2. fejezet

Az utcák zsúfoltak voltak, mint mindig ebben a napszakban. Férfiak és nők siettek, hogy megebédeljenek mielőtt visszatértek volna munkájukhoz. Most hogy egymás mellett sétáltak, Dave és Carla csendben maradt ezen a kései napsütéses tavaszi napon. Egyetlen felhő sem volt az égen, az ragyogóan kék maradt. Carla felpillantott, és látta, ahogy pár madár elröppen felettük, hogy ágakat keressenek a fészkükhöz. Lassan eljött az ideje, hogy kiköltsék a jövendőbeli kis madarakat.

Dave Carlát figyelte a szeme sarkából. Tetszett neki ez a nő. Olyan titokzatos volt… Erős személyiségnek tűnt a számára. Érezte, hogy sokkal jobban meg szeretné ismerni őt. És meg fogja találni a módját ennek. Nem tudta, miért csinálja ezt, de egyáltalán nem szégyenkezett miatta.

Végre egy 10 perces séta után megérkeztek. Carla a férfi előtt lépett be a barátságos étterembe, ahol az ajtó fölötti kis csengő tudatta jöttüket. A hely nem volt túl nagy, és már majdnem minden asztal foglalt volt, úgyhogy Dave leszűrte, hogy valószínűleg egy népszerű hely lehet. Ahogy körbenézett, látott pár diákot a könyveik fölé hajolni, üzletembereket öltönyben, illetve gyerekeket az anyjukkal vagy az apjukkal. Az egyik nagy ablaknál találtak maguknak helyet, mely az utcafrontra nézett.

- Jó helynek látszik – mondta a férfi amint leültek.

- Igen, én szeretem. Tiszta, hathatós és finom a kajájuk… - az egyik pincér érkezése szakította meg mondandóját, aki miután biccentett Dave felé, egy mosollyal üdvözölte Carlát.

- Bonjour, Mademoiselle Carla, mit hozhatok aperitifként? – kérdezte letéve két menüt eléjük.

- Nos Tim… én egy narancslevet kérnék.

- Én pedig egy diétás kólát – válaszolt Dave is.

A pincérnek egy másik vendég is intett, úgyhogy miután leírta az italrendelést, rögtön arrébb is állt.

- Ismeri?

- Igen, elég jól. Olyan barátféle – válaszolta miközben a menüt tanulmányozta, de így is érezte a férfi tekintetét az arcán.

Pár perc múlva Tim visszajött az italaikkal és felvette a rendelésüket. Dave fish and chips-et kért, míg Carla a szokásost: sült csirkemellet krumplipürével.

Mikor megérkeztek az italok, Dave tósztra emelte poharát – Még sok ilyen találkozást! – és kólás poharát hozzáérintette a másikéhoz.

- Gyümölcsöző munkakapcsolatunkra – tette még hozzá Carla – Tudja, nem fog sokáig tartani, amíg megoldom a kis problémáját, ami csupán a félelmeiből táplálkozik. Attól fél, hogy a fájdalom, amit megtapasztalt, még mindig itt ólálkodik maga körül, és… - megállt, mikor látta, hogy Dave szinte könyörög neki valamiért a szemeivel – Mi az? Valami baj van? – kérdezte.

- Nem bánná, ha valami másról beszélnénk? A konzultációnak azt hittem, hogy már vége – valóban csalódottnak tűnt.

- Rendben, Mr. Gahan, sajnálom. Csupán bíztatni akartam, ennyi az egész – nyúlt át az asztalon és megérintette a férfi kézfejét, mikor az ujjak idegesítően dobolni kezdtek amint megemlítette a hangproblémáját. – Ugye hisz nekem? – hajolt le, hogy egy szintbe kerüljön Dave tekintetével, mivel a férfi korábban lehajtotta a fejét. Kezével abbahagyta a dobolást. Carla elmosolyodott, amit lassan ő is viszonzott, majd megfordítva a kezét megfogta a nőét és barátian megsimogatta…

- Gondolom, csak a munkáját próbálja végezni. Sajnálom, hogy ez ilyen érzékenyen érint. Tudja, csak arról van szó, hogy a hangom… - Carla félbeszakította egy csitító szisszenéssel, ahogy ajkait kicsit csücsörítette. Mennyire meg akarta újra csókolni a nőt! Épp elég nehéz volt figyelni a száját beszéd közben, de most…

- Most maga beszél az „üzletről”, Mr. Gahan. Azt kell, hogy mondjam, nem értem magát! – nézett rá kicsit zavartan.

- Oké, ígérem, abbahagyom! És kérlek, hívj Dave-nek! Már tudom, mit akartam mondani mióta átöltöztél: még meg sem dicsértem a ruhádat! Nagyon elegáns és a színe csodásan illik a szemeidhez – Dave itta magába a nő enyhe zavarát, ahogy ismét a figyelem középpontjába került.

- Nos… öö… köszönöm, Dave. A ruháim többsége unalmas fekete, fehér vagy bézs, de mindig ezt a ruhát veszem fel, mikor érzem a tavasz közeledtét a levegőben. Már évek óta megvan, de kényelmes és praktikus – Nem vette le a kabátját, mikor megérkeztek és most elég furán jött volna ki a dolog, úgyhogy úgy tett, mintha ki kellene mennie a mosdóba – Ha megbocsátasz egy percre… Ez biztos módja annak, hogy kihozzák a kaját! – nevetett.

- Ne aggódj, megkérem, hogy tartsák melegen a csirkédet, míg visszaérsz.

Egész eddig észre se vették, hogy végig fogták egymás kezét! Olyan természetesnek tűnt, és most ahogy felállt és elengedték egymás kezét, Carlában felkavarodott valami.

- Öö… nem maradok sokáig – mondta és majdnem berohant a „Dames” feliratú ajtón, mely az étterem hátsó felében volt.

Mikor már bent volt, levette a kabátját, rátette a radiátorra és óvatosan egy kis vizet paskolt az arcára, majd belenézett a tükörbe, ahogy saját szavai visszhangoztak a fejében: „Attól fél, hogy a fájdalom, amit megtapasztalt, még mindig itt ólálkodik maga körül…” – és ez igaz volt az ő utolsó kapcsolatára is. Át kéne adnia Dave-et egy kollégájának? Megbízhat magában annyira, hogy kezelje anélkül, hogy túlságosan belekeveredne a dologba?

Nem tudta, mennyi ideje állt ott, és csak akkor tért vissza gondolataiból, mikor egy másik vendég belépett a lengőajtón. Magához vette a kabátját, leellenőrizte a sminkjét, és visszament az asztalukhoz, ahol Tim épp felszolgálta az ételeket.

- Bon appétit – mondta Tim, majd magukra hagyta őket, hogy nekifoghassanak az evésnek.

Az első megjegyzés Dave-től érkezett: - Tudtam, hogy hibát követek el! – nevetett fel és félretolta az átázott halat a tányérján – Úgy kell nekem, ilyet rendelni Párizsban! De nem számít, a sült krumpli finom. Csak szívesen ettem volna fish and chips-et… Neked is vannak olyan pillanataid, mikor egyszerűen megmagyarázhatatlanul megkívánsz valamit független attól, hogy hol vagy?

- Mmmm… - Carlának előbb le kellett nyelnie a mennyei csirkemell falatját – Ezt meg kell kóstolnod, és mindjárt nem fogsz olyan dolgokat rendelni, amit még egy francia séf sem tud elkészíteni! Tessék! – azzal levágott egy darab húst és a másik tányérjának a szélére tette.

Dave felszúrta villájára a falatot és megette. Ahogy rágni kezdte, lassan bólogatni kezdett: - Na ez tényleg nagyon jó! Ez borsos szósz rajta? Tudod mit, szerintem ezt visszaküldöm és én is azt kérem, amit te… Nem bánod?

- Persze hogy nem! Tim? Kérlek, gyere ide! – Tim rögtön odasietett Carlához, aki elkezdett beszélni hozzá: - Le poisson n'est pas bien cuit - monsieur veut prendre le pigeon à la place, si c'est possible, mais rapidement, s'il vous plaît.

Dave-et teljesen elvarázsolta, ahogy először hallhatta Carlát franciául beszélni. Megbűvölten figyelte, ahogy a szája szépen formázta azokat a hangokat…

- D'accord Madame, ce sera fait - et toutes nos excuses! Nagyon sajnálom uram. El akarja fogyasztani a sült krumplit, vagy szeretne inkább krumplipürét?

- Tulajdonképpen a sült krumplijuk nagyon jó, úgyhogy megtartanám őket. Köszönöm.

- Ez esetben hamarosan hozom a csirkemellét, Monsieur – mondta Tim, majd eltűnt, hogy rendbe hozza a dolgokat.

- Köszönöm, ööö… - Dave nem tudta, hogy most hogyan szólítsa a nőt.

- Carla, ha már egyszer te Dave vagy. Így igazságos!

- Carla. Illik hozzád ez a név! Akkor őshonos párizsi vagy? – kérdezte.

A nő ezt igazán szórakoztatónak találta. – Tulajdonképpen igen és nem – válaszolta egy újabb falatot bekapva.

- Egy kicsit furcsa, mert nem hallom ki tisztán az akcentusodat. Csak egy kicsit, mikor zavarban vagy – mosolyodott el, s Carla figyelte, ahogy azok a kis ráncok megjelentek csillogó szemei sarkában. Meg kellett köszörülnie a torkát mielőtt válaszolt volna.

- Ehm… nos az apám angol, Glastonburyből. A válás után pár évet vele töltöttem és ott tanultam. De az anyám párizsi – vont vállat és a tányérjára nézett.

- Aha, most már értem. És megkérdezhetem, miért jöttél vissza ide? – folytatta a beszélgetést, egy pillanatra megszakítva azt, hogy megköszönje Timnek az új rendelést, amit kihozott, s elkezdett enni.

A nő kerülte a tekintetét s felsóhajtott. – Ez egy fájdalmas része az életemnek. Sajnálom Dave, de nem igazán szeretnék beszélni róla – nézett ki az ablakon, ahogy volt vőlegénye arca megjelent lelki szemei előtt.

- Jézus, sajnálom Carla. Nem akartam rossz emlékeket az eszedbe juttatni – hagyta abba az evést egy pillanatra.

- Ne érezd rosszul magad miatta. Semmi gond, mindez már pár éve történt – nézett fel rá. Az énekes viszonozta a kacsintását és halványan rámosolygott.

Néhány percig csöndesen ettek, míg befejezték az ebédet.

- Akarsz enni valami desszertet? Vagy egy kávét? – kérdezte a nő.

- Van valami, amit ajánlanál? – mosolygott rá.

- Szerintem ki kéne próbálnod a híres francia almás gyümölcsös pitét – kuncogott fel – Az a személyes kedvencem és itt nagyon jól készítik.

- Akkor… azt hiszem, ki is próbálom. Kíváncsi vagyok. Szeretem a különleges nemzeti kajákat!

-  Oh igen, tudom. Például a belga csokit, igaz? – kérdezte, miközben intett Timnek.

- Hékás, egész sokat tudsz rólam!

- Nem annyit, mint ahogy tűnik. Csak pár hírt hallottam rólad és a bandádról – vont vállat és Dave tekintetével követte a finom izmok mozgását a csinos ruha alatt – Nem vagyok egy nagy rajongó, de ismerem pár számotokat. Sajnos nincs túl sok időm, hogy elmerüljek a különféle zenékben és azoknak hátterében…

- Akkor elfoglalt nő vagy? – mosolyodott el és egy erős kávét is rendelt.

- Azt hiszem, mondhatjuk, hogy igen – motyogta – Ha sokat dolgozom, akkor nincs időm az érzelmi kínokban dagonyázni – sóhajtotta.

- Szóval, amikor elcsendesedtél, ez volt az oka, igaz? Valaki, akit elvesztettél még mindig a fejedben ólálkodik?

- Nem, sehol sem ólálkodik már. Mostanra már boldog férj és két gyerek apja. A pénzt és a hatalmat választotta a szerelem helyett, ennyi az egész. Egy kegyelmet nem ismerő üzletember lett abból az okos, szellemes fiatal srácból, akit egykor szerettem. Most ott van, ahol lenni akart és én… Nos, nem hiszem, hogy erről tudnod kéne. Sajnálom, tényleg nem tudom, mi ütött belém.

- Én tudom: magányosnak és kívülállónak érzed magad és támogatásra és szerelemre vágysz.

- Dave, igazán lényegre törő vagy. Ha így nézzük, igen, igazad van. De miért érdekelne?

- Mert szeretem, ha minden harmonikus körülöttem – vont vállat egy kis mosollyal – Szeretem, ha minden harmonikusan a helyén van. Ilyen vagyok és ezért is szeretek a színpadon lenni, ahol csak boldog arcokat látok a tömegben.

- És imádnak téged.

- Igen, ez is benne van a dologban, de ez kevésbé fontos a számomra. A legfontosabb dolog az életemben, hogy boldogságot csempésszek mások életébe.

- Akárcsak egy angyal – jegyezte meg Carla és felvette a villáját.

Dave felnevetett – Talán. Noha nem egyszerű az angyalt játszani…

Carla megforgatta a szemeit az annyira nyilvánvaló Depeche Mode-os poénon. Elmosolyodott, de azért folytatta: - Akkor tényleg érdekel? Bár nem sok mesélnivalóm van. Csupán annyi, hogy az elvesztése még mindig fáj egy kicsit. Még mindig kicsit zavaró arra gondolni, hogy milyen lehetett volna a közös életünk. Még mindig úgy gondolom, hogy boldogok lehettünk volna együtt. Bár nem sok értelme van azon keseregni, ami már elmúlt, nem igaz? Ami megtörtént, megtörtént és senki sem tudja visszaforgatni az idő kerekét.

- Nem, igazad van, senki sem tudja. Szerintem egy kis odaadó figyelemre lenne szükséged. Egy olyan valakire, aki meghallgat téged és csakis téged. Valakinek az osztatlan figyelme kellene neked.

- Öö, és ezt te most felajánlod nekem?

- Valami olyasmi. Ha így szeretnéd látni a dolgot.

- És mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt a szívességet? – kérdezte, és lassan bekapott egy falatot a süteményből.

Dave követte a mozdulatot, s kávéscsészéje félúton megállt. Hirtelen kicsit nehezére esett lélegezni.

- A szád – mondta – teljesen elvarázsol. Újra meg akarlak csókolni, Carla – folytatta vággyal a hangjában, várva, hogy mit válaszol.

Tekintete a telt ajkakra esett – Igen, nem lenne rossz újra megízlelni az ajkaidat, de… - az énekes szemeibe nézett és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Egy vagy két másodperc is eltelt, ahogy habozott, majd végül felsóhajtott – Igen, én is akarom, de nem tehetem – rázta meg kicsit a fejét – Sajnálom…

- És miért nem? Mert a beteged vagyok?

- Igen.

- Én… én kereshetek egy másik specialistát.

- Vagy megvárhatod, míg befejezem a kezelést.

- Meddig fog tartani?

-  Attól függ… Türelmetlennek tűnsz.

- Oh igen, az vagyok, Carla!

- Sssh, ne mondj többet! Ha vége a kezelésnek és még mindig meg akarsz csókolni, akkor hagyni foglak.

Carla kivett némi pénzt a táskájából és az asztal közepére tette, majd gyorsan felkelt és távozni készült.

- Sajnálom Dave, de nem maradhatok itt téged nézve, mert… - és máris félúton volt az ajtó felé. Nem bízott magában eléggé, hogy hangosan is kimondja a mondata másik felét…

- Mi? – Dave teljesen megdöbbent, de észrevette, hogy Carla ott hagyta a kabátját és gyorsan felkapva azt utána sietett. – Hé, lassíts! – érte utol az ajtó előtt.

A nő nem lassított, így sietve sétáltak, miközben Carla magyarázni kezdett: - Az lesz, mint legutóbb, mikor egyszer beleszerettem az egyik betegembe és ahelyett, hogy segítettem volna, csak még több problémát okoztam neki. Aztán sikeresen elcseszte az életemet. És ha tudni akarod, miatta hagytam ott Londont és mindenemet. Te miért lennél más? Nem akarok fájdalmat okozni, vagy fájdalmat érezni újra.

- Hé, várjunk csak egy percet! NE merj megítélni engem annak alapján, amit valami másik bolond tett veled! – állt meg Dave halálosan komoly arckifejezéssel – Alig ismersz engem! És én tényleg szeretnélek jobban megismerni. Tessék, ha bizonyítékra lenne szükséged! – azzal a karjaiba vette és magához húzva nagyon finoman és édesen megcsókolta. Carla teljesen elolvadt tőle, de csak egy pillanatra, mert a férfi már el is engedte. – Ez ízelítő volt az önuralmamból. A szemeimben láthatod, hogy milyen csókot akartam valójában adni neked, de annak még nem jött el az ideje. Szeretném, ha beszélgetnénk, hogy megismerjük egymást, hogy legyenek közös emlékeink, különleges pillanataink – mint ez. Lehet ez az első ilyen emlékünk?

Carla körbenézett. Egy kereszteződésnél álltak, körülöttük boltok – a kedvenc cukrászdája és egy cipőbolt tele csupa olyan magas sarkúkkal és csizmákkal, amiért ölni lehetne. Most már örökre emlékezni fog erre a különleges csókra, úgyhogy egy nagyon félénk „igent” biccentett fejével.

- Most megismertem egy másik oldaladat – egy olyat, ami tetszik! – mosolyodott el és belekarolt Dave-be – Gyere, visszakísérhetsz a rendelőmbe. Ott van nem messze.

Miután búcsút intettek egymásnak bement az irodájába. Szerencsére nem várta semmiféle üzenet. Leült a székébe és felvette a tollát. Dave-en és azon gondolkodott, amiket csináltak. Szórakozottan egy nagy „D”-t firkált a jegyzettömbjébe, majd kicsit leveleket, virágokat és csillagokat rajzolt, melyek a betűből jöttek ki. Érdekes és titokzatos férfinek látta őt. Volt valami benne, ami ellenállhatatlanná tette. Egészen biztos volt benne, hogy nagyon kevés olyan ember volt, aki nemet tudott mondani neki.

Carla nem volt biztos magában. A múlt sebe… Eric, a betege még Angliában… Ő volt az ő nagy szerelme és nagyon csúnyán megégette magát vele. A férfi csak kihasználta őt és miután már nem volt szüksége Carlára, egyszerűen eldobta magától. Azért jött el annak idején hozzá, hogy megtanulja jobban kontrolálni a hangját, hogy erőteljesebb beszédeket mondhasson azoknak a gazdag és szívtelen bolondoknak, akikkel találkozott, és akik most elárasztották a világot. Érezte, hogy szemei kezdtek megtelni könnyeivel, ahogy arra gondolt, miként bánt el vele Eric. Ezért kezdett inkább Párizsban praktizálni, mivel a férfi Londont választotta, Carla úgy érezte, muszáj elköltöznie. Először az anyjához költözött itt Párizsban, majd saját útját járva megtalálta a lakását, munkalehetőséget és nem nézett vissza – a mai napig… Most, ahogy az aktuális szituáción gondolkodott, a boldogság kis pillanata, amit Dave-vel töltött, elvesztette minden ragyogását.

Mit is képzelt? Dave-nek családja van – felesége, gyerekei! Mit akar tőle a férfi? Csak hogy párszor lefeküdjenek, amíg meg nem unja őt és visszamegy a családjához? Ettől a lehetőségtől felgyorsult a szívverése. Nem hagyja, hogy ezt tegye vele.

„Nem, ő a betegem, úgyhogy szépen segítek megoldani a problémáját, de aztán pápá Mr. Dave Gahan, nem számít, hogy mennyire szexi is vagy és hogy mennyire meg akarlak érinteni” – gondolta és ledobta tollát az asztalra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés