|
11. fejezet - Álarcok hullása - part 3
2009.08.14. 10:30
Éles szél csapott le rájuk, és ő majdnem odanyúlt Zana arcához, ahogy egy irritáló hajtincs a nő szájába vágott, de a keze már a zsebe korcánál megállt, és elhalt a mozdulat egy ideges rándulásban, mielőtt még teljesen megszületett volna.
- Megnéztem a mai programot - válaszolt a nő percekkel később, mikor már újra az utcákat rótták. - Ma távoli földrészek tartanak előadást, ha érdekli, elmehet, de a mi szempontunkból nem lényegesek, túl messze esnek Angliától, és a mi "privát ügyünktől", ahogy azt néhányan megjegyezték - keserűen csengett a hangja. Mindkettőjük arcán átsuhant ugyanaz az árnyék, a határok krétarajz-állandóságáról. - Holnap jelennek meg az európaiak is, a fontosabb személyek most a várost járják.
- Remélem, nem így akar becserkészni valakit. Meglehetősen lehetetlennek tűnik.
- Dehogy - mosolygott halványan a nő. Piton csak most vette észre, milyen fáradtnak látszik, sápadtabbnak, mint valaha. - De azért szívesen megnézném, mit csinál például Malfoy.
- Nem sok olyan hely lehet Velencében, ahol ő megszállhat. Gondolom, a legfényűzőbb palota a városban - horkantott Piton.
- Igen, ebben lehet valami, van egy-két tippem - pillantott a távolba a nő.
- Komolyan hiszi, hogy megtalálja azt az üzletet? - kérdezte később Piton, mikor megálltak egy percre valamelyik kőhíd hátán. Alattuk tömzsi csónak úszott el tejes-rekeszekkel a tatján, és besiklott egy vízbe vezető lépcső mellé.
- Igen... azt hiszem - tette hozzá a nő óvatosan. - Lassan nyolc éve, hogy ott jártam, de abban biztos vagyok, hogy a környéken van.
- Tehát tényleg járt ott? - vonta fel kissé hökkenten a szemöldökét Piton. Zana némi visszatetszéssel nézett rá, de hamar elfordult. - Nehéz elhinnem.
- Mindjárt gondoltam - vetett rá egy újabb oldalpillantást, és szája szinte ráncba szaladt a rosszallástól. - Biztos megnyugtatja a háborgó büszkeségét, ha elmondom, hogy csak Igor kísérője voltam.
Piton olyan hangot hallatott, ami egyszerre volt lesújtó és elutasító. A tény, hogy a nő ilyen bizonyosan ráérzett, hogy a bájitalmester büszkeségét sérti az eset, csak még inkább elkedvetlenítette. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy olvassanak a hangulatában vagy gondolataiban, ahhoz meg végképp nem, hogy valaki egyáltalán elmélkedjen ezen. Az a nyomorult Lupin érzett rá olykor ilyen magabiztosan egy-egy dologra.
Zana oda sem figyelt rá. Valójában már alig emlékezett a szűk, sötét bolthelyiségre, ahol áporodott, csípős szag terjengett, és ő nem lépett beljebb az ajtóból, hátába szinte fájdalmasan nyomódott bele a megfeketedett rézkilincs, és alig várta, hogy Igor végezzen. Hogy beleillett a férfi abba a kétes légkörű, homályos, fekete mágiától terhes kis helyiségbe! Titokban nem is tudta levenni róla a szemét.
Mély, várakozó csend borult rájuk, olyan súlyos, mint villámlás és dörgés közt. Valami ősi feszültség remegett a levegőben, de nem ellenségesen, inkább idegenül.
- Úgy mégis mit lehet annyira kedvelni Karkarovban? Lehetne jobb ízlése is - kérdezte váratlanul Piton olyan kétkedő arckifejezéssel, ami Zana számára rögtön világossá tette, bármit mond is, süket fülekre talál. Meglepte Piton kérdése, bár inkább csak az ideje, mert régóta várta, hogy eljutnak ide. Piton gyülemlő és egyre nyilvánvalóbb ellenszenve Karkarov iránt, és az ő konok lojalitása, amivel az orosz férfiről nyilatkozott, már kibékíthetetlenül feszült egymásnak kettejük felemás, torz viszonyában, és megfagyott a meg nem értéstől. Mélyebbre süllyesztette a kezeit a zsebében, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy nem is válaszol, zavarban volt, és úgy érezte, most nem tudná elviselni Piton kegyetlen kritikáit, talán kevés is ahhoz, hogy kiálljon Igor, de legfőképp önmaga mellett. Aztán mégis megszólalt, de szinte csak magának, olyan halkan, hogy a férfi teljesen felé fordította az arcát, hogy olvasni tudjon a szájáról.
- Ez nem ízlés dolga. Az ember olykor nem választhat. Igor éppen ott volt, amikor szükségem volt valakire, és ez fordítva is így van. Vagy talán nem is annyira véletlen az egész, nem tudom... - Be volt ágyazva az időbe generációk óta, akarta még mondani, de ez szentimentálisan hangzott volna, és nem kívánta Piton elé hányni, hogy eltaposhassa.
- Ilyen egyszerű? Tehát valóban száraz érdekekről van szó, semmi gyengéd érzelem - nyújtotta el a szavakat gúnyosan, színlelt csalódottsággal Piton. Zana a csatorna felé fordult, színes papírkígyó ázott a víz felszínén konfetti-pettyek közt.
- Összetettebb volt annál a kapcsolatunk, hogy egyetlen szóval meghatározhatnám. Maga le akarja csupaszítani igenre és nemre... persze, végül is szerettem, miért tagadjam? - szorult össze az ökle a zsebében erélyesen.
- Mégis elhagyta - fúrta bele a kis tűt Piton, mint egy halhatatlan nemesis.
- El. - A hangját elvitte a tengeri szél, talán nem is volt neki, úgy született meg a szó, ahogy hajdan a tett is, titokban. Piton látta, hogy remeg a szélben, és hunyorog. Úgy csúsztak ki a száján a szavak, mint aki sokat ismételte magában, ádáz meggyőződéssel, keservesen. - Úgy éreztem, megtelepedett rajtam, uralt, és ezt nehezen viseltem, a favorizálásával nem engem emelt a magasba, hanem ő emelkedett feljebb a vállaimra lépve... túl sokszor éreztem. Nyolc év a közvetlen közelében hosszú idő mellette.
Egy éles szélroham vágott be a karcsú árkád alá, felkorbácsolva a vizet a lábuknál. Zana mintha észbe kapott volna, sietősen, magyarázkodva folytatta:
- Nem bánt rosszul velem. Rengeteget köszönhetek neki. Tudást adott, ami nekem önmagában is elég lett volna, mert az hatalom, de ő másfajta hatalmat is adott, világibbat, utat, eszközt, hogy befolyásoljak másokat. Képzelheti, tizennyolc évesen, árván, mit jelenthetett a tudat, hogy olyan emberekre lehetnék hatással, mint a bolgár herceg, vagy akik itt mind részt vesznek a Kongresszuson. - Piton félelmetes arccal nézett vissza rá, ijesztő, mindentudó arccal, és Zana elkapta a tekintetét. - Nem éreztem akkor, hogy ez nem jó így, vagy máshogy kéne lennie... apám... apám erkölcse elhalványult bennem, nem láttam a választóvonalat jó és rossz közt, hatalom és hatalom közt... Igor biztatott, tanított, hogy aknázzam ki a természet adta tulajdonságaimat, igába hajtsam...
- Mire gondol? - szólt közbe Piton, és összezavarva fürkészte. Zana nem ott járt. Valahova másfele tekintett, olyasmit látott, ami nem volt ott, ami elmaradt az évek hordalékaival, a szeme is nagy volt, lázas fényű. Nem neki beszélt, ezt tudta rögtön. Másnak, valakinek, egy régi, talán soha le nem zajlott párbeszéd foszlányai törtek fel belőle, és porladtak szét a hangjával.
- ...azt akarta, hogy elfogadjam magam, de az ellenkezőjét érte el - folytatta keserűen. Elnézett oldalra, ahol egy kimázolt arcú pantomimművész játszott darabos mozdulatokkal egy alacsony kőkáván, gyerekek mutogattak rá nevetve, csodálkozva. Zana megállt egy pillanatra, üres tekintettel nézte a nagy, fekete esernyőt a férfi kezében. - Később eszméltem csak...
- Nem tetszett talán a hatalom, amit Karkarov nyújtott? - Piton hangja visszazökkentette Zanát a jelenbe, és tovább indult.
- Miért, magának tetszett, amit a Nagyúrtól kapott? - kérdezte, de hangjában nem volt sem vád, sem bírálat, csupán kíváncsiság. Vonakodva hozzátette még: - Bár eleinte bizonyára...
- Az nem hatalom volt. - Most Piton fordult félre, ajkai újfent vonallá keskenyedtek, de Zana nem vette észre, hogy erről semmi kedve beszélni.
- Dehogynem - jelentette ki savanyúan. - Kárhozott hatalom.
Piton röviden, ironikusan felnevetett, és becsmérlő pillantást vetett rá.
- Ugyan már, minden hatalom kárhozott, ne legyenek illúziói! - szinte előre látta Zana válaszát, hogy minden attól függ, mire használjuk, és kíméletlen nyersességgel vetette oda a nőnek: - Ezzel azt állítja, hogy minden hatalomban ott a kettősség, a lehetőség a jóra és rosszra. Ugyan már! Látott már olyan hatalmat, amit kizárólag jóra használtak? Az, hogy jó, nem is létezik, mert mindig, örökösen a rossz út a könnyű, igazam van? - nézte összehúzott szemekkel.
Zana elkenődve viszonozta a pillantást.
- Nem. A kettősség az emberben van, aki használja. - Piton türelmetlenül felhorkant, hogy ez megint csak szőrszálhasogatás, ugyanarról beszélnek, de akkor Zana váratlanul megérintette a karját. - Ott van Malfoy!
Előre mutatott egy oldalsó, keskeny partszakaszra, ahol a színes cölöpök mögött Malfoy ezüstszőke haja még ilyen távolságból is árulkodó volt. Nem kellett figyelmeztetniük egymást, egyszerre szaporázták meg a lépteiket, és csakhamar fel is zárkóztak tisztes távolságban Malfoy mögé, aki határozottan, csak ritkán hezitálva és minden óvatoskodás nélkül haladt előre. A velencei varázsvilágban senki sem adott a körültekintő, titkolózó diszkrécióra, mindenki úgy intézte a leggyanúsabb ügyletét is, mintha abban semmi törvénybeütköző sem volna. Azt tartották, Velencében csak a halottak és a szobrok nem mesterkednek semmiben, így az embereket nem érdekelték egymás ügyes-bajos dolgai.
Sietve áthaladtak egy téren, egy kisebb csődület vidám zenét játszó jelmezeseket bámult és fényképezett, és velük dúdolt súlytalan párafelhőt énekelve. Kicsi, néptelen sikátorokba fordultak, megkopott, levert házfalak közé, ahol turisták már nem jártak, csak a lakók vagy az olyan fekete köpenyes, közönyös arcú idegenek, mint ők. Kissé lemaradtak Malfoy mögött, mert Pitont könnyűszerrel kiszúrhatta volna, ha egyszer is hátrafordul. Az utcai zene hangfoszlányai is lassan elhaltak, a szűk utcákban tompán visszhangzott minden lépés. Zana derengő felismeréssel az arcán figyelte a csukott zsalugátereket és száraz borostyánágakat a sikátorok fölé borulva, erre járt már, sejtette, hogy a bájitalműhely, amit olyan hévvel kerestek negyed órával korábban, ezen a környéken bújt meg valahol, talán épp oda sietett Malfoy is. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, megszólalt Piton:
- Gondolja, hogy oda megy?
- Nem tudom - bizonytalanodott el a nő, ahogy óvatosan rákanyarodtak egy újabb utcára, ami jó néhány méterrel előrébb kissé kiszélesedett, ahogy egy szelíd kőhídhoz ért, és alacsony, réges-régi házak közt folytatódott.
Zana gerincén indokolatlan, megmagyarázhatatlan balsejtelem kúszott fel, és lassan kővé dermedt a gyomra, ahogy már-már andalgó léptekkel követték Malfoyt. Lenézett a keskeny csatorna vizére, és már bizonyosan tudta, hogy erre nem a bájitalüzlet van, hanem valami más, ahova akkor is Igorral érkezett, és összehúzott szemekkel lépett közelebb Pitonhoz, ahogy a férfi megállt a hídfőnél, félig egy házfal takarásában. Malfoy most lassan haladt, a boltok és kopott cégérek feliratait figyelte, amikor messze elöl, az árnyékból kilépett mellé egy újabb alak, hórihorgas, durva léptű, és néhány szó után Malfoyhoz szegődött.
- Nocsak, itt a régi kedves ismerős is. A testőr. Ha a Nagyúr előkelő pávája nem elég meggyőző, jöhet a kutyaképű fenyegetés - jegyezte meg Piton minden meglepetés nélkül a hangjában. - Sejthető volt, hogy Malfoy nem egyedül jön el.
- Úgy érti, a Nagyúr Malfoyt is szemmel tartja? - vonta össze a szemöldökét a nő. Piton vállat vont.
- Könnyen lehet. Mindenesetre jó alanyt választott - húzta éles, kegyetlen mosolyra a száját Piton. Zana kérdőn pillantott rá, majd a Malfoy mellett lépkedő férfi után nézett. Piton élveteg iróniával a szemeiben válaszolt a ki nem mondott kérdésre. - Nem tudja, ki az? Karkarov kebelbarátja, együtt jártak... virágot szedni - fűzte hozzá gúnyosan.
Zana önkéntelenül hátrahőkölt, és finoman beleütközött Pitonba - hirtelen hidegen megborzongott.
- Dolohov? Tehát ez Dolohov - motyogta, a mondat közepén halkan összekoccantak a fogai.
A háta mögött Piton érdeklődéssel figyelte, hogyan változik az arcszíne, ujjai idegesen simultak a gallérjához. Piton elgondolkodva nézte, ebben a nőben nem volt meg semmi Karkarov keménységéből, az utóbbi hetekben olyan könnyű volt olvasni az arcáról is, mint soha azelőtt, kétségtelen tény - ő volt Igor Karkarov legnagyobb tévedése. Lassan kettejük közé csúsztatta a kezét, Zana horgolt vállkendője fennakadt a gombjaiban, és ügyetlen, elgémberedett ujjakkal kibogozta a hurkot, de Zana a világból kiszakadtan meredt arra a pontra, ahol Dolohov szikár alakja szinte beleolvadt a környezetébe. Piton nem értette ezt az újult bénulatot, de nem hezitált mélyíteni azt.
- Azóta már nem olyan jó barátok - hallotta meg Zana a férfi hangját egészen közelről, a füle mellől. Tompa csodálkozással jutott el a tudatáig, hogy Piton nem hátrált el tőle. És ő maga sem lépett arrébb. - Karkarov eggyel többször emlegette őt a kelleténél.
Zana tudta, hogy Karkarov tárgyalására céloz, de ez nem érintette meg, túl kicsi volt ahhoz, hogy meglássa a felgyülemlett emlékek és gondolatok közt, nem is fért oda, hogy csak egy pillanatig is elgondolkodjon felőle, a szemközti órásműhely keskeny kirakatüvegét nézte, és azt az ódon, kopott ingaórát, ami már nyolc éve is ugyanott állt. Ebben az utcában volt egy régiségkereskedés, ahol annyi bóvli kacatot halmoztak fel, amennyit nem szégyelltek, csupa hamisított ócskaságot, amuletteket, régi híres mágusok állítólagos relikviáit, törött pálcákat, Igor mégis oda ment be. Az öreg tulajdonos ugyanis nem az üzletében tartotta az értékesebb műtárgyakat, azok alig egy-két napig maradtak meg a birtokában, jobbára csak átmentek a kezén. Amitől igazán értékes lehetett Igor számára, azok az információi voltak. Akkor jártak itt ketten, emlékezett vissza, amikor a könyv, ami most Dumbledore irodájában hevert a sok ezüstös, zakatoló műszer között, Nyugat-Európa felé vette az irányt, és egy rövid időre elvesztették szem elől. Valahogy igaznak tetszett az a hiedelem, hogy Velencén minden műtárgy átmegy egyszer.
Malfoy és Dolohov eltűnt egy alacsony boltajtó mögött, valahol az utca kanyarulatánál, és Zana hirtelen megérezte Piton kezeit a derekán, ahogy nyers, türelmetlen mozdulattal eltolja magától. Nem vette észre, hogy még mindig szinte a férfi lábaira taposva állt.
- Ha befejezte a bámészkodást, esetleg megnézhetnénk, hova mentek, nem gondolja? - sziszegte Piton hidegen, és Zana összerezzent.
Fázósan követte a férfit, de már néhány lépés után tudta, hogy Malfoyék ugyanabba a régiségüzletbe tértek be, ahova ő is jó pár évvel azelőtt, és a különös véletlen, aminek kiismerhetetlen játékasztalán már összeütköztek az Igor, az ő és Dolohov valahai könyve nevével felcímkézett golyók magának Dolohovnak a nevével és felbukkanásával, visszhangot vert a fejében. Talán csak vad képzelődés volt, amit ez az egybeesés generált benne, hogy valahol, valaki egy elejtett fonalat gömbölyített gomolyaggá - csak visszafelé ne hengerítse, kapaszkodott kétségbeesetten a vállkendőjébe. Valaki, valaki, ingatta a fejét kiábrándultan, csak ő lehet, ő.
- Régiségkereskedés - torpant meg Piton tisztes távolságban az üzlettől.
- Ne menjünk közelebb - fordult vissza Zana, de Piton megragadta a karját, és visszatartotta.
- Csak ne olyan sietősen azzal a meneküléssel - vetette oda lenézően. - Magát nem ismerik, nézzen be a kirakaton át.
Zana egy hosszú, feszült pillanatig úgy tűnt, visszautasítja, merev tekintettel állta a férfi pillantását, de mégis elindult. Piton látta, hogy a kabátujjába rejtett pálcájának egy intésével vörös bozóttá bűvölte a haját, és még a durmstrangos szőrmekucsma is ódivatú, förtelmes kalappá változott. Minek ez a Weasley-külső, ingatta a fejét Piton értetlenül, se Malfoy, se Dolohov nem ismerhette őt, túl fiatal volt.
Zana a kirakathoz lépett, és kissé lehajolt, a poros limlomokkal teleszórt padozat felé fordítva az arcát. Óvatosan bepillantott a bolt belsejébe, ahol a tükröződő üvegen át halványan kivette három férfi alakját. Malfoy és Dolohov a pult előtt álltak, fenyegetően áthajolva rajta, és Dolohov széles, darabos mozdulatai szaladtak ide-oda a kopott falap felett. Zana megmerevedett háttal, lüktető halántékkal bámult befelé, Dolohov karvalyarca beleégett a retinájába, más volt élőben, alattomosabb, mint a fekete-fehér újságképeken. Ő a megzápult agyú Dolohov nagybácsit ismerte csak, aki elárverezte minden családi vagyonukat néhány doboz üveggolyóért és hímzett terítőért - Igornak még közvetítőre sem volt szüksége az ügylet lebonyolításánál, annyira bolond volt már, hogy a saját tükörképét sem ismerte volna fel. Ő maga is ott volt, amikor Igor szemrebbenés nélkül semmizte ki az öreget a maradék vagyonából, csak a puszta, üres házat hagyta meg koporsóként neki, meg egy vén házimanót, hogy gondoskodjon róla. Egy éve halt csak meg, látta a Prófétában, és bár nem írták le, biztosan tudta, hogy az Azkabanból frissen szabadult unokaöcs, Antonyin ölte meg, miután rádöbbent, hogy semmijük sem maradt.
Zana a szeme sarkából látta, ahogy a mögötte elhaladó muglik megszaporázzák a lépteiket, és elképzelte, milyen különös látványt nyújthat, ahogy a puszta falat, ereszcsatornát bámulja, vagy ki tudja, mi esik oda mugliszemmel. Malfoy ekkor nézett fel, és a két férfi követte a tekintetét. Elszoruló torokkal vizslatta tovább az egyik kis szelencét, és amilyen nyugodtan csak tudott, felegyenesedett és visszasétált Piton mellé. Jól látta, ahogy a három szempár végigköveti minden mozdulatát. Piton ott várta néhány méterre az üzlettől - mire visszaért, a külseje is a régi volt. Piton egy szót sem szólt, egy erőteljes mozdulattal, a karjánál fogva kormányozta találomra az első mulgiüzlet felé.
- Menjen be, nem láthatnak meg - siettette a férfi, keze már a kilincsen volt.
Zana meglátta a saját sápadt tükörképét a fényes kirakatüvegben. A meleg színű helyiségben, színes vázákban virágok tömött csokrai sorakoztak, és álmos arcú eladónő matatott közöttük egy vásárló figyelmétől kísérve.
Olyan vadul és váratlanul hőkölt vissza, hogy Piton keze leszaladt a kilincsről, ahogy nekitántorodott a férfinak. Egy akaratlan ölelésbe fordult bele - a férfi masszívan állt a helyén, kérdőn, rendreutasítón nézve le rá.
- Ne hisztizzen, Malfoy mindjárt kijön! - pirított rá. - Nem mindegy, hova megyünk? - tette hozzá, miután a nő ellenállt.
Döbbenten érzékelte, micsoda erővel támasztja meg magát, egy hosszú pillanatig nevetségesen egymásnak feszültek, Zana kétségbeesett állhatatossággal, ő pedig makacs felháborodással. Zana egészen elpirult, és félrefordította az arcát, kezei is tétován arrébb rebbentek Piton mellkasáról.
- Az allergia muglibetegség, elfelejtette? - nyitotta ki az üzlet ajtaját a férfi, de Zana kisiklott a szorításából, és egy szempillantás múlva már eltűnt a szemközti órásüzletben. Piton nem követte, bár a lehető legkínosabban érezte magát a rakás csiricsáré, illatozó virág között. Egy dézsányi kardvirág közt kibámulva figyelte az utcát és a sötét boltajtót, ami mögött Zana eltűnt. Nem normális, gondolta a legmélyebb meggyőződéssel, és önkéntelenül végigsepert a kabátja gombjain, ott, ahol a nő préselődött hozzá rémülten, és az émelyítő virágillatban alig tudta leküzdeni azt az egészen más irányú érzést, ami az emlék hatására megrohanta. A bőre, az ujjai, a tenyere lázadva őrizték a nő testének formáját.
Szerencsére Malfoy és Dolohov néhány percen belül az utcára léptek, így nem kellett tovább elviselnie az eladónő kérdő, bizalmatlan pillantásait. Zana akkor bukkant elő, amikor Malfoyék már mélyen a sikátorban jártak.
- Ez a magáé - nyújtotta felé Piton azt a szál virágot, amit az üzletből elhozott. - Fehér liliom, az ártatlanság szimbóluma, illik magához - tette hozzá maró gúnnyal. Zana egy pillanatig hezitálva, döbbenten nézett rá, végül elfogadta, és óvatos mosollyal az arcához emelte.
- Köszönöm, szeretem a liliomokat - figyelte gyanakodva Piton összehúzott szemeit.
- Azt hittem, allergiás a virágporra - jelentette ki nyilvánvaló csalódottsággal a férfi, mint akit egy élménytől fosztottak meg.
- Tehát ezért kaptam? - bólintott Zana mindent értve, egyszerre megkönnyebbülten, és halvány nehezteléssel. - Mindig tudtam, hogy mérhetetlenül figyelmes.
- Akkor mi volt az a hiszti a virágboltnál? - fürkészte tovább a férfi.
- Miféle hiszti? - ütközött meg vérlázító értetlenséggel Zana, és Malfoyék után indult. Piton füstölögve követte, a kis hídnál érte csak be, kikapta a kezéből a liliomot, és a csatorna vizébe vágta, hogy mellette ne andalogjon egy nő virágot lóbálva, mint valami első randevús párocskánál.
- Van valami ötlete, mit akart ott Malfoy? - intett a hátuk mögé. Zana valahova oldalra bámult, a semmibe, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Már a kis tér felé haladtak, ahonnan immár nem szűrődött zene feléjük, amikor lassan megrázta a fejét.
- Semmit sem látott a kirakatból? - faggatta Piton bosszúsan. - Malfoy talán újabb csecsebecsét akar a szalonja falára? - Merőn nézte őt, gyanakodva, szuggesztíven. Zana arcéle volt csak határozottabb, mint máskor, ahogy állán megfeszültek az izmok. A nő sokáig hallgatott, amíg újra fel nem fedezték a két férfit a megsűrűsödött tömegben.
- Dolohov beszélt, nem Malfoy - törte meg a kettejük közé telepedett csendet a nő. Nem mondott többet, mintha mindez elegendő válasz lett volna bármely kérdésre.
- Akkor visszamegyünk, és elbeszélgetünk a boltossal - felelt Piton elnyújtott szavakkal, mintha gyerekhez beszélne, és vádlón meredt a nőre. Zana lelombozva leintette, ujjai egy pillanatra a férfi könyökére tévedtek, ahogy megjegyezte, hogy a boltos ért az okklumenciához, semmi értelme nem lenne. - Honnan tudja? - döbbent meg Piton, és fejében hamar összeállt a válasz. - Járt már nála?
- Igor mondta... hasonló lelkesedéssel - pillantott Pitonra a szeme sarkából. Dolohov igazi harácsoló volt, de nem értett soha a műkincsekhez. Amiről azt a fülest kapta, hogy értékes, valamilyen úton-módon, leginkább vér árán, megszerezte, de könnyű volt rászedni. Igortól tudta, hogy évekkel a Nagyúr bukása előtt felhagyott ezzel az elfoglaltsággal, amikor az elkötelezettsége eltéphetetlenül Angliához láncolta. Malfoy az ő ismereteire hagyatkozna? Az a Lucius Malfoy, aki állítólag Hugrabug Helga hárfáját őrizte a szalonjában, és olyan falikárpitok borították a falait, amikhez hasonlót sehol máshol nem lehetett fellelni, titkosakat, felbecsülhetetleneket - láthatatlanokat, ahogy a Mágikus Tárgyi Emlékek osztályán emlegették, mert Malfoy féltékenyen őrizte őket a szélesebb közönség elől.
Egyikük sem tudott torzítás és hasítékok nélküli képet összeilleszteni, mindketten elhallgattak valamit a másik elől, de csak Piton volt ennek tudatában. Zanán látszott, hogy úgy forog egyetlen gondolat körül szüntelenül, mint a malomkerékhez bekötött lovak.
Malfoyékhoz időközben csatlakozott Narcissa is, prémes kabátjába burkolózva lépett a férje mellé egy bolthajtás alól, amiről Zana rögtön megjegyezte, hogy Velence egyik előkelő szállodája rejtőzik mögötte, és némi meglepetéssel konstatálták néhány perccel később, hogy Malfoyék a város másik fényűző szállójával szemközt húzódtak be egy kapualjba, és láthatólag vártak valamire.
Legalább negyed óra is eltelt, Malfoyon még jelentős távolságból is tisztán látszott a jéghideg düh, és Piton nem állhatta meg kaján mosoly nélkül: Lucius Malfoy sem sokszor bujkál kapualjakban, mint egy zsebtolvaj. Aztán egyszerre mindhárman elindultak. A megbűvölt szálloda kapuján egy magas, őszes férfi lépett ki, karján egy nővel, akinek mind az öltözködéséből, mind a viselkedéséből látszott, hogy a felesége lehet.
- Lefagyov, a jelenlegi orosz mágiaügyi miniszter - tájékoztatta Zana Pitont, aki kérdőn fordult felé. Malfoyék időközben példásan eljátszották, hogy véletlenül éppen arra jártak, hosszadalmas udvariaskodás következett, és Narcissa csupa belérögzült kellemmel és természetességgel vonta maga mellé a miniszter feleségét, hogy a férfiak egyedül maradhassanak, és így haladtak tovább együtt, egy irányba.
- Most már végképp érthető, miért pont Dolohov jött a sok véreb közül. A legnagyobb halat akarják kifogni, és ehhez jól jön a honfitárs - Piton hangja tele volt szemrehányással, ahogy a szeme sarkából Zanára nézett, aki kerülte a pillantását.
- Felesleges követnünk őket, ebédelni mennek. Malfoynak nem eshetett nehezére kinyomozni, Lefagyov mikorra foglalt asztalt a város egyetlen miniszterekhez méltó varázsvilági éttermében. - Még mindig nem nézett a férfire, tudta, hogy a fekete szemekben ott ül a kérdés, hogy neki, Zanának miért nem jutott ugyanez az eszébe, és nem akarta volna bevallani, hogy igenis megfordult a fejében, de ugyanabban a pillanatban el is vetette, mert stílustalannak érezte, és egyébként sem fűlött hozzá a foga. Piton válasza úgyis az lett volna, hogy micsoda meglepetés, Lucius Malfoy nem volt ilyen finnyás, tudta magáról, hogy csak kifogásokat keres, mert nem akar toborzó hadjáratot indítani, pedig ő még ismerte is Lefagyovot, egy évfolyamra járt a lányával, aki ráadásul azon kevés diáklányok közé tartozott, akik Zanával egészen jól kijöttek. - Elkísérem a patikához - ajánlotta inkább, és Piton ugyan kételyeinek adott hangot, de követte.
Két utcára a régiségkereskedéstől valóban megtalálták a patikát, amihez - Velencében majdhogynem egyedülálló módon - két lépcsőfokon kellett lemenni. Piton lépett be elsőként a hosszúkás, nappal is sötétbe burkolózó helyiségbe, nyikorogva záródott be mögöttük az ajtó. A kirakat üvege piszkos volt, és félig lehúzott redőny szűrte ki a kinti világosságot. Zanával ellentétben Piton ezt nem tartotta különösnek, rengeteg bájital-alapanyag vagy elixír, de akár réges-régi könyvek is tönkrementek a napfénytől. Piton már-már otthonosan nézett körbe, Zana alig lépett beljebb az ajtóból, és ott is maradt, ahogy egy oldalsó, lefüggönyözött helyiségből előbukkant egy ösztövér, bogárszemű öregember, aki már nyolc éve is a bolt tulajdonosa volt, Zana emlékezett a bütykös, görbe ujjakra, és talán még a barna kockás mellény is ugyanaz volt, csak az ütemes, fémes, éles pendülés számított újnak, egy ezüstös végű botra támaszkodva lépett a pult mögé, mégis ijesztően szálfaegyenesen.
- Mi járatban? - kérdezte tőlük olaszul, minden köszönés nélkül, és gyanakodva járatta közöttük a szemeit, végül leplezetlen rosszallással megállapodott Zana arcán. A nő megütközve hallgatott, elvégre egy boltba tértek be, így különös volt a kérdés. Mielőtt bármit felelhetett volna, Piton szólalt meg, de nem angolul, és Zanának percekbe tellett, mire döbbenetén keresztül rájött, hogy latinul beszél.
Rövid, lényegre törő párbeszéd következett, amiből ő ugyan nem sokat értett, a boltos összehúzott szemmel megint őrá nézett, és Piton válaszából annyit biztosan leszűrt, hogy nem dicséretet hallhatott, az öreget azonban, ha meg nem is nyugtatta, de nem törődött vele többet.
Megállt ott az ajtóban, ahol nyolc éve is ugyanígy állt, az eltelt időben csak a fekete üvegek, bőrtarisznyák és fadobozok száma növekedett meg, a szag is éppen olyan áporodott, kissé erjedt volt, mint akkor. A hátsó falon világított csak egy fáklya, éppen Piton mögött, és Zana nagyokat dobbanó szívvel nézte a sötét sziluettjét. Igor hajolt ugyanilyen mozdulatokkal a pult fölé, akkor még az ő haja is félig olyan fekete volt, mint Pitoné. A bájitaltan tanár is, akár Igor, olyannyira ebbe a közegbe tartozott, hogy már-már az tűnt furcsának, hogy tud e nélkül élni; ez az alacsony bolt, a falaira lecsapódott évszázados fekete kipárolgással, nehéz, fojtó levegőjével kihozott belőle valami baljós, erőteljes és félelmetes kisugárzást, és mintha megnőtt volna a fáklyafényben, és egyszerre el is nyelte azt - Zana nem bírta levenni róla a szemét, olyan más volt, és lassan rájött, miért érzi így. Piton mintha láthatatlan béklyókat dobott volna le magáról, a mozdulatai, a hangja, de leginkább a tekintete, ami fekete lánggal égett, volt olyan sima, hogy az szinte hipnotikusan hatott rá.
Igorral nyáron járt itt, és emlékezett, mégis mennyire fázott idebenn, Igor is akár egy tömör árnyék, olvadt bele a falakba, polcokba, üvegekben halálosan csillogó mérgekbe, kicsit olyan volt, mint abban a szörnyű, ijesztő igazgatói irodában a Durmstrangban, ahova annyira gyűlölt bemenni, mert a keskeny, hosszúkás ablakon alig vetült be fény a rövid nappalokon, és azt is felfogta Igor magas támlájú igazgatói széke, árnyékban hagyva az arcát. Ő akkor járta ki a Durmstrangot, és Igor hiába szólt rá, még mindig következetesen professzornak szólította, és abban a hátborzongató boltban sem jött volna más a szájára, éppen ezért volt valahogy törvényszerű, hogy onnantól, mikor az utcára, a napfényre kiléptek, ahol újra az a jól ismert férfi lépkedett mellette, akit megszokott, és aki olyannyira különbözött attól az idegen, rémisztő másiktól, már csak Igornak tudta hívni. És ha akkor lett volna egy bátor, őszinte pillanata, bevallotta volna magának, bármilyen hajmeresztő dolog is volt, hogy egy picit, egy röpke másodpercre, órára vagy napra, akár egy iskolás, lenyűgözött, szárnyaló képzeletű bakfis, beleszeretett Igorba, csak mert izgatta az a borzasztó bolt, és a férfi kettőssége.
És Zana, aki már rég nem volt ugyanaz a bakfis, igaz, sem bátrabb, sem őszintébb nem lett az évek alatt, most pirulva kapta el a szemét Pitonról.
Piton és a boltos a lefüggönyözött ajtó felé indultak, csak az öreg fordult vissza felé újjáéledt gyanakvással, mintha akkor vette volna észre, hogy ő még mindig ott álldogál, és Piton odavetette:
- Maradjon itt! - és eltűntek a másik helyiségben, ahonnan lusta párafelhő áradt kifelé. Zana sértetten meredt utánuk. Megfordult a fejében, hogy egyszerűen kicsörtet és bevágja maga mögött az ajtót, Piton úgy parancsolta a sarokba, mint egy kutyát, a következő pillanatban pedig mégis maradni akart, odasettenkedni a függönyhöz, hogy belessen mögé, de mindkettő annyira gyerekes dolog volt, hogy keserűen felnevetett, és csak maradt a helyén, mint a jó kutyák, hideg érdeklődéssel vizsgálgatva a polcok tartalmát. Furcsamód olyannyira kilógott innen, mintha mugli volna, alig várta, hogy kívül kerüljenek végre, de nem az ellenszenves öregember, nem is a sötét bolthelyiség miatt, látott ő már cifrábbat is, valami súlyos bizonyosság telepedett rá idebent, amit nem látott tisztán. Fél óra is eltelt, mire a két férfi visszatért a helyiségbe, az öreg most is úgy nézte, mintha arra számított volna, időközben zsebre tette az egész árukészletét.
Odakint hozzá sem bírt szólni Pitonhoz, pedig olyan hálás volt, hogy friss levegőt szívhat és fényt láthat, és rettegett attól, hogy a férfi megszólal, mert most nem bírta volna elviselni a becsmérlő megjegyzéseit arról, hogy kerülje az ilyen helyeket, és hogy csak neki köszönheti, hogy nem kapott valami csinos átkot a képébe. Kezdett éhes lenni, és le kellett tuszkolnia azt a furcsa érzést, amit magával hozott a patikából, és ami hirtelenségével megakadt a torkán, és nevet kellett adnia neki. Piton hangja zakatolt a fejében, a különös latin szavak, sosem hallotta még Pitont más nyelven beszélni, nem is sejtette róla, hogy tud, pedig kézenfekvő volt, és valahogy úgy érezte, a latin jobban illik hozzá az anyanyelvénél is.
- Mindjárt jövök. Kér valamit? Vagy bejön? - állt meg egy pékség lépcsőjén. Piton lecövekelt a kirakatnál, arckifejezése megadta a választ, hogy mit képzel, ő ugyan nem jár ilyen helyekre, és Zana egy csilingeléssel eltűnt a boltajtó mögött.
Piton megmasszírozta a nyakát. Úgy érezte magát, mint aki két napot végigaludt, és ez az elégedettség odáig vitte, hogy megkímélte Zanát a megjegyzéseitől, amiket pedig nagyon nehezen nyelt le, ez volt a fizetsége azért, hogy a nő elvezette a patikához, ahonnan, volt olyan pillanat, hogy majdnem kihajította. Néha olyan szerencsétlenül tudott viselkedni, hogy megmagyarázhatatlanul felbőszítette, máskor viszont... nem volt máskor, rázta meg a fejét. A meleg fényű, színes farsangi díszbe és lámpafüzérbe öltöztetett kirakatüvegen, tálcákon sorakozó süteményeken át nézte Zanát a porcukorillatú bolt közepén, csokoládés és cukorbonbonok között, sárga lámpafényben, látta az ajkain, hogy olaszul magyaráz, éneklőn, mosollyal, és a boltajtón kiáradó édes illattól és melegtől, Zana kibomlott, mézszínű hajától olyan nagyon másra gondolt hirtelen, mint a jelen pillanat, hogy önkéntelenül ellépett a kirakattól.
Egy perc múlva, mikor Zana papírzacskót csörgetve kilépett a boltból, arcán valamiféle előre felvett fatalista bizonyossággal, nem talált már ott senkit sem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés