|
14. fejezet - Omen est nomen - part 3
2009.08.14. 10:57
- Mutassa meg! - dörrent rá türelmét vesztve Piton. Tudnia kellett. Látnia kellett.
Fenyegetően közelebb lépett. Kalitkában vergődő madár volt a nő, azt gondolta, csak összeszorítja körülötte a markát, megroppantja a csontjait, és engedelmeskedni fog. Úgy magasodott fölé, mint egy irgalmatlan, fekete fényű istenszobor. Nem sejtette, hogy mekkorát tévedett. Zana szeme egyszeriben fellángolt, kék tűzzel, elvadultan, úgy fénylett fel az arcában, mintha különös színű zsarátnok volna egy barlang mélyén; nem is emberi tekintet volt az. Megkeményedett az arca, kőbe vésett, dühödt elszántság volt minden vonása, és Piton tudta, hogy előbb hagyná halálra zúzni a tüdejét a szorításával, minthogy fejet hajtson előtte.
- Nem! - vágta rá keményen, talán kétségbeesetten is, de megmagyarázhatatlanul a hangjában tanyázó rettegés olyannyira ellentmondást nem tűrővé tette, hogy Piton önkéntelenül hátrahőkölt. Mintha valahogy megnőtt volna, feketén, erőteljesen feszült bele a szoba tömör levegőjébe, készen arra, hogy visszadöfjön. Vagy önként beledőljön a kardjába. Aki akkor ott állt előtte, csak nyomaiban volt az a bizonytalan, folyton önmagát megkérdőjelező nő, akit eddig ismert. Most ki volt fordítva, lecsupaszítva, azt a folyton lobogó erőt fedte fel, ami összetartotta. Piton döbbenten nézte; mintha hirtelen a Föld magjába látott volna le. Érezte, ahogy ez az erő a mellkasának feszül, akár egy áthatolhatatlan fal.
Piton gyűlölködve, megvetően végigmérte, és azzal a biztos tudattal vágta be mennydörögve maga mögött a teremajtót, hogy Zana csak egyetlen okból titkolhatja előle az elbájoló kis fegyverét. Mert már használta ellene.
Egyetlen percre sem merült fel benne, hogy egy régi, gyűlölt játékot játszatott Zanával újra. Régi fájdalmakat, kétségeket meg sértettséget. És szűkölő félelmet.
*
Am I a part of the cure
Or am I part of the disease?(*)
- A sárga bájitalt az, amiről Dumbledore professzor beszélt - emelt fel két vékony fiolát Piton. Borostyánszínű, zavaros folyadék csillogott olajosan az üvegcsék falán. - Kettőt kap, ha az elsővel történne valami, vagy elmúlik a hatása, hogy biztosra menjünk. De csak végső esetben vegye be a második üveget. Használja ki azt az egy órát a tehetségével - szúrta még hozzá cinikusan.
Zana nem is felelt. Elvette a két fiolát, és eltüntette a talárja zsebében. Gondolni sem akart rájuk. Két napja Mordon beállított Pitonhoz, hivatalosan azt a bájital hozzávalót hozta, amire a bájitaltan tanárnak szüksége volt, de ahogy megállt az alagsori labor ajtajában, körbe-körbeforduló üvegszemmel, küszöbhöz szegezett bakancstalppal, inkább tűnt ellenőrzésnek az egész látogatás. Talán arra számított, hogy illegális bájitalműhelyt leplezhet le, hogy Piton talán tiltott, Dumbledore elől is titkolt szerekkel üzérkedik, és ki tudja, miket rejteget a poros, eldugott szertárpolcokon. Hosszú percekig szótlanul állt Piton felett, a szája egy hasadás volt a sok közül az arcán. Nem is kellett mondania, hogy nem tetszik neki ez az egész, anélkül is le lehetett olvasni a vonásai pókhálójáról. Nem számított, hogy egy oldalon álltak. Mindene azt sugallta, azt tartja, ezzel a lépéssel a Nagyurat a saját mocskával öntik nyakon. A méregkeverő, megbillogozott udvaronc meg a gyáva köpönyegforgató pontokat és vesszőket is bemagoló tanítványa. Korcsok. Nem is bízott bennük egy cseppet sem, ezért is járt az aurori felügyelet. A másik férfi nem zavartatta magát, úgy dolgozott az üst felett, mintha a teáját kavargatná, egy kanál cukor, egy-két csepp tej, porított sárkánykarom, nadragulya, még azt is megkérdezte gúnyos előzékenységgel, hogy az auror kér-e belőle egy kis kóstolót. Zana végig ott állt mögöttük a falhoz simulva, mint egy félredobott, meztelen próbababa, aki a kész ruhára vár; Mordon őt is jól megvizsgálta a mágikus szemével, és a szája úgy görbült lefelé, hogy kilátszott sorvadt, szürke ínye. Tudom ám, mi vagy te, mondták az árkok az orra körül, és nagyokat bólogatott magának hozzá. Zana tudta, mi jár a fejében. Tisztában volt vele, hogy az auror azt tartja, a beteg fogakat egy mozdulattal, sajnálkozás és gyógyítási kísérlet nélkül ki kell húzni. Piton is egy ilyen rothadó fog volt. És Zana sejtette, hogy Mordon szemében ő is a társadalom rothadó foga, akitől minél előbb meg kell szabadulni, mielőtt megfertőz másokat. Sohasem volt akkora önbizalma, hogy megkérdőjelezze az erős hangúak állításait.
- És mi a kék? - kérdezte összeszorult torokkal. Piton munkaasztalán egy másik fiola várakozott a megtisztított pengék mellett a sötétben.
- Az ellenszer - gurította felé Piton. Zana döbbent arcát látva unott tárgyilagossággal hozzátette: - Lehetséges, hogy a bájital hatása lassan múlik, az idegen gondolatok visszhangja ott marad a fejében. Ha pedig beveszi a második üveg bájitalt is, mindenképpen szüksége lesz erre.
- Köszönöm - vette el ezt a fiolát is Zana, az ökle úgy fonódott köré, mintha kapaszkodna a vékony, törékeny üvegbe. Nem mert semmit kérdezni, mert attól félt, Piton kigúnyolja. Vagy talán attól, hogy igaza lenne.
- Bűvölje el Caramelt! - szólt utána Piton kíméletlen iróniával, és bevágta mögötte az ajtót, mintha az emlékét is utána akarta volna lökni a szobából.
Még akkor is ez a mondat járt a fejében, amikor húsz perccel később Bill Weasley oldalán sietett a Minisztérium egyik folyosóján Caramel irodája felé. Felfordult a gyomra az egésztől. Azt hitte, ha Dumbledore aranybetűs neve áll a megbízás alján, kevésbé lesz visszataszító számára, de nem így történt. Nem volt biztos benne, hogy így kevésbé megvetendő, mint évekkel korábban, Igorral a feje felett. Hogy ez így elfogadható. Minden hatalom kárhozott, ne legyenek illúziói - ezt még Piton mondta neki, egy más helyen, más időben, talán más életben is. Ő akkor azt felelte, hogy minden attól függ, mire használják, de most elbizonytalanodott. Nem érezte jobban magát Dumbledore sakktábláján, mint Igorén. Fehér-fekete. Előre-hátra. Jó-rossz. Caramel ajtaja előtt Bill elbúcsúzott tőle. Az ajtókilincs hidegétől kezdve elmosódott minden benne, csak a bájital keserű, maró íze maradt meg a torkában végig, valósan és tisztán, ő maga elveszett abban az őrjítő zűrzavarban, amit önmaga átalakulása és egy másik ember gondolatai keltettek a fejében. Tudta, hogy később gondot fog okozni, hogy szétválassza ezeket, és a helyükre tegye őket, melyik az övé és melyik másé, ahogyan felidézni sem tudja majd tisztán, mi hogyan zajlott - ilyenkor úgy úszott mindig a saját tudata felszínén, mint egy korhadt farönk, partnak verődve, bukdácsolva, és nem tudta, honnan jön és merre tart a folyó alatta. Az egyetlen élő, lüktető gondolat mindig az volt, hogy félt az elsüllyedéstől. Amikor később kimehetett a szobából, úgy érezte, valamit ott hagyott Caramelben, ami az övé volt, és magával vitte a férfi egy részét, sunyin, tolvaj módon.
- Hány óra telt el? - kérdezte Billtől, aki néhány méterrel odébb őrá várt. Tompán hallotta, hogy csak egy krákogás a hangja, és nem értette, miért nem hallja tisztán Bill válaszát. Másfél óra. El sem akarta hinni, hogy csupán ennyi. - Igen, azt hiszem sikerült - bólintott Bill felé kóválygó fejjel. - Majd meglátjuk úgyis.
- Most hallottam, hogy délután Wizengamot ülés lesz - jegyezte meg Bill fojtottan. Sietve mentek a csukott ajtók sora előtt. Nem jó, ha együtt látnak minket, suhant át Zana agyán bénultan. - Ha sietnek, ha addig kiszivárog a megegyezés híre, talán már akkor megtudjuk az eredményt.
Zana zavarodottan ránézett. Valami sürgetően dörömbölt benne, toll, pergamen. Fájt a feje. Bill vörös haja beleolvadt az elsuhanó ajtók cseresznyeszínébe. Én, Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter, elrendelem... A halántékához kapta a kezét. Elrendelem... Összefolytak a szeme előtt a színek, nem látta, hogy Bill furcsállva nézi. Valaki ráült a kalapomra? Weasley!
- Weasley...
Érezte, hogy Bill mellélép. Kiszaladt a számon, döbbent meg. Lassan, sűrű ködön át jutott el a tudatáig, hogy a bájital hatása dübörög a fejében. Ezek nem az én gondolataim, sulykolta magának.
- Minden rendben? - hajolt hozzá Bill, de már nem látott semmit az arcából.
- A táskám... az ellenszer... - le kellett guggolnia a régi miniszterek képei és a szürke egyenfalak közt, a fontoskodó léptektől koptatott padlóra. A megbűvölt ablakok szürkévé mosódtak össze, pedig tudta, hogy még télen is verőfényt árasztanak. Miniszteri íratlan rendelet. Bill a kezébe nyomta a fiolát, és ő megkönnyebbülten itta ki a tartalmát. Egy pillanatra minden elcsendesett, a távoli papírzizegések és a lift csilingelése. A saját gondolatai is. Furcsamód az a régi erdő jutott az eszébe, ami mellett a nagyszülei laktak Romániában. Hogy mindig úgy érezte, éber szemek figyelik a fák közül. Azt gondolta, az erdő ismeri őt. A mugli nagyapja azt mesélte, hogy egyszer, karonülő korában eltűnt a kertből, és alkonyatkor egy medve hozta vissza. Kacagott rajta, mert a nagyapja mindig mindenféle furcsa mesét mondott neki, és elaltató tündérdalt varázsolt elő a fűzfasípjából.
Úgy tört rá hirtelen a fájdalom, hogy visszahanyatlott a padlóra. Egy pillanatig azt hitte, kirobbantak az ablakok. Beszélnem kell a Reggeli Prófétával. Úgy érezte, kettéhasad a feje. Inkább érezte, mint hallotta, hogy hátborzongató hanggal megcsikordul a körme a kövön. A koboldok. A Roxfort. Bill megmarkolta a vállát, de az agyában visszahangzó szavaktól nem hallotta, mondott-e valamit. Összetartozunk, mint hóhér és a bárdja. Egy pillanatra elállt a szívverése is, mert ez nem Caramel hangja volt, és nem értette, miért ez az emlék kúszott elő a múltból. Hóhér és a bárdja. Sosem merte bevallani neki, hogy néha úgy érezte, összetartoznak, mint hóhér és az elítélt. Én vagyok a Büntetőd...
Könny szökött a szemébe, ahogy érthetetlen, pengeéles harag söpört végig rajta, elementáris düh, ami húsig csupaszította a testét, fájdalmas, csontfaragó indulat. Majd meglátja, hogy Dumbledore sem különb. Azt hiszi, ő majd fehérre varázsolja a nyomorult bűneit?! Azt hiszi, ezzel majd megváltást nyer? Ostoba, mint az apja volt. Levegő után kapott, mert ez a hang, és az ok nélkül rátörő téboly mellbevágta, és ugyanúgy megbénította, mint régen. Nem tudta volna megmondani, miért, de félelem kúszott a gyomrába. Nem azért, mert tudta, hogy ennek nem így kéne lennie, Piton szavai nem ezeket a tüneteket vetítették előre. Valami más hátborzongató dolog lapult a fejében szétterült posványon túl. A fák közt. Dumbledore sem különb. Fehér-fekete...
Amikor a hátán a padló márványhidegét érezte, és teljes feketeség borult a látására, akkor jött rá, hogy mi dermesztett faggyá benne mindent. Ez nem emlék volt. Nem az ő emléke. És nem is Caramelé.
Néhány perccel később Madam Pomfrey megütközve botorkált elő a szobájából, és kérdőn pillantott Billre, ahogy az a gyengélkedő egyik bevetett ágyára navigálta a fiatal nőt. Zana karja ernyedten egyensúlyozott az ágy peremén, fehér volt az arca, de a szeme alatt bíbor, felbolydult hálózatot szőttek az erek. A javasasszony kezében még akkor is hasznavehetetlenül lötyögött a hirtelen felkapott gyermeteg hatású erősítőfőzet, amikor pár pillanat múlva a bájitaltan tanár viharzott be az ajtón. A hatodéves griffendélesek órájáról kellett kijönnie, és egyáltalán nem volt ínyére, hogy olyan potenciális belső építészek maradtak így felügyelet nélkül, mint Longbottom vagy Weasley. A padló és a falak eddig is épp elég nyomot őriztek áldásos tevékenységükről.
- Azt hittem, Caramelnek kell elájulnia tőle... - állt meg Zana ágyánál szenvtelenül, felvont szemöldökkel, és úgy nézte a nő mozdulatlan alakját, mint ahogyan a századik alkalommal látott szétfolyt üstöket szokta.
- Rosszul lett, és kérte, hogy adjam oda a bájitalt a táskájából - hagyta figyelmen kívül a megjegyzést Bill. Vetett egy oldalpillantást Madam Pomfreyra, aki még mindig ott állt az ágy lábánál, mint egy ott felejtett, félig kitöltött kórlap. Mikor Piton is ránézett, mintha csak akkor vette volna észre, hogy ott áll, szó nélkül visszacsoszogott a szobájába, mögötte üveges, sértett zörgéssel csapódott be az ajtó. - Amikor megitta... - tette hozzá Bill, és tanácstalanul az ágy felé intett.
Piton minden óvatosság nélkül tépte fel Zana táskáját, és szórta a kis éjjeliszekrényre a tartalmát. Papírdarabok, csorba pennahegyek hullottak ki belőle, egy kulcscsomó csilingelve zuhant egy feslett borítású könyvecskére;
Piton csodálkozva figyelte, se rúzs, se tükör vagy fésű, körömolló, magazin, ahogy várta volna. Teljesen érdektelen és felesleges tárgyak sorakoztak benne, egy velencei éttermet reklámozó gyufaskatulya, egy fél pár fülbevaló és két gomb landolt csillanva a halmon. Kéken, csendülve gurult végig a szekrény lapján a bájitalos fiola.
- Nagy bajban lennék, ha választanom kéne, melyikük az ostobább - köpte oda Billnek ingerülten, magyarázat nélkül.
- Mi történt? - szólalt meg mögöttük Dumbledore csendesen. Hirtelen bukkant fel, teljesen váratlanul és hangtalanul.
- Az ellenszer helyett a szérumot vette be még egyszer - ragadta meg a fiolát Piton. Oda sem figyelt Bill tiltakozására, hogy ő nem tudott az egészről semmit. Az emberi butaságnál alig talált idegesítőbb dolgot. Lenyűgözve figyelte, ahogy Dumbledore nyugodt udvariassággal kiküldte Billt, hogy majd beszélni szeretne vele később. Ő páros lábbal rúgta volna ki Zanával együtt, legyen ájult vagy sem.
- És most mi lesz vele? - kérdezte szelíden az igazgató, de Piton látott valamit az arcán, amitől leülepedett benne az indulat.
- Fogalmam sincs - vallotta be hezitálva. A markában még mindig ott volt az ellenszeres fiola. Tudta, hogy az most hasznavehetetlen, már elkéstek vele. - Kicsit hevesnek érzem a reakcióját. Lehet, hogy erősebb lett a bájital, mint kellett volna. Nem biztos, hogy következmények nélkül marad - fűzte hozzá nyersen.
Dumbledore komoran megkerülte az ágyat. A nehéz, bordó brokátköpeny suhogva söpört végig a padlón és a lepedő durva anyagán. Ujjai elgondolkodva érintették Zana alkarját, futólag csupán, mérlegelve. Piton várakozva figyelte.
- Azt hiszem, talán mégis jobb, ha tud róla, Perselus - bólintott mintegy magának az idős mágus. - Kimondtak rá, bizonyos általa ismert információkra egy bűbájt, ami a Fideliushoz hasonlóan működik.
- Micsoda? - dörrent a másik férfi hitetlenkedve. - Hagyta, hogy Karkarov megátkozza? Ostobább, mint hittem.
Dumbledore csak egy rosszalló pillantást vetett rá, de csendben maradt. Piton indulatosan nézett vissza rá, mintha ő lenne a hibás azért, amit Karkarov tett.
- Nekem ezt miért csak most kell megtudnom? Lehet, hogy be sem lett volna szabad vennie a bájitalt! - úgy érezte, megfojtja az a gyűlölt, keserű érzés, hogy Dumbledore újra csak morzsákat hullajtott neki az asztaláról. Nem az érdekelte, hogy ez felelőtlenség volt, hogy Zana maradandó károsodást szenvedhet, mert egy falakkal felaprózott elmébe belenyúlni akár végzetes is lehetett, amit Dumbledore-nak is tudnia kellett. Attól kapott lángra a haragja, hogy az igazgató annyira sem bízott benne, annyira sem tartotta érdemesnek, hogy megossza vele ezt az információt, még azelőtt, hogy baj lett volna belőle. Csak akkor, amikor már a szemetet kell eltakarítani. Nem tudta elhinni, hogy képesek voltak ekkora kockázatot vállalni, csak hogy eltitkolják a zárat Karkarov ócska memoirján. Ő nem fogja a lelkére venni, ha ebbe belebuknak. Ez legyen az ő saruk.
- Sajnálom. Ő kérte, hogy ne mondjam el senkinek. Mindössze ennyit mondhatok. Ígéretet tettem neki - tette hozzá Piton kérdésére, hogy úgy mégis melyik átokról van szó. Letörten ingatta a fejét. Egy pillanatig teljes csend volt a teremben. Piton olyan meredten nézte a nőt, mintha tőle akarna a kérdéseire választ kapni. Hirtelen az ágyhoz lépett, megragadta a csuklóját és úgy fordította felfelé a tenyerét, mintha el akarná törni az ujjait. Zana kékesfehér tenyerében most durva, vad vörössel kanyargott a különös heg, amit Velencében olyan kétségbeesetten el akart rejteni előle. Kérdő arccal mutatta az igazgató felé, markában megroppantak Zana kézcsontjai. Az ördög pecsétje volt az.
Dumbledore kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, diplomatikus és udvarias elzárkózással. Piton visszaejtette a nő kezét az ágyra, mintha egy darab elhasznált, gyűrött csomagolópapír lenne, és nem érdekelte, hogy lelóg az ágyról is.
- Akkor sem, ha az épelméjűsége múlik rajta? Vagy az élete? - tette hozzá elégtétellel. Még mindig nem tudta felfogni, hogy rakhatja valaki önként a nyakát a hurokba. Karkarov szeszélyes pórázába. Ismerte az oroszt, ismerte a perverz, kegyetlenségből félrement rontásait, biztos volt benne, hogy ezúttal sem konvencionális, lexikon szabályosságú átkot használt. És ő szépen belepiszkált a pókháló rendszertelen szövevényébe, hogy az ingatag egyensúlyban lévő szálak végérvényesen összekavarodjanak. Most már értette azt a rémületet, ami a velencei estélyen átfutott Zana arcán a Veritaserum említésére. Karkarov meg a mocskos titkai. - Nem tudom megjósolni, milyen hatása lesz ennek az egésznek.
Dumbledore csak nézte, mint aki mérlegel, mennyi Piton szavaiból az igazság, és mennyi a drámai túlzás.
- Egyelőre nem mondhatok többet. Tudom, hogy megtesz majd mindent, ami magától telik, Perselus - mondta távozóban. Nem láthatta Piton eltorzult arcát, hogy nem biztos, hogy akarja is.
*
- Most indulok a Minisztériumba. Meglátjuk, a koboldok képviseltetik-e magukat a Wizengamot ülésén - fűzte össze az ujjait Dumbledore.
- Kíváncsian várom - jegyezte meg Piton reszelősen, minden érzelem nélkül.
Visszafordult az üst felé.
- Ez csak az első lépés lesz egy hosszú hadjáratban - folytatta mögötte az igazgató, mintha Piton közönye nem lett volna elég beszédes. Gondterhelten hozzátette: - Félek, hogy már későn jött ez az ajánlat feléjük.
- Attól éppen ugyanúgy lepaktálhatnak a Nagyúrral - vont vállat Piton. Nem táplált illúziókat, a koboldok úgyis mindig arra fordultak, ahonnan a legtöbb hasznot várhatták. Ahhoz túl anyagiasak voltak, hogy egy-két hivatalos ceremónia meg kézemelgetős szavazás kedvéért elszalasszanak aranycsengésű lehetőségeket.
- Persze, persze, ettől még igen - értett egyet Dumbledore. - De sokkal jobban meggondolnák. Nem akarják, hogy beleüssük az orrunkat a Gringotts ügyeibe, de ezt úgy, hogy ott ülnének a sorainkban, és nem magukba zárkózva élnének, nehezebb lenne.
Már a kilincsen volt a keze, amikor visszafordult.
- Jut eszembe, a Próféta már megírta, hogy év végéig elnapolták az iskola bezárását. Szerencsére ez legalább nem fájdítja a fejünket, de továbbra is Minerva vezeti majd a Roxfortot.
Piton lenyelte a megjegyzést, hogy ez ugyan nem sokat számított eddig sem. Már nyikordult a zár, amikor az igazgató megkérdezte, hogy áll Zana gyógyításával. A nyelve hegyén volt a válasz, hogy ha a nő már így elvégezte a feladatát, akkor nincs is annyira szükség arra, hogy felkeltsék. Csak egy félrelökött bábu a tábla mellett, nemde? Kár belé a nadragulya is.
- Majd meglátjuk - mondta inkább végül félvállról, oda sem figyelve, mert hirtelen egy régi emlék kúszott az agyába. - Azért vegyen tőle könnyes búcsút - tette hozzá kajánul még.
Amikor egyedül maradt a szobában, bizarr, fekete kíváncsisággal lépett a sötétbe simuló patikaszekrényhez. Az egyik mozaiküveggel kirakott ajtó mögött homályosan, halálosan csillantak az apró, csiszolt üvegcsék. Az ujjai várakozva álltak meg a fapolc peremén, mint a fülelő, szaglászó vadászkutyák. Rémlett neki, bíbor folyadék, ami elnyeli a fényt is. Bízom az ízlésében, válasszon maga, csendült a fülébe Zana hangja.
- Eljött az idő - suttogta, ahogy kiemelte hátulról, a sarokból a könnyű, törékeny fiolát, amit Zanának tett félre azon a súlyos estén néhány hónappal korábban. Épp csak a neve nem volt rajta. Elhúzta a száját, mit szólt volna Dumbledore az ő csúf kis egyezségükhöz. Mit szólt volna bárki. Úgy feküdt a tenyerében az üvegcse, mint egy szelíd, nagy bogár, bíbor páncélos, halálos csípésű. Kölcsönös ígéret volt; ahogy ő nem akart az apja sorsára jutni, egy kartoték lenni valamelyik elmegyógyintézet simára kopott fiókjában, úgy nem akart Zana sem a híres bájitalmestere nyomdokaiba lépni. Lehetett volna az akár a pillanat halállal játszó bódulata, két láb magasan zajló kötéltánc, holtvágány sínjeire fekvés, amikor könnyűek a nagy szavak, de tudta, hogy nem így volt, mert Zana súlytalan mosolya végül darabokra tört ebben a halvány, bíbor fényben, és úgy állt ott ijedt, de eltökélt szemekkel, akár egy hirtelen felnőtt gyerek. Tudta, hogy minden szavát komolyan gondolta, mert akkor éppen annyira nem volt megjátszás benne, mint ahogy Pitonban sem. Aztán nehogy elcsábuljon, és a délutáni teámban kössön ki a tartalma, billegtette meg azért a végén az üvegcsét incselkedve Zana. Emlékezett, milyen könnyedén beszélt róla, mintha nem is méreg lenne benne.
A gyengélkedő csendes volt, csak egy elsőéves diák feküdt az egyik elülső ágyban, valamelyik eldugott mellékfolyosón beszerzett vaddisznópatáival. Zana hátsó részen elhelyezkedő ágya köré Madam Pomfrey már korábban felhúzott egy paravánt, amire Piton most csak helyeselni tudott. Sosem lehetett tudni, hátha voltak Harry Potteren kívül más diákok is, akik kutya kötelességüknek érezték hősiesen más dolgába ütni az orrukat.
Zana ugyanolyan szürke arccal feküdt a párnán, mint ahogyan ott hagyta. Az elmúlt néhány óra során elvégzett ráolvasás és megitatott bájital megjósolhatatlan kimenetellel zubogott az ereiben, de már nem volt értelme hatni hagyni - aminek el kellett dőlnie, az már eldőlt az elméjében. Csendesen az éjjeliszekrényre helyezte a pohár nyugtatófőzetet, amit inkább csak azért hozott magával, hogy legyen mibe önteni a kis üveg tartalmát, mint bármiféle hasznosságból. A bíbor folyadék kimutathatatlan volt, ahogy Karkarov játszadozásának eredménye is az volt, ezt nem volt ember, aki számonkérhette volna rajta. Azt sem, ha Zana többet nem ébred fel. Azt persze egy percig sem hitte, hogy erre bármekkora valós esély lenne: ez a baleset ugyan nem kerülhetett a nő életébe, azonban annál inkább az épelméjűségébe. Azért nem ártott előre túldramatizálni az egészet Dumbledore előtt, ehhez igazán jól értett. Mindent meg lehet magyarázni. Főleg azoknak az ostobáknak, akik a furcsa
haláleseteket vizsgálták ki a Szent Mungóban, és mind úgy féltek a feketemágiától, akár a tűztől, és éppen ennyire álltak értetlenül minden felbukkanása előtt. Ez is Caramel ostoba politikája volt: amiről nem veszünk tudomást, az nem létezik. Így működhettek háborítatlanul olyan helyek a varázsvilág szívében, mint a Zsebpiszok köz vagy a Kikötő minden mocskával és sötét ügyletével együtt. Vakfoltok Caramel szemén.
Zana egyetlen pálcamozdulatra megrezzent az ágyon, és Piton már ott állt felette, egyik kezében a nyugtatófőzettel, másikban a bíbor méreggel, akár egy ördögi pohárnok; már a kupakot is lepattintotta, hogy csak egy kézmozdulat legyen az egész. Nem nézett magába, nem volt értelme. Ez csak íratlan szerződés volt, semmi több. Abban a pillanatban azonban, hogy a nő kinyitotta a szemét,
Piton már tudta, hogy nem lesz szükség az üvegcsére. Zana kába, de tiszta tekintettel nézett vissza rá.
- Idegen gondolatok? - kérdezte szárazon, mintha épp csak azt akarta volna tudni, meglocsolta-e a növényeit otthon. Visszanyomta a kis üveg dugóját, és a talárja zsebébe süllyesztette. Zana olyan arcot vágott, mint aki erősen fülel valamire, végül fáradtan megrázta a fejét. - Azt igya meg - vetette oda a férfi már a paravánon túlról. Az álnok, halálos folyadék vidáman lötyögött a zsebében.
Kicsit talán incselkedően is.
A gyengélkedő ajtajában futott össze Dumbledore-ral.
- A koboldok megjelentek a Wizengamot ülésén - újságolta neki az igazgató, arcán a gondterhelt ráncok meghazudtolták a hangja könnyedségét. Behozta magával kintről az olvadó hó illatát, de Piton megérezte rajta a Minisztérium alagsori, hatalmas termének savanyú, kitörölhetetlenül az agyába égett szagát is. Abba a terembe nem lépett be azóta.
- Micsoda megkönnyebbülés - szúrta oda Piton. Utálta a koboldokat. Furcsamód Fleur Delacour fanyalgó arca jutott az eszébe, ahogy a koboldokról beszélt, meg Zana megjegyzése arról, hogy rájuk nem hat a vélabűbáj. A kettő most megállíthatatlanul összekapcsolódott a fejében. Hiúság, húzta el a száját. Számára a hideg kapzsiságuk miatt voltak ellenszenvesek. Neki sosem jelentett sokat a pénz, nem bírt motiváló erővel, így azt is messziről, megvetően szemlélte, ahogy a koboldok minden lépésüket ennek rendelték alá. Ahogyan Malfoyt sem értette meg soha a mániákus, fellengzős kincsgyűjtögetésével. Piton magában gúnyosan elmulatott a gondolaton, hogy Lucius bizonyos szempontból erős rokon tulajdonságokat mutatott a koboldokkal.
- Zana? Hogy van? - hagyta figyelmen kívül a megjegyzését Dumbledore, és egy futó pillantást vetett a gyengélkedőbe.
- Remekül, felébredt - invitálta befelé fanyarul Piton, akár egy nyájas házigazda. Ellépett az igazgató mellett, és félvállról még gúnyosan odavetette: - Épp konfettiért indultam.
(*) Coldplay: Clocks
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés