|
13. fejezet - Terminátor-vonalak - part 2
2009.08.14. 10:47
Az ajtón túl a Roxfort a tanulás csendjébe burkolózott. Az igazgatói irodában is csak a kis ezüst szerkezetek pöfögtek halkan a komódokon és távoli polcokon. Dumbledore a tintásüvegbe mártotta a penna hegyét, és elgondolkodva meredt az elé terített kisimított, üres pergamenlapra. Hagyta visszaperegni a tinta fekete, céltalan cseppjeit. Bill Weasleynek készült levelet írni, aki aznap tért vissza Egyiptomból, ahol a Gringotts nevében volt kiküldetésen. Szükségük volt minden információra, amit a koboldoktól megszerezhettek, akár ha csak elejtett megjegyzések formájában is; ínséges idők köszöntek rájuk, fel kellett szedegetni a lehulló morzsaszemeket a padlóról. Mióta a Gringotts számára képbe került a kelet-európai Csorobanka minden befektetésével és területével, a koboldok minden addiginál zárkózottabbak lettek - nem mintha valaha is túlzott közlékenységgel lehetett volna vádolni őket. Hiába tartoztak egy fajba, az angliai és a keleti koboldok viszonyát elsődlegesen az általuk birtokolt hatalom és vagyonmennyiség határozta meg. A Gringotts mindig irigyelte a Csorobankát, a hatalmas keleti-európai térségét, a befektetési és terjeszkedési lehetőségeit, miközben a kontinensen ők csupán Párizsban és Amszterdamban rendelkeztek egy-egy kisebb bankfiókkal, azon kívül is csak Egyiptom és India területén néhány kutatócsoporttal, de ezeken túl nem nyúlt a kezük, már csak a Csorobanka miatt sem. A keletiek ezzel szemben arra a biztos, erős és hatalmas bázisra vágytak, amit Nagy-Britannia jelentett a Gringottsnak.
Pénz kérdésében a koboldok sohasem alkottak összetartó egységet, de valamiféle egyensúly mindig fennmaradt köztük azáltal, hogy nem háborgatták egymás területeit. Most azonban Voldemort megbillentette az aranymérleg kis tálcáit. Azzal, hogy a Csorobanka alatt megingott a talaj, a Gringotts koboldjai éhes, mohó szemekkel kezdtek kelet felé figyelni.
Dumbledore letette a pennát. Nagyon fáradtnak érezte magát. Megint a régi mese, a könnyű út a nehézzel szemben, az álmok a realitás ellen - Voldemort úgy ismerte mindenki legbelsőbb vágyát, mintha az a sajátja lenne. Hiába nézte le és vetette meg a koboldokat, tökéletesen biztosan látta, mi az, amivel megfoghatja őket, mert mindenkinek vannak vágyai, és mindez kiterítve, lecsupaszítva hevert előtte a tervezőasztalon. Így fordulnak át az álmok pórázakká, gondolt Dumbledore a halálfalók megannyi generációjára, a nagy álmodók és mélyen gyűlölők táborára, akiknek minden félelme és minden akarata Voldemort nélkül talán csak ártatlanul önmagát sütötte volna ki.
Nem hagyhatták, hogy a Gringotts és a Csorobanka összefonódjon. Annak, hogy Voldemort bármiféle befolyást szerezzen a Gringotts felett, szörnyű következményei lettek volna, messzebbre, mélyebbre húzzák a világot, mint tizenöt évvel azelőtt. Az egyetlen fegyverük az lett volna, amit hosszú évszázadok óta megtagadtak a koboldoktól. A jogok.
És itt jött a képbe a nagy és gyászos háromszög harmadik csúcsa: a Minisztérium.
Caramel amilyen konokul tagadta egy évvel korábban Voldemort visszatértét, olyan makacsul tagadta most a visszatérés valós veszélyét és ezáltal a külső segítség vagy akár az évszázados jogok megadásának szükségességét. Ha bele is kezdett volna bármi tárgyalásba a koboldokkal, Dumbledore tartott tőle, hogy ugyanolyan botrány és sértődés robban ki belőle, mint az előző századok sorain végighúzódó konferenciákon, amelyek eredményeképp a kentaurok és a sellők tiltakozásul lemondtak az értelmes lény besorolásról, és inkább a bestiákhoz csatlakoztak. Caramel és a legtöbben, akik körülvették, képtelenek voltak lemondani az évezredes kiváltságaikról, és ebben a tekintetben semmiben sem különböztek Voldemorttól és a halálfalóktól, és ezzel maga a Nagyúr is tisztában volt.
Dumbledore újra kézbe vette a pennát, nekikezdett a levélnek, rövid, lényegretörő sorokkal. Azon a délelőttön volt a Malfoy-Black örökösödési tárgyalás újabb menete is. Ez sem tett éppen jót az ügyének, még akkor sem, ha az az egészen egyedi eset alakult ki, hogy valamiben ugyanazt akarták Caramellel - minél inkább elhallgatni a tárgyalás részleteit: az ügy teljességgel megjósolhatatlan kimenetele óvatosságból megvonta tőle a publicitást. A fél mágusvilág szemében Sirius Black - Caramelnek hála - még mindig bűnöző és halálfaló volt, nem vetett jó fényt az iskolára, hogy az egyik tanáruk ráadásul a végrendeletben örökösnek megjelölt, Siriusszal szimpatizáló oldalon bukkant fel ebben a históriában, de ez csak a pillanatnyi állás volt. Caramel más tekintetben is elzárkózott a nyilvánosság elől. Újabban eluralkodott rajta az üldözési mánia, és csak előre egyeztetett időpontokban volt hajlandó fogadni másokat - na persze így sem akárkit... Ha a dementorok még a Minisztérium oldalán álltak volna, nyilván néhány közülük naphosszat Caramelt védte volna. A miniszter ostobán és vakon építgette a falait, kívül rekesztve rajta mindenkit, Voldemortot és Dumbledore-t is, de nem tudta, hogy a Nagyúr be tud kúszni a falak résein, mert úgy ismeri a köveket, mint senki más. Amit ő, Dumbledore tenni tudott, azt kétségkívül árulásnak nevezték.
Rémszem morgolódott még az előző télen, hogy mennyivel egyszerűbb lenne kiállni egy szál pálcával szemtől-szemben, és elintézni ezt az egészet egyszer és mindenkorra. Ez nem az ő asztala, elégedetlenkedett, sokkal inkább Dumbeldore-é. Kihúzgálni egymás alól a szőnyeget... Ilyenekkel mennek el évek és életek. Fák mögül kiabálnak egymásra, találgatva a másik homlokára írt számot, miközben a sajátjukat takargatják. Én ehhez túlságosan auror vagyok, dörmögte valamelyik gyűlés után a Grimmauld téren, és Sirius, az akkor még élő, és talán élve eltemetett Sirius keserűen bólintott. Igen, kiállni szemtől-szemben. Voldemort és ő. Voldemort és Mordon. Voldemort és Dumbledore. Milyen egyszerű. És mennyire lehetetlen. Ez csak egy pihenő lett volna, egy lépcsőfok, egy kőlap az úton, mert a végállomás egészen máshol feküdt.
Voldemort és Harry.
Ide tartottak. Még csak nem is most vagy tizenöt éve. Onnantól fogva, hogy Tom Denem ennek az iskolának a falai közt rálépett arra az útra, ami végül, évekkel később a legyőzéséről szóló jóslathoz vezetett a Szárnyas Vadkan egyik ócska szobájában. A világ nagy egyensúlya volt ez. Nagy és kegyetlen egyensúlya. Minden, amit ők most tettek csupán kősáncok építése volt, ami mögé időlegesen elbújhattak a végső lépés elől, de Dumbledore tudta, hogy nincs más út. Egyetlen perc, másodperc alatt dől el minden, hosszú évek háborúja, a varázsvilág sorsa egyetlen varázsigén fordul majd meg valamelyik irányba. Csak időt nyertek ezzel a fiúnak, hogy addig felkészüljön. Vagy hogy éljen.
Másmilyen harc volt az ő harcuk, másmilyen ellenfelek voltak. Ők folytatták volna a legvégéig. Mordon nélkül, Dumbledore nélkül. Harry nélkül. A másik oldalon azonban egyfejű sárkány állt szemben velük, aminek ha levágják a fejét, ha igazán, valóban levágják a fejét, nem nő vissza, és a maradványai végérvényesen, veszélytelenül hevernek a földön széthullva. Csak szárnycsapások maradnak utána. Vergődések. Ezt pedig már jól ismerték. Csak egyetlen varázsige kellett. És idő.
Dumbledore meggyújtott néhány gyertyát. Odakint folytonos szürkület tompította a tájat. Elmélyültek az árnyékok a szoba sarkaiban és Dumbledore homlokán. Néhány egykori igazgató hunyorogva ébredt fel a képkeretében. A fény ráesett a régi könyvre, amit Zana fordított hónapok óta, a felszín alatt folyamatosan örvénylő zárókő tompán megcsillant a gyertyalángban. Különös könyv volt ez. Zana jegyzetei gyűrötten nyúltak ki alóla, csupa kelet-európai babona, hiedelem és mágiatörténet, érdekes, ritka, de valójában semmitmondó anyag. Dumbledore többször kipróbált rajta néhány fordítóbűbájt, de semmi nem fogott a könyvön, még csak lemásolni sem hagyta magát, és ez meglehetősen furcsa volt, ha a tartalma érdektelenségét tekintette.
Összehajtotta Bill levelét, és megcímezte. A spanyolviasz sercegve olvadt a lángban, és egy pillanatra ellobbant a gyertya az asztalon, ahogy lepecsételte a levelet. Valami azt súgta, már visszafelé számlálják az időt, mindennek a vége felé, csak azt nem tudta senki, mennyinél tartanak.
*
A Roxfort magas, emeleti ablakain szilánkokra törve vetült be a hideg napfény, és elhalt, mielőtt eljutott volna a távoli sarkokig. Piton is csak egy fekete árny volt a folyosók mélyén és a hosszú évek büntetőmunkái során fényesre suvickolt lovagi páncélok acélján, ahogy elsietett a márványlépcső felé. Szombat délelőtt volt, diákok legfeljebb véletlenül tartózkodtak a tantermek és a könyvtár közelében. Csak Hóborc horkolt szinte tüntetően hangosan az egyik pókhálós csilláron. Előző este olyan fülsüketítő csetepatét robbantott ki az egyik hollóhátas diák ellen, hogy zengett az egész iskola. A ruháján még mindig ott szürkélltek a vakolatdarabok, mintha bóvli harci kitüntetések lennének. Frics egész este káromkodva seperte a padlót és rakta helyükre a szétdobált iskolai kitüntetéseket, szidta az egykori tulajdonosokat, hogy mindet inkább élve el kellett volna ásni Hagrid tökágyásába jelvényosztogatás helyett.
Piton lesietett a lépcsőn. Az imént fentről, az ablakból látta, hogy odakint a parkban diákok csúszkálnak a tó jegén. Hogy ezeknek miért kell minden lépésére odafigyelni, lüktetett a halántéka. Késő éjjel arra ébredt, hogy a rianó jég hátborzongató visszhangot ver az épület csendjében. Ezek meg rámennek korcsolyázgatni, tépte fel a bejárati ajtót, de még be sem csapódott mögötte, mikor megtorpant a bejárat boltozata alatt. Flitwick megelőzte, de ahelyett hogy leparancsolta volna őket, egy pálcaintésére gyönyörű és masszív jégpáncél szikrázott végig a tó közepe felé. Flitwick néha nem csak termetében volt annyira gyerek, nézte fanyarul.
- Legalább addig sem odabent gubbasztanak és szedik darabokra a kastélyt - lépett mellé elégedetten McGalagony. Piton felkapta a fejét. Észre sem vette, hogy a tanárnő is ott áll a boltozat árnyékában. - Vagy a Tiltott Rengetegben szédelegnek - szúrta oda hamis szikrákkal a szemüvege mögött.
Piton tudta, mire céloz. Egyik nap Hagrid felhurcolta két-három mardekáros diákját a kastélyba, akikre az erdőben bukkant rá, és messze lepipálták a Szárnyas Vadkant minden kecskebűzével és whiskyszagával együtt. A vadőr persze nyomban kötelességének érezte, hogy nagy felhajtás közepette eléje toloncolja őket. Monstro böfögve eléje tántorgott, hogy ők csak fáztak, és Piton egykedvűen arra gondolt, miként hasonlíthat mindenben ennyire arra az ostoba apjára. Emlékezett rá, hogy két évvel korábban a Durmstrang különítménye fetrengett vodkásüvegek között a roxforti tavon horgonyzó hajójuk fedélzetén ugyanerre az okra hivatkozva. Ott ez ugyan bevált, mivel a dicsőséges igazgatójukat egyáltalán nem érdekelte, mi történik a diákjai sorában, miközben a Sötét Jegyét borogatva a kabinjában vinnyogott. Fürödjenek meg, ennyi volt Piton reakciója, és a fiúkról kihívóan Hagridra nézett, ahogy a kölykök nyomában elvonult, hogy bizony, bizony, fürödjenek csak meg mind. Nem felejtette el, hogy a vadőr év elején Seamus Finnigant és Dean Thomast kapta ugyanígy rajta, amint nagyban ünnepelték a Griffendél kviddicsgyőzelmét. Akkor persze Hagrid mindenféle dobpergés és harsonaszó nélkül elküldte őket aludni.
- Való igaz - biccentett oda McGalagonynak. - Vagy legalább nem a Szükség Szobájában randalíroznak - emlékeztette Potter valamennyi zseniális rendbontására.
McGalagony fújt egyet, hogy ez döntetlen, és ennyiben is maradtak.
Ahogy a tanárnő elindult keresztül a szürke parkon, Piton piszkálódva utána szólt, hogy csak nem ő is beáll korcsolyázni. McGalagony kissé sértetten felszegte az állát, hogy már miért ne, és a tó felé kanyarodott.
Hideg, csípős szél fújt be a fal tövébe. Árnyéktalanul nyúlt el a táj, a fémszínű égen csak sejteni lehetett a napot. Andromeda Tonks vágott át lassan az üvegházak felé, szinte botorkált a park göröngyei közt. Piton látta, hogy vissza se köszönt egy csapat hollóhátasnak, akik mellette futottak el kurjongatva. Két napja zajlott le a Malfoy-Black tárgyalás ki tudja hányadik nevetséges köre, és Andromeda úgy tért vissza, mint aki a lelkét valahol a tárgyalóterem fapadjain és száraz paragrafusai között hagyta. Lassan, gondosan őrölte fel a dicstelen rokoni viszálykodások malma, úgy roppant szét és fogyott el az összesúrlódó érdekek és mocskolódások közt, akár az apró búzaszemek, egyszerre próbált Black és Tonks maradni, nővér és kuzin, és egyszerre bukott bele mindegyikbe. A tanári szobában, a fárasztóan tapintatos légkörben is meghagyták a magányában, miközben Piton elégedetten figyelte, hogy lám, megint igaza lett, ez a nő szánalmasan gyönge.
Elindult az ellenkező irányba. Kisebesedett kezein szinte pikkelyekben felpergett a bőr a csontkemény széltől. Napok óta megszállottan temetkezett bele az alagsor párlatfelhőibe, az aprítókések elfogulatlan pengesuhanásaiba, és amit eddig soha nem tett, most egyszerre több kísérletbe is belevágott, mint akit nem hagynak nyugodni a polcain sorakozó idegen kis üvegek és könyvek - a velencei patikából hozott szerzeményei félig letépett csomagolópapírjukból meredtek rá a szobája homályából, talányosan és incselkedőn, míg fel nem sorakoztatta mindet az üstnél, a később ingerült mozdulattal összegyűrt, teleírt receptlapok közé.
Képtelen volt rendesen végigvinni egy-egy bájital előállítását, pedig néha a bájitalmesterek csalhatatlan megérzésével tudta, hogy egyetlen lépésre van csupán a megoldástól. Valahogy másképpen folyt most minden. Nem a bájitalfőző csillapíthatatlan, de építő étvágya munkált benne, hanem valami pusztító vágy, ami inkább legyőzni akarta az újszerűt, belesimítani a megszokottba és jól ismertbe, a keze alatt egyformává, jellegtelenné kopott fényű üvegek egyensoraiba. Mindennek helyet és feladatot kellett találnia a maga uralta térben.
Medeától egy pillanat alatt visszavette a bájitalórák fonalát, és visszahelyezte őket a napjai rendszeres és kikerülhetetlen eseményeinek megnyugtató folyamatába.
- Nagyon izgulok - jelentette ki Medea a Roxfort tanári szobájában, időtlen pimaszsággal sandítva rá -, ha rossz munkát végeztem, még a végén utólag valahogy Trollra rontatja a Ravasz-jegyemet, igaz, Piton professzor?
Piton látványos elégedetlenséggel csak arrébb rakta a negyedévesek házidolgozat kupacát, hogy ő azt hitte, az eleve Troll volt. Látta, hogy McGalagony csak mosolyog rajtuk, a szavaiknak már tizenhárom évvel korábban sem volt sok éle. A bájitalfőzés homogén szenvedélye hasonlatossá tette őket, elsöpörve Házak ellenségeskedésének évszázados berögződését, bár nem ment egy csapásra. Ez a fajta felfedezés, a tanár büszkeségének távolságtartáson is átcsapó ereje, hogy talán ékkőre talált a sárban, csak kezdő tanári éveiben jött elő, aztán soha többé. Ha kitüntetett is figyelmével egyes tehetségesebb diákokat, azok szinte kivétel nélkül a saját házából kerültek ki, mint ahogy Draco Malfoy, és inkább eszközként szolgáltak arra, hogy bosszantsa a többi ház tanulóit. Nem mintha lehetetlen lett volna bájitalfőzésre fogékonyabbakat találnia, kezdve példának okáért Hermione Grangerrel a sort, akinek azonban az az elnézhetetlen bűne volt, hogy Potter ellenállhatatlan bűvkörében repkedett.
A diákok szempontjából ugyan kiesésnek semmiképpen nem lehetett nevezni a velencei távollétét, azért mégsem hagyta ki egyszer sem, hogy elejtsen egy-egy megjegyzést arról, mennyi pluszmunkával jár neki rendet tenni Medea után - minden egyes szó címzettje Dumbledore volt, és az ő hatalmas ötletei, amik számára olykor csak egy újabb szálkát jelentettek a körme alá. Hiábavaló játék volt, tudta. A bábok nem beszélnek.
Megesett, hogy alig gondolt őrá. Hibátlan folytonossággal csörgedezett tovább az élete, csak a felszín alatt úszott folyvást, fáradhatatlanul, akár egy sikamlós testű hal, a nő emléke, megfoghatatlanul, elűzhetetlenül. Napok óta, azon este óta nem hallottak felőle, és minél inkább elmaradt, Piton annál inkább kívánta, minden tartalom és bűntudat nélkül, hogy bár soha ne is térne vissza, bár találnák meg valamelyik csatorna sápadtzöld vizében, mert az sem elég, hogy ott jár valahol a világban, biztonságos és messze mérföldekre Angliától, mintha soha nem is keresztezte volna az életük egymásét. Amennyire szeretett volna semmissé tenni minden szót, mozdulatot és tettet, ami köztük valaha megesett, - és nem azért, mert megbánta, hanem mert úgy fújt szét és borogatott fel minden egyensúlyt, mint a szobába betörő huzat -, épp annyira kívánta, hogy mindezzel együtt a nő is tűnjön el a világból, mint egy elpukkanó buborék. Nyomtalanul. Lenn, az alagsori szobájában a velencei patikáról, a főzeteinek áporodott párájáról és a málló könyvlapjairól, az évszázados titkos tudás suttogva továbbadott szavairól, minden üvegcse és kilincs elkopott fényéről le akarta választani Zana emlékét, a csupán derengő, színtelen jelenlétét a velencei bájitalműhely ajtajában, akár egy párlatot, ami lassan csordogál végig a vékony üvegcsöveken, színtiszta, tömény, de üvegbe zárható cseppekbe gyűlve, de a nő lenyomata sokkal mélyebben gyökerezett ezekben a részletekben, semhogy képes lett volna elkülöníteni tőlük. Erőnek erejével elfelejteni valakit - ez is a világ nagy és nevetséges abszurdumai közé tartozott.
A közös tanáriban érintetlenül állt az asztala, minden elveszettnek hitt, törött pennájával és célját vesztett levelével együtt. Nem volt különbség. Zana élete azon az asztalon éppen úgy mutatkozott meg, amilyen valójában volt, kicsit itt is élt, és kicsit máshol is, de igazán talán sehol sem volt. Ő lökdöste vissza a nyitva felejtett könyvek és ott hagyott teásbögrék közé a pergamentekercseit, amikbe mindig belekapott a szél, meg a vaskos leveleket, biztosan szépítőszer-katalógus mind, mi más, dobálta őket egymásra megvetően.
Még látta őt akkor, aznap reggel, hajnalhasadta előtt, miközben összegyűrt ruhában és bőrrel ott hevert a velencei hotelszobája ágyán, mellkasában a kaftán fémgombjainak lenyomatával, és Zanáéval. Mellette az ágyon egy süppedés volt csupán Zana helye, és a takaró gyűrődése. Amikor érzékelte, hogy még sötét van, látta a ködhajú utcai lámpafejek fényében a nő szoknyaabroncsának önmagába roskadt tányérját, a kibomlott szalagokat és sebtében felkapott tárgyak fénytelen suhanását, megértette, mi történik, mint aki évek óta érti, évek óta várja ezt. És talán így is volt. Értette, ismerte a mozdulatokat, a soha fel nem pillantó szemeket, a széthagyott ruhák közt neszező, botladozó lépéseket, és ismerte az ajtó csukódását. Olyan nagyon árulkodó volt mind. Annak, hogy néhány órával azelőtt megrabolta a nőt, ez éppen olyannyira magától értetődő része volt, mint a fizetett szerelmek pénzcsörgése. A világ gyönyörű, kegyetlenül következetes és szabályos menete volt ez.
Nem mintha igazat adott volna a nőnek, egyáltalán nem bírálta az eseményt, s legfőképpen nem önmagát. És még csak nem is azért, mert Zanával - vagy akár bárki mással - szemben mindig vonakodott önmagát kritikával illetni, hanem mert mindez, ami és ahogyan történt, épp olyan természetes és megváltoztathatatlanul adott volt, mint akármelyik testrésze, éppen ezért fel sem ötlött benne, hogy mindezt megkérdőjelezhetné. Réges-rég, még a kezdetekkor mondta neki valamelyik kétgalleonos nő a Kikötő mélyéről, - már az arcára sem emlékezett, nem is volt fontos, mind egyforma volt a funkció jellegtelenségében -, hogy ő úgy ad, mintha közben inkább elvenni szeretne, és így sosem lesz belőle nagy bajnok. Teszek a bajnokokra, fortyant akkor gőgösen, vagy azért, mert sosem tűrte a kritikát, főképp ha az elevenjébe mart, vagy mert érezte, hogy ezen a területen ő kívülállónak számít majd mindig. A fizetett nőknek úgyis csak a pénz fontos, gondolta akkor hidegen, kamasz fejjel, és most szédítő volt belegondolni, mennyire pontosan látta a saját jövőjét.
Azon a hajnalon Zana hátrahagyta a félmaszkját is. Azt a félmaszkot, amit aztán reggel Piton úgy vitt a nő ajtajához, mint egy különlegesen tapintatlan győzelmi trófeát, hogy milyen jó lesz majd Zana orra alá tolni, hogy a nagy sietségben ott felejtette, máskor ne veszítse el a fejét, milyen gyűlöletesen jóleső lesz emlékeztetni erre a botlására, hogy ilyen az, amikor elszámítja magát. Nem mindenki hősszerelmes Igor Karkarov. Sietősen nyílt az ajtó, türelmetlenül, Piton arcán mintha évezredes kőbe vésték volna ezt a gyilkos, talán mindkettőjüket megsemmisítő mosolyt, ami végül önmagát mérgezte meg - észre sem vette, hogy a legnagyobb rúgásokat néha úgy tudta csak másoknak adni, ha egyúttal önmagába is belerúgott. A szőke varkocsú nő, aki ajtót nyitott, félig kitöltötte az ajtónyílást, és a legkevésbé sem hasonlított Zanára, vaskos markában visszautasítóan nyikordult fel a kilincs, ahogy kicsapta az ajtót, vitára torzult szájjal.
- Ja, was wollen Sie? - förmedt rá, mögötte egy nagyhasú, ideges német bizalmatlanul méregette Pitont. A padlón félig kipakolt utazótáskák tátongtak. Már igazán csak a vikingsisak hiányzik, viszonozta a pillantást Piton minden gazdátlanul maradt rosszindulatával. Vagy Thor pörölye.
A szálloda portásától tudta meg, hogy Zana napkelte előtt kijelentkezett, és nem, nem hagyott üzenetet, ingatta a fejét együtt érzően, mint aki ért mindent, és Piton meg tudta volna átkozni azért az ostoba arckifejezésért, ami nem értett semmit a világon, de azt a legkevésbé, hogy Zana csupán megfosztotta az ő kétes és eltorzult kis elégtételétől.
És talán éppen ez a záróakkord hiányzott ahhoz, hogy félre tudja söpörni azt az egész éjszakát, napokat, heteket, egymással ölre menő gondolatokat és Zanát, minden terheset, amit ő jelentett neki hosszú szétcsúszott hónapok óta. Kellett ez az ízetlen győzelem, vörös jóváhagyó pecsét a levelek végén, ff, fiat ut petitur, úgy legyen, akár a pápai kérelmek alján, hogy látsszon, minden úgy lett, ahogy én akartam, és nem pedig mert így sikerült.
Az is épp elég volt, hogy McGalagony és még néhány más tanár tanúja volt dicstelen diákéveinek, ez a nő még ezer mérföld távolságból se legyen úgy részese az életének, hogy ő nem formálta benne olyanná az emlékeket, amilyenné neki tetszett. A legkényesebb emlékeket. Nem akarta, hogy Zana is egy újabb olyan elvadult szörnyeteggé nője ki magát, mint Lupin, Potter vagy az apja sárga pecsétes levelei az asztalfiókja mélyén, pókhálós szekrényekből és sarkokból ráugró mumus volt az összes, a saját kudarcainak rongyaiba öltözve.
És mégis, valahol éppen azt várta, hogy Zana bukkanjon fel, és maga sem tudta, mi okból, mert abban a találkozásban nem lett volna köszönet. Talán önkínzás volt ez, valami kifordult és kíméletlen önigazolás. Talán perverzió. Hogy lám, igaz, csak a gyűlölői palettája nő évről-évre, ő mindig is mondta. Abból az iróniából táplálkozott ez, amivel mások iránt viseltetett, de ami néha a legkegyetlenebb pontokon saját maga ellen irányult. Összehúzta magán a köpenyét, és keserűen összeszorította a száját, mert hirtelen rádöbbent, hogy talán nem is így van ez, hogy talán még annyi év után is élt benne a gyengék öncsalása - az a nevetséges ábránd, hogy Zana arcán nem az ő újabb kudarca köszön majd vissza.
Kövér, jóllakott varjak reppentek fel az útjából, és károgva vegyültek bele a kviddicspályán gyakorló hugrabugosok sárga, elmosódó foltjaiba. A nyakukon volt a következő mérkőzés és a folyosói csetepaték. Meg a büntetőmunkák. Egyszerűen nem tudta, hova tűnt receptszigorral megszabott korábbi élete, ahol unciapontossággal kimérve sorakozott minden és mindenki, akár a szorobán egyforma, rendezett golyói, és éppen ennyire meglepetés és váratlanság nélkül is. A sínek és fagolyók világában csak tények voltak, jobbra vagy balra tolt számok, helyes-helytelen, igaz-nem igaz - leképezhető és tévedhetetlenül felvázolható rendszer. Most leszaladtak a golyók, használhatatlanul és értelem nélkül hevertek. Pont így maradtak okok és következtetések nélkül az ő érvei és gondolatai. Valami örökösen dagadt és apadt benne, akár a hold fázisaira a vizek, de minden kiszámíthatóság nélkül.
A szél halkan, tisztán hozta felé a thesztrálok különös hangját a Tiltott Rengeteg mélyéről. Mintha siratóének szólt volna, gyászoló és mély. Néha úgy érezte, nem ért semmit - ha magába nézett, olykor összezavarodott, mint akiben túl sok ellentmondás feszül. Most is így volt. A hó érintetlenségében csak még mocskosabbnak érezte magát, és hiába volt hosszú és keserves évek minden fáradozása, nemes árulása, minden kockára tett pillanata, mintha egyre vastagodott volna rajta élete összes bűne és aljas vétke. És ehhez mérten nyomta a súlyával.
Egy hatalmas, kifulladt bagoly ereszkedett mellé hirtelen, és Piton felismerte Madam Malkin csomaghordó madarát a lábára kötött súlytalanra bűvölt kék kartondobozról. Leoldotta a bagoly lábáról, és fizetett. Tudta, mi van benne, három ing és egy felöltő. Egy fehér, egy szürke, két fekete. Visszament vele az épületbe, és lerakta a munkaasztalára az olajfoltos pengék és szétszórt alapanyagok közé. Fel sem bontotta. Ő így vásárolt, anélkül hogy betette volna a lábát egyetlen üzletbe is. Nem volt hajlandó a súlyfeleslegükön siránkozó nők és fagylaltért nyafogó kölykök közé menni, a legújabb divat szerint varrt dísztalárokat kerülgetni az ajtócsengő folyamatos csilingelése közben. Kelmék, mérőszalagok, próbafülkéért hajba kapók hisztériája, ez túl szűk, ez túl fehér, jaj, ez milyen remekül megy a szeméhez. Nem az ő világa volt. A méretei ott hevertek Madam Malkin abszol úti szalonjának varróműhelyében már évek óta, változatlanul, és csak egy levelébe került, hogy megkapja, amire szüksége volt.
Mindig mindenre ugyanúgy, ugyanabban a stílusban, méretben, fazonban. Ebben sosem volt meglepetés, és ez így volt tökéletes. Egy másik csomagot is várt, a Shanda és Sheymesh sznob és giccses talárkölteményei ugyan hidegen hagyták, azonban az ügyesen, lenyomozhatatlanul beszerzett svéd sróforrú sárkány bőrét tőlük tudta a legkönnyebben megvenni. Ő persze nem cipőnek vagy kabátnak használta fel, ahogy a busás árat fizető többi vásárló. A bájitalfőzés során a sárkánybőr védőkesztyű kopott el a leglassabban.
Amikor visszaért a bejárati csarnokba, McGalagony éppen néhány mardekárosát hordta le, hogy miért vágtak léket a tó jegén, a korcsolyázók közé. Ő csak tüntetőleg odaállt, hogy a tanárnő jól lássa, bizony ám, a tavon veszélyes dolog korcsolyázni, ki hitte volna. Gondolta, azért megkérdezi a kölyköket, sikerült-e halat fogniuk, de végül elvetette. Leküldte őket a klubhelyiségbe, hogy büntetésből írják le neki hússzor, a roxforti tó mindenkié.
- Majd átküldöm a teleírt pergamenjeiket az irodájába - biztosította készségesen McGalagonyt. Ez is egy volt az udvarias adok-kapok játszmáik közül. McGalagony rendreutasítóan összeráncolta a száját:
- Igazán nem kell fáradnia vele, köszönöm. Épp menni készültem, hogy én is leírjam párszor.
Ekkor történt az, amitől Piton minden idegszálával irtózott és egyben kívánt is, s ami újra és újra unalomig ismételte önmagát, mint a rossz, karcos hanglemezek, amiket már ripityára törve a szemétre kell vetni. Csak egy halk döndülés volt az egész, olyan, mint régen is, inkább érezni lehetett, mint hallani, akár a besurranó tolvajok mozgását. Talán az is volt. Mindig is az volt. Hideg szelet hozott magával, és azt a különös, édeskés illatot, ami mindig körüllengte. Megzördültek a réz címerpajzsok a falakon, amikor belépett. Az elnyúlt, riadó gyertyalángokban alaktalan árnyak szaladtak körbe a kőtéglák repedéseiben az ablakpárkányok alatt és az oszlopok közt. Minden mintha megindult volna egy nagy lökéssel, hogy aztán kifulladva megdermedjen újra. Feketén folyó láva volt ez a pillanat. A múlt futott bele Pitonba megint.
- Jó napot - köszönt Zana csendesen, valamiféle űrt akart kitölteni ezzel, de csak tágította azt. Erre is csak ő volt képes. Úgy belépni ide, mintha mi sem történt volna, mintha az elmúlt egy hét összezsugorodott volna apróvá és jelentéktelenné, néhány piros iksszé a naptáron, átlapozott semmitmondó oldalakká. Egyetlen szavától éppen olyan megmagyarázhatatlanul váltak átlátszóvá és pernyekönnyűvé nagy és terhes viharok, mint amennyire bele tudott rokkanni egy-egy ágzörgető szélfúvásba. Tapasztalhatta ezt elégszer nála.
McGalagony visszaköszönt, hogy micsoda kellemes meglepetés. Piton alig nézett rá. Nem csupán neheztelésből, nem az éveken át tökéletessé és bántóvá kalapált társasági eszközei okán. Hiába szégyellte önmaga előtt is, de nem akarta látni, hogy a szemeiben ott van Velence. Vagy azt, hogy hiányzik onnan.
- Nocsak, ki tisztelt meg minket a jelenlétével! - pillantott rá végül egészen röviden, futólag, mintha csak a szél fújt volna be egy száraz falevelet az ajtón, amit később majd apró kis háromszögekre taposnak szét a lábak. A kezét végighúzta a felöltőjén, öntudatlan mozdulat volt, mintha a huzattal, Zanával, a rézpajzsok összecsengő koccanásával láthatatlan, ingerlő por is szállt volna rá, fullasztóan nehezedve a vállára. Talán így is volt.
- Mindig jó érzéssel tölt el, ha örömöt szerezhetek magának, professzor - húzta ironikus mosolyra a száját Zana, de a hangjából hiányzott a gúnyos él. Piton felhorkant, de egy pillanatig nem szólt semmit, mint aki mérlegel, hova is tegye ezt a megjegyzést.
Zana kereste a tekintetét. Amíg a férfi nem nézett rá, nem tudta eldönteni, hogy ez a közöny neki szólt, vagy a színjáték részeként McGalagonynak. Vonattal jött a Roxfortba, szándékosan nem a Grimbusszal, és akkor is így tett volna, ha tud hoppanálni, de korántsem a Nagyúr mindenfelé szétszórt hoppanálásgátló falai miatt, hanem hogy tovább tartson az út, és minden elsuhanó megállónál azt kívánta, bár forognának körbe-körbe, végállomás nélkül. Ahogy átalakult odakint a táj, úgy változott benne is az a velencei éjszaka, száz alakot és színt öltve, nem tudta, mit várjon ezentúl Pitontól, és mit várjon önmagától. Szeretett volna felállítani egy részletekig kidolgozott viselkedési rendszert az elkövetkezendő mindennapokra, hogy ne legyen többé olyan zuhanás, amit nem látott előre és nem tudott kezelni, de minden alkalommal rá kellett jönnie, hogy Pitontól függ az egész. Úgy érezte, a férfi összedönthet benne mindent egyetlen szavával, vagy lángra is gyújthat, de mindkettőtől félt, és ez a félelem egyre hangosabban dörömbölt benne, ahogy közeledtek a roxmortsi állomáshoz, végül amikor a vonat egy rándulással megállt, ő egy pillanatig ülve maradt a kabinban, és úgy meredt ki az ablakon túli peront elöntő fehér mozdonygőzre, mintha a kavargó füst az utolsó, végső választ rejtené, mint egy gigantikus méretű, végtelen kristálygömb.
- Remélem, nem érte baleset... vagy trauma, hogy így távol maradt - vetette oda Piton gúnyosan.
Zanának megfeszült az álla, ahogy a férfire nézett. Néhány méter volt köztük, egy tucat márványlap és nedves lábnyom, meg számolatlan napok minden gondolata és neheztelése. És az az éjszaka.
Zana nem tudta, hogy téved. Azt hitte, azzal, hogy túlléptek egy láthatatlan határon és beléptek egymás életterébe, elkövette Piton birodalmának legsúlyosabb vétkét. Eszébe sem jutott, hogy az az ellopott, ágy alá söpört hajnal sérti olyan engesztelhetetlenül a férfit, a saját húsba billogozott, nyelvét öltögető évekbe visszagyökerező kudarcán túl.
- Trauma? - úgy érezte, elfullad a hangja abban a szívdobbanásban. Elkeserítő volt, mennyire nem tudott soha felkészülni ezekre az elfuserált párbeszédekre Pitonnal. - Igen, ezt a szót kerestem.
Tudta, abban a pillanatban, hogy kimondta, hogy hibát követ el, mert ez most nem kihívás volt, nem labda, amit lecsapni kellett, hanem kérdés, ami tagadásra várt, de bántani akarta a férfit. Talán azért a hajnalért, amikor nem ébredt fel, hogy visszatartsa, talán azért, hogy most nem úgy fogadta - nem is tudta, hogyan kellett volna. Paradoxon módon azzal, hogy testileg közelebb kerültek egymáshoz, még egy pajzs húzódott közéjük, újabb vakolat, újabb réteg alsónemű, amiről nem illik beszélni. Hirtelen sírni tudott volna, hogy megint itt tartanak.
Piton arca hideg maradt és elérhetetlen. Zana is bezárkózott. Ösztönös volt, mint ahogy az ember elkapja a fejét a felé repülő tárgyak elől. Eleven bőrt, húst, sebeket felmetsző kések elől. Nem látta rögtön, hogy ezúttal éppen így hajolt Piton kérlelhetetlenül közönyös és pontos kései elé. Tanulj meg visszavonulni, hányszor hallotta ezt. Néha azzal nyersz, ha visszavonulsz, magyarázta mindig Igor idegesen, mert ezek a szavak nem fogtak rajta, érintetlenül és nyomok nélkül zuhantak át rajta; ő gyerekesen, konokul védte magát a támadások ellen, gondolkodás nélkül, következetesen, akkor is, ha jogosak voltak. Pitonnal szemben sem volt ez másként. Régi játék volt, jól ismerte, ezt talán könnyebb volt játszani, mint egy újat, ismeretlent. Vagy igazat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés