|
13. fejezet - Terminátor-vonalak - part 1
2009.08.14. 10:45
XIII.
Terminátor-vonalak
Nehéz hajnal ült meg a városon, volt benne valami időtlen, torokszorító és csapongó. Még alig világosodott, a boltok kilincsébe nyirkosan kapaszkodott a téli éjszaka, és Velence levegője szégyentelenül kúszott be a ruhák alá. Zana néha megállt egy-egy kirakat vagy márványtábla előtt, minden cél és vágy nélkül, mint a felhúzható mugli játékok, és lélekben egészen máshol járt, egészen különös harcok dúltak benne, miközben a selyembrokáton elnyúló üvegdíszek hidegen csillanó éleit nézte, csupa hibátlan szabályosságot, kiszámított, tökélyre vitt szögeket és formákat, csupa idegenséget, amit most nem tudott befogadni, mert ebben az örvényben eltűntek, szétszóródtak volna benne, és lassan minden fogékonyság kiveszett belőle a környezete iránt. Vannak pillanatok, amikor a gondolatok ereje leigázza a testet, és magára hagyja, mozdulni képtelenül, akár egy szürke csigaházat - Zanában is túl sok erőt, túl sok helyet foglaltak le ahhoz, hogy maradjon még benne valami, ami irányítani tudja a lépteit. Észrevétlenül szakadt ki a világból, akár a kövekből felszálló láthatatlan pára, és épp oly feltartóztathatatlanul is.
Olyan húrok pendültek meg benne, melyekről ő régóta azt hitte, hogy szálkákká merevedtek, ősöreg, elcsontosodott érzések koppantak a lelkében, ütődtek egymásnak, akár az elhullott állatok csontjából faragott dobókockák, és beleremegett ebbe a hangba, amit sok éve hallott utoljára, és azt hitte, ugyanúgy beleveszett az élete hínáros útvesztőibe, mint a mocsarak elkorhadt, üszkös fadarabjai. Ugyanazt a rémületet érezte önmaga irányíthatatlanságával szemben, amit akkor régen, és le kellett ülnie egy betonhengerre az öbölparton, mert attól félt, hogy valami végérvényesen és előreláthatatlan következményekkel elszabadul benne. Ujjai kéken fonódtak a lomha lánckarokra. Úgy érezte, felkapja a szél, és elviszi, mint a vásári mulatságokon a krumplicukor papírját, a rosszul rögzített lampionokat, lányok hajából a kék búzavirágot.
Tudta, hogy szerelmes, azzal az igaz, múlhatatlan tűzzel, ami méltó erre a szóra, és nem azért tudta, mert a múlt és a hányattatások ködén át képes volt még tisztán és pontosan emlékezni arra a régi érzelemre, ami egyébként olyan kegyetlen lassúsággal szunnyadt el benne, akár a nyári, gyilkos bozóttüzek, elhamvasztva önnön magát, hanem mert ez is olyasvalami volt, amit az ember ösztönösen és csalhatatlanul megérez az emlékezés torzító tükrein át is, ha képes arra a nyaktörő kötéltáncra, hogy egy pillanatra kíméletlen őszinteséggel magába nézzen. Szerette volna megfeddni magát, szerette volna elhitetni magával, hogy óvatlan volt, és ha jobban vigyáz, nem esik abba a megbocsáthatatlan bűnbe, ami Igort olyan rettenetesen fel tudta bőszíteni, és ami vétett a legfontosabb szabály ellen, amivel az ember köteles volt tartozni önmagának: valaki más előbbre való lett számára saját magánál. Mindig az számít, csakis az, akit a tükörben látsz, Zana. Csak neki tartozol hűséggel ezen a világon. Még emlékezett Igor ragadozó mosolyára, ahogy hozzátette, hogy mindezt természetesen az iránta való hűségen túl kell érteni. Az ott a tükörben nem hazudik, nem csal meg és nem árul el, sulykolta belé ingerülten, mert nem bírta felfogni, miért kell ezt egyáltalán elmondani neki.
Hogy Igor milyen nagyon tévedett ezzel, csak később értette meg. Ő a legnagyobb árulásokat mindig önmaga ellen követte el.
Valamiért azt hitte, ő soha többé nem lesz szerelmes, mert az az első olyan kegyetlenül és feltartóztathatatlanul igázta le, hogy nem létezhetett még egy olyan ember a világon, aki ugyanezt váltja ki belőle. Az a kusza és mégis valahogy boldog kétségbeesés szállta meg, ami azok sajátja, akik olyasvalamit akarnak eltaposni a szívükben, amihez valójában minden fájdalom ellenére reménytelenül ragaszkodnak, mert ez is szép volt és kristálytiszta, és egésszé teljesedett általa. A maga viharverte világában észre sem vette az emberek furcsálló tekintetét. Úgy gubbasztott ott, mint a borzas tollú tengeri sirályok, óceánok parttalanságával a lelkében, arccal a szél felé. Mozdulatlan maradt, mint akit ott hagytak és elfeledtek az órák múlásában, miközben a város tovább ringott az öböl vizén, és arra gondolt, talán így is van ez.
A bágyadt, beteg nap már kínlódó árnyékot rajzolt az utcakövekre, amikor továbbindult, és minden lépéssel egyre inkább rászakadt valami viszolygás, ahogy ahhoz a palotához közeledett, ami egyszerre birtokolta most a múltját és jövőjét. Különös érzés volt, talán visszataszító, épp ide jönni Piton nyomával, emlékével a testén - félt, úgy érezte, minden meglátszik rajta, mint ahogy a fény is átdereng az alabástromvázán. A csatornák közömbös vizében, a kirakatok üvegében most valahogy gyönyörűnek találta magát. Pusztító kis lángocskát őrzött magában, és úgy húzódott vakon közel hozzá, mint az otthontalan didergők. Ujjai újra és újra a nyakához találtak, és összeszorult a szíve, hogy nem tudja érinteni a férfi nyomát, és elzárni, időtállóan, tisztán. Meghamisította és formára csiszolta magában az előző éjszakát, Piton kisiklott érintései elhalványodtak, mert mindent könnyebb és egyszerűbb volt a halálfaló szabványmozdulatok levakarhatatlan, beégett nyomának betudni, mint mindent összeromboló szándéknak vagy kőbe vájt jellemhibának. Ráterhelni valaki másra, elferdült eszmékkel világromboló seregeket toborzóra, marionettvágyakat megcsaló bábjátékosra, akinél ez az eggyel több bűn már mit sem számított, olyan kézenfekvő volt. És talán olyan önámító is. Szó nélkül, lopva hagyta el a szállót, mert úgy érezte, másképpen képtelen lenne eljönni ide, és talán azért is, mert nem tudta, mit hozna a reggel; most túl sok hazugság állt köztük, őszintének lenni csak egy újabb hamis játék lett volna a titkokkal és bűnökkel körülszigonyozott világától innen.
Mióta előző este összefutott a bolgár herceg embereivel, tudta, hogy számára még nem ért véget a velencei út, hiába zárult le a három napos Világkongresszus, amire Dumbledore eredetileg küldte Pitont és őt. Talán el kellett volna mondania Pitonnak, mit is vont maga után az a véletlen találkozás, és hogy a nyilvánosság háta mögött miféle kapcsolat fűzte valójában Dimitar Petkovhoz, de képtelen volt rá. Ehhez túlságosan ki kellett volna adnia magát, visszavonni sietve hazudott szavakat, felvázolni sokágú kapcsolatrendszereket, bevallani kínos titkokat és alantas bűnöket, amikre ő gondolni sem szeretett, és nem tudhatta, Piton miféle következtetést vonna le belőlük. Nem akart a férfinek egy újabb okot szolgáltatni a megvetésre. Épp eleget talált ezen kívül is. Arra sem akart gondolni, hogy talán éppen ezzel követett el egy újabb hibát, és hogy Piton mit fog majd összerakni magának a mai reggel után egyedül a vonatút unalmas, gyűlölt óráiban Milánó felé.
Hevesen dobogó szívvel állt meg a palota előtt, és rájött, hogy hónapok óta olyan az élete, mint a gyors halált halók utolsó pillanata; neki hosszú hónapokig pergett le az élete a szeme előtt, és minden lépése csak azt szolgálta, hogy szembesülhessen a kisiklásokkal és szégyenletes hibákkal, hogy évek távlatából jobban bánja a botlásokat, mint akkor, azokban az őrült és elszabadult órákban, napokban, években. Felnézett a muskátli-pillantású, álmos ablakokra, és tudta, hogy valamelyik második emeleti, magas mennyezetű szobában ott hever ébren, de hunyt szemmel Dimitar Petkov, ahogy mindig is tette a hajnali órákban, hercegi címe minden nyűgével és kiváltságával, és Zana azt is egészen biztosan tudta, hogy abban a pillanatban ugyanúgy őrá gondol, ahogyan Zana is a férfire.
Húsz évesen ő olyan esetlenül, olyan értetlenül élte az életét, mint egy gyerek. Sokat akart, mindent akart egyszerre, de végül semmit sem fogott, és érintetlenül úsztak el mellette a napok. Képtelen volt egyetlen férfi mellett dönteni, mint aki attól fél, hogy ezzel elszalasztja az összes többit, de talán az volt az igazság, hogy igazán soha nem is akart választani egyet a semleges, arctalan férfitömegből. Aztán jött Svetlana az aranyköntösével és parfümillatával, a gyűlölt, átkozott Svetlana, és az élet a Karkarov-birtokon már nem volt ugyanolyan, mint azelőtt, meglebbent előtte valami nagy, egyetemes és igaz, a babaház ablakán túl a valóság szabdalt utakat tárgyilagosan az életébe. Akkor megváltozott benne valami. Világosan, kegyetlenül lecsupaszítva látta meg végre önmagát, és amit látott, az éppoly döbbenetes volt, mint amilyen kétségbeejtően tragikus: a vérrel megörökölt bűnök diadala köszönt rá kalaplengetve, és olyan kegyetlenül és részvéttelenül törte darabokra később a világát, ahogy csak azok árulása képes, akik a legközelebb állnak az emberhez. Ő akkor még nevetségesen idealista volt, olyan naiv bizakodással, amit Igor mindig kíméletlenül gúnyolt benne, beleverve az orrát az élet nagy és bűzlő igazságaiba, hogy ébredjen fel a tündérmeséiből. De húsz évesen akkor ő még mit sem tudott a sorsok és génekkel terjedő családi mételyek szívós
legyőzhetetlenségéről, nem tudta, hogy bárhol beszivárognak és felütik a fejüket, mint egy járvány. Ő akkor még szembe akart szállni velük. Nem várhatta, nem gondolhatott folytonosan azokra a férfiakra, akikkel elment egymás mellett az életük, a lehetőségeket és kérdéseket felvető kapcsolatok közül ki kellett állnia egyért. Értelmetlen volt várni egyre, arra az egyre, akibe nem lehetett, nem kellett volna jövőképeket belelátnia, akinek meg kellett volna maradnia érintetlen, közömbös és színtelen viszonynak számára. Így jött Dimitar. A szomorú tekintetű, különc fiú, akiért ő soha egy ujját sem mozdította, és talán ez volt a kulcs a bolgár szívéhez. Dimitar, aki olyan gyengéden és félve szerette minden egyes nap, mintha az volna az első napjuk, és mit sem tudott arról, hogy Zana néha azt kívánta, bár úgy szeretné, mintha az az utolsó volna; akit csak az ég tudja, mennyire szeretett, és az ég tudja, mennyire másképp, mint kellett volna. És akit akkor ugyanúgy, mint Igort, csúful elhagyott, pedig a bolgár egyetlen bűne az volt, hogy képtelen volt feledést ajándékozni neki.
Egy öregasszony totyogott el mellette, a bevásárlószatyra szájából kókadtan integettek felé a zöldségek ványadt, zöld levelei. Zana látta a szeme sarkából, hogy érdeklődve végigméri, ahogy ott áll a járda közepén, utazótáskával a kezében, mozdulatlanul, szinte a dér is megült rajta, és talán azt találgatta, vajon éppen érkezik vagy távozik onnan, és Zana úgy érezte, maga sem tudja a választ. Ez nem választás kérdése, emlékeztette magát, és az ajtóhoz lépett.
Furcsa volt, hogy soha nem érezte egyetlen találkozásuk előtt sem ezt a szorítást a gyomrában, amit ebben a pillanatban, még akkor sem, amikor először mutatták be a méltán híres bolgár nagyherceg utódjának, aki hűvösen és távolságtartón állt a fogadóterem végében, és akiről Zana jól tudta, hogy még az egyébként bárhová beférkőző és bárkit elbűvölő Igor sem talált rajta fogást és épp úgy ütközött visszautasításba, mint nagyon kevés kivétellel mindenki más. Hiába nehezedett rá az a kimondatlan teher, hogy neki kellett elérnie azt, amiben Igor kudarcot vallott, az első pillanattól fogva olyan fényben látta Dimitart, ahogy a hatalmukat növelni vágyó, szajhahűségű és minden más tekintetben érdektelen vendégek képtelenek voltak; és Dimitar, aki mindig egy kiváló és minden tekintetben tiszteletreméltó apa árnyékában élt, olyan elvárások kereszttüzében, ami gyerekkora óta inkább teher volt, mint követendő példa vagy elérendő cél, megérezte ezt a mesterkéletlen, nyílt jóindulatot. Nem volt szükség egyetlen tanításra sem, amivel Igor formázta macskatermészetűvé, sem a vére alattomos előnyeire. Dimitarral szemben az apja lánya volt, Angus Goldwyn majdhogynem elvesztett tisztaságával. Két, rokon anyagból gyúrt lélek összehajlása volt ez, és ők, akik akkor nem tudták szeretni önmagukat, megszerették a másikat. Amikor Zana becézte Mitkónak, az ő szájából a neve is másképp hangzott, tisztán, lenézés és irónia nélkül, olyan kapcsokat fonva közéjük, amiknek semmi közük sem volt világi értékekhez.
És ahogy most ott állt a lakosztály ajtaja előtt, újra rádöbbent ezekre a kapcsokra, hosszú hónapok és évek kötelékeire, és nem tudta, megvannak-e még vagy csúnyán behegedt sebekké rútultak, ahogyan azt sem tudta, mire számítson most az egyébként is mindig kissé öntörvényű férfitől. Talán a haragját kívánta a legkevésbé, mert Dimitar úgy haragudott, mint a gyerekek, észérvekkel meg nem dönthetően. Kiállhatatlan volt ilyenkor, és dühítő.
Ahogy bekopogott, egy fekete libériás, álmos arcú szolga nyitott ajtót, és még alig mondta ki a nevét, már beljebb is invitálták. Hosszú perceket álldogált az előszobában. Tudta, érezte, hogy várták. Ez a bizonyosság áradt a falakból, az üres fogasok szolgai türelméből, várták, mert ennek a percnek is el kellett jönnie, és mert itt úgy ismerték, ahogy csak nagyon kevés helyen a világon.
Tehát semmit sem változtam, merült fel benne, és a pompás tükörből idegesen rámeredő saját arcától elkedvetlenedve próbálta mondatokba bilincselni a gondolatait, de mind szétreppent, amikor a lakosztályhoz vezető aranyveretes ajtón megmozdult a kilincs, és ő rádöbbent, mi az, ami görcsben tartja. Nem Dimitar kiszámíthatatlansága volt, sem az, hogy feladata volt, amit keresztül kellett vinnie. Az igazi ok tudat alatt lappangott benne. Dimitar volt az az egyetlen, biztos forrás az elmúlt két év során, akitől talán hitelt érdemlően hallhatott Igor felől, és akivel éveken át furcsa hármast alkottak. Kicsit olyan megilletődöttséggel állt ott, amikor a kusza hajú férfi hanyagul viselt háziköntösében belépett a szobába, mintha maga Igor haragjával kellene szembenéznie.
- Zana, draga mea - köszöntötte Dimitar éppen úgy, ahogyan régen, és ahogy széttárta a karját, úgy tűnt, mintha két év teljes csendje semmivé foszlott volna. Magához vonta, egészen röviden, barátian, és Zana önkéntelenül Piton érintésére gondolt, aminek számára olyannyira színe és szaga volt, hogy valós félelmet érzett, hogy elárulhatja őt, és hogy Dimitar valamiképpen eltorzíthatja, lesöpörheti róla, amit pedig olyan féltékenyen őrzött.
Dimitar ragaszkodott hozzá, hogy együtt reggelizzenek, és még alig tálaltak meg, ők már túljutottak egy semleges, rövid és kötelező udvariassági körön, ami azelőtt soha nem zajlott le köztük, és amit a távol töltött évek erőszakoltak közéjük. Dimitarnak csak a tekintete lett mélyebb, és a karikák a szeme alatt, hirdetve az alvásért folytatott görcsös hajnali küzdelmek vereségeit, és Zana zaklatottan döbbent rá Dimitar gyógyíthatatlan magányára, s éppen ilyen csalhatatlanul is, mert valami még mindig, ezer és ezer mérföldön és órán át is egymáshoz láncolta őket, és nem csillapodott. Voltak dolgok, árnyalatok, balsorsok és rossz lépések, melyekben szívfájdítóan egyformák voltak. És a magányukban.
Zana olyan könnyen és gördülékenyen beszélt a hivatalos megbízatásáról, mint Velencében addig még soha - megnyugtató és viharmentes volt olyan vizeken járni, ami sekély volt és szelíd. Feszengve gondolt arra, hogy ez a kényelmes, veszélytelen téma egyszer véget ér.
A délelőtt észrevétlenül kúszott el, ugyanolyan tudatos táncot jártak mindketten egyetlen kényes téma körül, mint egykor régen a márványpadlós báltermekben, mikor már minden vendég elment és ők ketten maradtak a nehéz levegőjű, kongó ürességben, csupán saját lépteik ritmusára forogva, olyan bámulatos összhang volt köztük, hogy az ajtók mögül szájtátva bámulták őket a szolgák. Zana szíve összefacsarodott, milyen nagyon nem szabadott volna elrontani mindazt. Dimitarra nézett, aki ott ült a függöny árnyékába húzott karosszékében, egy olyan szelíd mosollyal, ami nagyon hasonlított a régi mosolyára, de amiben eltört valami, ami akkor benne volt, és Zanát jobban karcolták ezek a szilánkok, mint bármi más az elmúlt két évben; úgy érezte, utána kell kapnia a múltnak, mielőtt több sebet ejt rajta. Elfordította a fejét, vakon kibámult az ablakon, és vele szemközt a férfi olyan végtelen mindentudással hallgatott, mint aki teljes bizonyossággal tudja, hogy az a két éve sötétbe zárt, rettegve bújtatott és önmaga mérgében érlelődött kérdés következik, ami annak a napnak a legfontosabb kérdése volt.
- Láttad őt mostanában? Hallottál róla? - szólt Zana csendesen, és nem kellett nevet mondania, ahogy a kérdést sem kellett volna feltennie, mert mindketten tudták, hogy ide tartanak.
- Igen, láttam - válaszolt Dimitar egyszerűen. Köztük nem voltak játékok és fogócskák. Azelőtt sem voltak soha. Milyen nagyon más, mint Piton, futott át Zana agyán a gondolat, de ugyanúgy ködbe veszett, mint az egész világ Dimitar két szavától. Láttad, motyogta megütközve, vagy csak gondolta, de nem számított, a döbbenete testet öltött a szobában, szétfeszítette a falakat, talán egész Velencét is. Valami ősrégi és masszív bomlani kezdett benne, és ő úgy érezte, az omladékok el tudnák most nyelni nyomtalanul és végérvényesen.
- És hogy van? - suttogta.
- Úgy általában vagy veled kapcsolatban? - nézte Dimitar cinkosan összeszűkült szemekkel.
Zana nem nézett rá, úgy felelte halkan, hogy mindkettő. Belül kővé vált a gyomra, mintha minden törmelék oda gyűlt volna, és émelyegni kezdett tőle.
- Általában jól van, ami, mint tudjuk, azt jelenti, hogy elviselhetetlen - mosolygott a férfi az emlékillatú szavakon, de hamar elkomorult. - Veled kapcsolatban mondjuk úgy, hogy már megnyugodott.
- Biztosan nehezen viselte - kapaszkodott Zana az üres szavakba, mert valamibe kellett, különben lezuhan a világ is. Odakint valaki elbiciklizett a palota előtt, futó árnyék kerekezett végig a házfalakon, és halk dudorászás foszlányai szűrődtek be az ablak résein, de megálltak a párkánynál, és némán visszahullottak, ahogy minden megdermedt kicsit odabent. Dimitar felhorkant, ahogy hitetlenkedve előrehajolt a karosszékben.
- Nehezen? Te nem láttad őt akkor, Zana! Ijesztő volt. Tombolt. Hiszen tudod milyen, komolyan féltem - mélyedtek az ujjak a karfába. - Aztán mintha elvágták volna. Ha lehet, az még rémisztőbb volt. Csalódott benned.
- Tudom - nyögte rekedten a nő; árulások mocska tolult fel a torkán. Bár soha ne jött volna el ide. Bár soha ne jött volna el onnan... - Hol van most? Te tudod?
- Persze. Én vagyok a titokgazdája.
- Te? - nézte a férfit elvadultan, életre kelt szemekkel, és különös íz kúszott fel a torkán. Különös, szégyenletes íz. Hirtelen megint Piton jutott eszébe, milyen játszi könnyedséggel leplezné le most, hogyan gúnyolná ezért az újabb kudarcért, ezért a megmagyarázhatatlan, örökké élő féltékenységért. Úgy érezte, megrabolták, valami mély és bensőséges része az életének, ami csak Igorra és rá tartozott, ami összefonta őket, eltéphetetlenül és biztosan, ha mégoly sötét és végzetes volt is, most már nem volt többé az övé, mintha Dimitar befurakodott volna oda, ahova előtte csak neki volt belépése.
- Én. De mindegy, mert innen is továbbköltözik rövidesen. Ne nézz így rám - ingatta a fejét letörten a férfi. - Te lennél a titokgazdája, ha mellette maradsz. Én csak jobb híján vagyok az. Nem hiszem, hogy különösképpen bízna bennem vagy bárki másban. Ezek után semmiképpen.
Valami felágaskodott Zana lelkében, valami gyerekes vágy, ami bizonyítani akart, önmagát igazolni, és kiábrándítóan nevetséges volt.
- Én sohasem árultam el őt! Soha. És eszemben sincs most sem.
- Persze, drágám. Már csak a saját érdekedben is, ugyebár.
- Ezt hogy érted? - pillantott a férfire kérdőn, és megütközve figyelte a szoba homályában lánccá fűződő férfiujjak sziluettjét. - Te tudsz a kötésről? - szakadt ki belőle megbántottan és azzal az újjászületett, gyűlölt féltékenységgel.
- Tudok. Látom, meglep. Elmondott egy-két dolgot. Most mi a baj? Tudod jól, ha minden a tervei szerint alakul, mára már házasok vagyunk, és ő megköti általunk élete üzletét... - húzta el a száját kissé csúfondárosan Dimitar.
- Ne legyél ilyen kegyetlen - suttogta Zana erőtlenül. - Mi álltunk hozzá a legközelebb.
Nem folytatta. Nem is volt ez így igaz. Annyi hazugság volt abban a kapcsolatban, annyi titok és bűn, hogy nem akarta még szavakkal sem újrateremteni. Dimitar nem szólt semmit, és Zana eltöprengett, vajon mennyit ismer abból a hazugsághálóból, érdek-, önzés- és szégyenfonalú szövevényből, amit ők ketten Igorral vetettek a fejére, más-más okból, de egyívású bűnnel.
- Elmondjam, hogy találkoztunk?
Zana az ablakhoz lépett és megragadta a párkányt. Minden összezsugorodott, az angliai élete, az utazásai, a mérföldek a háta mögött terepasztalon felállítgatott centiméter-utak és játékboldogságok voltak műanyag fenyőfák alatt. Belopózott a nagyok világába, eltologatta a bábukat, arrébb húzta a kerítéseket, de ez nem az ő asztala volt, nem az ő játéka, talán nem is az ő élete. És Igor itt járt, már az előszobában, az ajtó előtt, és neki megvolt a választása, hogy önként nyit ajtót vagy hagyja, hogy rátörjék. De tévedett. Ez a választás sem adatott meg.
- Felejtsd el a kérdést, elmondom - jelentette ki hirtelen Dimitar. - Úgyis rájönne, hogy hazudok. Benne lennél a mosolyomban.
Zana ránevetett, annyi szeretettel, amennyit régóta nem tudott kimutatni senki iránt.
- Te semmit sem változtál - jegyezte meg évődve.
- Én nem - nézte a férfi meredten, talán neheztelve is, de nem hagyta, hogy kimondatlan sérelmek elvigyék őket egy olyan irányba, ahol soha azelőtt nem jártak, és nem is akartak. - Üzensz neki valamit?
Zana magában keserűen felnevetett. Annyi mindent akart volna mondani, annyi terhet lerázni, fájdalmat szavakba önteni, megbánásnak formát adni, de erre nem léteztek betűk és hangok, a lelke és a torka közt áthidalhatatlan távolság feszült.
- Ugyan mit? - futott végig az ujja az ablakkeret kérgén, észre sem vette a bőrébe álló kékre mázolt szálkákat, benne gerendaként állt a keserűség. - Minden olyan semmitmondó lenne, mint egy műanyag Rialto-híd.
- Na, ezt a mondatot fogom átadni neki, teljesen rád vall, imádni fogja.
Elkúszott az idő. Puhán, diszkréten, párnákba ágyazott síneken szaladt el, hang és nyom nélkül. Zana a maga szabta, átmeneti, lopott életében minden percet az utolsóként élt meg, mert tudta, hogy a palota falain kívül, Velence határain túl az iszonyat bontogatja a szárnyait, veszteségek és árulások szökkennek szárba, és a félelem kicsi spóráiból telepekben felnövekvő gyűlölet végül majd betör hozzá is, át falakon, ajtókon, zöldre festett rolettákon, öncsaló tagadásokon.
Egy napon megkérte Dimitart, hogy kísérje ki az állomásra. Dimitar csak nézte meglepetten, hogy talán búcsúzni akar. Ő, aki pedig mindig elmenekült, és hiába hangoztatta, milyen nagyon maga mögött akar hagyni dolgokat a múltjában, amikor a legutolsó lépés elől örökösen elriadt, gyűlölt búcsúzkodni, és gyenge volt véglegesen lezárni, ahogy mindig is kissé gyáva volt kimondani az utolsó, végleges, nagy, súlyos szavakat. Úgy hurcolt ezért lezáratlan kis periódusokat maga után, mint az elkergetett kutya a farkára kötött konzervdobozokat, és azok minél inkább megsokasodtak, annál hangosabban csörömpöltek.
Mindketten tudták, hogy nem búcsúzni akar. Csak adósságot leróni.
A vízibusz lustán siklott végig a vízen. A köd szitálni kezdett, és a szürke homály mögött eltűntek a part menti házak színes homlokzatai. Pirosra csípte az arcukat a szél. Zana tudta, hogy akkor látja utoljára a várost, a ködbe süppedve, álmosan, és belül gyászolta. Milyen különös volt, hogy Velence most éppen úgy táncolt el előle, rejtőzött rongyos, foszladozó ködpalást mögé, ahogyan ő szokott elhagyni állomásokat a múltjában - búcsú nélkül.
A Santa Lucia vonatfüttyében nem volt mit mondaniuk egymásnak. Egy csapat mugli futballszurkoló vonult el mellettük harsányan, a vörös-fekete zászlók boldogan lobogtak a peronok felett. Nem volt tíz perc hátra a milánói vonat indulásáig.
Most látlak utoljára, akarta kezdeni Zana, de nem merte, és egy hosszú pillanatig úgy érezte, nem is lenne joga hozzá. Mennyi minden állt hát mégis közéjük!
- Fontolóra veszem, amit mondtál erről az egészről - jegyezte meg Dimitar. Zana csak bólintott. Töltelékszavak voltak egy töltelékpillanatban.
Valami csendülve koppant nem messze tőlük, és súlyosan gurult végig a padlón. Egyszerre hajoltak le a sápadt, fénytelen kristálygömbért, végül Zana emelte fel. Furcsán, súlytalanul és melegen simult a tenyeréhez. Dimitar tétován kinyúlt a gömb felé, ujjai úgy érintették az üveget, mintha a mögötte kavargó testetlen füstöt akarná megragadni. Egy magas, békés arcú dervis lépett feléjük, és egy pillanatra, ahogy hármuk ujja találkozott az üveggömb felületén, mintha megsűrűsödött volna a szürke homály a gömb belsejében, és nyugtalan örvénylésnek indult. Zanában hirtelen felötlött, milyen komikusan festhetnek a Santa Lucia forgatagában, ő, Dimitar és a dervis a hatalmas, barna köpenyében, várakozó csodálkozással meredve erre a gomolygó, méla füstre az üvegben.
- Shukran - bólintott a dervis, köpenye szárnyában vonakodva tűnt el a kristálygömb. Hosszan, kutatón nézett rájuk, a még mindig összeérő ujjaikra, a búcsúzásra a szemeikben. Több száz évnyi mágia vibrált a levegőben azzal a természetességgel, ami azokra a népekre jellemző, ahol a muglivilág hosszú évszázadok óta szoros kötelékben állt a varázslók világával. Amikor újra megszólalt, furcsa ízű, de hibátlan angolsággal fűzte hozzá: - Találkoztok ott, ahol a gyermekek tapsolnak a halálnak.
Valahogy látták a kristálygömb lágy körvonalát a köpeny érdes anyagán át is, vagy talán csak érezték. Csak egy újabb bólintás, távoli és ködszerű, és a dervis eltűnt a kerekes bőröndök, összetorlódó kabátok és útiköpenyek tömegében.
Egymásra néztek. Érezték, valami lógott a levegőben, ami talán addig is ott volt, csak sosem kapott nevet és formát. Mindketten érezték.
- Találkozunk még, látod - mosolygott a dauphin könnyeden, vigasztalóan; már sípoltak a vonat elejében. - Bábszínházak környékén mindig keress engem.
Zana nevetve kapaszkodott fel a vonatlépcsőn. Bábok, zsinórok, előre megírt sorsok. Milyen nagyon illett ez most ide. Szótlanul állt az ajtóban, Dimitar magányosan várakozott alatta a peronon, nagyon fiatalnak látszott hirtelen, és Zana úgy érezte, sose szerette jobban, mint akkor, és sose félt még ennyire attól, ami rájuk várt. Már dohogott alatta a vonat padlója, amikor az ajtónyílás felé hajolt. Önmaga előtt is csak most lett világos, miért vannak ők ketten itt, miért rángatta el Dimitart a pályaudvar forgatagába. Ki kellett mondania valamit, ami napok óta ott lappangott benne, de sosem merte, sosem akarta, mert a szavaknak teremtő ereje van, tönkretett volna mindent, és az ő utolsó békés kis révébe behozta volna a valóságot. Megidézni vele olyan árnyakat, amik évek óta várakoztak hátul, a falak tövében, amiket ők maguk idéztek meg, de visszaszorított tizenegynéhány öncsalással és felejtéssel teli év - nem akarta ezt, és nem akarta, hogy belevetüljenek kettejük minden pillantásába. Utánuk vetődő fáradhatatlan, névtelen és arctalan vadászok túrták fel a földeket, és zörgették meg a bokrokat hujjogva, csaholó, éhes kutyákkal. A kimondott szavak közelebb hozták volna őket, érezte, a sejtés és újságpapírbetűk tényekké csontosodtak volna.
Már meglódult kissé a vonat, amikor megszólalt:
- Keresteti őt, Dimitar - erőtlen volt a hangja, elvitte a vonatdohogás, a férfi mégis megértette. Most sem kellett neveket mondania. Nem is tudott volna. - Nagyon keresi őt.
Dimitar feléje lépett, aztán tétován megállt. Keze furcsán megdermedt a levegőben, kitárt tenyérrel.
- Tudtuk, hogy így lesz. Mindannyian tudtuk - jelentette ki komoran.
- De csak most kezdte igazán. Mondd meg neki, hogy vigyázzon! - kapaszkodott görcsösen a fogantyúba. Most valahogy fontosnak tűnt megértetni vele, mi zajlik benne belül, mintha ezzel át tudta volna adni a rémülete egy részét. A vonat lassan kigördült, úgy kiáltott Dimitar felé búcsúzóan. - És te is vigyázz!
Elmosódott minden. Az emberek a peronon, a Santa Lucia pályaudvar lapos teteje, a lagúna, az elkövetkezendő hosszú percek. Olyan volt, mintha valami végérvényesen, javíthatatlanul eltört volna.
A vonat álmosan siklott végig az Alpok árnyékában, és Zana újra, mint mindannyiszor a múltban, úgy hagyta el Itália földjét, hogy sem Rómában, sem Ferrarában nem járt, ahova pedig minden helynél a világon jobban húzták vissza az évszázadok sötétségébe nyúló családi örökségei. Még nem volt kész rá, mintha attól félt volna, hogy ezekben a városokban, ezt a levegőt szívva, ahol az élete bölcsője ötszáz évvel korábban komor és bűnös sorsszerűség árnyékában ringott, ahol megszületett és lezajlott minden nagy és iszonyatos esemény, ami aztán hosszú generációk során makacsul újra és újra felütötte a fejét, ahogy minden megismétlődik egyszer a világon, talán valóban attól félt, hogy rárakódna valami még súlyosabb és múlhatatlanabb végzet, mint ami már addig is a vállát nyomta.
A hideg ablaküvegnek dőlve úgy érezte, messzire lát a csendes lankák felett, végtelen mérföldeken, ködön és erdőkön át, el egészen Ferrara várfokoktól szögletes, erőteljes körvonaláig valahol a tenger kanyarulata mögött, és a vonat mintha minden előírt sínpálya ellenére is arra szaladt volna. Behúzódott az ülés kemény támlái közé, be a durva posztófüggöny mögé, és az a múlhatatlan szorongás, ami mindig hatalmába kerítette itt, most is kiterjedt benne, keveretlenül összetolulva valamiféle zavarbaejtő és ősi vágyódással, ami taszította és vonzotta is a csalhatatlan vérét. Bizonytalanul, halványan azt érezte, hogy ez volt az utolsó útja ezen a számára misztikummal és súlyos titkokkal teli földön.
*
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés