyű áttetsző anyagán át is látta, vagy inkább csak érezte a lobogó fáklyák fénye elől eltáncoló árnyak mélyében a tenyerén átfutó hajszálnyi heget, nem villám alakú, mint Harry Potteré, de átokheg volt, még ha önként vállalt is. Senkinek fel sem tűnt volna, hússzínű, diszkréten a barázdákba simuló horzsolásnak tetszett, csak ő tudta róla, hogy ott ágyazódnak a húsába, az életébe a bűvös kötelek, abban a hegben minden pillanatban Igort hordozta magában. Egy karcolás, amely mentén ő eltolta az életét egy másik irányba, ahol a holnapok végtelen variációja ártatlan pókháló finomságú köntösben táncolt, s talán tőröket rejtett, és elfogyhatott, csak azért, mert máshol, a kötelek másik végén ugyanígy elfogyott. De még ezt sem tudhatta biztosra, számolt a legrosszabbal, mást nem tehetett. Nem adtak használati utasítást az átoktól irányított életéhez, és azon az estén egy távoli könyvtárszobában, ahol Igoréval egymáshoz simuló tenyerüket figyelte, a csuklójukon lefelé futó, végzet-színű vércseppeket, melyek úgy ültek meg az asztallapon, mint egy láthatatlan levél bíbor pecsétje, egy szerződésé, amit csak félig futott át, akkor nem is érezte mindennek a súlyát, hogy majd később masszív bóják terelik végig az úton, mert azon túl harapós sötétség várná; és nem is lett volna baj, ha egy régi halloweeni estén valaki végérvényesen eltűnik a világból. De nem így esett.
Mérlegelnie kellett a lépéseit, amit sohasem szeretett; nem langyos, pitypang mezős békeidőket éltek már, feltúrták a földeket, és bekopogtak a házakba, nem akarta megvárni, hogy még rá is törjék az ajtót, lépett, a maga módján - közel ment a bójákhoz, és talán át is lépett rajtuk, nem tudta biztosan. Lehet, hogy csupán képzelődött, úgy érezte, a vékony heg a tenyerében lázas színnel kanyarog. De ez izgatta a legkevésbé. Az ismeretlenből rávicsorgó démonok nem ijesztették meg, amíg elé nem álltak, Igoron járt az esze. Fejben számba vette a helyeket, ahol Igor rejtőzhetett, latolgatta az esélyeit, és rettegve várta Piton híreit a kutatásról.
És még ott volt a velencei út is. Többször kapta azon magát, hogy nem a Kongresszuson mereng, vagy a lehetséges szövetségesek névsorát szedegeti össze, hanem Pitonra gondol, akivel három-négy napot összezárva kell töltenie. Görcsbe rándult a gyomra, ha az eszébe jutott. Ez más volt, mint összefutni a Roxfort folyosóján, ahol bármikor megjelenhetett egy harmadik személy, vagy legalább Hóborc, más, mint lemenni egy fél órára az alagsori szobájához, ahonnan van kiút, ahol a holnap újra hűvös biccentést hozhat, ahol lehet máshoz is szólni a férfin kívül, és ez újszerű volt. Az utóbbi napokban a kapcsolata a bájitaltan tanárral leülepedett, csendesen csordogáló érré szelídült, nem volt sem hangulata, sem energiája arra, hogy rendesen felállítsa a maga falanxait, Piton öntöttvas ágyúgolyói előtt szétváltak a sorai, hagyta magára záporozni az ellenszenvvel átitatott pillantásokat és szavakat, és Piton megunta az egyfrontos harcot. Tisztán érezte, hogy valamivel, maga sem tudta, mivel, megbántotta a férfit. Nem kicsinyes, apró sérelemről volt szó, amit Piton ugyan mindig viharrá dagasztott. A férfi körül mélyben született, kavargó neheztelés ült, meg nem értés, viszolygás, ami elnehezítette a légzését is, nem tudta, miből fakad, hol visszahúzódott, hol szétterjedt, akár a lomha őszi füstök a nedves levélhalmok felett, és Zana elkedvetlenedett tőle. Különös, nyugtalan vibrálás cikázott köztük, ami olykor néhány keresetlen megjegyzésben sült ki, de többnyire csak halmozódott, kitörésre készen, és néha olyan fenyegető ereje volt, hogy beleborzongott.
Becsapta az idegen könyvet, nem bírt koncentrálni. A fémkapocs visszazáródó hangja tompán visszhangzott a magas kőfalak közt, ahogy Zana álmosan bámulta a tenyerébe ugró opálos, félkör zárókövet.
*
- Granger ezzel a kezében toporzékolt a tanári előtt - nyújtotta át Piton az összetekert pergament. Zana meglepetten, és kissé zavartan vette át. Majdnem megjegyezte, hogy igazán kedves a férfitől, hogy baglyot játszik, de szerencsére nem tette. - Gondolom, a nagyon becses házi dolgozata - fűzte hozzá gúnyosan.
Zana szomorkás mosollyal pillantott a tekercsre.
- Attól tartok, ezt már Enigma professzornak kellett volna leadnia.
Piton tett egy olyan mozdulatot, ami leginkább lemondó kézlegyintésre hasonlított. Enigma néhány órával korábban érkezett a Roxfortba, és bár láthatólag jobb színben volt, rosszabbul látott, mint három hónappal azelőtt, asztalkendőnek nézte a Reggeli Prófétát is, és összecserélte a sétabotját Hagrid förtelmes, rózsaszín esernyőjével, amiben - nyílt titok volt, - a vadőr kettétört pálcája rejtőzött összedrótozva, nem csoda, hogy az a behemót úgy ugrott oda, hogy majdnem leszakadt alattuk az emelet.
- Bejön? - állt félre Zana, csak kicsit tárta kintebb az ajtót, inkább zavarból, mint elutasításból. Piton hunyorogva nézte a szoba meleg, sárga fényében szinte lángoló hajú Zanát, jó lett volna azt hinni, hogy csak azért jött, hogy átadja Granger nyavalyás házi dolgozatát, de ezt maga sem gondolhatta komolyan, és még ürügynek is pocsék volt. Kritikus arccal bentebb lépett, most visszaadja az utálatos, kéretlen látogatást, legalább nem csinál ebből rendszert, ha látja, hogy mindent kamatostól visszakap. Az ajtó halkan csukódott mögötte, Zanánál még a kilincsnek is más volt a tapintása.
- Kissé nagy a rendetlenség - sietett az ágyhoz a nő -, éppen most csomagolok.
Lehajtotta az utazótáska fedelét, és sietős mozdulatokkal túrta összébb a ruhahalmot az ágyon. A szekrényajtók tárva-nyitva álltak, és az egyik szék karfáján egy vadnyúlszőr kalap hevert - Piton rögtön felismerte a Durmstrang uniformisához tartozó prémes sapkát, ez még megvan neki, esett rá a pillantása csodálkozva. Nők, húzta el a száját az összevissza ruhákra pillantva.
- Tudtommal három-négy napra megyünk. Felesleges tizenöt pár harisnyát becsomagolnia - méregette kritikusan az utazótáskát. Egy pillanatra felvillant Zana mosolya.
- A kalapjaim több helyet foglalnak - közölte mélységes komolysággal, és Piton hirtelen nem tudta, viccel-e, újabb lesújtó véleményt fogalmazva magában a nőkről, figyelte a szoba falán súlytalanul szálló pihéket. Zana megbűvölte a falakat, a kék tapétán lassú, szelíd forgásban vándoroltak a törékeny pelyhek, mintha valaki elfújta volna egy pitypang lámpavirágát - esett a hó odakint, a tátongó, sötét szájú ablakok mögött, és mintha bent is esett volna a meleg szobában, behozta az évszakot a négy fal közé. Piton fejcsóválva fordult el, hallotta róla, hogy ősszel hulló faleveleket bűvölt a falakra, így mindig mintha friss avarban járt volna, tudta róla, rajta is kapta olykor, hogy odakint leveti magát a földre, a tekergőző, derékvastagságú gyökerekre, néha egy könyvvel, néha anélkül, és órákig gubbaszt beleolvadva a fák susogásába, az aranyszínű kérgek hátterébe, ha tehetné, a szabad ég alatt aludna - ez is egy újabb dolog volt, amit nem tudott a Zana nevére hónapokkal korábban, futólag vetett betűkkel felcímkézett fiókba gyömöszölni, ennek is egy újabbat nyitott, és lassan egy teljes kabinetszekrény előtt állt, félig kongó fiókokkal, ahol a Zana nevűben találta a legkevesebbet - valahogy tele volt egymással összeférhetetlen tulajdonságokkal.
Zana nem kínálta semmivel, úgyis tudta, hogy Piton visszautasítja, egyébként is ostobaság lett volna, nem mérföld messzeségből érkezett vendég volt, mire lett volna szüksége, amit hat emelettel lentebb nem kap meg. Nem is szóltak egymáshoz. Zana tétován tovább pakolászott, és néha lopva a falra akasztott tükörben a férfit figyelte. Úgy érezte, ég az arca, és kivételesen nagyon szerette volna, ha kevésbé intenzíven pattognak a lángok a kandallóban. Piton elnézte az íróasztalon heverő pergamenvágó késeket, csonka, különös formákban megszilárdult végű spanyolviasz rudacskákat, egy rúnákkal teli papíron félbetört, ócska lúdtoll penna hevert. Piton tudta Zanáról, hogy örökösen elhagyja a pennáit, a diákjai úgy szokták utána vinni a folyosókon, tucatszámra vette az igénytelen, ötösével csomagolt darabokat. Karácsonyra McGalagonytól is egy csúf, feltűnő, harsány lila példányt kapott, amiről közönséges, de lángoló piros sodrott lenmadzag lógott, és ha nem akasztotta a nyakába, úgy tülkölt, akár egy ködkürt. A penna most ott lógott az egyik ablakkilincsen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés