Megjegyzés: Ez a fanfiction a néhai Wrong Side Of Town oldalon íródott Weetum, Mauka és Useless-girl által. A köszönet Weetumnak jár a szuper ötletért és az angol verzió javításáért!

Korhatár: 18-as!!

The Voice

(A Hang)

1. fejezet

Carla lármázást hallott a várójából – a titkárnője próbálta megakadályozni, hogy valaki bejelentés nélkül berobogjon az irodájába.

- Csak engedjen be! Tűnjön az utamból! – visszahangzott odakintről.

Mikor Carla felállt, hogy kinyissa az ajtaját, azt valaki más megtette előtte, méghozzá erőszakosan, s egyértelmű volt, hogy az a valaki rossz passzban volt.

- Csak essünk túl ezen a hang-vuduzáson, oké? Istenem, micsoda időpazarlás! – morogta összeszorított fogakkal.

A nő egész héten ezt a betegét várta a leginkább és most itt állt az ajtajában lehajtott fejjel, bosszúságától gyorsabban véve a levegőt, levéve a napszemüvegét, amit selyem zakója felső zsebébe csúsztatott. Dave Gahan!

- Épp időben vagyunk Mr. Gahan. Nem értem miért ilyen ingerült. Nem kellett várnia vagy ilyesmi, nem? – sétált keresztül a szobán mosolytalanul, mivel nem látta értelmét, hogy szívélyesen üdvözölje őt, ahogy a többi páciensével szokta. Inkább védekezőn fogta meg a konzultációs szoba ajtajának szélét, mintha csak azt akarná megakadályozni, hogy a férfi becsapja azt.

- Nem ez a lényeg – mordult fel – Nincs erre szükségem. Istenem, nem is lennék itt, ha az orvosom és a feleségem nem szövetkezett volna ellenem… és kért volna… eh… időpontot… - nézett fel, ahogy beszélt, s egy pillanat alatt lenyugodott mind a légzése, mind pedig a beszéde, ahogy meglátta a helyes fehér köpenyes hangspecialistát maga előtt.

A harmincas évei közepén járhatott, karcsú volt, mégis egyértelmű domborulatokkal – legalábbis annak alapján, ahogy az orvosi köpenye felső gombjai feszültek. Carla a mai nap alkalmával gesztenyebarna haját feltűzve viselte. A hatalmas, hosszú szempillákkal keretezett kékesszürke szemek viszonozták a szégyentelenül méregető tekintetet, aminek ő volt épp az alanya. A férfinek tetszett, amit látott, de most nem ez volt a lényeg.

Egy köhintéssel Carla visszaterelte őket a jelenbe. Elengedte az ajtót és átsétálva a szobán megérintette a fekete bőrkarosszék hátulját mint egy invitálást betegének hogy üljön le, majd kecsesen visszavonult asztala mögé. Érezte a tekintetét magán, ahogy minden egyes mozdulatát követte – kezdve attól, ahogy átsétált a szobán, majd ahogy felvette a szemüvegét miközben leült, és végül, ahogy előkészült a jegyzetelésre. Úgy tűnt az énekes jól megnézi magának minden szögből.

- Szóval, Mr. Gahan, csak az alapvető dolgok vannak az aktájában, de ha megtenné, hogy egy kicsit bővebben elmagyarázná, hogy miért is van itt…? – nézett fel a papírjaiból, hogy találkozzon az ajkait fixírozó tekintettel. A férfi kicsit lehajtotta a fejét, szemeit félig lehunyta és ajkai egy apró mosolyra húzódtak… Carla próbálta megakadályozni, hogy ez zavarba hozza, ezért megigazította az aktát maga előtt. Nem tudta állni az énekes tekintetét, ezért szemeit a jegyzeteken tartotta.

Mint aki rájön, hogy választ várnak tőle, Dave beszélni kezdett. Most más volt a hangja: gyengéd, bizalmasabb, ahogy kezdte bizalmába fogadni a nőt…

- Nos, bizonyára értesült már a doktoromtól és az énektanáromtól a korábbi torokfertőzésemről. Mindketten azt mondják, hogy tökéletesen meggyógyultam már. De… én úgy érzem éneklés közben, mintha valahogy merev lenne a torkom. Valahogy – nos – félek tőle, hogy valamit „elszakítanék” odabent ha igazán beleadnék apait-anyait. Tudja, olyan két hónapja volt utoljára, hogy nyugodtan tudtam volna énekelni… van ennek valami értelme? – egyenesen a szemeibe nézett segítséget, megoldást keresve. Carla mennyire remélte, hogy tud majd segíteni neki! A férfi mosolya eltűnt és aggódónak tűnt.

- Van értelme, Mr. Gahan – mosolygott rá, hogy bíztassa – Sok betegem tapasztalta, hogy elment a hangja – részlegesen vagy teljesen – egy stresszes esemény után, és majdnem mindig képes vagyok segíteni rajtuk, hogy helyrehozzák a teljes hangtartományukat, mégpedig nagyon egyszerű gyakorlatokkal. Ezek olyanok, mint egyfajta tornagyakorlatok a hangszálaknak. Még mindig ugyanaz a hangfekvése? – most rajta volt a sor, hogy kérdőn nézzen a férfira.

- Pont ez a probléma: valószínűleg ez az egész csak a fejemben van, de nem merek túl magasan énekelni, és sokáig mélyen tartani a hangokat elég kényelmetlen – szemei minden porcikáját feltérképezte. Most épp a nő kezein jártak, melyeket tulajdonosuk kényszeredetten munkára fogott: az egyik a papírt fogta, hogy ne csússzon el, míg a másik leírt pár szót.

- Még egyszer mondom: az aggodalmával gyakran találkozom. A hangja megszenvedte ezt a fájdalmas betegséget, és maga nehezen fogadja el, hogy nincs maradandó károsodás, noha már semmiféle valódi fájdalom nem tapasztalható. Úgy képzeli, mintha a hangszálain valamiféle sebhely vagy forradás lenne – annak ellenére, hogy a kollégáim biztosították róla, hogy nincs ilyenről szó? – tekintete most összekapcsolódott Dave-ével, mivel a válasz erre a kérdésre fogja meghatározni milyen kezelést adjon neki.

A férfi újra oldalra biccentette a fejét és mindkét kezét az asztal szélére helyezte. Remek alkalom volt, hogy Carla megszakítsa a szemkontaktust és megvizsgálja az enyhén lebarnult, hosszú ujjakat míg válaszolt.

- Valószínűleg igaza van és az egész csak az én fejemben játszódik le. Tudja, már örülök neki, hogy eljöttem. Két okból is… - nevetett fel röviden.

Carla újra ráemelte a tekintetét – És pedig?

- Először is, van értelme annak, amit mond, másodszor pedig így van egy érdekes jelöltem, akit meghívhatok ebédelni! Mikor tartja a szünetét? – mosolygott rá a legtermészetesebb és legszebb mosollyal, mely elég meleg volt ahhoz, hogy rekordidő alatt leszerelte azon elhatározását, hogy nem fogad el hasonló meghívásokat a pácienseitől!

- Nos, maga az utolsó páciensem délelőtt, de még fel sem tettem a kérdéseim zömét – nevetett röviden – és maga már azon gondolkodik, mikor mehet el? – most ő biccentette oldalra a fejét várva a választ.

- Elnézést, doki, csupa fül vagyok! Tegye fel azokat a kérdéseket! Nem számít mennyi van, kellemes a társasága – dőlt hátra a karosszékben és kinyújtotta maga előtt hosszú lábait, mutatva, hogy tényleg nem bánja, ha akár még egy órát ott tartja.

- Azt hiszem, mielőtt elkezdeném, szeretném meghallgatni a hangszálait – csak hogy biztos legyek benne, hogy nincsenek sérülések vagy polipok rajta. Nem bája? – Igazából erre most nem lett volna feltétlen szükség, de valahogy közelebb akart kerülni hozzá…

- Rendben, ahogy óhajtja – mosolygott rá kicsit, majd megköszörülte kicsit a torkát.

Carla látta, ahogy megváltozik az arca, amint a hangjára kezdett koncentrálni. Úgy tűnt számára, hogy a férfi valóban tiszteli a hangját, mely nem csupán egy pénzcsináló eszköz volt, mint ahogy néhány zenésznél, hanem az énekes „élő” része. Carla bevallhatta magának, hogy ez tetszett neki. Sok olyan beteggel dolgozott már, akik nem igazán tisztelték, ami a torkukban volt. De Dave Gahan… ő valahogy más volt… Türelmetlenül várt rá ahogy hátradőlt székében még mindig a kezében tartva tollát.

És Dave végre énekelni kezdett. Először halkan, majd lassan szintről-szintre emelni kezdte a hangját. Először Carla nem tudta, hogy mit énekel, csupán a hangja állapotára figyelt. Behunyta szemeit és a hangokra koncentrált. Nagyon kellemes hangja volt. Tetszett neki, de ezt nem mutatta ki. Semmi gond nem volt vele, de egy sor végén nem vitte fel eléggé a hangját és Carla összehúzta egy kicsit a szemöldökét. Dave énekelt még pár másik sort is – ezúttal hiba nélkül – majd abbahagyta.

- Ennyi elég volt? – kérdezte, és türelmesen várt a nő válaszára. Először azt hitte, hogy a hangjának olyan nagy hatása volt a nőre, hogy nem tud megszólalni, de egy idő után elengedte ezt az egoista gondolatot, mivel látta, hogy a doki még mindig lehunyt szemmel gondolkodik.

Végül Carla felnézett rá, finoman forogva jobbról-balra és vissza a székével, lábaival mozogva az asztal alatt.

- Igen, elég volt – mondta, de ennek pont az ellenkezőjét gondolta. Többet akart hallani – Nem volt semmiféle probléma…

- De? – folytatta, mivel egyértelmű volt, hogy még van mondandója.

Carla észrevette, hogy a férfi úgy figyeli minden mozdulatát, mint egy prédáját leső ragadozó – teljesen mozdulatlanul, minden figyelmét ráfordítva. Tetszett neki, hogy magán tudhatta a tekintetét, s már most tudta, hogy élvezni fogja a foglalkozásokat ezzel a páciensével. Lassan felállt és folytatta: - Azon gondolkodom, hogy lehet, mégiscsak lehet egy kis hegesedett szövet, amit a kollégáim nem vettek észre. Úgy vélem, a magasabb és a mélyebb hangok probléma nélkül jöttek, de már látom mire gondolt, amikor azt mondta, hogy kényelmetlen egy-egy hangot hosszabb ideig kitartani… Jó dalt választott arra, hogy ezt megmutassa nekem. Vicces, hogy pont az egyik kedvenc számomat választotta, a Goodnight Lovers-t. Boldog emlékeket hoz vissza a tanulói éveimből.

- Véletlen választás, biztosíthatom – Dave meglepettnek tűnt a nő utolsó mondatától, ami meg is látszott az arcán.

Carla megkerülte az asztalt és nekitámaszkodott az elülső szélének Dave-től balra. A férfi újra laza testtartásba helyezkedett, miután az énekléshez kihúzva ült. A doktor elvett egy kicsi és lapos falapkát és mosolyogva kérdezte:

- Megnézhetném megélhetése eszközét?

- Szóval még tanult, amikor az Exciter album kijött? – Dave hitetlenkedve nézett, mintha nem is hallotta volna meg az előző kérdést.

- Igen, az egyetemen, Mr. Gahan. Korábban zenész voltam, klarinétoztam és egy szimfonikus zenekarban zenéltem, de visszavonultam és ezen a területen diplomáztam az Exciter megjelenésének évében – hirtelen megakadt, mikor újra érezte a mélyreható tekintetet magán, ezúttal szinte lyukakat égetve fehér köpenyébe. Hirtelen nagyon szívesen kínozta volna a férfit a maga kifinomult módján! – De térjünk vissza a munkához most. A középtónusa… nos hogy is mondjam… kicsit mintha rekedt lett volna?

 - Micsoda? Maga viccel? Nem ott érzem a problémát! – teljesen bepánikolt: mi van, ha a hangja, a védjegye, örökre tönkrement? Fogalma sem volt róla, hogy Carla csak szórakozott egy kicsit, mivel nagyon meggyőző volt!

- Kérem, Mr. Gahan, ne pánikoljon! – Carla szorosan Dave mellé állt és bíztatóan megszorította a vállát, mivel úgy tűnt a mondata eléggé megrázta – Hadd nézzem meg, mielőtt bármiféle következtetést levonnánk. Dőljön hátra egy kicsit és nyissa ki a száját, kérem.

Ahogy engedelmeskedett – még mindig aggódva – Carla kezét a férfi válláról a férfi állára helyezte és finoman behelyezte a pálcikát, hogy lelapítsa a nyelvét. Kicsit előre hajolva megvizsgálta a férfi torkát. A szeme sarkából látta, hogy Dave lehunyt szemmel, nyugodtan hagyja, hogy tegye a dolgát. A nő úgy érezte, hogy fontos, hogy gyorsan elmondja, amit kiderít. De úgy tűnt, Dave valami másra is kíváncsi volt… Egy perc múlva szája egy kicsit elnyílt, ahogy megérezte könnyed érintését a köpenyén a jobb combja magasságában.

- Mr. Gahan, megkérhetném, hogy ne érjen hozzám, amíg dolgozom? – kérdezte egy halvány mosollyal, ahogy lassan kihúzta a pálcikát a szájából, hogy válaszolhasson. Kiegyenesedett, de Dave nem húzta vissza a kezét. Először nyelt egyet, majd felmosolygott rá.

- Ez azt jelenti, hogy munka után magához érhetek? – kérdezte miközben jobbra biccentette a fejét és az a kis mosoly újra megjelent az arcán.

A kérdése valamit megmozdított Carlaban. Egy darabig mozdulatlan maradt, hogy a férfi szemeibe nézhessen. Ahogy azokat az utolsó szavakat kimondta… Érezte, hogy arca kezd elpirulni.

„Mi? Nem vagyok már tini!” – gondolta és finoman eltolta a férfi kezét, ahogy hátrébb lépett egyet. Dave mosolya láthatóbbá vált, ahogy figyelte az elforduló nőt, aki azért tette ezt, hogy a férfi ne vegye észre zavarát.

- Nem hinném, Mr. Gahan… - válaszolta végül mikor már visszaült asztala mögé. Úgy érezte, jobb, ha van valami kettejük között. Ahogy újra elhelyezkedett a székében, valamit az előtte lévő papírra kezdett írni. Addig fogja kétségek közt hagyni a férfit a hangszálait illetően, amíg csak bírja. A tény, hogy csak írt és írt, kellemetlen érzéseket keltett Dave-ben. Előre csúszott székében és próbált belekukkantani a leírtakba.

- Mr. Gahan, most komolyan! – tettette Carla, hogy megsértette ezen gesztusával, míg igazából belül mérges volt magára, hogy ilyen gyáván fújt visszavonulót. Vajon milyen messzire ment volna a férfi? Az isten szerelmére, mégiscsak alig 10 perce ismerik egymást!

- Akkor valami baj van, igaz? Mit látott? – Dave tényleg kétségbeesettnek hangzott.

Carla felnézett a papírjaiból és nyugodtan letette a tollát, hátradőlt székében és azt mondta: - Nos, azt kell hogy mondjam… a hangja… - sóhajtott, és képes volt semleges arckifejezést erőltetni magára, amitől tényleg mindkét irányba mehetett volna a mondata folytatása.

Dave rossz hírekre számított és rettegése kezdett kiülni az arcára is, úgyhogy Carla megmentette nyomorúságos gondolataitól, ahogy egy kis mosollyal fejezte be a diagnózist: - … tökéletes állapotban van! Talán újra megcsinálhatnánk a tesztet egy pohár víz után?

- Úgy érti… nincs hegesedett szövet? A francba, azt hittem… Elnézést, úgy értem, hogy wow! Jól megijesztett, de… - félig lehunyta szemeit és sokkal figyelmesebben nézett Carlára, ahogy mosolya kicsit szélesebbre váltott. Dave felé bökött egyik ujjával és megkérdezte: - Ez csak ugratás volt, igaz? – mosolygott féloldalasan.

- Nos, úgy gondoltam megleckéztetem a helytelen viselkedése miatt. De nincs harag, ugye? – kérdezte majdnem bocsánatkérően, kissé lehajtva fejét, most tartva a leghosszabb ideig a szemkontaktust vele.

- Ezért tartozik nekem egy ebéddel! És ha arra gondolok, hogy azt hittem maga lesz az ebédem… - nevetett, ahogy még mindig itta magába a nő szemeinek és ajkainak látványát, mintha csak nem tudta volna eldönteni, hogy melyiknek a látványa köti le jobban.

- Nos, rendben – mondta majdhogynem unottan, még mindig játszva a megtörhetetlen profit, de éppen hogy csak fenntartva a látszatot – Csak hadd nézzem meg a határidőnaplómat. Az első délutáni páciensem háromkor érkezik, tökéletes. Lesz két óránk. De először – nyúlt a tálca felé, amin a poharak és a víz állt és töltött Dave-nek -, kérem, igyon és hadd halljam még egyszer énekelni.

- Köszönöm. Valami óhaj-sóhaj a dalt illetőleg? – kérdezte Dave, majd átvette a poharat és tartalmának felét rögtön eltüntette.

- Nincs, Mr. Gahan – mosolygott rá Carla és intett neki, hogy kezdjen neki. Valójában semmi szükség nem volt rá, hogy megismételjék a tesztet, csupán újra hallani akarta a gyönyörű hangot. De erről nem kellett tudnia a férfinak. – Csak válasszon egy dalt és kérem, kezdje el. Csupán a biztonság kedvéért.

Dave engedékenyen elmosolyodott és letette a poharat az asztalra, míg tekintetével megkereste a másikét. Carla tartotta a szemkontaktust, majd Dave tekintete újra lesiklott az ajkaira. Természetesen nagyon is jól tudta, hogy ezt észre fogja venni. Valahogy nem tudott elszakadni az ajkaitól és ezt eléggé nyilvánvalóvá tette. Elgondolkodott és mikor kiválasztotta a dalt, egy újabb kis mosoly jelent meg a szája sarkában. Kinyitotta a száját és a hangok finoman áradni kezdtek belőle…

"I don't understand
What destiny's planned
I'm starting to grasp
What is in my own hands
I don't claim to know
Where my holiness goes
I just know that I like
What is starting to show..."

Dave látta, hogy a választása egy kicsit meglepte a nőt. Folytatta és figyelte, ahogy hangjának hatása eluralkodik a csinos doktornőn. Részleteket választott a dalból, melyek illettek az alkalomhoz.

"As years go by
All the feelings inside
Twist and they turn
As they ride with the tide
I don't advise
And I don't criticise
I just know what I like
With my own eyes"

Carla hagyta magát elmerülni a most már ismerős hangban, de arcán még mindig a doktor maszkját viselte. Az egyetlen változás az volt, hogy lehunyta a szemeit és öntudatlanul megnyalta ajkait, ahogy újra egyik oldalról a másikra kezdett forogni a székével.

"You know what I mean
I've broken my fall
Put an end to it all
I've changed my routine
Now I'm clean"

Miközben énekelt, figyelte, ahogy a nedvesség lassan eltűnik a nő ajkairól. Hangja teljesen betöltötte a szobát és Carla úgy érezte, mintha a bőre alá mászna. Érezte, hogy teste libabőrös lesz. Meglepte, hogy ennek az idegennek ilyen hatása volt rá, de nyugodt maradt, a maszkja továbbra is a helyén maradt.

Carla elveszett Dave hipnotikus hangjában, s az idő állni látszott. Minden más hangot – az órája ketyegését, vagy ahogy Dave felkelt és megkerülte az asztalt, hogy mellé állhasson, illetve a hang, ahogy kabátja ujja meggyűrődött amint felemelte egyik karját – kizárt érzékeléséből. Csak akkor nyitotta ki a szemeit, mikor az ének elhalt és megérezte Dave kezének simogatását az arcán, s látta, ahogy arca közeledik sajátjához. Körülbelül 20 centire állt meg Carla arcától.

- Sajnálom, de nem tudom tovább távol tartani magam ezektől az ajkaktól… - és előre mozdult, abban reménykedve, hogy megcsókolhatja a nőt.

De arra nem számított, hogy Carla hátra fogja tolni gurulós székét, és mivel Dave másik keze annak karfáján pihent, ahogy elvesztette az egyensúlyát, majdnem a nő ölébe esett. Az esést azzal a kezével állította meg, ami eddig Carla arcát simogatta, s melyet most a másik karfára csapott. Így a doktornő előtt térdelt, aki nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát a vicces helyzetet látva. Dave is felnevetett, de nem sokáig, ugyanis Carla mégiscsak úgy döntött, hogy kell neki az a csók, úgyhogy kezei közé fogta Dave arcát és kiszolgálta magát!

Míg hosszasan csókolóztak – egyik csók mélyebb volt, mint a másik –, a férfi kihasználta az alkalmat: először leengedte Carla haját, majd majdnem végig kigombolta a fehér orvosi köpenyt, hogy az oldalát és a hátát kezdhesse simogatni, mindeközben ugyanolyan követelőző és éhes csókokat adva a nőnek, mint amilyeneket kapott tőle. De aztán elkezdte keresni a melltartó kapcsát és ez volt az, ami miatt végül megszakította a csókot.

- Hogyan jutok ezen a szerkezeten belülre? – suttogta a nyakába.

Carla lehunyt szemmel felsóhajtott a forró lehelettől érzékeny nyakán, s a kérdés visszahozta a realitás talajára. Ezt nem teheti a betegével. Ez szabályellenes! És ő mindig betartotta a szabályokat, mindenáron. Visszahúzódott és megszorította Dave mohó kezeit.

- Sehogy, Mr. Gahan – mormogta rekedten, majd megköszörülte a torkát – Kérem, hagyja abba és menjen arrébb. Ezt nem tehetjük! – még mindig erősen fogta a férfi kezeit, majd hirtelen elengedte őket. Levette bepárásodott szemüvegét és letette az asztalra.

Dave zöld tekintete tele volt meglepetéssel, ahogy felnézett rá. Régóta nem hallott hasonló szavakat. Mindent és mindenkit megkapott, akit, és amit akart… általában.

Carla felállt és még távolabb sétált Dave-től, aki most azt a nőt bámulta, aki nemet merészelt mondani neki. Nem foglalkozott azzal, hogy visszagombolja a köpenyét, csupán összefogta azt magán. A férfi újra a nő bőrén akarta érezni a kezeit, kikapcsolni a melltartót és megérinteni és megízlelni a tartalmát… Oké, akkor ez nem ma fog megtörténni, de eleget látott, és ami fontosabb: még többet érzett abban a csókban ahhoz, hogy tudja, hogy hamarosan többet is kaphat.

- Ahogy akarja, doki! – mondta majdhogynem gúnyosan – Gondolom, akkor ugrott az ebéd – és most őszintén csalódottnak tűnt miközben visszaült a székébe.

- És ezt miből gondolja? – kérdezte Carla, s hangjából lehetett érezni, hogy megbocsátott – Még mindig olyan éhes vagyok, mint korábban. Nézze, tényleg sajnálom, amit tettem. Elragadtattam magam…

- Hé, sose sajnáld, édes! Azok a csókok… - hunyta le a szemét és önelégülten elmosolyodott.

- KÉREM! Ezzel egyáltalán nem segít. Megpróbálhatnánk elfelejteni, ami történt?

- Megpróbálhatom, de nem lesz könnyű – válaszolta Dave immár nyitott szemekkel és majdhogynem szomorú arckifejezéssel. Újra elmosolyodott és a nő akaratlanul viszonozta. Szóval épp annyira élvezte a csókot, amennyire látszott! Dave úgy döntött, hogy felhagy az ennyire nyilvánvaló csábítási praktikákkal: ehhez az érdekes nőhöz finoman kell közeledni. Az út hozzá az eszén keresztül vezetett, nem a bugyiján keresztül, mint ahogy a többséggel volt.

- Szóval, ahogy már mondtam, még mindig éhes vagyok és ennem kéne, hogy végigdolgozhassam a délutánt is ájulás nélkül. Még mindig szándékomban áll meghívni önt egy ebédre Mr. Gahan, de csak egy feltétellel…

- Bármit, amit kíván, hölgyem.

Carla kinyitotta az egyik ajtót, ami egy kisebb szobába – az öltözőbe – vezetett, ahol át szándékozott öltözni ebéd előtt, s ezért nem is gombolta vissza korábban a köpenyét.

- Hogy nem fog kagylót rendelni! – kacsintott rá, majd belépett a másik szobába – Akkor két percet kérek, míg átöltözöm – behúzta maga után az ajtót, de nem zárta be. Dave megleshette volna, de úgy döntött, mégsem teszi.

- Mi ez a kagyló-fóbia? – kérdezte még mindig nevetve a kérésén.

- Egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy végignézzem, ahogy valaki megeszi őket, és kissé nehézkes lenne beszélgetni magával, ha egy másik asztalnál ülnék! – jött Carla hangja az öltözőből. Majd hallani lehetett, ahogy felhúznak egy ruhát és egy cipzárt, majd egy spray hangja is kiszűrődött – valószínűleg némi parfüm. Dave találgatni kezdte, hogy vajon mit használ a nő.

Dave felállt és átsétált a szobán, hogy megcsodálja a képeket a szemben lévő falon. Azonnal felismerhető képek voltak a Seychelle-szigetekről. Vajon járt ott?

- Maga készítette ezeket a képeket? – kérdezte.

- Igen. Tetszenek? – hallatszott Carla hangja Dave mögül. Megfordulva nagyon közel találta szemben magát a nővel. Mezítláb sétált végig a szőnyegen, egyik kezében egy elegáns fekete táskával és a magas sarkújával, míg a másikban a kabátját tartotta. Egy ujjatlan, egyszerű kobaltkék mini ruhát vett fel, mely durva selyemből készült, legalábbis Dave a csillogásából erre következtetett. A nő közben felvette a hozzáillő hosszú kabátot míg várt a válaszra. Még arra is szakított időt, hogy újra feltűzze a haját.

Dave itta magába a látványt. Érezte a finom parfümöt, mely tökéletesen keveredett azzal, amit korábban érzett az illatos bőrön. Újra meg akarta csókolni, a falnak akarta szorítani, hogy leszaggassa róla a ruhát és ott folytassák, ahol abbahagyták, de tudta, ha ezt megtenné most, azzal örökre elveszítené a nőt… és valószínűleg egy térdelést is kapna teste egyik nagyon érzékeny pontjába. Carla lerakta a cipőit és könnyedén beléjük bújt. Dave végre rájött, hogy kérdeztek tőle valamit és kinyögött valamit, még mindig Carlát stírölve.

- Ehm… igen. Nagyon szépek. Nagyon jó a megvilágítás azon… ehm… mehetünk? – indult kényelmetlenül az ajtó felé. Mi az istent művel vele ez a nő??

- Natalie, elmentem ebédelni, ha valaki keresne – mondta Carla, ahogy elsétáltak a titkárnője asztala mellett.

- Rendben, Miss Sagnier, ha valaki keresné, átveszem az üzeneteket – biccentett egy kis mosollyal majd Dave-re nézett – Viszontlátásra, Mr. Gahan!

A férfi bólintott és követte a csinos doktornőt egy halvány mosollyal a szája sarkában.

- Ismer valami jó éttermet? – kérdezte, ahogy kiléptek az épületből.

- Éppenséggel igen. A közelben van. Általában ott ebédelek, mert jók az árak és nagyon finom ételeket szolgálnak fel. Pár perc séta és ott vagyunk.

- Hát akkor nézzük meg és töltsük meg ezeket az üres gyomrokat! – mosolygott rá újra.

Carla viszonozta a gesztust, de visszafordult az utca felé, és próbált nyugodtan és normálisan viselkedni, mint mindig mikor Párizsban sétált. Ők is csupán két ember voltak, akik ebédelni indultak. De bárhogy is próbálkozott, nem tudta letagadni, hogy izgatottá vált attól, hogy ki is lesz az ebédpartnere: érezte, hogy Mr. David Gahan nem egy átlagos ember.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés