Dave jókedvűen haladt széles léptekkel a szálloda csarnokából a lift felé. Kezében egy nagy, sárga boríték volt, immár felbontva, valamint arcán széles mosoly és csak úgy ragyogott az örömtől. Megjöttek az orvosi eredményei, amiket nem tudott New York-ban megvárni. Alig várta, hogy Martinnak is megmutathassa őket és együtt örüljenek. Kilépvén a liftből a megfelelő folyosóra fordult és sietősen elindult szőke társa szobája felé. Elképzelte, hogy milyen arcot fog vágni Mart, amikor megtudja, és emiatt még szélesebb lett az a mosoly, ahogy újra belenézett a papírokba, majd felnézett és hirtelen megtorpant. Egy alak állt az ajtaja előtt.
- Jen? - kérdezte Dave és arcáról eltűnt a mosoly, helyét a döbbenet vette át. Nem számított a neje látogatására.
- Szia - fordult felé - Nem is örülsz, hogy látsz?
- De, csak nem számítottam rá, hogy jössz! De örülök, hogy itt vagy! - mosolyodott el, ám a papírokat már lejjebb eresztette. Valahogy már nem volt akkora jelentőségük.
Jen csak elmosolyodott és kinyújtotta egyik kezét Dave-é felé, hogy magához húzhassa egy üdvözlő csókra.
Férje eleget tett a kérésnek, ám mikor a nő átölelte, meglátta Jen válla fölött Martot kilépni a szobájából. A szőke férfi épp meg akarta nézni, hogy Dave visszaért-e már, de mikor meglátta az ölelkező párt, kicsit elkomorodott és visszavonulót fújt, noha kíváncsi lett volna Dave eredményeire, amik feltételezései szerint abban a borítékban voltak, amit az énekes tartott az egyik kezében. De ahelyett, hogy odament volna üdvözölni Jent, aki még nem vette észre őt, inkább hátat fordított és elsietett a lépcső irányába.
Dave szomorú tekintettel nézett Martin után, majd érezte, hogy neje eltolja magától, hogy a szemébe nézhessen. Addigra már mosolyt varázsolt az arcára és csevegve léptek be a szobájába.
- Az eredmények? - pillantott a férje kezében tartott nagyalakú borítékra miközben letette kézi poggyászát, amiben pár napi váltóruha volt.
- Igen, azok. Meg akarod nézni? - kérdezte egy sunyi mosoly kíséretében.
- Nem, köszi, tudom, mi áll bennük... Vagy... - sötétült el a szeme egy kicsit, ahogy egy mocskos mosoly kúszott az arcára - ... mást szeretnél, ha megnéznék? - dugta ujját férje övébe, hogy annál fogva húzza finoman maga felé.
- Mit vennél kezelésbe? - kérdezte ártatlanul a férfi.
- Gondoltam én is leellenőrzöm, hogy minden rendben van-e odalent... - siklatta végig a tekintetét Dave testén, miközben kezével finoman végigsimított a nadrágja elején.
- Hátha az orvosok valamit elhibáztak? - túrt neje hajába.
- Nem, nem, csak ellenőrzöm, hogy mindent alaposan... megvizsgáltak-e... - oldotta meg férje övét és húzta le a cipzárt, hogy keze eltűnhessen a nadrágjában.
Dave felnyögött és már nyomta is le Jent a földre, csakúgy, ahogy nem is olyan rég még Martin tette vele ugyanezt. Jen hagyta magát s mohón kapott Dave ajkai után, miközben rászorított az éledező férfiasságra.
Közben Martin igyekezett nem Dave-ékre gondolni és hogy mit művelhetnek éppen. Nem tudta, mit csináljon, miként kösse le a figyelmét, de pont kapóra jött, hogy Andyék hívták csocsózni. Amíg a labdára koncentrál, addig legalább elnyomhatja a gondolatait. Bár a kellemetlen érzés a mellkasában így is megmaradt.
Pár óra múlva Dave kilépett a szobájából, hogy megkeresse a fiúkat, ugyanis el akarta mesélni nekik is az eredményeket. Remélte, hogy Martin is ott lesz, bár félt a szemébe nézni. Hiába jött váratlanul Jen, mégis bűnösnek érezte magát. Tudta, hogy Martin legnagyobb örömére Andy magával hurcol egy csocsóasztalt és a szobájában tartja a kis játékdélutánokat. Így harmadik társuk szobája felé vette az irányt, ahonnan már messziről lehetett hallani a nevetést és a jókedvű beszélgetést.
- Jaaaaj ne már Mart! Adj nekünk is egy kis esélyt! - kiáltott fel Andy, miközben megigazította a szemüvegét és a bekapott gólon kesergett.
- Talán tanulj meg csocsózni rendesen - vigyorodott el elégedetten a szöszke és már be is dobta a következő labdát.
Dave ebből rájött, hogy reménytelen eset a kopogtatás és benyitott - Már észre sem vesztek? - nevetett, miközben belépett.
- Hé, Dave! Gyere csak! Segíts Mart ellen! Nem hagy minket játszani! - csillant fel a remény Andy szemeiben.
- Ugyan, tudod, hogy Martin és én túl jó páros vagyunk, igaz?
- Azért mondtam, hogy ellene segíts! - lökdöste arrébb Christiant, akivel eddig ketten próbálták kijátszani Martin figyelmét.
A szőke férfi csak magában elmosolyodott Dave megszólalásán.
- Nem bánom, habár nem játszani jöttem.
- Akkor miért? - kérdezte Martin csendesen.
- Megjöttek az orvosi eredményeim. Épp indultam volna elmesélni, csak Jenbe ütköztem. Nem tudtam, hogy jön - pillantott fel a csocsóasztalról pár másodperc erejéig Martinra, majd újra a labdára fókuszált.
A szőkeség nem válaszolt, csak Dave arcát fürkészte.
- ÉS??? Mi lett az eredmény? - kérdezte Christian kíváncsian, bár sejtette, hogy nem lehet olyan rossz, ha Dave-nek ilyen jó kedve van.
- Semmit sem találtak. Persze kontrollra kell majd járnom hosszú ideig, de most minden rendben van - mosolyodott el.
- Ez nagyszerű!!! - kiáltott fel Andy, Christian pedig csatlakozott hozzá és megveregette Dave vállát.
- Én is örülök - nézett az énekesre Martin, de a helyén maradt. Csak csillogó tekintete árulkodott érzelmeiről.
- Köszönöm fiúk - nevetett Dave is - Most pedig szét fogom rúgni a seggeteket... - jelentette ki széles vigyorral és ismét az asztal fölé hajolt.
Pár nap eltelt és le is ment pár koncert időközben. Jennifer a fiúkkal volt még mindig, ami Martnak elég szűkös mozgásteret engedélyezett. Be kellett érnie pár kósza pillantással és érintéssel Dave-től, és ez kicsit frusztrálta. De nem akart bonyodalmat okozni, ezért próbálta lefoglalni magát, amivel csak tudta. Most épp az utazóládájában próbált egy kis rendet rakni, mivel mikor kinyitotta azt az aktuális helyszínen, minden ki akart borulni belőle. Magában kicsit átkozta a crew azon tagját, aki beállította az öltözőjébe a ládát, nem éppen profi módon.
Nyílt az ajtó és egy magas, vékony alak lépett be rajta.
- Mart? - kérdezte mély hangján - Te mit csinálsz?
- Valamelyik idióta útközben felboríthatta a ládámat és most minden össze-vissza van benne. Próbálok egy kis rendet rakni - morogta a földön ülve.
Dave mosolyogva felsóhajtott, majd leült mellé - Na várj, segítek.
- Kösz - szusszantotta Mart arrébb pakolva pár sminkes cuccot.
Dave hosszú ujjai gyorsan szedegették fel a földről Martin dolgait. Napok óta ez volt a legközelebbi kontaktusa a Szöszivel, mégis csendben dolgozott. Mit mondhatna neki? Kezdjen el magyarázkodni azért, mert Jen itt van velük? Elvégre a felesége, meglátogathatja, amikor csak akarja... Igen, hiányzott neki Martin, a közösen eltöltött éjszakák, a bőrének illata és érintése.
Martin pedig nem szándékozott könnyed csevejbe bocsátkozni az énekessel. Általában azokat amúgy se szerette. Inkább feltérdelt, hogy felakassza a váltómellényét a szekrénybe.
- Hiányzol - szólalt meg halkan Dave. Talán maga sem hitte el, hogy kimondta.
Martin térdeltében lemerevedett, majd leengedte a kezét, még mindig a ruhájára fókuszálva, de nem látva azt. Nyelt egyet. Dave csak nézett rá némán, képtelen lett volna bármit mondani.
Martin lassan visszaült a sarkaira, majd Dave-re nézett, s egyik kezével megsimogatta a férfi borostás arcát.
- Te is nekem.
Lehunyt szemmel élvezte ki társa érintését, majd kezét az arcát cirógató kézre rakta. Mart csak elmélyedt társa vágyakozó tekintetében, s végighúzta hüvelykujját a telt alsóajkon. Dave nem bírta tovább, közelebb csúszott és szenvedélyesen csókolta társát, mintha csak percek lennének hátra az életükből és ő így várná a halált. Martin halkan belenyögött a napok óta várt csókba. Hagyta, hogy Dave karjai a teste köré fonódjanak, szinte kiszorítva belőle a szuszt. Készségesen viszonozta a kapottakat, szinte teljesen elmerülve bennük. Dave-nek azonban ez kevés volt. Egyik keze már eltűnt a póló alatt, míg a másik lentebbi terület felfedezésére adta a fejét. Bármennyire is nem akarta, Mart egyik kezével lefogta Dave csuklóját, a másikkal pedig kicsit hátrahúzta társa fejét, hogy ajkaik elszakadhassanak egymástól. Homlokát szeretőjének támasztotta.
- Ne, Dave. Most nem lehet - súgta.
- Kérlek! - könyörgött Dave. Minden ízében reszketett a vágytól, ami égette a testét.
Mart keservesen felsóhajtott és lehunyta a szemeit miközben kicsit hátrahúzódott.
- Nem szabad... - bicsaklott meg a hangja egy kicsit.
- Nem teheted ezt velem - nézett a zöld szemekbe. Szinte fizikai kínokat élt át attól, hogy Martin nem engedi közel magához.
- Nem akarom, de muszáj. Bárki bejöhet - rázta meg kicsit a fejét az ölébe ejtve kezeit, hogy véletlen se bátorítsa Dave-et.
- Jen miatt vagy ilyen, igaz?
Mart csak vállat vont, és elfordította a tekintetét, hogy arrébb toljon egy alapozós tégelyt.
- Kérlek, ne fordulj el tőlem - csúszott közelebb hozzá Dave - Mondd el, mi bánt.
- Meddig marad velünk? - tért ki a válasz elől.
- Pár napig. De Mart, ő a feleségem. És tudom, mit érzel. Neked is volt nejed.
- Én csak... Én tudom. Hülye vagyok.
Dave kérdőn nézett Martinra.
- Semmi. Hagyjuk - legyintett visszafordulva a ládája felé és felállította az egyik eldőlt cipőjét.
Dave azonban Mart álla alá nyúlt és visszafordította a fejét - Kérlek... - mondta már-már esdeklőn.
Ekkor azonban kopogást hallottak az ajtó felől.
- Martin, Martin itt vagy? - hallatszott be a mindig diszkrét John hangja.
A szőke férfi elhúzódva felállt és a kezébe vette az egyik öltönyét, hogy mindjárt fel is akassza azt miközben kiszólt barátjának.
- Igen, gyere be!
- Sziasztok. Bocsi a zavarásért, de Mart, kellenél egy kicsit. Valami kavar van a gitárjaid körül.
- Na már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy a ládám, most még a gitárok is... - morogta - Jól van, megyek.
Dave még mindig a földön ült, körülötte Martin cuccai hevertek és hirtelen nagyon elveszettnek éreztem agát. Szőke társa visszafordulva lenézett rá, s érezte, hogy szíve összefacsarodik a látványtól.
- Ne haragudj... - súgta, majd John után sietett. Mindegy volt, csak el innen.
De Martin ennyivel nem tudta meg nem történné tenni a dolgot, nem tudta Dave újabb sérüléseit begyógyítani, aki csak ült ott egyedül, szorosan átkarolva a térdeit.
- Dave, végre! Már aggódtam érted - nézett fel Jen egy forgatókönyvből, amit olvasott, s rögtön észrevette férje rosszkedvét - Mi történt?
- Semmi... - mondta halkan, de a semmibe révedő tekintete nem erről árulkodott.
- Édes... - állt fel a nő és odasietett hozzá, majd leültette az ágyra s maga is leereszkedett mellé - Ismerlek. Látom rajtad, hogy valami nagyon bánt...
A férfi azonban eltolta Jen segítő kezét és elfordult tőle - Kérlek... hagyj magamra...
Jen nem sértődött meg, tudta, mikor kell visszavonulót fújnia. Még nem tudta, hogy pontosan mi baja lehet férjének, de tudta, hogy előbb-utóbb úgyis elmondja neki. Ha már készen áll rá. Vagy legalábbis nagyjából beavatja a problémába.
- Ne haragudj.... - lágyult meg a hangja - Csak tudod... összekülönböztem Martinnal.
Jen egy pillanatra megmerevedett, majd hangtalanul felsóhajtott.
- Értem - bólintott - Tudod, hogy minden rendben lesz. Kibékültök, mint mindig - mondta vigasztaló hangon - Na, gyere ide! - kérte halkan és átkarolva férje vállát a mellkasára húzta a fejét.
Dave úgy kapaszkodott a nőbe, mintha csak ő menthetné meg a teljes és örökké tartó magánytól. Talán így is volt. Martint nem érdekelte, hogy mit művelt vele, amikor a drogok karjaiba taszította. Jen volt az, aki visszahozta és ő mégis Marttól függ. Jen nyugtatólag simogatta Dave haját és tarkóját. Nem szerette ilyennek látni őt, de az évek során megtanulta kezelni a dolgot. Balsejtelme újra elfogta. Egy ideje már őrlődött valamin a férjével kapcsolatban, de próbálta elfogadni és nem bolygatni. A düh egy szikrája pattant benne egy pillanatra, de gyorsan elnyomta magában. Majd meglátja, hogy Dave milyen gyorsan szedi össze magát.
- Szeretlek, édes - súgta neki egy csókot adva a hajára.
- Én is szeretlek - motyogta.
Jen napokig figyelte férjét, de annak állapota nem javult, sőt! Kezdett egyre mérgesebb lenni a szőkeségre. Dave magába fordult. Jen félt, hogy megint előjön a depressziója, így úgy határozott, hogy cselekedni fog. Mikor Dave a délutáni alvás mellett szavazott, mert fáradtnak és kedvetlennek érezte magát, megvárta míg elalszik, majd halkan elhagyva szobájukat Martin ajtaja felé vette az irányt és bekopogott.
Martin felfigyelt a kopogásra és felállt, hogy ajtót nyisson. Reménykedett benne, hogy Dave lesz az, aki láthatóan magába fordult, de mikor kinyitotta az ajtót Jennel szembesült. Döbbenetét elrejtette majd azon aggódott, hogy nehogy valami baj legyen Dave-vel.
- Jen! Mi történt? Valami baj van?
- Igen, te! - bökte meg Mart mellkasát mutatóujjával és belépett mellette az ajtón.
Mart nem is ellenkezett Jen önkényes szobájába történő lépése ellen, csak kerek szemmel becsukta az ajtót és ránézett a nőre.
- Mi a bajod velem?
- Hogy mi a bajom?! Láttad Dave-et az utóbbi pár napban? Hát az a bajom! - fordult szembe vele és tekintetében a düh lángja lobogott, ahogy anyatigrisként próbálta védeni férjét.
- Miért gondolod, hogy nekem bármi közöm lenne az imádott férjed állapotához? - váltott fagyos hangnemre.
- Mert mondta, hogy összekülönbözött veled és azóta ilyen depressziós!
- Összekülönböztünk? Szerinted vitatkozunk?
- Martin, ti mindig vitatkoztok, aztán meg kibékültök és újra összevesztek! Ne nézz teljesen hülyének!
- Nem nézlek, mert nyilvánvalóan te tökéletesen tudatában vagy annak, hogy mi megy itt! - felelte ingerülten és hangjában nem kevés szarkazmus is vegyült.
- Azt hiszed, vak vagyok, Martin?! Azt hiszed, nem látom, hogy mi megy közöttetek?! - fakadt ki megemelve a hangját.
- Azt se tudod, hogy miket beszélsz - vetette oda a férfi, de a belsejét átjárta a rémület.
- Valóban?! Láttalak titeket! Elkaptam gesztusokat! Az isten verjen meg, Mart, láttam azt a csókot New Yorkban! Szeretők vagytok, igaz? - halkította le a hangját a végére.
Martin hirtelen nem tudott mit reagálni. Az a hideg érzés, amit eddig csak a gyomrában érzett most kiszabadult onnan és jeges ujjakként markolt a szívébe.
- Ha jól sejtem, évek óta... Már régóta szembesítenem kellett volna Dave-et vagy téged ezzel, de úgy voltam vele, hogy amíg jót tesz Dave-nek ez a kapcsolat, nem szólok bele. Úgy láttam, hogy a kapcsolatotok, vagy bármi is van köztetek, segít neki átvészelni a nehéz időket, hogy segít neki tisztának maradni is... Ezért nem szóltam bele. Azt akartam, hogy boldog legyen.
- És most mit akarsz tenni?
- Most kérlek szépen az a helyzet állt elő, hogy nem bírom már tovább nézni, ahogy emészti magát. Úgyhogy ha egy kicsit is szereted, odavonszolod a segged hozzá és kibékülsz vele! Nem érdekel, hogy miként, de rakd rendbe a dolgot! Milyen barát vagy, Martin, hogy ilyen nehéz időkben, mikor amúgy is labilis az állapota a betegsége miatt is, még te is ráraksz neki egy lapáttal?
- Nem én tettem rá egy lapáttal! Hanem te! - vágott vissza a férfi.
Jennifer ledöbbenve meredt rá – Még hogy én?!
- Igen, te! Fogalmad sincs, hogy mi is történik pontosan, csak reménykedsz és kihasználsz engem, hogy majd szinten tartom neked Dave-et, de arról, hogy köztünk mi folyik, arról fogalmad sincs! Láttam a szemén Jen, mikor megjelentél, sőt azóta is a fájdalmat, az őrlődést. Meg akart téged védeni ettől, ugyanakkor szüksége van rám. Minél tovább maradsz, ő annál mélyebbre fog süllyedni!
A nő jó pár másodpercig csak tátogni tudott, majd szemeiben ismét feléledt a harag.
- Szóval az én hibám az, hogy Dave ilyen állapotban van?! Martin, ÉN vagyok a felesége, VELEM él, és nem veled! Elsődlegesen hozzám kell, hogy tartozzon.
- Kell?! KELL?! Nem határozhatod meg neki, hogy kihez kelljen tartoznia!
- Tudod, hogy nem így értettem! - fújtatott - Mindig is tiszteletben tartottam a függetlenségét és a szabadságát. - Itt egy nagy sóhajjal nagyjából lenyugtatta magát és sokkal lágyabb hangon folytatta: - Én csak azt szeretném, ha boldog lenne. Féltem őt. Félek, hogy rá fog menni erre a kapcsolatra. Épp ezért szeretnélek megkérni, hogy hagyjátok ezt abba.
- Hagyjuk abba? Van fogalmad róla, hogy mióta megy ez? Hogy mit jelet ez neki és nekem?
- Nem, Martin. Csak sejtéseim vannak, ugyanis kihagytatok ebből - ráncolta össze kicsit mérgesen a szemöldökeit Jen, ahogy keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt.
- Nem véletlenül - vetette oda a nőnek - Kettőnk kapcsolata nagyon sok mindent túlélt már, nagyon régóta tart és nagyon sok mindenen átsegítettük egymást. Nincs jogod ezt csak úgy eltépni és nem is tudnád.
A nő vagy két percen keresztül csak nézte a dühös, hűvös tekintetű férfit, emésztve a hallottakat. Aztán felsóhajtott. - Jól van Mart, erre most nincs energiám... - újabb sóhaj - Nem érdekel hogy, de lendítsd ki őt ebből az állapotból, mert nem bírom őt így látni... - halkult el a végére és nemes egyszerűséggel kisétált a szobából.
Martin csak meglepett pislogott a nő után. Nemhogy Jen nem követelte a kapcsolatuk haladéktalan megszakítását, hanem feladatott adott neki? Ezt mégis hogy képzeli?! Az a tény, hogy a nő tudott kettejükről ledöbbentette és dühítette. Hisz csak kihasználta, hogy szinten tartsa számára Dave-et! Martin a dühtől remegve sétált idegesen fel-alá a szobájában. Utálta, ha kihasználják, ezért is nyílt meg nehezen az embereknek, és Jen a számára legszentebb dolog által tette ezt vele. De bármennyire is dühöngött, nem mondhatta ezt el Dave-nek. Nem taszíthatta társát kételyek közé, nem bírná elviselni, feloldódna. Nem akarja választás elé kényszeríteni. Dave örül, hogy ez a házassága működik, egy harmadik válást talán el sem viselne... és ő azt nem viselné el, ha Dave szenvedne. Időnként elcsodálkozott rajta, hogy az érzelmek mennyire megnehezíthetik az emberek életét, egyes esetekben csak még több problémát generálva. Hisz ő csak szeretni akarta Dave-et. Elméletileg a szeretetnek ártatlannak és felemelőnek kellene lennie, nem? Ennek ellenére úgy tűnt, nem mindegy, hogy ki iránt és milyen érzelmeket táplál...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés