Másnap, miután a gépük leszállt az új koncert helyszínén Dave-nek nem maradt sok ideje a gondolataival lenni, ugyanis rohannia kellett arra a bizonyos interjúra. Az oda úton azonban szabad teret adott a gondolatainak. Mindaz, amit Martin tegnap este elmondott neki fontos volt a számára. Sosem hitte volna, hogy Mart ilyen régóta így érez iránta. Azt hitte, hogy ez náluk idővel alakult ki és talán, hogy ő kezdeményezte a folyamatot. Ugyanis, bár sosem mondta, már az első szeretkezésük előtt jóval felvetődött benne a gondolat, hogy Mart és ő... Nem is tudta, mi váltotta ki nála ezt. Talán Martin azt hitte, hogy minden jelet elrejtett az érzéseiből, azonban nem tudatosan, de mégis lehettek kétértelmű mozdulatai, megjegyzései. Lehet, hogy ez beindította a fantáziáját. Mert eleinte csak fantáziálás volt, ami átment egyfajta vágyba, ezért is hagyta, hogy az első éjszakájuk megtörténjen. Azt hitte, hogy ennyi lesz, de nem, újra akarta és többet akart, egyre többet, több érzelmet és már nem csak a szexről szólt az egész. Most már tudja, hogy az az évekkel ezelőtti kérdés, ami felsejlett benne, hogy milyen lehet a szőkével, nem csak egy kósza gondolat volt. Most, hogy Martin feltárta a lelke egy részét, csak még jobban szerette őt. Sosem hitte volna, hogy ennyi mindenen kellett átmennie, hogy ennyit várt rá, csakis rá, hogy az volt az elsődleges mozgatórugója annak, hogy lefeküdjön idegen férfiakkal, hogy majd neki Dave-nek legyen jó, hogy örömet tudjon majd szerezni neki. És igen, jó volt, azelőtt sosem érzett ehhez foghatót. Habár az, amikor megismerte Sue-t, az kemény volt...
Gondolatmenetét egy finom zökkenés szakította meg, ahogy a kocsi, amiben ült, megállt és ő kiszállt, hogy belépjen az interjúnak otthont adó épületbe.
- Á, Mr. Gahan, már vártam! - sietett oda hozzá egy csinos nő, amint belépett az interjú helyszínére - Rowan Petersen vagyok, én fogom faggatni egy kicsit - mosolygott rá - Kérem, kerüljön beljebb! - intett az előkészített asztal felé miután kezet fogtak.
Dave köszönés után eleget is tett a kérésnek és kedvesen elmosolyodott, várva a kérdéseket.
- Nos, akkor talán kezdjünk is bele! Gondolom elég elfoglalt a turné miatt, úgyhogy nem is húznám az időt. Az utóbbi időben sok negatív hír keringett önök körül. Tavasszal rengeteg rajongója aggódott magáért a betegsége miatt. Most hogy érzi magát?
- Remekül vagyok. Persze, nem örültem, hogy az a rengeteg koncert kimaradt és csalódást okoztunk a rajongóinknak, de a társaim, a családom és nem utolsósorban a rajongók biztosítottak róla, hogy fontosabb, hogy egészséges legyek. Azóta is igyekszünk mindent pótolni, a ráadás körútba pedig besűrítettünk minden olyan kimaradt helyszínt, ami belefért... - kezdte Dave, de nem tudott figyelni. Igen, Martin végig mellette állt és számtalanszor elmondta, hogy az ő egészsége a legfontosabb, mikor azon kezdett aggódni, hogy milyen és mekkora csalódást okozott tízezreknek. A szőke férfi talán jobban is támogatta, mint a felesége. Jen megijedt, sírt, elmondta, hogy mennyire örül, hogy ő jól van, mennyire szereti, a gyerekek is szeretik, de Martin teljesen máshogy kezelte ezt. Ekkor döbbent rá végleg, hogy a neje nem ismeri a valódi énjét. Vajon Martinét ismerte a felesége?
Nem lepődött meg túlságosan, amikor régen Mart félve, de bejelentette neki, hogy megismert valakit és, hogy kezd komolyabbra fordulni a dolog. Akkoriban még nem volt olyan szoros a kapcsolatuk, mint most. Most látja csak igazán annak fényében, amit Martin elárult neki tegnap este, hogy a szőke mennyire szeretett volna a közelébe kerülni, de ő nem hagyta, csak kihasználta. Szexeltek mikor a Mart által okozott gyönyöröket igényelte, de nem engedte közel magához a férfit, és elhitette magával, hogy ez a kis affér a társával nem jelent semmit. Így hát persze, hogy Mart más lehetőségek után nézett. "Biztosan ki volt éhezve a szeretetre” - gondolta Dave – „miután én úgy bántam vele, mint egy kutyával."
Eleinte teljes elfogadta Sue-t, mint Martin barátnőjét, sőt, még örült is neki. Örülni akart neki. Örülni akart annak, hogy Martin boldog és el akarta hinni, hogy nem zavarja, hogy nem fog úgy rá nézni a szőke férfi, mint Sue előtt. De idővel kibukott az igazság és nem menekülhetett az önnön érzései elől. Nem bírta elviselni. Szörnyű volt. Addig is drogozott, de nem olyan durván, mint a csak "Devo korszaknak" nevezett időszak kezdetén. Új "barátokat" szerzett, hogy még könnyebben jusson anyaghoz. A helyzet egyre rosszabb lett. Elszeparálta magát a csapattársaitól a zenétől. Ismét megnősült, de csak egy hasonszőrű társaságára volt szüksége. Fájdalmat akart okozni mindenkinek, amiért neki fájt. Ugyanakkor érzékelte a szeretet hiányát és mindazt, amit nem adhatott oda másnak, odaadta a rajongóinak. Bennük kereste a kiutat a sötétségből és a fájdalomból, azt akarta, hogy valaki szeresse. És úgy látta, hogy a tömegek szeretik őt. Elégedett volt, annak érezte magát. Nem akart kimászni belőle...
- Mr. Gahan? Jól van? - ez a két mondat szakította meg a gondolatait és térítette vissza a valóságba. Valószínűleg nagyon elmélyült magában és nem felelt az egyik kérdésre. Igazság szerint már azt se tudta, hogy mióta van az interjún.
- Igen, tökéletesen.
- Akkor térjünk vissza arra a kérdésre, hogy a csapaton belül, most milyen a hangulat? Élvezik a koncerteket?
Dave megeresztett egy széles mosolyt – Miazhogy!
Az interjú hosszúra nyúlt és Dave úgy érezte, mintha kifacsarták volna az agyát. Végtelen hosszúnak érezte az időt, mire visszaért a hotelba. Fáradtan kóválygott a szobája felé, miközben a fejében egymást kergették az interjú részletei és a múltjának emlékképei.
- Dave... Dave! Hahó! - érintette meg Martin Dave felkarját miután utána sietett - Mi van veled? Meg sem hallasz? - mosolygott rá, de mosolya kicsit elhalványult mikor meglátta a távolba révedő tekintetet - Baj van?
- Mi? Ja nem, nem... csak hosszú volt az interjú, igazi lelki tortúra - kezdett matatni a szobájának zárjával.
- Az áskálódás a régi hibáidban rész is megvolt, vagy most az egészségi állapotodról faggattak csak?
- Az az igazság, hogy nemigen emlékszem. Azt sem tudom, hogy mit feleltem a kérdésekre.
- Miért? - nézett rá komolyan fürkészve a másik arcát.
- Eszembe jutott a házasságod.
Martin őszintén meglepődött Dave ajtaja előtt állva. - Merthogy?
- Annak kapcsán, amit tegnap mondtál nekem. És én nagyon hosszú ideig csak kihasználtalak... és akkor jött Sue. Szeretted? - nézett talán egy kicsit szomorkásan Martra.
- Erről talán nem itt kéne beszélni... - mondta halkan, mikor elment mellettük egy öltönyös férfi.
- Gyere be - mondta és kinyitotta az ajtót.
Martin komoly arccal követte a szobába. Nem szeretett félresiklott házasságáról beszélni. Mikor már leült az egyik fotelba, ismét Dave-re nézett. - Miért érdekel?
- Csak tudni akarom, hogy szeretted-e vagy sem - vont vállat Dave.
- Persze hogy szerettem. Miért ne szerettem volna? - nézett rá értetlenül.
- Végül is... lehúztál vele 10 évet és őt legalább felvállalhattad.
- Ezzel mire célzol? - keményedett meg a tekintete.
- Azért választottad őt, mert szeretted, vagy azért, mert nem lehettél velem, úgy ahogy akartál?
- Mi van? Hülyeségeket beszélsz! - fordította el a tekintetét.
- Nem. Amit tegnap mondtál, és ahogy én kezeltem a helyzetet... nem lehetett véletlen. Eddig azt hittem, hogy egyszerűen csak megismerted, belészerettél és kész. De nem, Mart te direkt kerestél valakit magadnak, akit a helyemre tudsz rakni - mondta Dave, de nem volt harag a hangjában.
- Nem. Tévedsz. Sue-hoz menekültem. Szerettelek téged, szerelemmel... De te nem adtad meg azt, amire vágytam. Ő megadta és én belé is belészerettem. Ha nem szerettem volna, nem hagytam volna, hogy három gyereket is szüljön nekem... - Hangja halk és szomorú volt, ahogy a fotel kárpitját kapirgálta feketére lakkozott körmével.
- Nem mondtam, hogy nem szeretted. Inkább... annyira vágytál a szeretetre, hogy adhass és kaphass, hogy ezt az utat választottad - ült le Dave az ágyra.
- Te mit tettél volna a helyemben? Nem tudhatod, hogy mit éreztem, hogy mennyit bántottál tudatosan vagy anélkül - állt fel, hogy az ablakhoz sétáljon, végigsimítva a fehér függönyön.
- Nem vádollak - rázta meg a fejét Dave - Csak most értettem meg. Miért csak most mondtad el, hogy min mentél keresztül? Miért most, 21 év után? Eddig nem bíztál bennem eléggé?
- Nem akartam beszélni róla - vont vállat.
- Több mint kétszer annyi időt töltöttél el velem, mint a nejeddel és nem akartad elmondani nekem? - kérdezte csendesen a barna férfi.
- Miért bolygattam volna a múltat, ha már egyszer elmúlt?
- Ez a válaszod? - emelte fel a tekintetét - Ez? Arra, hogy nem bíztál bennem, nem tartottad fontosnak, hogy ezt tudjam?
- Nem akartalak még ezzel is terhelni. Párszor el akartam mondani, de mindig történt valami, ami megakadályozta. Aztán belenyugodtam, hogy talán jobb, ha nem is beszélünk róla, hogy talán nem is lenne jó, ha elmondanám.
- Nem?! Azért, mert akkor sok minden a helyére kerülne, és szerinted nem tetszene a teljes kép?! - pattant fel Dave az ágyról és ugyan nem kiabált, de a hangja tele volt indulattal.
Martin összeszorította a szemeit és úgy karolta át magát háttal állva Dave-nek, mintha csak fázna. Ujjai belemélyedtek bőrébe, de nem érdekelte. - Mi kerülne a helyére? - kérdezte kipréselve ajkai közül.
- Ha talán ezt kicsivel előbb elmondod, akkor nem történik meg a drogos korszakom - vetette oda Dave.
Martin szíve még egyet facsarodott erre. - Mi? - nyögte szinte hangtalanul.
- Mit gondolsz, miért csináltam?! Miattad! Miattad és a nejed miatt! Mert nem kellettem neked, mert betöltötted a helyem egy nővel, akivel legalább kiléphettél az utcára, akivel mosolyoghattál a fotókon, akit büntetlenül szerethettél!
- Nem... ez nem lehet...
- De igen - felelte Dave. A nyakán vészesen lüktetett egy ér.
Martin leforrázva állt ott az ablaknál, még mindig háttal Dave-nek, és azt hitte, belefullad a fájdalomba, ami ennek hallatán felszakadt lelkében és szívében! Hogy ő miatta süllyedt Dave olyan átkozottul mélyre?! Miatta mérgezte a testét?! Miatta halt meg?!?! NEM! Nem, ezt nem mondhatja komolyan! Csak kínozni akarja! Csak büntetni! Nem, az nem lehet... Nem... Nem lehet ő a hibás mindenért! Nem kenheti csak így rá! Nem...
Beesett vállakkal szorította még mindig saját felkarjait, és képtelen volt megszólalni vagy megmozdulni. Hangtalanul kapkodott a levegő után.
- Ezt nem hiszem el... nem hiszem el... - ismételgette ingerülten Dave, miközben dühében fel-alá járkált a helységben, azonban egy pár perc után feltűnt neki a csend a szobában - Mondj már valamit! - nézett Martinra, de a férfi nem felelt. Dave lendületesen odasétált mellé megragadta a jobb karjánál fogva és maga felé fordította... majd eltátotta a száját döbbenetében - Mart? - kérdezte és a hangja immár szelíd volt és aggodalom itatta át.
A szőke férfi szemei vörösek voltak és patakzottak a könnyek az arcán, ahogy hangtalanul, reszketve zokogott.
Dave magához vonta, szorosan átölelte, egyik kezének ujjait elmélyesztette a sűrű tincsek között. - Shh... semmi baj... semmi baj... - mondta halkan.
Martin eddig bírta: zokogása fájdalmasan szakadt ki belőle, ahogy Dave vállába temette arcát, de kezeivel még mindig magát szorította, mintha csak sokkos állapotba került volna.
- Én... én.... én annyira... sajnálom! - csuklott fel pár perc múlva, még mindig erősen sírva - Én... nem... nem tudtam! Én nem...
- Nem tudhattad. Nem a te hibád. Én voltam túl gyenge, hogy szembenézzek önmagammal, csakis magamnak köszönhetem. Természetes, hogy normálisan akartál élni, ha már ellöktelek magamtól, tovább akartál lépni. Ne haragudj, nem volt jogom ezért téged hibáztatni.
- Én nem bírom ki... nem akarok belegondolni... Szeretlek! Annyira szeretlek! Nem akarok belegondolni, hogy mi lett volna, ha... és miattam... részben az én hibám... Gyáva voltam.... vagyok! - zihálta Dave már eláztatott pulcsijára.
- Mart - nyúlt az álla alá Dave és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen - Itt vagyok. Jól vagyok. Nem haltam meg. Ez régen volt. Ne hibáztasd magad érte, mondom, az én hibám.
A szőke férfi kisírt szemei tele voltak fájdalommal, ahogy tartotta a szemkontaktust, és végre elengedte saját karjait - tudta, hogy másnapra be fognak lilulni, de nem érdekelte -, hogy átölelhesse, sőt, belekapaszkodhasson az énekesbe.
- Nem csak a tiéd. És én nagyon... nagyon sajnálom - szipogta.
- Ne sajnáld, tanultam belőle. Ne emészd magad emiatt, kérlek. Azóta százszor többet segítettél, hiszen itt vagy nekem - mosolyodott el.
- És te is nekem... például mikor leraktam a piát... - Szándékosan nem a válását említette ezek után.
Dave kicsit eltolta magától szőke társát és letörölte a könnyeit, majd tenyereit Mart arcára téve tanulmányozta a zöld szemeket - Hogy is haragudhatnék rád? - kérdezte halkan.
Mart egyik kezét Dave kézfejére csúsztatta, ami az arcán pihent, míg másikkal még mindig görcsösen kapaszkodott a másik pulóverébe. Száján végre átfutott egy röpke mosoly, majd újra elkomolyodott, immár sokkal nyugodtabban.
- Ne haragudj, amiért nem beszéltem erről se! Azt hiszem... sok mindent őszintén el kell még mesélnünk egymásnak...
Dave csak bólintott, majd nagyon finoman találtak az ajkai a párjukéra.
Martin a szobájában ült az ágya közepén. Kora hajnal volt, a kelő nap első hírnökei még csak akkor kezdték el megfesteni az ég alját. Korábban széthúzta a függönyöket, de nem kapcsolt villanyt. A sötétben ült, gitárját az ölében tartva, és halkan pengetett egy rég elfeledett melódiát. Ezt is Dave-nek írta annak idején, noha sose fejezte be azt a számot sem. A szövege is valahol a santa barbarai házában kallódott az egyik fiókban, hacsak dühében ki nem vágta már azóta.
Elgondolkodott. Dave-nek valahol igaza volt. Az elején kapva-kapott az alkalmon, hogy Sue-val „helyettesítse”, próbálja betölteni a férfi okozta űrt és fájdalmat. Jól emlékezett azokra az időkre, akkoriban sebezte meg először csúnyán. A folyamat hosszú volt és egyre fájdalmasabb. Nem tudta, mi ütött Dave-be akkoriban. Talán megunta őt? Nem, a tegnapi kifakadása szerint nem. Akkor talán túl sok volt neki Martin az érzelmeivel? Rátelepedett volna az énekesre? Pedig annyira próbált vigyázni arra, hogy Dave sose érezze terhesnek a jelenlétét vagy az iránta érzett érzelmeit! Talán mégsem volt elég visszafogott, talán elvette az eszét a szerelem… Ennyi idő után azonban már nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi volt az az ok, hogy közrejátszott-e a dologban az is, hogy Dave és Jo házassága nem volt problémamentes. Nagyon szerette volna azt hinni, hogy legalább a házasságuk széthullásához nem volt köze, ha már a férfi a szemére vetette, hogy miatta merült el a drogokban. Hiába mondta később, hogy sajnálja, hogy ezt mondta, és hogy nem így volt, Martin hitte, hogy ami mérgében kiszaladt a száján, az az igazság volt, melyet éveken keresztül nagyon mélyen eltemetett magában az énekes. És ezért gyűlölte magát.
Gyűlölte, hogy ez a kapcsolat kettejük között tele volt nehézségekkel! A külső tényezők behatása mindig is frusztrálóan ott ólálkodott a legboldogabb percekben is körülöttük, azzal fenyegetve, hogy elég egyetlen rossz, meggondolatlan lépés, és minden elvész… Mart nem egyszer látta lelki szemei előtt, hogy lebuknak, vagy csak Dave ráun és kidobja, elfordul tőle, s ilyenkor szívét mérgezett tőrként járta át a fájdalom. Még belegondolni is rossz volt, mégis kénytelen volt felkészítenie magát már a legelején ilyen eshetőségre is.
És igaza volt. Dave valamiért megváltozott akkoriban, valami bántotta, amiről nem volt hajlandó beszélni és elhajtotta magától, később pedig szó szerint eltaszította a szőke férfit és szerelmét, mindennemű magyarázat nélkül. Hiába próbált bármit is tenni, Martin zárt ajtókba ütközött, és talán még sosem érezte magát annyira magányosnak, mint akkoriban. Ezért is csillant fel számára a remény, mikor Sue belépett a képbe. Először csak szórakozásnak indult. Mindketten jól érezték magukat, Martin pedig újra fontosnak érezhette magát. Volt, aki kívánta, aki elfogadta, hogy ki ő, noha sosem ismerhette meg valós énjét, mert úgysem tudott volna mit kezdeni vele. De belement abba a kapcsolatba, és lassan ráébredt, hogy Sue is az egyik lelki társa volt. Mikor ez világossá vált a számára, két kézzel kapott a lehetőség után, hogy vele legyen. Mert ha együtt volt a nővel, akkor enyhült a fájdalom, amit Dave viselkedése és elutasítása okozott a számára. Sue a tudtán kívül gyógyította.
De mikor már látta, hogy a dolog kezd igazán komollyá fordulni és a szerelem is fellobbant benne a nő iránt, egy újabb árnyék kúszott a szívére, nem engedve, hogy felhőtlenül örüljön és átadja magát a csodálatosan bizsergető és gyógyító érzésnek, hogy újra szeret, és viszont szeretik… És ez nem volt más, mint Dave. Megint csak. Mindig Dave.
Nem tudta, hogy miként mondja el neki. Andy már tudta akkoriban, hogy hányadán áll Suzanne-nal, és támogatta, hogy mélyítsék el még inkább a kapcsolatukat, mert vörös barátja is látta, hogy jót tesz neki a nő szerelme. De Mart habozott. Látta, hogy Dave egyre vadabb dolgokat csinál – már ha egyáltalán találkozott vele, mert a férfi belevetette magát az éjszakai életbe, saját utakon járva. Azt mondta, hogy a Masses turné után kell neki egy kis idő, hogy lerendezze magában az átélteket. És itt a koncertkörútra és arra a hatalmas sikerre gondolt, ami stadionzenekarrá emelte őket. Mart rettegett tőle, hogy a férfi többé nem fog úgy nézni rá, mint eddig, hogy nem fog úgy hozzáérni, mint a bűnös-tikos lopott éjszakáik során. De valahogy egy idő után belefáradt a helyzetbe, hogy úgymond két tűz között őrlődik a lelke. Akarta a közös jövőt Sue-val, de Dave-et sem akarta elveszíteni. Mégis, az észérveket felsorakoztatva a mérleg nyelve a nő felé billent, és ezt nem kissé befolyásolta az a tény sem, hogy teherbe ejtette…
Ez volt az utolsó csepp ahhoz, hogy Dave elé álljon és elmondja neki, hogy elveszi Sue-t és összeköltöznek, hogy családot alapítsanak. Martin is tudott kegyetlen lenni, ha akart. Bár sosem akarta bántani Dave-et, de most muszáj volt előtte is kimondani a dolgokat, hogy megerősítse önmagát is döntésében. Nem akarta kitenni magát az énekes egyre gyakoribb gúnyos kegyetlenkedéseinek. Erős akart lenni. Eljutott arra a pontra, hogy le akarta zárni ezt a furcsa kapcsolatot a férfival, mert azt hitte, hogy vége. Tisztán akart látni, ezért egyszer csak a férfi elé állt és közölte vele a fejleményeket. Sosem fogja elfelejteni az énekes arcát…
Lehunyt szemmel folytatta a félbehagyott dallamot a gitárján, majd le is tette a hangszert a párnára, mikor mobilja csörögni kezdett. Órájára pillantva látta, hogy még csak fél hat, de mikor látta, hogy Ava lánya hívja, egy mosollyal vette fel a kagylót.
- Szia kincsem! Hát te már fenn vagy?
- Igen, tudod, hogy korán kelős vagyok, meg amúgy is szervezkedem! – nevetett fel lánya – De ugye nem ébresztettelek fel?
- Nem, nem. Mondd csak, miért hívtál?
- Hát tudod, anyu szülinapi meglepetés bulijáról van szó. Ugye még mindig jössz? Nem gondoltad meg magad?
- Nem, elrepülök Santa Barbarára, ahogy ígértem.
- Remek! Na figyelj, felmerült pár dolog, amit szeretnék megbeszélni veled… - kezdett bele, s Mart mosolyogva hallgatta középső lánya instrukcióit. Néha rettenetesen emlékeztette Sue-ra a szervezőkészségével. Közben odakint a nap már félig felbukkant a felhőkarcolók között, friss, szinte hideg reggeli fényben fürösztve az épületek ablakait.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés