|
11. fejezet - Álarcok hullása - part 1
2009.08.14. 10:28
XI.
Álarcok hullása
- Máskor nem várok magára egy percet sem! - koppantak szigorúan Piton cipősarkai a kockaköveken. Szögletes, nyers mozdulattal rántott egyet a köpenye szegélyén. A lagúnák felől nedves, éles szél kapott a ruháikba. A karneváli díszbe öltözött városban nem keltettek feltűnést a különös ruhadarabjaik, az utcákon maszkos-taláros emberek sétáltak ráérősen a diszkrét fényű lámpák alatt. A Canal Grande túloldalán, a Szent Márk tér harangtornyában elütötték a kilencet, ahogy Piton, Zanával a sarkában, bevágott egy szűk sikátorba. Csak libasorban tudtak haladni, felettük, egymás felé nyúlva terpeszkedtek az ereszcsatornák, szűk erkélyek és színes zsalugáterek. Valamelyik ablak mögül édes süteményillat áradt ki az utcára.
- Nem gondoltam, hogy ennyire türelmetlenül várja, hogy ott lehessen - jegyezte meg a nő enyhe gúnnyal, ahogy kibukkantak egy tágas téren. Egy vaskos falú zömök templom nézett le rájuk sötéten, homlokzata mintha rájuk dőlt volna, alvó vadállatnak látszott. Piton egy rövid pillanatig úgy tűnt, nem válaszol, mint akiben vérre menően hadakozik Zana megjegyzésének igazsága és az undora egy olyan giccses esemény iránt, mint a Karnevál és a Varázslókongresszus nyitóbálja.
- Minden jobb, mint egy zajos szállóban magára várakozni - közölte végül csípősen, és csak egy leheletnyit lassított a léptein.
- Ha maga mondja... Nekem még nem volt részem ebben.
- Milyen szellemes ma - kúszott Zana fülébe a férfi hangja. Két lépéssel örökösen le volt maradva, úgy sietett utána, mint némely roxforti diák, aki kérdéseivel zaklatni meri a bájitaltan tanárt.
Mióta délelőtt behurcolkodtak a szállóba, nem is találkoztak. Magát a szállót térnyerő bűbájt alkalmazva egy mugli cipőbolt mellett rejtették el, belül nyüzsgő volt, kicsi, barátságos, zsúfolt szobákkal meg szűk, labirintusszerűen kanyargó és elágazó folyosókkal, melyeken minduntalan eltévedt vendégek kóvályogtak. Valahonnan, egy földszinti helyiségből örökké zeneszó szivárgott fel, és friss kávé illata. A kacskaringós folyosók falán, akár a városban mindenfelé, rézveretes táblák mutatták finom nyilakkal jelölve a lépcső irányát, a szobák számát, de hamar kiderült, hogy legalább annyira félrevezetők, amennyire olykor az utcatáblák, és állandóan változtatják a helyüket. A néhol kiaggatott, velencei kalapot, kaftánt, pápaszemet viselő festett olajportréktól sem lehetett útbaigazítást kérni, a szálloda egykori tulajdonosai kizárólag olaszul beszéltek, a merész átalakításokat kritizálták, vagy a nőket bámulták naphosszat, fütyörészve. Zana egy kanyarral arrébb lakott Pitontól - a férfi nem lépett be hozzá, amint lerakta a csomagját, szó nélkül elhagyta az épületet. Semmi kedve nem volt a nő bizonyára előre alaposan eltervezett városnéző körútjában részt venni, színes nyilakkal és keresztekkel kicsinosított térképet lobogtatni, fényképezőgépet kattintgatni, vagy egyáltalán végighallgatni a remek javaslatait, pedig feleslegesen aggódott.
Zana egyedül vetette a forgatagba magát. Először még diákévei után járt itt, alig emlékezett rá, úgy elhalványultak azok a napok a rázuhanó évek sodrásában, mintha csak futó álomképek lettek volna. Másodszor másfél éve volt Velencében, kora nyáron. Most a téli utcákat róva csendesen sajdult belé a könnyű székek hiánya a kis terek kávézóinak teraszáról, ahol nyaranta a színes napernyők alatt a hosszú szárú kanalak gondtalan csilingeléssel ütődtek a fagylaltos poharaknak, bár akkor is kívülálló volt egy kicsit. Azon a nyáron végig beteg volt, furcsa ájulásokkal, elsárgult arccal. Egy meleg, júniusi estén kezdődött, amikor összeesett a nyílt utcán, és fél tucat segítőkész mugli állta körül, pergő nyelvvel hadarva, hűs vizet tartva az orra alá. Akkor még nem tudta, hogy jó pár ezer mérfölddel nyugatra a történelem kereke zökkent vissza egy rég elhagyott csapásra, olyasmi született meg, ami el sem pusztult soha - a Sötét Nagyúr visszatért.
De ő nem tudta ezt. Valami megfoghatatlan, ismeretlen halálra készült, és tele volt csodálkozással és azzal a tárgy nélküli rémülettel, ami mozdulatlanságra kényszerítette, és belevásott a csontjaiba. Azt hitte, ez a büntetése. Egy gyáva sem fut elég gyorsan. Beteges arcú idegenként, fáradtan bámulta a turistákat, kicsi, elhagyatott, távoli templomokba menekült, hogy békét leljen a muglik szentélyében, de hasztalanul; valami tovább ordított benne a nyugodt arcú, szelíd mosolyú szentek képei alatt, össze tudta volna zúzni mindet, olyan nagy volt a kontraszt a ködös, vad árral zúgó gondolatai és az áhítatos csend közt - talán a hite hiányzott hozzá. Azóta persze tisztában volt vele, hogy Igor különös lenyomata támadt fel benne.
Mindig úgy érezte, ez a város a fűrészfogas pártázataival, vízben tükröződő ablakszemeivel örökösen mozdít egyet a sorsa kerekén, ki tudja, milyen irányban. Valamit keresett Velencében, valamit, amit a múltban nem talált meg, és most sem tudott beazonosítani. Hajszolta egy különös érzés, talán vágy, talán hiány, ködszerű, s talán csak a képzelete teremtette. Furcsamód akkor is éppen ebben a városban járt, mikor az újságok először közölték tényként a Nagyúr visszatértét.
Valamelyik téren üldögélt újsággal az ölében, amin a muglik miatt mozdulatlanná bűvölt képek semmitmondóan feketéllettek a lapokon. Akkor is fordult egyet az élete. A hűség nem sokat nyomott a latban az életével szemben, amit a mélybe húzott ez az immár nagyon is megmagyarázható rémület, és végül megírta Dumbledore-nak azt a levelet, ami fél év után, kanyargós ösvényeket bejárva, Anglián keresztül újra ide juttatta.
- Remélem, elhozta a meghívókat - szólt hátra a válla felett Piton vészjóslóan, minden szavának a Ponte dell'Accademia hídjának fadeszkáin koppanó léptei adtak nyomatékot.
- Maga járt már Velencében? - állt meg Zana hirtelen, és a híd korlátja felett végignézett az alattuk szürkén elnyúló csatornán. Piton türelmetlenül fordult vissza felé.
- Bármilyen meglepő, de ha tizedszerre kérdezi is meg, akkor is nemleges a válaszom.
- Akkor hogy tud így, egyetlen pillantás nélkül átrohanni a hídon? - nézett a halvány, sejtelmes fényekre a part menti utcákon és a lassan úszó vízibuszok fedélzetén. Velence mintha puha, fátyolos takaróba öltözött volna, valami zavarba ejtő diszkréció áradt feléjük ezekből a fényekből, mintha inkább a homályba csábítottak volna, mint a világosságra, csak a házfalak fénylettek ezüstösen-kéken, ahogy a víz tükröződött rajtuk táncolva. Sokarcú Velence nyáron játékos volt, könnyed és talán buja is, telente viszont csupa titok. Piton utálkozva, megvetően felhorkant.
- Ha ez egy újabb szentimentális baromság, kíméljen meg tőle - indult tovább.
Zana vonakodva követte. - Miért érzem úgy, hogy maga egyáltalán nem siet eljutni oda? - pillantott oldalra.
Zana alig látott az arcából valamit, mégis zavartan elfordult. Különös neheztelés kúszott fel benne, mint akinek szóvá tették egy titkolt bűnét, kicsi botlását, és Piton egy hosszú, vizsgálódó pillanatig rajta felejtette a tekintetét.
- Megnyugodhat, Igor Karkarov biztos nincs ott - vizslatta merően. Egy hosszú lépés erejéig egészen közel kerültek egymáshoz, ahogy Piton kikerült egy karneváli maszkokkal teleaggatott állványt. Lassan beszélt, gúnyos mosollyal a szája szegletében, ami valahogy élesebbnek tűnt a kirakatok sápadt fényében. - Vagy éppen az a baj, hogy nem lesz ott? Így már nem is az igazi ez a felhajtás...
Zanának görcsbe rándult a gyomra. Nem Piton piszkálódásától, nem a nyilvánvaló lekezelő hangvételtől, hanem az igazságtól. Nevetséges, együgyű félelemmel hetek óta, mióta Dumbledore felkérte az útra, úgy hitte, itt belebotlik Igorba. Annyira képtelenség volt, ezt a józan esze is tudta, mégis... mégis... bárcsak. Bár ne. Úgy szeretett volna megállni gondolkodni, ez a kérdés annyira leterhelte a testét, hogy a járás sem ment önmagától, de nem lehetett. Piton előtt semmiképp. Már réges-rég úgy érezte, tejszínű üveg mögül nézi önmagát, és nem tudta megérinteni a gondolatait, az érzelmeivel együtt távoliak voltak, és nem jelentettek többet, mint egy könyv borítója a kirakatban, vagy egy sütemény terjengő illata.
- Igaza van, nagy kár, hogy nem lesz ott - jegyezte meg kissé keserűen. - Többre mennénk vele, mint velem.
- Remek, jókor szól - húzta el kritikusan a száját Piton. - Úgy látszik, mégsem volt elég alapos a tanítás? - a szeme sarkából nézett csak a nőre. - Vagy a tanítványnak lassabb a felfogása...
Zana fanyar pillantást vetett rá, és összébb húzta a kabátját.
- Mondtam már, hogy olykor félelmetesen emlékeztet Igorra?
- Ha ezzel most vérig akart sérteni, van egy jó hírem - horkant Piton utálkozva.
A Szent Márk térről szűrődő zene áradó hangjaiba tűzijáték durranása vegyült, és az épületek teteje egy pillanatra lilába fordult. Rátértek egy elhagyatottabb utcára, maguk mögött hagyva a kivilágított kirakatok közt bámészkodó járókelőket. Nem szóltak többet egymáshoz. A sikátor vége egy keskeny járdaszakaszba torkollt, egy mellékcsatorna partján. A falak itt kopottak voltak, egy elmosódott vonal mutatta, hogy dagálykor meddig emelkedik a csatorna vize, és egy kis kiszögellésben zöldre mázolt, egyszerű faajtó húzódott meg szinte láthatatlanul. Piton gyorsan körülnézett, a keskeny csatorna túloldalán a szemközti ház ablakai vakon, függönytelenül bámultak vissza rá, csak egy lehúzott roletta mögül szűrődött ki világosság. Zanával a sarkában sietve belépett az ajtón, és egy teljesen más világba cseppent. A piszkos ajtó mögött a lehető legnagyobb kontrasztként, egy gigantikus, velencei stílusban pompázó terem állt. Piton megállt a homályos, magas falú előcsarnok márványoszlopainak árnyékában, úgy pillantott be a pohárcsilingeléstől, zenétől hangos, fényárban úszó terembe. Fényűzés, nézte a metszett, aranyfüstös keretű tükröket és muranói üvegcsillárokat rosszallóan, török márvány és festett freskók váltották egymást a falakon. Zana egy röpke pillantást vetett minderre, körülményesen kikászálódott a kabátjából. Két éve már járt itt, véletlenül tévedt az akkor elhagyatott terembe, a portás, aki olykor felügyelt az épületre, szívesen beengedte, csak legyen kivel beszédbe elegyednie. Akkor nem így nézett ki az egész. Padlótól a mennyezetig minden négyzetcentiméterét megbűvölték, a leghíresebb velencei szalonok és palotatermek vonalait ötvözték benne, májusban, mikor itt járt, minden kopott volt, csak a visszhangzó, pusztuló falak álltak itt szürkén, megfakult festményekkel.
Egy házimanó jelent meg a kabátjukért. Piton megvetően dobta oda az úti köpenyét. Ismerte a pletykákat: a házimanók - természetesen néhány befolyásos, és mindenből gátlástalanul hasznot húzó varázsló utasításra, akik szíveskedtek nagylelkűen kölcsönadni egy-egy házimanót a rendezvény idejére - minden kabátot átnéztek, a leveleket, feljegyzéseket lemásolták, rengeteg féltve őrzött titok, nagy nyereséggel kecsegtető üzlet úszott már el így, és mennyi zsarolási alapot nyújtottak ezek a kis jegyzetek! Olykor állítólag a zsebekben talált pénzérméket is, utólag teljességgel bizonyíthatatlanul, leprikón-aranyra cserélték, ha volt olyan bolond, aki a kabátjával együtt azt is leadta, és bizonyára mindig akadt ilyen - de talán ez is csak a Kongresszus köré szőtt hajmeresztő legendák közé tartozott. Nálam aztán kutathatsz, méregette ellenségesen a házimanót, ahogy a kezükbe helyezett egy-egy ezüstös bilétát, és ellenőrizte a meghívójukat. Kényszeredetten felvette a maszkját. Olyan nagy volt odabent a nyüzsgés, hogy a maradék kedve is elszállt az egésztől.
- Csak azt ne mondja, hogy ezzel a jelmezzel vacakolt annyit - a maszk mögül fojtottan, letompítva érkezett a hangja.
Ingerülten nézte Zanát, aki borzalmasan festett fekete, durva posztóból varrt ruhájában, hatalmas, horgolt vállkendőjében, az álarca a mugli mesék vasorrú bábáját idézte. Most vette csak észre, hogy a kalap alatt fekete volt a haja is.
Zana a megjegyzésre egy szót sem szólt, a szeme sem látszott a kiugró papírmasé-szemöldök alatt.
- Nem valami bizalomgerjesztő, méltóságteljesnek meg végképp nem mondható - folytatta kemény hangon. - Így akar szövetségeseket nyerni? Kétlem, hogy bárkiben is mély nyomot hagyna a jelenléte.
- Éppen ez a cél. Ma ez még csak terepfelmérés. - Zana hangja is erőtlenül, mélyebben szólt a maszk alól.
- Valóban? Kúszni is fogunk a földön? - gúnyolódott Piton, és belépett a fénybe. Haza kellene menni, villant át az agyán megint.
Zana feszülten követte. Az álarc árnyékából szabadon, feszengés nélkül nézhette meg a férfit. Ha ő maga csúfan festett is a jelmezében, a férfi egyenesen riasztó volt, már-már gyomorforgató. Egyszerű szürkésfekete köpenyt viselt, ami nem sokban különbözött szokásos talárjától, csupán foszladozottabb volt, tépett szegélyei fenyegető hullámzással csapkodtak körülötte. Kimerevített, torz arckifejezésű maszkja egyszerre volt kegyetlen és szenvedő, fehér-lilás foltjai mozogni látszottak a gyertyafényben - egy halott arcát idézte. Zanát az egész megjelenése a régi novellabeli Prospero herceg bálján felbukkanó Vörös Halál jelmezére emlékeztette a nagy járványok idejéből. És ahogy a műben, itt is megfagyott a hangulat egy pillanatra a közelükben állóknál.
Piton beljebb lépett, és egyetlen szó nélkül eltűnt a tömegben. Látta a szép, íves álarcszemek mögött a tekinteteket, és kárörvendve figyelte, ahogy az élénk rúzsú, karcsú nők, tollbokrétás kalapok, rizsporos parókás fejek borzongva elfordulnak tőle, vagy közelebb húzódnak egymáshoz. Hát még ha azt a másik maszkot viselné, jutott eszébe gyilkos fanyarsággal, és egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, milyen reakciót váltana ki a karnevál csillagporos fényében és csipkelegyezős, keménygalléros jelmezeiben bárgyún mulató vendégseregből, ha a halálfaló ruháját öltötte volna magára. Talán fel sem tűnne nekik. Talán morbid viccnek tartanák, de két perc múlva már bevonnák valami ostoba körtáncba, vagy ráemelnék a poharukat. Az emberek néha képtelenek elhinni, mennyire közöttük jár a rettenet, és nem csupán egy gyűrött újságpapír hasábjaiba szorított távoli történet az egész. Azt sem fogják fel, hogy a halottak is mind azt gondolták, velük ez nem történhet meg...
Úgy tervezte, legkésőbb tizenegykor elmegy; mindenki, aki számít, addig bizonyosan megérkezik, így is másfél órát kellett végigkínlódnia. Zanát itt hagyja, csináljon, amit akar, neki úgysincs mit mondania. A végletekig felingerelte azzal az átlátszó határozatlanságával, ki tudta volna rázni belőle a lelket is, hogy ébredjen fel a nyavalyás érzelmei és ábrándjai közül, mert a világ ébresztését örökre megemlegeti, de ő örökösen csak visszafelé, másfelé tekintett, és úgy pásztázta a falakat, padokat is az utcán, mintha várna egy jelre. Olyan jó lett volna nem is találkozni vele többet, legalább itt, Velencében ne. A vonatút óta belelopózott valami, talán nem is akkor, már jóval korábban, csak nem vette észre, valami nyugtalan vibrálás, ami elnyomhatatlan volt, irány nélküli, és Zana minduntalan felriasztotta benne.
Megkerülte az ételektől roskadozó asztalokat. A teremben, az üvegcsillárok felett galéria húzódott körben, a márványkorlátok mögött sötét, boltíves árkádok nyúltak el a homályban. Itt állt meg, a terem szélén, a galéria párkányzata alatt, az árnyékban. Tudta, mi van odafenn, és elhúzta a száját. Majd ha beérik az éjszaka...
Bársonyba burkolt csőcselék, figyelte a beszélgetőket, a színes kelmékben hadonászó bohócokat, a java részük nem is értette, mit mond a másik. A legtöbben nem viseltek maszkot, a homlokukra tolták, vagy elhagyták a terem valamelyik végében - ellehetetlenítette volna az ismerkedést. Varázslókongresszus. Binns jutott az eszébe, hogy egyszer el kéne vetődnie egyre, még csak ki sem lógna a sorból, vizslatta a nevetséges, mugli babonákat idéző jelmezeket - vajon honnan veszik a muglik, hogy a szellemek láncot csörgetve közlekednek? Binns soha többé nem tartaná említésre méltó eseménynek ezeket, ebben majdnem biztos volt.
Egyszer sikerült kiszúrnia Zanát, éppen olyan tisztes távolból figyelte a tömeget, mint ő maga. Terepfelmérés, na persze. Egy nagyszájú csitri volt ő mindehhez, aki ismert pár nevet, de nem rendelkezett Karkarov behízelgő, csúszómászó, de kétségtelenül hatékony stílusával, pláne nem a hatalmával. Arrébb ment az asztal mellől, ahol a hatalmas ezüsttálcán újabb pohár bor-sereg jelent meg, és majdnem lesodorták a lábáról a tolongó, szomjas vendégek. Nevetni tudott volna rajtuk - micsoda meglepetésre ébrednek majd...
Valahol a terem másik végében Zana kétségbeesetten állt meg egy falmélyedésben. Minden sejtjével azon volt, hogy visszaemlékezzen az Igor mellett töltött napokra, az estélyekre, a férfi szavaira és kézmozdulataira, neki olyan könnyen ment minden, játszva, ösztönösen, hogy egyszerre nézte viszolyogva és lenyűgözve, és nem tudta, akarja-e ő is mindezt. Most akarta volna. Olyan szerencsétlenül lézengett a vendégek közt, vagy kezdett társalgásba velük, mint aki lélekben máshol van, nem volt benne semmi furfang, könnyedség vagy találékonyság, nem tudta arra terelni a beszélgetést, amerre ő akarta, és visszahúzódott. Amikor nem volt igazi tétje, amikor egy-egy személlyel szemben kellett viselkednie, amikor a saját mulatságára kíváncsiságból vagy puszta unalomból nyúlt vissza a régi időkhöz, minden egyszerűbben ment, ahogy a Minisztériumban vagy a Roxfortban is, de most nem tudta, hogyan kezdhetne bele, és olyan nagyon távolinak tűnt minden. Elmerengett rajta, hogy vajon mindig ilyen volt-e - valahol félúton a Karkarov-villa és az első vasútállomás közt lehullott róla az az akarat, amivel kényszer alatt is éppen olyan határozottan és tisztán tudott gondolkozni, mint egyébként. Ott maradt Igor vasujjai közt.
Néhány méterrel odébb az előző orosz mágiaügyi miniszter támasztotta az asztalt, kiállítást rendezhetett volna az előtte sorakozó üres poharakból. Eszébe sem jutott odamenni hozzá. A lába ugyan elindult felé, de végül csak egy pohár bort vett magához. Pedig tudta, hogy a vén, sovány emberke, bár már három-négy éve nem ő volt a miniszter, még most is tekintélyes pozíciókat tudhatott magáénak.
Undorodva nézte mellette a magas, szőke nőt, akibe úgy csimpaszkodott, mint egy mankóba. Ő sokáig azt hitte, hogy a lánya, és nem vette komolyan Igor gúnyos megjegyzéseit, amíg nem látta őket együtt a saját szemével. A férfi volt akkor a miniszter, amikor Igor megszerezte a Durmstrang igazgatói székét, és ebből tagadhatatlanul a miniszter is kivette a részét. Akkoriban Igor már évek óta tömte pénzzel és információkkal, nem volt hát meglepő, hogy nem egészen fél évvel az azkabani szabadulása után a Durmstrang már vele kezdhette az új tanévet. Ő maga akkor lett első évfolyamos, miután Igor frissen választott igazgatóként már nyáron megjelent a házukban, de őt kiküldték a kertbe sétálni, és csak addig maradt, amíg Igor futólag megnézte őt magának.
- Tehát te vagy Zana - méregette csekély érdeklődéssel, és az anyjára kúszott a tekintete. - A vér, igen. Kétségtelenül a te lányod.
Micsoda irónia, hogy soha többé nem hallotta ezt a mondatot tőle, attól fogva, hogy Igor jobban megismerte, már csak az apja lánya volt, annak minden becsmérlő jelentésével együtt.
Nem szeretett erre gondolni, mert nem Igor iránti érzelmeit torzította el, hanem az anyjáét.
Az orosz Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjének termetes alakja bukkant fel az ex-miniszter társaságában, és Zana mosolygott a maszk alatt. Két régi kártyalap, két kopott aprópénz. Mindketten Igor zsebében voltak. Igor már a Nagyúr érája alatt építette a saját hatalmi hálózatát, nem sajnált sem pénzt, sem időt arra, hogy megvesse a hazájában is a lábát. Egyik kelet-európai társa sem gondolt ilyesmire, Anglia, a Nagyúr hatalmának határain túl nem létezett számukra világ, a vak bizalommal csak veszíthettek, megérdemelték, gúnyolódott sokszor Igor, és ő döbbenten hallgatott.
- Ugyan, Zana, semmi sem tart örökké, még az ő uralma sem. Mi értelme valamit csak egyetlen oldalról megtámogatni? - felelte egyszer. - Az erődöket is négy oldalról veszi körbe árok. Minél több a kártyapartner, annál valószínűbb, hogy nincsen végső lap, mondta még. Egy-egy partnerrel szemben lehet veszíteni, de a játszma folyik tovább. Láthatod, drágám, ez nem az Azkaban, tette fel a lábát hanyagul, sokatmondóan a faragott, antik asztalra a Karkarov-villa valamelyik szalonjában. - Egy hűség létezik csak, önmagad felé. Számodra is egy van, és ez összefügg énvelem - vonta magához a tenyerét, és hüvelykujja egészen lágyan rajzolta meg azt a halvány, hússzínű heget az ujjai tövében.
A Durmstrang igazgatói posztját is ezért akarta. Sehol sem talált volna magának jobb pozíciót, ahol kizárólag a társadalom elit, vezető rétegével, tehát az aranyvérűekkel került egyszerre hatalmi és szolgai helyzetbe. Kártyapartnerek, nevetett rajtuk kissé sajnálkozó lenézéssel, ahogy az asztala megtelt meghívók túldíszített, aranycikornyás tömegével. Ő azért volt, hogy a nyavalyás, ostoba aranyvérű kölyköket megnevelje, de nem volt mindegy, milyen eredménnyel. A sok debil és vérfertőzéstől korcs gyerek apja nagyon készségesen és éppen ilyen diszkréten fizetett a jobb tanulmányi eredményekért, amiket nem kellett eltitkolni a fennhéjázó aranyvérű társaság többi tagja elől. Minden évben lelkes adományok érkeztek a Durmstrang részére, amit Igor természetesen csak csekély mértékben használt fel az iskola javára. És emellett persze állandó, kihagyhatatlan tagjává vált a társasági esteknek, nem akadt senki, aki ne akart volna jóban lenni vele. Igor a saját aranyvérűségi mániájukat használta fel ellenük, annak ellenére, hogy ő maga is hitt a felsőbbrendűségükben - minden aranyvérű család kötelessége ugyanis a gyanún felül álló utódnemzés volt.
A Karkarovok mindig véres komolysággal ügyeltek arra, hogy legfeljebb harmadfokú rokonság álljon fenn egy-egy frigynél, így az aranyvérűségen kívül nem számított nemzetiség, viselkedési norma vagy bármi más. Nem mintha ez alól nem akadt volna súlyos kivétel a generációk során - Igor dédapja például kitagadta volna a saját fiát emiatt, ha ez nem okoz problémát az örökösödési kérdésben. Attól kezdve még inkább, szigorúan, íratlan családi hagyománnyá lett a közeli rokonok házasságának tilalma.
Igor valamennyire titkolta ugyan, de egy-két kivételtől eltekintve utálta a diákokat, és ez többnyire kölcsönös volt, vagy legalábbis mindenki félt tőle kissé, de a szigor és katonás rend arrafelé nem elfogadható, hanem alapkövetelmény volt. Az a hír járta, jutott hirtelen Zana eszébe, hogy az irodája falai közt megrontja a magához parancsolt diáklányokat, de senki sem tudott nevekkel szolgálni. Emlékezett rá, hogy minden józan érvelés ellenére, gyásza mellett is, mennyire rettegett, amikor megtudta, Igor magához veszi őt. Persze egy nyár után már világossá vált számára, hogy ettől kár tartania, Igor kis csitrinek tartotta, és ezt nem is nagyon titkolta előle.
Kissé felemelte a maszkját, és belekortyolt a borba. Édes volt, és fűszeres illatú.
Hirtelen valamiért Svetlana jutott az eszébe, aki nem szerette a pezsgőt, mert a buborék ártott a hangjának, és mindig bort ivott helyette, Svetlana, a vörös hajú pacsirta, az estélyek fénypontja, amikor dalra fakadt. Ő már egy-két éve kijárta a Durmstrangot, mikor Svetlana a Karkarov-villába költözött. Zana gyűlölte őt, és azzal, hogy a nő nem igazán adott okot az ellenszenvére, csak még inkább kerülte. Soha annyi indulat nem munkált még benne, mint akkoriban. Utálta a nőben a kacagását, az édes-bús, szenvelgő dalait, a mindent belengő parfümjét, de valahogy leginkább az örökösen a kerevet karfáján hagyott, aranyfonalú lepkékkel hímzett selyemköntösét és a finom kis papucsát gyűlölte az első perctől fogva, de sohasem mutatta.
Svetlana eleinte nem tudta, hogyan álljon hozzá. Az első napokban még lekezelően viselkedett, ahogy a megtűrt, befogadott lelenckölykökkel szokás bánni, de Zana és Igor viszonya egyértelművé tették számára, hogy tévedett. Igor ugyan sohasem emelt szót Zana érdekében, neki magának kellett kivívnia a jogokat és tiszteletet, amihez ragaszkodott. Svetlana attól fogva amilyen királynőien tudott viselkedni a színpadon, olyan elbájoló volt a négy fal közt, és ez csak jobban súlyosbította Zana későbbi kis bűnét, mint ha hárpiaként uralkodott volna a villán.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés