|
14. fejezet - Omen est nomen - part 2
2009.08.14. 10:55
Egy pillanatra elhallgatott, de Lucius nem mert megszólalni, a hozzá támaszkodó nő hátában, vállában úgy érezte, valami sűrűsödik Narcissában, kitágul, mint egy szennyes, fekete füstfelhő, és szétfeszíti. Nem tudta, mi zajlik a feleségében, ismeretlen volt előtte, az is meglepte, amit az imént zúdított rá, sosem voltak dagályos vallomásaik egymásnak, ő mindig szerette azt gondolni, hogy a házasságuk pusztán praktikai okokból létezik, és ez valahol így is volt. Nem vette észre, hogy Narcissa számára ez valamikor, valamilyen ponton talán túlnőtt ezen a biztos alapokon nyugvó, érzelmi hullámoktól mentes szövetségen.
- Elegem van ebből az egészből - tört ki hirtelen Narcissa, karjai öntudatlanul átfonták a férje derekát, ahogy arccal a vállára borult. - Én nem akartam Dracóból halálfalót csinálni, aki a halálba ugrik egy parancsszóra, vagy az Azkabanban köthet ki. Nem akarok olyan világot, amiben az olyanokból, mint Andromeda, gyilkost lehet faragni. Néha annyira nem kell nekem ez az egész - nézett szét a szobán, arca kigyúlt, de a nyaka sápadtan fehérlett. Ötszáz éves kárpitok, ékszerek, télikertek. Most olyan ostobaságnak tűnt minden, jelentéktelen apróságnak. - Néha csak...
Nem fejezte be. Nem merte azt mondani, hogy csak ő meg Draco kell, mert félt, hogy a férje kineveti. Talán más pillanatban ő is kinevette volna önmagát.
Lucius csak nézte, és arra gondolt, néha milyen nagyon képtelen kiismerni a feleségét. Néha, nagy dolgokban, fajsúlyos dolgokban. Kicsi, mindennapos ostobaságokban mindent tudott róla, de életük mérföldköveinél néha belerepedezett a róla alkotott képe.
- Sajnálom, most már nyakig vagyunk ebben - és tényleg sajnálta.
Amit eddig soha nem látott, most hirtelen világossá vált előtte - Narcissa éveken át tartó hallgatása Andromedával kapcsolatban legalább annyi fájdalomból fakadt, mint amennyi undorból.
Narcissa hozzábújt. Megsiratta az egész ostoba életüket, Luciust, Dracót, és kicsit megsiratta azt a vidám tekintetű nőt is, akihez annyi év folytonos becsmérlése, kitagadása és pereskedése ellenére is fűzte valami vékony, fájdalmas kötelék, ami túl korán fonódott közéjük ahhoz, hogy el lehessen szakítani. Egy évszázadok során a vérének tisztaságára kínosan ügyelő család szemében talán mindannyiuk közül Andromeda bűne volt a legsúlyosabb, Narcissában mégis maradt annyi józanság, hogy tudja, ő volt közülük a legtisztább, és amíg Andromeda ilyen bűntelen volt, Narcissa úgy érezte, általa, kettejük vére által még benne is megvan az eredendő tisztaság.
Így maradtak egymásnak dőlve még percekig, és Narcissa tudta, hogy amikor majd egy órával később aludni mennek, maguk mögött hagyják ezt a pillanatot, mintha soha nem is történt volna meg, nem hánytorgatják fel egymásnak, és talán még emlékezni sem fognak rá, mert így működött köztük zavartalanul, évek óta ez a kimunkált mederben terelt házasság. De azt is tudta, hogy észrevétlenül beleépül majd ez is a gátakkal övezett partszakaszokba.
*
Piton nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyien bezsúfolódtak volna Dumbledore igazgatói irodájába. Az idős mágus a teljes tanári kart összehívta egy rövid tájékoztatóra. Tintás Trelawney ott állt hátul a sarokban, a viharvert esernyők, kopott útiköpenyek és ócska sétapálcák között, csupa kacat öltözékével pompásan odaillett. Tudtam én, tudtam én, hajtogatta folytonosan, az első pillanattól, hogy belépett, és úgy nézett szét a kollégáin, mintha Dumbledore már bármit is megosztott volna velük. Mellette, az ajtónál az árnyékba húzódva ott állt Zana, olyan tartózkodással, mintha legjobb meggyőződése ellenére lenne ott, és nem tartozna közéjük. Nem is tartozott. Piton neheztelt rá, mert a szoba hátsó, láthatatlan szegletében az az ő helye volt.
- Úgy látom, mindenki itt van - jelentette ki Dumbledore elégedetten, de az arca gondterhelt maradt a tompán csillogó szakáll és szemüveg mögött, ahogy körbenézett a kollégáin. - Ígérem, csak pár percet rabolok az ebédidejükből. Néhány perce érkeztem a Minisztériumból, és ugyan a tárgyalás eredménye csakhamar nyilvánosságra kerül a Prófétának köszönhetően, mindenképpen előbb szerettem volna közölni magukkal. Nincsenek jó híreim. Sajnálatos módon a Wizengamotot nem tudtam meggyőzni arról, hogy az iskola jóval biztonságosabb a
gyerekek számára, mint odahaza, így mondhatni azonnali hatállyal bezáratta a Roxfortot.
Elhallgatott, ahogy a tanári kar egyöntetűen felhördült, és mindenki egyszerre kommentálni kezdte a Wizengamot döntését. Piton a mellkasa előtt összefont karral állt, és Dumbledore-t nézte, aki hivatalosan már két napja nem volt igazgató, de ennek ellenére az irodája előtt strázsáló kőszörnyek ugyanúgy beengedték, mint ahogyan egy évvel azelőtt megtagadták a belépést Umbridge-től, láthatóan magasról téve a Minisztérium határozataira. Dumbledore-nak egy pillanatra összevillant a tekintete Pitonéval, és a bájitaltan tanár jól látta rajta a tárgyalás minden idegölő, hiábavaló percét, és látta rajta a vereséget is, de nem tudhatta, hogy ez nem a tárgyaláshoz kötődik, hanem kőbe vésett elvek fejben már elfogadott bukásához. Nem csak emberek hullottak ebben a háborúban. Az elmúlt két napban gyakorlatilag nyitva voltak az ablakok a bagolyzuhatag miatt, amit az aggódó és felháborodott szülők zúdítottak az iskolára. Néhány gyereket már másnap reggel hazarángatott a családja, és lezajlottak a kötelező nagyjelenetek is a Griffendél részéről, hogy márpedig ők nem hagyják el a Roxfortot. Piton csak forgatta a szemét a folyosói melldöngetést hallva. Smith igencsak kitett magáért, a Prófétától kezdve az összes hírújság az ő családi tragédiájukkal volt tele, a tolakodó újságírók megkísérelték még Amos Diggoryékat is megszólaltatni az ügy kapcsán, de a férfi elhajtotta őket, és végül rájuk küldött egy sikítószellemet. Bill Weasley szerint másnap a Minisztérium Smith ordibálásától volt hangos, Piton nem is várt tőle mást. Végül az aurorparancsnokság fejének, a mindig józan Amelia Bonesnak kellett nyilatkoznia, mert a pánik már kifeszítette a Roxfort és a Minisztérium kapuját, elöntötte az utcákat, az emberek menekülőutakat kerestek és fejeket követeltek. McGalagony meg is jegyezte, hogy már csak a rögtönítélő székek hiányoznak, meg az tmenti bitófák. Nagyon rosszfelé haladtak. Ott tartottak, mint néhány hónappal korábban, amikor a halálfalók feldöntötték a trafalgar téri emlékművet, és elárasztották kígyókkal a Szent Mungót. Az ilyen látványos, fennhéjázó mutatványok keltették a legnagyobb visszhangot. Meg néhány jó helyen elkövetett gyilkosság, tette hozzá sötéten.
- Azonban... - emelte fel a hangját Dumbledore, tisztán és keményen zengett túl minden hangzavart. Úgy állt be a csend, mint a nagyteremben is szokott, a régen halott igazgatók is megmerevedtek a képkeretekben. - Annyit sikerült kieszközölnöm, hogy az előkészületekre való tekintettel csak kedden kell elhagyni az iskolát, így a hétfői tanórák meg lesznek tartva. ég megkíséreljük meggyőzni Cornelius Caramelt, hogy bírálja felül a döntést, így akár az is előfordulhat, hogy mégsem zárják be az iskolát, legalábbis év vége előtt nem.
Piton kétkedve felvonta a szemöldökét, és egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy Dumbledore maga vajon mennyire hisz abban, amit mondott.
- Kérem, amennyiben a diákok kérdéssel fordulnak magukhoz, azt feleljék nekik, amit az imént mondtam. Elkezdhetik összeszedni a holmijukat, de még semmit ne vegyenek biztosra. Addig is hivatalosan Minerva tölti be az igazgatói posztot, az órabeosztás és helyettesítés kérdését pedig még átgondoljuk.
Piton elhúzta a száját: McGalagony pont annyira volt az elmúlt két napban az iskola tényleges igazgatója, mint amennyire példának okáért Hagrid. Az átváltoztatástan órákat is ő tartotta, mintha mi sem történt volna, legfeljebb gyakrabban járt az igazgatói irodába, mint azelőtt.
- Van esetleg kérdésük? - nézett végig rajtuk Dumbledore. Újra csend állt be, most még nyomasztóbb, mintha mindenki ugyanazt a kérdést akarta volna feltenni, de senkinek nem volt mersze hozzá. Fawkes rázta csak a tollait, és élénk tekintettel bámult rájuk a rúdjáról.
- És ő? - kérdezte végül Flitwick halkan. - Róla hogyan döntöttek?
Dumbledore egy pillanatig csendben maradt, mint aki azt latolgatja, vajon kire vonatkozik a kérdés. Ujjai a szakállába mélyedtek, és végigszaladtak az ősz szálak mentén. Mindenki tudta, mit jelent ez.
- Azkabani fogságra ítélték - mondta végül. Súlyosan, idegenül koppantak a szavak, és valami mély és komor suhant át a tekintetén. - Mondhattam bármit - tette hozzá szomorúan, mintegy magának. Hagyták, hogy két napon át mellette legyen az Azkabanban, és azokban a tiszta pillanatokban, amikor nem lett úrrá Andromedán a kétségbeesés, megpróbáljon rájönni, miért és hogyan történt mindaz azon az éjszakán, hogy aztán ott, a tárgyalóterem lánccsörgető ellenállásában szinte végig se hallgassák. Tudta, hogy az Imperius-átok a kulcs, de ennél mélyebbre nem látott.
- Ha nincs más kérdés, akkor jó étvágyat. Minerva, Perselus, Zana, kérem maradjanak még pár percet.
Piton ellenségesen nézte, ahogy Zana félreáll az ajtóból, és utat enged a többieknek. Minek kell mindenbe belevonni, ráncolta a homlokát rosszallóan. Trelawney útban kifelé fennakadt egy főnixfejű fogasban, és hangos csattanással feldöntötte.
- Atyaég - nyögte valahol Piton mögött McGalagony, és türelmetlen mozdulattal lekapta a szemüvegét, hogy megtörölje. Szeme alatt fáradt barázdák húzódtak.
- Kérem, csukja be az ajtót, Zana, köszönöm - ült le az igazgatói asztal mögé Dumbledore, ahogy az utolsó tanár is elhagyta a szobát.
- Komolyan gondolta, Albus, hogy beszél Caramellel? - tette fel a kérdést McGalagony minden bevezető nélkül, és Piton egyetértően bólintott. A szeme sarkából látta, hogy Zana leereszkedik mellette egy székre; szürke árnyék a fotel mélyén.
- Azt nem mondtam, hogy én személyesen beszélek vele - javította ki Dumbledore -, de azt komolyan gondoltam, hogy megkíséreljük... hogy úgy mondjam, jobb belátásra bírni.
Piton kétkedve felhorkant, és magában megcsóválta a fejét. Caramel valószínűleg azóta kinyitotta valamelyik palack nagyon értékes ribizlirumát, hogy megünnepelje Dumbledore hivatalos trónfosztását. Annak az esélye, hogy Dumbledore meggyőzi az ellenkezőjéről, pont annyi volt, mint Trelawneynak józanul végignyűglődnie egy napot.
- És ezt hogyan visszük véghez? - tette fel a kérdést szkeptikusan. Dumbledore egy pillanatig az arcát fürkészte, aztán csendesen továbbvándorolt a tekintete, és megállapodott Zanán, aki szótlanul, kicsit elkalandozva üldögélt a helyén.
Az elmúlt két napban folyamatos ingázásban volt a Roxfort és a londoni lakása között, mert képtelen volt az iskolában tölteni az éjszakát. A szűk és poshadt levegőjű bérlakásban, az utcáról és a szomszédból átszűrődő zajban, és cigarettafüstszínű tapéták közt mégis örökösen a Roxfort hideg kőtéglás szobáiban érezte magát, ismeretlen eredetű surranó neszekkel és zegzugos folyosókkal körülvéve, és nem tudta magáról lerázni sem a benne született döbbenet keserű páráját, sem Piton vádló szavait. Tompa ürességet érzett, mintha valaki kitépett volna egy oldalt az élete könyvéből, de maga sem tudott rájönni, melyiket is.
Csak késve vette észre, hogy az igazgató őt nézi; a gondolatok kínlódva vergődtek a felszínre a fejében, és álltak össze egy olyan képpé, amit túl jól ismert régről. Összeszorult a gyomra, mert ez is egy olyan dolog volt, amiről tudta, hogy eljön egyszer, mert mindig, bármilyen utakon járt, felbukkant az életében, de túlságosan elhitette magával, hogy ez itt, a Roxfortban másképpen lesz. Hogy Dumbledore nem olyan. Nem gondolt arra, hogy talán Dumbledore valóban nem is, de a világ mindenképpen igen. Hirtelen Igor jutott az eszébe, hogy mennyire ingerelték a férfit az ő ártatlan légvárai, amelyek védelméből jóhiszeműen tekintgetett körbe a világban, és nem vette észre, hogy a falak minden csalódással csak halványodtak körülötte, ahogyan arra sem akart soha ráeszmélni, hogy Igornak talán mindvégig igaza volt.
- Ugye tudja, mire gondolok, Zana? - kérdezte szomorúan Dumbledore, és Zana biztosan tudta, hogy az igazgató tisztában van vele, mi zajlik most benne.
Fásultan bólintott. Miért gondolta, hogy ez itt másképpen lesz? Hogy mindez itt nem számít majd. Igor szavai jártak a fejében, amelyek akkor csorbultan pattantak vissza az öncsalás vakon vájt pajzsairól. Fesd csak a fákat szivárványszínre, pingálj a falakra bárányfelhőt, az attól még sötét erdő marad és kegyetlen fal. Milyen bolond vagyok, mindenki egyforma, futott át az agyán; és az maradok, aminek születtem. Mennyire gyűlölte ezt; ez az engesztelhetetlen érzés volt az egyetlen, ami változatlanul maradt benne hosszú évek óta.
- Megértem, ha nemet mond - fűzte hozzá csendesen Dumbledore. Senki nem szólt, Zana magán érezte a másik két kollégája tekintetét, de nem mert rájuk nézni. Lehangoltan a kezeit bámulta. Mit számít az egész, miért kerülgesse olyan labirintusutakon, amelyek mindig átvezetnek ugyanazon a ponton, bármerre fordul is. - Nem így terveztem, ezt tudnia kell. Nem sok választásunk maradt. Nem vagyok kibékülve azzal, hogy így alakultak a dolgok.
Zana megrázta a fejét. Mit számít az egész. Talán az utolsó várfalak váltak levegővé ezzel a mozdulattal.
- Mit kell tennem pontosan? - kérdezte halkan.
Dumbledore szótlanul fürkészte, mintha azt akarta volna megtudni, mennyire erős az elhatározása. Vagy mennyire gyűlöletes.
- Két dologról lenne szó - felelte végül. - Az egyik természetesen a Roxfort ügye. És szeretném, ha megköttetne végre egy megegyezés a varázslók és a koboldok közt. Itt az ideje, hogy jogot kapjanak. Szükségünk van a szövetségükre. És a félszerzetekére is.
Zanától balra Piton felszisszent, mint aki egy gúnyos nevetést nyomott el, hallotta ő már elégszer Caramelt azzal a kifogással élni, hogy szerinte egy ilyen döntés felháborodást keltene a varázstársadalom soraiban. Dumbledore hiú ábrándokat kergetett. McGalagony azonban mérlegelve előrehajolt.
- Hogyan akarja bejuttatni hozzá Zanát? Gyakorlatilag mindenkitől elzárkózik, folyamatosan aurorokkal veszi körül magát, lehetetlen időpontot kérni tőle.
- Ez nem lesz probléma, természetesen nem én kérek időpontot tőle, mert az eredménytelen vállalkozás lenne.
- Kik lesznek ott? - szólt közbe Zana. Zsibongott a feje. Megpróbált visszaemlékezni, mire kellett figyelnie régen, amikor Igor adta parancsba ugyanezeket a küldetéseket, de mintha áthatolhatatlan ködön kellett volna átvergődnie.
- Caramelen kívül Cuthbert Mockridge, a mágus-kobold kapcsolatok ügyosztályának vezetője, ő kér majd hivatalosan meghallgatást Carameltől. Be lesz avatva, nem kell aggódnia miatta, régóta ismerem őt. Lehetséges, hogy két auror is a teremajtóban fog tartózkodni, de inkább valószínűsítem, hogy elveszik odakint mindenki pálcáját, és ők maguk kinn maradnak. Továbbá ott lesz Ragnok.
- Ő kobold - fordult Zana felé McGalagony magyarázólag. - Ez jelent bármiféle nehézséget?
- Nem - rázta meg a fejét Zana. - A koboldokra nem csupán hatástalan, hanem észrevehetetlen is számukra.
- Akkor ezzel nem lesz probléma - nyugtázta szárazan Dumbledore.
- Ezzel nem - rándult össze Zana homlokán egy izom. Vonakodva tette hozzá: - De nem értek a legilimenciához. Igor belémverte az okklumenciát, azzal nincsen problémám, de...
Elhallgatott, ahogy Piton ironikusan megjegyezte mellette, hogy micsoda meglepetés. Nem mert a férfire nézni, noha a beszélgetés kezdete óta érezte, hogy Piton feszülten figyel minden szóra, és rezzenéstelen tekintettel vizslatja.
- Nem ismerem eléggé sem Caramelt, sem az álláspontját - magyarázta mereven Dumbledore-ra nézve. - Úgy kell érvelnem, hogy azzal a kétségeit válaszoljam meg, és semlegesítsem az ellenállását. Olyan válaszokat kell beleépítenem, ami a fejében meglévő kérdésekre reflektál A gondolatai nélkül ez nem megy maradandóan. Amint kilépek az ajtón, valószínűleg eltörli az egész megállapodást, mert nem találna benne semmit, ami visszhangot verne a gondolataiban.
- Igen, sejtettem - bólintott az igazgató. - Ezért kértem Piton professzort, hogy maradjon itt. Ha jól emlékszem, tud javaslatot erre a problémára. Hétfőre el tudna készülni a bájitallal, Perselus?
- Bájital? - kapta fel a fejét Zana zavartan. - Létezik ilyen?
- Nos, hivatalosan nem - mosolygott hamiskásan Dumbledore, és elismerően Pitonra hunyorított. - Piton professzor azonban feltalált egyet.
- Ahhoz szükségem lesz Carameltől valamire - szögezte le zordan Piton, kemény pillantással felelve Zana döbbenetére. Mióta beléptek a szobába, Zana először viszonozta a pillantását, kitágult pupillája sötétre festette a szemét, mély, áradó kiábrándultság hömpölygött a tekintetében. Piton semmit nem értett abból, ami körülötte zajlott, és ez csak még inkább dühítette, amikor ráébredt, valószínűleg ő az egyetlen a szobában, akit nem avattak be a részletekbe.
- Ezt vegye elintézettnek - intett a kezével Dumbledore. - Írok Bill Weasleynek. Két nap elég lesz rá?
Piton csak komoran bólintott, majd Zana felé fordulva becsmérlően végigmérte a
nőt.
- Ne örüljön előre, ettől nem lesz képes innentől kezdve a legilimenciára.
Csupán egy óráig tud majd olvasni, és kizárólag Caramel gondolataiban. A bájital nem helyettesít képességeket vagy hiányosságokat - szúrta még hozzá vontatottan. Hoppanálás, legilimencia; Igor selejtes kis kedvence, nézte leforrázó tekintettel a nőt.
- Egy óra? - visszhangozta Zana, mintha észre sem vette volna Piton gyilkos megjegyzéseit. Sosem tudta megtanulni a legilimenciát, de Igor nem is kínlódott a tanításával sokat. Az okklumenciát mindennél fontosabbnak tartotta - a saját védelméről volt szó. Végül megpecsételte az egészet egy homályos végeredményű átokkal, futtatta végig a hüvelykujját a tenyerében megbújó hegen. Feszengve gondolt arra, hogy valaki más gondolata megtölti az elméjét; néhányszor történt ilyesmi: a hegén át néha érzékelni tudta Igor hangulatát, és emlékezett rá, mekkora nehézséget okozott neki megkülönböztetni azt a sajátjától. Semmitől sem rettegett annyira, mint az elmezavartól; mindig attól félt, hogy a bűnökkel együtt ezt is örökölte a vérében.
- És mielőtt felmerülne a dolog: ez is úgy működik, mint a Felix Felicis, nem lehet többször fogyasztani, mert összezavarja az elmét, és a Szent Mungóban köt ki.
Zana megrezzent, ahogy a félelmei Piton szavaiban öltöttek testet, és ahogy minden babonás ember, ő is kereste ebben a sorsszerűség igazgató ujjait.
- Egyelőre ennyit szerettem volna - hajolt előre a székében Dumbledore Zanára és Pitonra függesztve a tekintetét. - Később még részletesebben átbeszéljük, de most váltanom kell néhány szót Minervával.
Egyszerre álltak fel, a széklábak türelmetlenül, sietősen nyikordultak meg a padlón. Zana lépett ki először az ajtón, de nem azért, mert Piton udvariasan előre engedte - vakon, menekülve tört a férfi elé, és ahogy a lépcső komótosan megindult alatta, zúgó fejjel leszaladt rajta. Nem nézett hátra, de a folyosó közepét sem érte el, amikor tudta, hogy lassú volt.
- Nos, halljam, mi volt ez! - érte be egy szempillantás alatt Piton. Zana csak azért kérdezett vissza, hogy egészen pontosan mire gondol, mert tudta, hogy ezzel felhergeli a férfit. Billenjen csak ki ő is a nyugalmából; hajszolta a régi taktikát. Piton a karjánál fogva állította meg. - Tehát? Miért gondolja Dumbledore, hogy maga képes lesz meggyőzni Caramelt? - szegezte neki a kérdést. Most egészen olyan volt, mint amilyen tanórákon lehetett, nyers és megfélemlítő.
Zana gyerekes reflexből felelt erre a számonkérő szigorra azzal, hogy kérdezze meg az igazgatót, és összerezzent, ahogy a férfi szó nélkül elviharzott mellette, és két nagy lépéssel a legközelebbi tanteremhez érve feltépte az ajtót.
- Befelé - intett. Csontkemény, ellenszegülhetetlen mozdulat volt, Zana ösztönszerűen lépett engedelmesen felé, mert régen, tíz évvel korábban egy másik helyen ez volt az a pont, ez volt az a mozdulat, amikor már nem feszíthette tovább a húrt.
Használaton kívüli mágiatörténet terem, nézte a falakra felaggatott régi ikonok máglyáin elégni látszó boszorkányokat, és a kacskaringósan megrajzolt idővonal körül az évszámuktól elkalandozó híres varázslók képeit. Dohszag volt benn, állott tinta tompa illatával keveredve. Valamelyik pad alatt kékes folt száradt a padlóra. Hatalmas ez az épület, futott át sokadszorra az agyán lenyűgözve.
Piton úgy csapta be maga mögött az ajtót, mintha ebből a révületből akarná felriasztani.
- Hallgatom - tette még hozzá a rend kedvéért. Zana a szeme sarkából látta, ahogy ott áll az ajtóban, feketén, megfeszült arccal. Bárcsak ott maradna, kívánta borzongva.
- Dumbledore kissé túlértékel - felelte, de nem is azért, hogy elüsse a kérdést, sokkal inkább puszta megállapításból. Nem fordult Piton felé, a holdat nézte az egyik elrongyolódott faliszőnyegen, ahol egy unikornis lépdelt keresztül a tisztáson. Milyen bugyuta kép, vizsgálgatta szórakozottan, de érezte, ahogy a karján égnek áll a szőr. - Van egy kiforratlan...
Megakadt. Sosem tudta, mi erre a jó szó, adottság, átok, képesség? Mind egyszerre. - Egy veleszületett... - tette hozzá tanácstalanul, és azt várta, Piton értse meg anélkül is, hogy kimondaná. A bájitaltan tanár már ott állt előtte, olyan intenzíven fürkészve az arcát, mintha neki kellett volna eldöntenie, melyik szó a helyes. Végül nem mondott semmit. - A muglik is tudnak rólunk, de a legtöbben azt hiszik, hogy csak legenda az egész, mint a boszorkányoké. Félnek. Mindenféle ostobaságot beszélnek eltűnt vándorokról, tisztásokról...
- Mi lenne, ha a lényegre térne? - förmedt rá Piton. - Nincs szükségem mágiatörténeti felvezetésre ahhoz, hogy felfogjam.
Vagy megeméssze, gondolta Zana szorongva. Úgy nézett fel Pitonra, mint aki elhajította minden vértjét és fegyverét, de az izmaiban ott feszült az az erő, ami puszta ökölharcba űzte volna, ha úgy hozza a sors.
- Iele vagyok - mondta, és olyan idegenül hangzott, hogy különös, elviselhetetlenül ismeretlen ízt hagyott a szájában. Még sohasem mondtam ezt így ki, döbbent rá hirtelen. Alig nézett Pitonra, nem volt bátorsága kifürkészni, mondott-e ez bármit is a férfinak. Úgy tette hozzá csapongva, mintha ezt a furcsa, újszerű szédülést akarná csillapítani a fejében: - A muglik néha ielelének hívják, de...
- Iele - vágott közbe Piton. A hangja szokatlanul mély volt, szinte kongva verődött vissza a terem falairól. Súlyosan, megvetően koppant a szó, volt benne valamiféle végérvényesség. Zana szinte látta, ahogy a poros lexikonok hasábjairól összeállnak Piton fejében a kusza információk, és abból az arckifejezésből, ami megjelent a szája és szemei körül, jól tudta, hogy nincs szükség további magyarázatra. Hirtelen gyűlöletet érzett, de nem tudta volna megmondani, önmaga, a vére vagy Piton iránt a leginkább. Talán azt az undort gyűlölte akkor, ami kivirágzott Piton arcán, és tükörképet vetett az ő lelkében is. - Tehát véla.
- Iele - szegte fel az állát makacsul, és utálta magát ezért a mozdulatért, mert nem is őbenne született, hanem generációkkal korábban a vérvonalában. Piton letorkollta, hogy ne menjenek bele néprajzi elnevezésekbe, mert ez csak szőrszálhasogatás. Egy pillanatig csendben maradtak, Zana várakozón, Piton összehúzott, gyanakvó szemmel.
- Remélem, nem taposom földbe a hiúságát - húzta el a férfi végül a száját gúnyosan -, de nem úgy néz ki, mint egy véla. Vagy iele - tette hozzá vontatottan. Zana maga köré fonta a karját, és elkínzottan válaszolt.
- Rejtetten van meg bennem. A generációk során eltűntek a külső jegyek, de a tulajdonság megmaradt.
- Rejtetten - ismételte a férfi, és úgy nézte, mintha ez súlyosabb bűn lenne, mint a véla-vér maga. Talán az is volt.
Zana nem bírta elviselni a tekintetét. Azt már el sem akarta mondani, hogy még a neve is erről árulkodik; az anyja románul tündérnek nevezte el, és soha egy pillanatra sem sejtette meg, a lánya mennyire undorodott attól, hogy az az idegen, ijesztő én, aki benne lakott, és néha minden előrejelzés nélkül előtört belőle, már a nevében is alakot öltött, és sohasem tudta eldönteni, vajon melyiküknek van inkább létjogosultsága, melyikük a gazdatest, és melyikük a parazita, hol kezdődik ő, és hol az a másik. Piton nem látta volna benne ezt az örlődést, éppen úgy, ahogyan az anyja, nagyanyja vagy maga Igor sem, nem látott volna a határtalan lehetőségek és a hírhedt véla büszkeség díszes paravánja mögé. Igor is értetlenül állt mindig az önutálata hasadt, irracionális kitörései előtt, mert ő is csak a fegyvert látta benne, nem az öntudat zavarát és csorbulását, sem a saját értékeinek megkérdőjelezését. Vagy önmaga keresését.
Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, mert a gondolatai átcsaptak a biztonságos gátakon. A faliszőnyeghez lépett, ujjai végigfutottak a fonalak elkopott szálain, cérnafűszálon és pamut holdfényen. Bár el lehetett volna most is rejtőzni az erdőben, mohás fatörzseken aludni, ahogy gyerekkorában tette, ha elsodorta a dagály!
- Vannak dolgok, amik előhozzák - csúszott ki a száján, mintha csak magának mondaná. Mintha csak valaki másról beszélne. Érezte, ahogy mögötte Piton utána fordul, és érezte a kimondatlan kérdés hegyét a hátában. - A telihold fénye... - nem akarta folytatni, mert ezt sem kellett volna. Ez volt a vár kulcsa, önként átadni másnak nem megadás volt, hanem öngyilkosság. A csuklójára kötözött marionett-fonalak sohasem pusztán a saját kezébe futottak vissza, ezt már megszokta, de nem akarta, hogy Piton akár csak ráébredjen arra, hogy vannak gazdátlan, szabadon lógó fonalvégek, és hogy bárki kezében fegyverré válhatnak.
Nem láthatta Piton arcán azt a démoni kifejezést, ami hirtelen átsuhant rajta. Régóta kallódó téglák fordultak a helyükre a fejében, egy szempillantás alatt futott át rajta hosszú hónapok minden pillanata, amit nem tudott hová tenni, ami a puszta létével is a saját megtéveszthetetlenségének kudarcát hirdette.
- Hesperis tristis - szisszent elégedetten, és torz mosollyal várta a nő reakcióját. Zana döbbenten, űzött tekintettel kapta felé a fejét, hogy honnan tudja. Most sebzett, rémült vad volt megint, de mentes attól a kiszámíthatatlanságtól, amitől bármelyik pillanatban a torkának ugorhatott volna. - Emlékszem tavaly nyárról Bimba rejtélyesen kipusztult estikéire.
- Féltem kimenni miattuk a parkba - hajtotta le a fejét, mintha az a néhány kókadt virág nyomná a lelkét, pedig valójában a várkulcsot vesztette el. És az irányítást önmaga felett. Milyen nevetséges, hogy egy maroknyi ártatlan növénytől már nem vagyok önmagam, hunyta le a szemét. Hogy valaki másé vagyok.
- Más vélák megérzik, igaz? Hiába rejtett, hiába nem látszik - folytatta Piton könyörtelenül, mintha bonckés pontos, következetes és akkurátus vágásaival fejtegette volna fel a felszínt, amíg el nem ér oda, ahol már nincs mit darabjaira szedni.
Zana csak elkínzottan bólintott, hogy olyankor nehezebben marad rejtve, de olyan elhaló volt a hangja, hogy Pitonnak tennie kellett egy lépést feléje.
- És mit akar Dumbledore? Beküldeni Caramelhez egy csokor estikével? - szúrta oda ironikusan, mert vérszemet kapott, akár a sebesült rókát űző kutyák, ő volt fölényben, és Zana csak kábán, bokorról bokorra járva tudott elrejtőzni előle, lassan és hasztalanul. Semmi büszkeség nem volt benne, semmi a korábbi tűzből, gyanakvásból vagy óvatosságból. Az a Zana, aki most ott állt előtte, összeesett, fakó váza volt annak, akit ő hónapokon át megpróbált összezúzni vagy pusztán kiismerni, aki körül lassú, idegörlő körökben járta a maga kegyetlen táncát. És volt benne annyi éleslátás, hogy tudja, most sem az ő csapásai szedték darabokra, belülről esett szét, mert már az alapok is, amikre épített, ingatagok voltak.
- Az akaratommal elő tudom hívni - rázta a fejét Zana. Mintha tényleg nem is önmagáról beszélt volna, forgott vele a világ. - Mint Tonks a metamorfmágiát. Alig van külső jele, csak hatása. Caramelt könnyűszerrel rávenném arra, amit Dumbledore kér, de nem hiszem, hogy tartós lenne. Ezért van szükségem a bájitalára. Így több lesz, mint az Imperius, mert Caramel részévé válik az én akaratom.
- Látom, Karkarov alaposan kitanította - állapította meg Piton szárazon, megvetően.
Most már értette, Karkarov miért fonta bele olyan állhatatosan az élete undorító szövevényébe egy tíz éves idétlen csitri életének szálait. Egy olyan fegyver került a karmai közé, ami láthatatlan volt mindenki számára, és ha tökéletesíti, akkor kivédhetetlen. Arra azonban így sem talált magyarázatot, miért hagyták el Zana szülei Angliát, és költöztek egy kevert vérű gyerekkel olyan területre, ahol az egyetlen valamirevaló iskola csak aranyvérű diákokat fogadott a falai közé. És mindezt akkor, amikor Igor Karkarov legfeljebb álmaiban gondolhatott a Durmstrang igazgatói székére, így nem volt senki, aki mindent kockáztatva képes lett volna meghamisítani egy gyerek családfáját.
A profilját látta a nőnek - kifejezéstelen, megmerevedett vonalak; a terem homályában csak az ujjai mozdultak a régi szöveten. Pitonnak keserű íz kúszott a torkába, úgy érezte, átejtették, eltitkoltak előle olyan tényeket, amikről mások tudtak, és ő úgy tűrte meg Zanát a korcs és alattomos vérével a közelében, hogy nem tudta, milyen fegyver lapul az ártatlanul révedező arc mögött. Eddig azt hitte, Zana csupán Karkarov perverz naplója volt, gyűlölt szembesülni azzal, hogy valójában az orosz által feltalált átok, amit bármikor kimondhattak rá. Ökölbe szorult a keze. Talán már ki is mondtak.
- Vagy őt is a bűvkörébe vonta? - rúgott bele jólesően. Már nem is tudta, lehetséges-e, hogy erre igenlő a felelet. Zana arca lángra lobbant, olyan volt most, mint egy halvány lápi kísértet, aki jobban fél az arra tévedőtől, mint az tőle.
- Nem, én ellene... - elbicsaklott a hangja.
Soha, akarta mondani, de benne rekedt minden. Nem csak azért, mert ez így nem volt igaz. Az ellene szó hagyott fémes ízt a nyelvén, mert most is, még mindig úgy gondolt erre, mint egy alattomos ragályra, amit bármikor másokra lehet szabadítani. Igor hasztalanul ócsárolta érte, azt ismételgette, bár lenne csak feleannyira olyan, mint az anyja; ő ehelyett az anyja emlékétől idegenedett el. Folytonosan levedző, gyógyulatlan seb volt ez, és nem akarta, hogy Piton kedvére belenyomja az ujját.
Csupa kudarc volt számára ez a képesség a kezdetektől fogva, mert nem volt benne sem alázat, sem elkötelezettség vagy büszkeség, csak idegenkedés és babonás félelem. Egyszer merte használni Igorral szemben, puszta dühből, fejetlenül, ahogy a komédiákban dobálják a vázákat egymáshoz a szereplők, de a férfira nem hatott. Igor csak állt vele szemben, elfehéredve, kissé gyöngyöző homlokkal, eltorzult, elnyílt ajkakkal, de ez csupán egy pillanatig tartott.
- Velem szemben ne merd használni, te csitri! - rázta meg elfúlva, Zanának az állkapcsa is összecsattant a mozdulattól. - Rám nem hat. Nem, ha ilyen sután csinálod. Nézz magadra, nem vagy több egy sápadt kis fúriánál. Ha el akarsz érni valamit, tanuld meg használni, és ne vaktában lövöldözz! Nem akarsz menni? Hát hajrá, győzz meg róla!
Aznap este tartották a végzős bált a Durmstrangban, és ő nem volt hajlandó részt venni rajta. Amikor meglátta az iskolába beáramló szülők tömegét, valami jéggé fagyott a gyomrában, és őrjöngve szaggatta a függönyöket a hálóteremben, amikor egyedül maradt. Elrejtőzött Igor elől, mert tudta, hogy keresni fogja, és kényszeríti, hogy elmenjen, ahogy mindenki más is tette. Igor mégis rátalált, ahogy mindig is rátalált, bárhova bújt is; és ahogy mindig is tudta, hogy gyötrődik, akkor is, ha képtelen volt megérteni. Dacból feketébe öltözött, abba a ruhába, amit az apja temetésén hordott, és ami időközben már csak a bokájáig ért. Savanyú temetőszaga volt, talán még a földrögök is ott csüngtek az alján, de nem érdekelte. Senki sem miatta jött ide, kiabálta Igornak. A férfi csak nézte, az undor úgy terült szét az arcán, mint egy fénytelen máz.
- Ez volt az utolsó nyafogásod. Még egyet meghallok, puszta kézzel csaplak agyon - torkollta le hirtelen. A szája gúnyorossá görbült, ahogy hozzátette: - Tudod, miért nem bántottak a farkasok? Mert a sok önsajnálattól a véred is besavanyodott.
Aztán visszapenderítette a szoba közepére, hogy meg ne lássa rajta azt a göncöt, vagy apró darabokban tépi le róla. Akkor komolyan megijedt, hogy Igor megteszi, és kiszáradt torokkal roskadt a sarokba. Igor azt akarta, hogy a bálon használja a képességét, diszkréten, rejtve, de elbűvölően. Eszében sem volt. Igor ráparancsolta a jellegtelen vörös iskolai egyentalárt, és egyetlen hideg pálcasuhintással felhorzsolta a bőrt az arcán, hogy egy pillanatra benne rekedt a levegő.
- A képességed nem a külsődben rejlik - magyarázta tárgyilagosan, mintha csak tanórán lennének. - Több annál, mert sohasem múlik el. Hálásnak kéne lenned érte, te ostoba.
Sohasem múlik el, dörzsölte meg az arcát. Még most is érezni vélte azt a régi horzsolást a szeme alatt, és azt a rettenetet, amit azon a bálon érzett.
Vele szemben Piton szótlanul vizslatta, mert úgy állt ott, falfehéren, mint aki alatt megnyílt a föld. Most nehéz volt elképzelni, hogy megbűvölő vélák vére folyik az ereiben. Hirtelen Zana egyik mondata tolakodott az agyába, alig van külső jele, csak hatása, és érezte, ahogy valami súlyos jéghidegen megüli a gyomrát. Alig van külső jele. Valami szöget ütött a fejében. Neki megvoltak a maga fegyverei arra, hogy a földbe döngöljön másokat, és ezt folyamatosan érzékeltesse velük, és bizonyos mértékben Zana ellen is működött ez, még ha olykor ki is táncolt az ujjai közül, mint a pára. Ökölbe szorult a keze. Lehetséges volt, hogy Zana is felhasználta a maga fegyvereit ellene, miután a felszínes, megtévesztő érdeklődésekből, meg a párbeszédek és szavak közti ügyes lavírozgatásból álló tárháza, amivel másokat olyan könnyűszerrel elaltatott, ellene nem működött. Ha neki lett volna ilyen fegyver a kezében, bizonyára gondolkodás nélkül használja. Karkarov satnya másolata aligha működhetett másképp.
Eszébe ötlöttek azok a megmagyarázhatatlanul irracionális pillanatok, amikor önmaga legjobb belátása ellenére is belefolyt végtelen és hiábavaló szóváltásba, amikor belekötött Zanába akkor is, amikor ő csak veszíthetett a csatában. És eszébe jutott az a ködszerű, értelmetlen utolsó éjszaka Velencében, egy idegen hotelszoba idegen ágyán, talán idegen akarattal mozdulva. Az is csak egy csata volt, amit valójában nem ő indított, ahogyan eddig hitt, hanem talán Zana? Megcsikordult a foga attól a dühtől, hogy ő sem több azoknál a szánalmas, gyenge alakoknál, akik teljesen elvesztették józan eszüket egy véla közelében, és akiket mindig a felsőbbrendű elmék gőgjével könyörtelenül megvetett. Megalázó volt, hogy végül nem ő kúszott be a réseken, a küszöb alatt, hogy belülről rohassza el a nő ingatag bástyáit, hanem Zana az övéin, alattomosan, titkos tőrökkel. Milyen ostoba is volt.
- Látni akarom! - parancsolta hirtelen.
Zana úgy kapta fel a fejét, mint akit arcon csaptak. A félhomályban felvillant a szeme fehérje, ahogy vadul cikázott a tekintete a férfi arcvonásain. Nem akart hinni a fülének, azt hitte először, hogy félreértette, és Piton talán másra gondol. Egy pillantás elég volt, hogy az idő kereke visszaforduljon hátrahagyott évekkel korábbra. Ugyanaz a tömény, mohó és erőszakos kíváncsiság lángolt fel a férfi arcán, amit korábban már Igorén is látott, a lehetőségek egymásba fonódó, végtelen hálózatát. Elfogta az undor. Már maga a parancs is, a két egyszerű szó egymás mögött, úgy hatott, mintha nem lenne több egy vásári lónál. Egy dísztárgynál, amiről le kell rántani a külső, értéktelen leplet. Úgy beszéltek neki mindig arról a másikról, csupa kicsorbult perverzióval, mintha a legteljesebb arcátlanság lenne, hogy elrejti előlük. Mintha amaz lenne az ő esszenciája.
- Nem - szorította össze a száját, és a csalódottságtól megremegett a hangja. Mindenki egyforma, szorult össze a gyomra. Nem is sejtette, hogy Pitonban nem a kapzsi kíváncsiság dolgozik, hanem a sértett önérzet, és nem a hatalmát akarja precízen lemérni, hanem egy félresiklott éjszaka terhét a nyakába varrni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés