|
13. fejezet - Terminátor-vonalak - part 4
2009.08.14. 10:51
Összehajtotta a levelet, és megpróbálta lenyelni azt a furcsa csalódottságot, ami felütötte benne a fejét. Talán arra számított, hogy igazi levelet kap Igortól, beszámolót kerek mondatokkal és elköszönéssel, ahogyan normális emberek közt szokás. Meg hogy milyen arrafelé az idő, csúfolta magát szarkasztikusan, és ez hirtelen úgy hangzott, mintha Piton gúnyolta volna. Milyen nevetséges volt a gondolat, hogy Igor majd leáll vele levelezni, sok szerencsét kíván az új életéhez, és kéri, hogy látogassa meg, ha épp arra jár. Meg hozzon egy üveg bort is. Milyen szánalmas. Egyszer tartották csak levélben a kapcsolatot, amikor Zana visszaköltözött Romániába, és távol maradt a Durmstrangtól és a Karkarov-birtoktól, de azok a levelek is tele voltak meredtre kalapált ösztökélésekkel, információkkal és tervekkel, és ha Igor lágyabban, simulékonyabban akart szólni hozzá, akkor személyesen jött el. Ez a rendreutasító, földbe döngölő egyetlen sor éppen annyira illett a férfihoz, őt a maga képére formázó szobrászmesterhez, mint amennyire elárulta a dühét, ami olyan szétzúzhatatlan tömbbé állt össze benne, mint az erődfalak bordázata. És éppen ez az engesztelhetetlen, két éve a múló napokkal táplált harag kínozta meg a leginkább, és állt meg benne, mint a mezőn meredező fakarók.
Elindult az órára, ötödévesek, rúnatan, Merlin kardjának rúnái, mondogatta magában, hogy a gondolatok megkapaszkodjanak a fejében, de keserves küzdelem volt. Igor levele acélsúllyal húzta le a talárzsebét, és ősi szemrehányással.
*
Egymáson súrlódó kövek hangjával forgott felfelé a Dumbledore dolgozószobájához vezető csigalépcső, hosszú másodpercekre csupán derengő fényben hagyva az érkezőt. Zana kinyújtotta a karját, a lassan forduló fal kézzel fogható valóságot nyújtott, ujjai fényesre csiszolt, szürke építőkövek lágy vonalú repedésein szaladtak át. Minden csendes volt, a levegővétele is visszhang nélkül elpárolgott a térben - valamiért a Durmstrang igazgatói irodájához vezető nyomasztó folyosó jutott az eszébe, pedig az egészen más érzéseket keltett benne. Az ottani alapítók értettek a megfélemlítéshez. Annak a szerencsétlen diáknak, akinek az igazgató elé kellett járulnia, végig kellett haladnia egy szűk és szinte teljesen sötét folyosón, ahol minden nesz felerősödött és a hideg metszőbb volt, mint bárhol máshol a kastélyban, és mire a folyosó végét lezáró igazgatói iroda ajtajához ért, éppen megfelelően nyomorúságos hangulatba került. Ő sokszor majdhogynem futva tette meg a távot, vakon ütközve neki az oldalfalaknak, hogy hadd büntesse meg Igor gyorsan, nem számít, és gyűlölte a férfit, amiért megtiltotta, hogy a folyosón bárki elővegye a pálcáját fényt gyújtani. Éppen ilyen kegyetlen mosollyal várta az érkezőket is az ablaknak háttal fordított, hatalmas támlájú igazgatói székében, és úgy figyelt az árnyékból, mint egy türelmes, vérszomjas ragadozó. Még a szeme sem látszott, csak az egymásba fűzött ujjai, és rajta a csontfoglalatú gyűrű, hidegen villanó pont volt az is.
Dumbledore szobája egészen más volt, a fényes tölgyajtó hangtalanul nyílt ki, könnyedén, nem ült a zsanérokon és kopogtatón egy évezredes félelem a nehéz vasalat körül.
- Elnézést a késésért - tolta be maga után az ajtót.
Az igazgató grifflábú asztala előtt, Dumbledore-ral szemközt már ott ült McGalagony és Piton. Mindannyian felnéztek rá, de a bájitaltanár tekintete majdnem kisajtolt belőle egy újabb magyarázkodást. Jellemző, mérte végig a férfi bírálóan, és annyi megrovás volt a pillantásában, ami nem szólhatott ennek az egy alkalomnak.
- Semmi baj - mosolygott Dumbledore, és hellyel kínálta.
Zana McGalagony mellé ült le, de érezte, ahogy Piton csúfondárosan figyeli a szeme sarkából, hogy mi az, nem mer mellém ülni, kisasszony, de megacélozta magát, és nem nézett a férfi felé.
- Csupán pár percig rabolom az idejüket - fűzte össze az ujjait Dumbledore, és hátradőlt a székben. - Ma Londonba készülök a Minisztériumba, ahol majd a Rend többi tagjával is beszélek, de gondoltam, magukkal itt is megoszthatom a fejleményeket. Tegnap itt járt Bill Weasley, és legújabb információink szerint a héten tető alá hoznak egy tárgyalást a Csorobanka és a Gringotts koboldjai közt. Azt hiszem, mondanom sem kell, ez hamarosan mit hoz magával.
A vég kezdetét, gondolta Zana sötéten, és a magában kudarcként elkönyvelt velencei út minden súlyával ránehezedett, mintha bankok, koboldok, vérszínű világégések minden mozzanata az ő hibája lenne. Fáradt vagy, mondta magának, és tudta, hogy ez a fáradtság abból a szívós, alattomos fajtából származott, ami az ágyban, hálószobák falán, éjszaka szívja magát kövérre, mint a szúnyogok, és elpusztíthatatlan, mert nincs igazi fészke.
Piton kérdezett valamit, a férfi hangjára eszmélt fel, és kényszerítette vissza a gondolatait valahonnan, ahova mindig eltévedt, és ahova pedig sohasem szabadott volna, lidércek járatlan vidékeire.
- Majd meglátjuk, mi lesz - válaszolt Dumbledore, és Zanára tévedt a tekintete, egyetlen futó pillanatra csupán, mintha tisztában lett volna vele, mi jár éppen a fejében, és másképpen látott volna mindent, a kaleidoszkóp egy más színű és más ábrájú szeletét. Észrevétlenül zajlott az egész, súly és nyom nélkül, Piton mégis felfigyelt rá a részletekből az egészet kikövetkeztetők éleslátásával, és eltette magának oda, ahol az információk gyökértelenül lebegtek a fejében, és százfelé meresztgették az ágaikat, míg ki nem emelte őket, hogy lecsupaszítva beillessze valahova, ahol értelmet nyernek. Valami történt Velencében, miután ő eljött onnan, szűrte le komoran, és egyre gyűlöletesebben gondolt arra a három napra, amit ott töltött. És talán Zanára is így próbált.
Dumbledore még megosztotta velük, milyen lépésekre kell számítaniuk, de láthatólag csak McGalagony figyelt rá igazán. Piton és Zana is máshol jártak, és egyikük sem tudta, a gondolataik mennyire közel is keringenek egymáséhoz.
- Nos, ennyit akartam csak mondani - fejezte be Dumbledore, és McGalagony sietve felállt, hogy neki mindjárt órája van. Piton és Zana úgy maradtak ülve egy hosszú, megkövült másodpercig, mintha mindketten arra vártak volna, hogy egyedül maradjanak az igazgatóval, noha valójában semmi olyat nem tudtak volna kérdezni, amire választ is kaphattak volna. Végül egyszerre álltak fel, Piton azzal az elhatározással, hogy akkor majd Zanát fogja összeroppantani, ha máshogy nem megy, a nő pedig álmatagon, egyfelé fodrozódó gondolatokkal. A fal melletti komódon ott hevert a Dolohov könyvtárból származó könyv, felütve egy metszetekkel díszített oldalnál. Zana megtorpant. A jegyzetei rendezetlen halomban álltak a nyitott könyv mellett.
- Ha úgy tartja kedve, Zana, nyugodtan elviheti - mosolygott rá Dumbledore az asztala mögül. Piton az ajtóból nézett vissza, közönyös arccal, de mindent jegyző, éles szemmel.
Zana a komódhoz lépett. Hirtelen eszébe jutott a velencei régiségkereskedő, ahova Lucius Malfoyt és Dolohovot követték Pitonnal, és eszébe jutott az is, amikor hét évvel korábban Igorral tette meg ugyanazt az utat, de erőszakkal elnyomta mindkét emléket.
- Lehet, hogy... - kezdte elmélázva, mindkét keze lágyan végigsimított a lapon, de a mondat befejezetlen maradt. Felkiáltott, ahogy a kezeibe éles, metsző fájdalom nyilallt, és egy olyan hátborzongató roppanást érzett, mintha mindkét tenyerén hosszan, keresztben felrepedt volna a bőre. Egy szörnyű pillanatig a keze a könyvlapokhoz tapadt, és képtelen volt elszakítani onnan. A szobában mindkét férfi egyszerre mozdult felé. Zana hátratántorodott, és mielőtt elrántotta a kezét, elborzadva látta, hogy mindkét lapot bíboran, sűrűn elönti a vére, lefolyva a könyv metszésén, átáztatva a papírt. Azt hitte, elájul a látványtól. Ez mind nem lehet az én vérem, zakatolt a fülében kétségbeesetten, és érezte, ahogy a pánik a gyomrába kúszik, ahogy maga felé fordította a vérben úszó tenyerét. Addigra már Piton ott termett mellette, biztosan, határozottan megragadta a karját, és előhúzta a pálcáját.
- Maradjon nyugton - szólt rá, de sokkal inkább volt duruzsoló a hangja, mint rendreutasító.
Zana a szeme sarkából látta, hogy Dumbledore a könyvhöz lép, amin a vér mintha félig felszívódott volna, csak különös csíkokat és alaktalannak tűnő ábrákat hagyva a lapokon. Hűvös suhintást érzett, és szaggatott lélegzettel, dübörgő szívveréssel ernyedten nézte, ahogy Piton eltünteti a vért a kezéről. Mindketten mozdulatlanul álltak a gyertyafény mellett, Piton tenyere Zana kifeszített kézfejéhez simult, és meredten, értetlenül bámultak a nő nyitott, ép tenyerébe.
Egyetlen seb sem látszott, csak a régi átokheg kanyargott az ujjai tövében, Piton hüvelykujja vizsgálódva, emlékezve futott át a vonalán, és Zana össze akarta zárni a tenyerét, reflexszerűen, védelmezőn, de képtelen volt rá. Hirtelen kikerültek Dumbledore szobájából, újra a velencei árkádok alatt voltak, ugyanúgy, Piton Zana kezével a kezében, és mindketten tudták, mi következett ezután, emlékeztek az egymásba boruló árnyékokra és a ruhák súlytalan suhogására. A maszkok hullására.
Most nem ez történt. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, éppen úgy és éppen az a tekintet, ami akkor is ott volt, és ami akkor rejtve maradt a sötétben, csupa áruló, őszinte akarat, ami túlságosan leleplezte őket ahhoz, hogy vállalni lehessen. A háború lakat alatt őrzött titkos aktái voltak ezek. Piton elengedte a nő kezét, de mindketten érezték, hogy valamit akaratlanul otthagytak a másikon.
- Ezt én nem értem. Már nem is fáj. És hova lett? - suttogta Zana a kezeit forgatva. - Mi volt ez?
Piton némán, hosszan nézte, nem tudta a válaszokat, de meg sem kísérelt gondolkodni rajtuk. Valami, amiről azt hitte, hogy hátramaradt Velencében, újra belé kúszott és elzsibbasztotta. Az a szörnyeteg, aminek porrá kellett volna hullnia azon az éjszakán, még ott volt benne, és néha úgy szaggatta, hogy minden más ködös vízióvá halványodott körülötte, és az egyetlen valóság az a nyughatatlan, fáradhatatlan vergődés volt, amire nem lelt magában magyarázatot.
Milyen szép ilyenkor, járatta rajta a tekintetét keserűen, a félelmében mindig őszinte. Ki akart menni a szobából, hangos döndüléssel bevágni maga mögött az ajtót, és azt hinni, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy mindez ne kísértse többé.
- Én magam sem tudom - szólt Dumbledore, és mindketten úgy kapták oda a fejüket, mint akik elfeledkeztek a jelenlétéről.
Zana az igazgató mellé lépett, és lenézett a könyvre. Minden olyan volt, mint azelőtt, hogy megérintette, vérnek vagy bármi volt is az, nyoma sem látszott.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom - kezdte Dumbledore -, de azt hiszem, újra meg kéne érintenie.
- Tessék? - rándult össze Zana önkéntelenül. Dumbledore töprengve megigazította a szemüvegét.
- Mert amikor én is hozzáértem, visszaalakult - magyarázta, és amikor egyszerre kérdezték döbbenten, hogy vissza, bátorítóan Zana felé intett. - Érintse meg, és meglátja. Elég egy ujjával.
Zana hezitált. Egy röpke pillanatra Pitonra rebbent a tekintete, de az a Piton, aki egy perccel azelőtt a kezét fogta, eltűnt. Most újra a jól ismert Piton állt előtte, a közönyével és hideg, mérlegelő számítással az arcán.
Zana kinyújtotta a mutatóujját, és a könyvlapra szorította. Lenyelte a kiáltást, ahogy újra belenyilallt a fájdalom, de ahogy ugyanaz a bíbor folyadék végigömlött a könyvön, ami korábban is, és ő képes volt visszahúzni a kezét, a fájdalom megszűnt, és nem hagyott nyomot az ujján. Némán figyelte, ahogy a vér leülepszik, átitatódik a papíron, csíkokká, foltokká, végül betűkké áll össze, vörös tintával vésett jelekké és ábrákká. Egy egészen más könyv hevert előtte.
- Lapozzon bele - kérte Dumbledore, és a háta mögött összekulcsolta a kezét, mintha meg akarná akadályozni, hogy önkéntelenül megérintse a könyvet.
Zana kicsit félve pergette át a lapokat, de a fájdalom nem jött elő többé. Ujjai végigrebbentek a sorokon, metszeteken időztek el, címeket simítottak végig.
- Mit lát? - kérdezte hirtelen Dumbledore, és Zana értetlenül kapta fel a fejét.
Ahogy meglátta az igazgató és Piton arckifejezését, érezte, hogy a gyomra jéghideg tömbbé fagy. Egy gyanú kezdett formálódni benne. - Mert maga lát valamit, ha jól sejtem.
- Hát persze - lehelte bizonytalanul, és megakadt a torkán a kérdés, hogy ők akkor mit látnak.
- Én csak üres lapokat látok vörös foltokkal, és felteszem, Perselus is - válaszolt somolyogva a ki nem mondott kérdésre Dumbledore, de a szeme komoly maradt, már-már gondterhelt. - Tehát, mit lát?
- Betűket és képeket - bökte ki Zana, és úgy járatta a tekintetét a két férfin, mintha azt kutatná, hogy tréfálnak-e vele. - Ez más rúnákat használ, így hirtelen nem tudom értelmezni. Nem értem, miféle könyv ez? - vonta össze a szemöldökét.
- Nem tudom - ingatta a fejét Dumbledore -, de úgy tűnik, hogy felismerte magát.
Egy pillanatra döbbent csend ereszkedett rájuk. Piton és Dumbledore egyforma, távolságtartó bizalmatlansággal néztek a könyvre, egy másik könyv ötlött az eszükbe, egy régi, ijesztő könyv, ami most ott hevert valahol Lucius Malfoy birtokában, véresen, kilyuggatva. Tom Denem egykori naplója.
- Csak azt nem értem, hogy eddig miért nem történt ez? - töprengett fennhangon Dumbledore. Zana lebámult a kezeire, és lassan megértette.
- Mert eddig sohasem érintettem meg a bőrömmel. Mindig csak anyám kesztyűjén keresztül, de azt elvesztettem.
- És miért magának nyílik csak meg? Nem is sejti? - szegezte Zanának a kérdést Piton, de mielőtt még a nő bármit felelhetett volna, Dumbledore közbeszólt, hogy láthatólag egyikük sem érti, és nem firtatta tovább. Piton összevont szemöldökkel állt mellettük, és mindennél bizonyosabban tudta, hogy Zana egy újabb kicsi titkába ütközött bele, amit elhallgatnak előle.
- Hát akkor ez a magyarázat - bólintott száraz elégedettséggel Dumbledore -, ezért nem fogott rajta semmiféle varázslat. Mert ez a könyv mást rejt, mint amit mutat. Mivel én nem tudok vele mit kezdeni, magával viheti - tette hozzá Zanára nézve, aki úgy csukta össze a könyvet, mint aki egyszerre féli és vágyik utána.
Az utolsó óra volt ebéd előtt. A közös tanári szobában Zana leült az asztalához, bizarr kíváncsisággal, viszolyogva fektette maga elé a könyvet. Piton látta a feszültséget a nő vállaiban, a szája vonalában, és látta előkúszni azt a mély, elnyomott rettenetet, aminek nem ismerte az okát, és ami olyan volt, mint a vízimalmok körbeforgó lapátjai, eltűnt az életében, és egy másik ponton újra felbukkant, hogy arcon csapja. Ezt ő is túlságosan jól ismerte.
Megint lyukasórája volt. Ugyan eredetileg azt tervezte, hogy a szobájában tölti el az időt, most mégis itt maradt, Zana és a baljós könyv közelében. Fekete mágia, ez nyilvánvaló volt, és valami halvány, az agya hátsó részében lappangó megérzés, aminek még sem alakja, sem neve nem volt, itt tartotta. Leült az egyik íróasztalhoz, és nekiállt házidolgozatokat javítani.
Zana csendben maradt, mintha egy hermetikusan elzárt kalitkában ülne, ő, a könyv és az az ősi sejtés, ami gyerekkora óta üldözte, a homályból leselkedett rá, és a ki nem mondott szavakban bújt meg. Ez a sejtés keltett benne ugrásra, menekülésre kész, tagadni vágyó borzadást, mert ez a sejtés kapcsolta össze a tényt, hogy a könyv csak neki nyílt meg, vele magával. Érezte, hogy valami olyasmi került a birtokába, ami jóval meghaladja őt, amibe valamiért mégis joga van bepillantást nyerni; a saját kárhozott vérét örökké ostorozó iszony most is feltámadt benne, és újra csak azt kívánta gyerekesen, bár ne történt volna mindez.
Odakint a folyosón tompa léptek hallatszottak, és suttogó nevetés. Lyukasórás diákok vonultak el az ajtó előtt. Neki nem volt órája már aznap, és eredetileg úgy tervezte, Londonba megy, de most nem volt kedve hozzá. Vagy talán ereje.
Érzékelte Piton jelenlétét a szobában, de nem mert felé fordulni, és nem csak az arcára kiülő feszültség miatt, vagy mert érezte formálódni a férfi kérdéseit, hanem azért is, mert rádöbbent, hogy ez az első alkalom Velence óta, amikor kettesben vannak, és mert Dumbledore irodájában volt egy pillanat, amikor feladta volna önmagát. Úgy érezte, ha volt is puskapora valaha, az régesrég menthetetlenül átnedvesedett vagy megsemmisült valamelyik önmagát elpusztító, céltalan robbanásban.
Piton váratlanul felállt, három nagy lépéssel az ajtónál termett, és feltépte.
- Corner, Boot - szólt ki a folyosóra vészjóslóan, és odakint minden korábbi neszezés elhalt. - Mit tekeregnek itt, és nincsenek órán? Talán rúnatanjuk lenne? - kérdezte vontatottan, és Zana látta, ahogy félig oldalra fordulva gúnyosan ránéz, hogy csak nem elfelejtett valamit a nagy olvasgatásban. Zana lesújtóan viszonozta a pillantást, de nem szólt.
- Sötét varázslatok kivédése - jött a válasz kintről, és Piton láthatóan meglepődött. - A tanárnő nem jelent meg, úgy gondoltuk, akkor elmarad az óra.
Piton jelentőségteljesen Zanára nézett, kicsit úgy, mintha mindez a nő hibája lett volna.
- Maguk inkább azon gondolkodhattak volna, Boot, hogy megkeressék Tonks professzort, vagy jelentsék, hogy nincs tanár - dörrent a diákokra Piton. - Menjenek vissza a terembe. Aki két perc múlva, amikor odaérek, nem ül rendben a helyén, búcsút mondhat a roxmortsi kirándulásoknak, és mehet helyette havat lapátolni Frics úrral - azért a rend kedvéért hozzátette, hogy természetesen varázslat nélkül.
Zana még hallotta, ahogy a két hollóhátas fiú igenis, Piton professzort kántálva elsiet, mielőtt Piton becsukta az ajtót. A férfi Andromeda asztalához lépett, felkapta onnan a hatodéves tankönyvet és kifelé menet foghegyről odavetette Zanának:
- Megyek megtartani az órát. Maga meg keresse meg azt a nőt!
Zana gúnyosan összecsukta a könyvet, hogy igenis, Piton professzor, de a férfi már kint járt. A talárzsebébe csúsztatta a könyv zárókövét, és bűntudattal vegyes aggodalommal Andromeda szobája felé indult.
*
Este tíz volt, Piton az utolsó ellenőrzést végezte a Roxfort folyosóin, és a klubhelyiségükbe küldte a még járőröző prefektusokat. Éjszaka az iskola Frics meg a nyüves macskája gondjaira volt bízva, és Piton jól tudta, a gondnok milyen vérszomjas állhatatossággal rótta a folyosókat néha még hajnali kettőkor is, amikor pedig még Harry Potter is hősi álmát aludta. Piton gondolatban vállat vont, nem az ő gondja volt, de egyébként sem várhatott túl sokat olyasvalakitől, aki számára a legnagyobb kínszenvedését egy kopogószellem jelenti.
Hirtelen neszezést hallott a folyosó közepe felől, és a sötétben mintha egy árnyék mozdult volna az árnyékban, de ahogy fényt gyújtott a pálcájával, nem látott semmi különöset. Ha megint egy tréfás kedvében lévő diák az, húzta el a száját, nagyon megbánja. Szinte minden évben előfordult, hogy valaki belebújt valamelyik lovagi páncélba és halálra rémisztette az arrafelé felügyelő prefektusokat. A hang irányába indult, de ekkor a háta mögül halk lépteket hallott. Ahogy megfordult, és feljebb emelte a pálcát, Zanát látta kibontakozni a homályból. Kabát és sál volt rajta, az arcát kicsípte a hideg, a haja mintha szikrázott volna a fáklyafényben.
- Mit mászkál itt? - kérdezte barátságtalanul Piton, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy Zanára nem vonatkozott a diákok számára előírt takarodó.
- Friss levegőre vágytam - emelte meg kissé a kabátját mintegy bizonyítékul, és ez most kivételesen igaz is volt. - Tudom, ezzel biztosan megszegtem Frics úr valamelyik tilalmát - mosolygott vérlázító ártatlansággal, és aggodalmaskodva körülnézett. - Hány páncélt kell lesikálnom, professzor?
Piton becsmérlően felhorkant, hogy nincs annyi a világon, és egy mozdulattal eloltotta a pálca fényét, mert nem bírta elviselni Zana életre kelt, lázas szemeit.
- Jutott valamire a könyvvel? - érdeklődött, és sikerült mind az ellenszenvet, mind a mohóságot kiűznie a hangjából. Mély és különös titok lehetett az, ami alapján Zana és egy minden kétséget kizáróan régi és gyanús származású könyv útjai keresztezték egymást.
- Azt hiszem, meg tudom fejteni, de ahhoz idő kell - vallotta be Zana. - Utána kell néznem egy-két dolognak, de most túl fáradt voltam ehhez.
Piton kritikusan felvonta a szemöldökét, hogy ugyan miben fáradt el annyira, de a megjegyzést megtartotta magának.
- Talán a konferencia után nem sikerült kipihennie magát? - tudakolta inkább, de belül rögtön átkozta is magát a türelmetlenségéért, hogy megint, ahelyett hogy egyre szűkülő körökben közelítette volna meg a nőt, egyszerre rontott rá, messziről és felkészületlenül. - Elég ideje volt rá - tette azért hozzá.
Zana arca egy pillanatig kifejezéstelen maradt, aztán töprengve megigazította a sálat a nyakában.
- Most azt szeretné tudni, merre jártam azokban a napokban? - somolygott, és lüktetni kezdett a tenyerében az átokheg, amikor hozzátette: - Felhozzam a Veritaserumot?
Piton felhördült, hogy ő az összes kis hazugságával nem ér annyit, mint egy csepp a szérumból, és ráförmedt, hogy mit álldogál még ott, menjen feltenni az éjszakai arcpakolását, és nem is azért akart minél messzebb kerülni tőle, mert feldühítette ez a titokzatoskodás, hanem mert erőszakkal elfelejteni azt az éjszakát Velencében nem jelentette azt, hogy meg nem történtté tette, és a legkevésbé sem kívánta, hogy Zana egyszer szóba hozza.
- Ellenőriznem kell a kölyköket - vetette oda, és továbbindult a folyosón. Rettenetes hangulatban volt.
Egy emelettel lejjebb a Hugrabug két prefektusa és Zacharias Smith talán felkészült erre, mert óvintézkedésből egy sötét kiszögellésnél álltak meg, a fáklyák fénykörén túl.
- Madam Pomfrey máris kiengedett? - intett Hannah Abbott Zacharias bepólyált keze felé.
- A fenét, ellógtam - horkant a szőke fiú. - Holnap reggel vissza akarom ezt adni annak a tetű Malfoynak. Egész nap cseszegetett a kviddics miatt, aztán meg eltalált azzal a nyavalyás átokkal. Persze marhára nem kapott büntetést Pitontól, de ez nem lep meg.
- Tudod, milyenek. Nemsokára itt a meccs ellenük, mindig ezt csinálják - vonogatta a vállát Ernie Macmillan, és a márványlépcső felé sandított. - Ha viszont Frics vagy Piton itt talál minket, annyi a pontjainknak.
- A pontjainknak úgyis annyi, ha elkapom Malfoyt - jelentette ki sötéten a másik fiú. - Az én apám még a Minisztériumba is bejáratos - utánozta gőgősen a mardekárost, mire a két társa kuncogni kezdett, hogy remek alakítás, Malfoy.
Valami mozdult a sarokban. Mindhárman odakapták a fejüket, és egy pillanatig csak a lélegzetük hangja járt a falak közt. Ruhasuhogás ütötte meg a fülüket és egy rekedt, elfojtott hörgés, hátborzongató, talán nem is emberi:
- Malfoy... Avada Kedavra!
Zöld fény villant, Hannah felsikoltott, és valami tompán puffant a padlón. Ernie előkapta a pálcáját, és az előző évi DS edzéseken bejáratott mozdulattal a sarok felé bökve felordított:
- Capitulatus! Stupor!
Vörös fény lobbant, hirtelen minden vérszínre váltott, és Ernie elvakítva a szeme elé kapta a kezét. Újabb puffanás hallatszott, és egy szempillantással később ő maga lepődött meg a legjobban, amikor az idegen pálca minden ellenállás nélkül a kezének ütődött. Egy végtelen, zuhanó percig rémült, halálos csend ült a helyiségen, Ernie kezében reszketett a két pálca, és úgy érezte, belesüketül a pillanatba, saját zihálásába, abba a gyilkos csendbe. És azokba a mozdulatlan árnyakba a sarokban meg a folyosó padlóján.
A folyosó vége felől sietős léptek hallatszottak. Piton Zanával a nyomában érkezett futva az emeletre. Néhány méterre tőlük úgy torpantak meg, mintha falba ütköztek volna, és döbbenten meredtek a földön heverő testre.
- Szentséges ég - markolt a sáljába dermedten Zana. Senki más nem szólt, mintha megállt volna minden, aztán Hannah felzokogott.
- Mit történt itt? - nézte Piton Ernie-t, kezében a két pálcával, de a fiú képtelen volt megszólalni. Némán a sarok felé bökött, ahol az összesűrűsödött árnyékok közül most kétségbeesett, szinte állatias nyöszörgés hangzott fel.
Piton megkerülte a holttestet, és fényt gyújtott a pálcájával. Egy pillanatig elkerekedett szemekkel, döbbenten meredt a földön kuporgó alakra, majd a két gyerek feje felett kőkemény tekintettel, szinte számonkérően Zanára bámult, aki letaglózva, falfehéren állt Zac teste felett, és képtelen volt befogadni a látványt, amit Piton pálcájának kéken derengő fénye világított meg.
- Az nem lehet - botladozott közelebb, és észre sem vette, hogy rémületében belekapaszkodott Piton karjába. - Andromeda?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés