Martin nem tombolt látványosan, csak ült a sötét szobájában egy karosszékben, és maga elé meredt, nem látva semmit. Még mindig képtelen volt felfogni ezt az egészet. Dermedt volt - azt a masszívan lüktető és növekvő fájdalomtömeget leszámítva, amit egyszer a szívének nevezhetett. Olyan volt, mintha még be lenne csomagolva: tompán, de masszívan lüktetett, arra várva, hogy felrobbanva teljes erejével rázúdulhasson a férfira.
Az árnyékok lassan kúsztak a falakon, ahogy az éjszaka percről-percre mélyebbre rántotta magával a világot. A szobában ülő alak lelkére azonban lassan olyan sötétség kúszott és telepedett meg, melyet nem lehetett volna megállítani semmiféle mesterséges fénnyel. Nem, ezt a feketeséget csak egyetlen láng űzhette volna el… De ő pont ahhoz a lánghoz nem férkőzhetett hozzá. Soha többé.
Az előcsarnokban a lifteknél egy öltönyös néger férfi készült épp telefonálni, mikor meglátta a két belépő férfit. Az alacsonyabbik szőke, mosolygósan magyarázott valamit a magas vörös hajúnak, aki erre megigazítva szemüvegét szolidan felnevetett.
- Elnézést, Mr. Fletcher, Mr. Eigner - biccentett, majd feléjük nyújtotta jobbját - Thomas Kirkland vagyok, a szálloda egyik managere. Ne haragudjanak, hogy megzavarom az estéjüket, de egy kis gond merült fel.
- Miféle gond? - ráncolta össze a szemöldökét Andy miután mindketten kezet ráztak a férfival.
- Sajnálatos módon nem értem el Mr. Kesslert, hogy tájékoztassam. De kérem, előbb fáradjanak be a liftbe... - intett kezével az egyik üres felvonó felé.
- Miről van szó? - nézett most már Chris is aggódva.
- Az egyik vendégünk pár perce jelentette, hogy Mr. Gahan szobájából aggasztó zajokat és ordításokat hallott. Mintha a berendezési tárgyakat törték volna. Velem jönnének, kérem, hogy megnézzük mi történhetett?
- Persze! - vágta rá a szőke dobos, míg Andy aggódva bólintott.
- Köszönöm - tette el a telefonját a néger férfi, majd a megfelelő emeleten kiléptek és Dave csendes szobájához értek.
Miután a kopogásra és a szólongatásra nem válaszolt senki, Andy Dave számát hívta. A telefon odabent csörgött, így valószínűnek tartották, hogy az énekes is odabent van. A manager Christianék rövid győzködése után elővarázsolt egy mindent nyitó kártyát és hamarosan kinyílt a sötét szoba ajtaja.
Miután fölkattintották a lámpát, Christian fején átfutott egy pillanatra, hogy bárcsak ne tárult volna a szemük elé a látvány. Mindhárman döbbenten, földbe gyökerezett lábbakkal álltak ott, hitetlenkedve végignézve a romjaiban heverő szobán. Tekintetük eztán gyorsan a földön kuporgó énekes alakjára ugrott. Dave annyira összehúzta magát, amennyire csak lehetett a földön feküdve és vállai még mindig remegtek a csendes zokogástól. Nem reagált arra, hogy valaki belépett volna a szobába.
- Úristen, Dave! Mi történt? - sietett oda Chris, mindjárt le is térdelve a törmelékek közé, s óvatosan megérintette a férfi vállát.
A férfi azonban nem felelt, csak sírt tovább megállíthatatlanul, arcát grimaszba torzította a fájdalom, ami odabent tombolt a belsejében. Bárcsak megszabadulhatna tőle!
Chris sötét tekintettel felnézett Andyre: - Gyorsan, hívd az orvosát!
Andy némán tárcsázott a telefonján, majd idegesen ledarálta, hogy mi történt. Mikor végzett, letérdelt Chris mellé - Mi történhetett vele? - nézett a zokogó férfire, majd a szétvert szobára - Nagyon régóta nem csinált ilyet.... és nézz rá! - mondta, majd kezét az egyik tetovált karra tette, de nem kapott reakciót.
- Fogalmam sincs, de valami durva lehetett! - vizsgálgatta óvatosan Chris, de nem nagyon akarta mozgatni az énekest, míg az orvos ide nem ér - Nem reagál semmire - nézett le rá aggódva.
- Dave... megint mit műveltél? - súgta fejcsóválva Andy.
Az orvos pár percen belül meg is érkezett, és a szobára ügyet sem vetve Dave mellé sietett. A fiúk helyet adtak neki, majd csak nézték, ahogy az orvos megtapogatja Dave-et, majd elhúzta a karját, amit a férfi szó nélkül hagyott, elővette az injekciót és a tűt Dave vénájába szúrva beadta neki a gyógyszert. A férfi állapota eleinte semmit sem változott, majd végül köd telepedett a tudatára, elcsendesedett és csak az egyenletes szuszogását lehetett hallani. A doki ekkor óvatosan a hátára fordította őt és megnézte a bőrét, hogy nem okozott-e magának sérüléseket. Dave kezei következtek: elővett egy csipeszt és kiszedegette belőlük a szálka és tükördarabokat, kitisztította a sebeket és bekötötte őket. Még egyszer leellenőrizte a pulzusát, majd felállt és a fiúk felé fordult.
- Sokkos állapotban volt, nyugtatót adtam neki. A kezét felsértették a fa- és üvegdarabok, de ezek csak apró sérülések, hála az égnek. Nem jósolok túl sok jót a mentális állapotára nézve: valami nagy horderejű történt vele, hogy ezt a sokkhatást kiváltotta, valószínűleg egy masszív depresszióra számíthatnak. Pihennie kell, mondjanak le pár koncertet. Legyenek vele sokat, szüksége lesz a társaságukra.
Chris csak döbbenten bólintani tudott, míg Andy máris a telefonján pötyögött, hogy sokadszori próbálkozásra végre elérje Kesslert. Mikor végre vonalat kapott, gondterhelten szólt bele: - John, baj van...
Az éjfélhez közeledett egy láthatatlan óra mutatója a sötétben. Csak a monoton hang hallatszott, ahogy a másodpercek múlását számolta megállíthatatlanul, könyörtelenül. Az Idő nem ismert megállást vagy kegyelmet, csak érzéketlenül folyt saját medrében, eltéríthetetlenül. Nem törődött vele, hogy milyen hatást gyakorol másokra, hogy hány rég várt eseményt teljesít be, vagy hogy hány összetört szívet hagy maga után. Sosem tekintett vissza művére, csak ketyegett, telt, néha futott, néha vánszorgott már a kezdetek óta. Senki sem tudta, hogy honnan jött, hová tart és mi mindent visz magával.
Martin érezte a súlyát, a múlását, ahogy egyre messzebbre viszi magával egy szebb jövő lehetőségét, melyet az ő és Dave életéből, lelkéből szakított ki könyörtelenül. Azt mondják, mindennek megvan az oka, nincsenek véletlenek. De Martin képtelen volt felfogni, átlátni, hogy mi értelme volt ennyi fájdalomnak, hogy mi haszna volt, hogy így összetörték mindkettejüket, a sárba tiporva mély és erős szerelmüket, hogy miért kellett rajta nehéz bakancsokkal taposni, megölni őt, kiirtani az érzelmeket és a reményt. Hát újra csalódnia kellett ebben a világban, az emberekben… Nem először fordult elő, oh nem…
Nem csak Dave-nek, neki is volt saját tüze, amit mindig igyekezett elrejteni, hogy ne sebezhesse meg, használhassa ki ez az ürességtől kongó, felszínes világ. Nem akarta kimutatni sebezhetőségét, hűvös páncélja mögé rejtőzött. De Dave… ő megértette, megérezte, hogy mi lakozik benne. Ő volt a lelki társa, az egyedüli ember, aki igazán ismerte és elfogadta őt minden gyarlóságával együtt. Az énekes mellett mindig úgy érezte, hogy életre kel. A zabolázatlan tűz, az élet tüze, lobogott benne, megégetve őt is újra meg újra, de nem bánta, akarta. Dave-et akarta. Már nagyon-nagyon régóta. És ha az énekes is úgy akarta, akkor az övé volt. Rövidebb-hosszabb ideig, de a magáénak tudhatta. Persze Martin sosem hangoztatta a „tulajdonjogát”, okosabb volt ennél. Meghagyta neki a szabadságát, de szívét és lelkét finom szemű, láthatatlan láncokkal észrevétlenül magához kötötte. S miután úgy tűnt, hogy az elszakított láncokat meg lehet forrasztani, onnantól nagyon vigyázott erre a kapocsra. De azt is tudta, hogy a láncok mindkét oldalról járhatóak, így ő is Dave-é lett, ő is összekötötte magát a férfival. Önként tette, tiszta szerelemből. Az út hosszú és göröngyös volt, míg eljutottak idáig, s mindkettejüknek sokat kellett feláldoznia és tanulnia időközben. Az énekes lett az ő teste és hangja, a színpadon és a mikrofon mögött állva adta át mindazt, amit ő képtelen lett volna kiadni, a nyilvánosság elé tárni önmagából. De Dave tökéletes volt erre, jobb „eszközt” nem is találhatott volna, hisz a férfi lelkének, lényének másik fele volt, kiegészítette őt. Benne találta meg önmagát oly sok értelemben… Talán már évezredek óta űzték, keresték egymást, hogy minden életben találkozhassanak előbb utóbb, mindig más formában. Hol csak barátként, hol szülő és gyermekként, hol pedig szeretőkként… Nem tudta, hogy ez az élet mit tartogat számukra. Talán ez is egy újabb próbatétel, egy újabb lépcsőfok fejlődésükben. Talán nem most fognak végleg egymásra találni, talán ezúttal csak ennyi adatott meg nekik mielőtt tovább lépnének.
Nem lehetett biztos semmiben, de egy dolgot tudott: ő volt az, akiből hitet, bátorságot és reményt merített ehhez az élethez. Ő volt az, aki elviselhetővé, élvezhetővé tette a számára a hosszú évek során, nem számítva a fájdalmat, a hányattatásokat, amiket együtt éltek át. Bármi is történt, Dave-hez mindig vissza tudott nyúlni, belé mindig tudott kapaszkodni. A támasza volt. Csodálta őt, nem számított mit tett. Korábban nem egyszer mosolygott csak a fölényes, nagyzoló megnyilvánulásain, melyek védelme részét képezték. Ő is erősnek mutatta magát a külvilág felé – mindketten tudták, hogy ha nem ezt tennék, akkor a gépezet, a kiéhezett hiénák összeroppantanák és széttépnék őket. Túl hamar kellett felnőniük. Túl gyorsan történt minden, s az énekes megmaradt annak a zavarodott szeretetéhes gyereknek, aki mindig is volt, tele bizonyítási vággyal, melybe többször majdnem bele is bukott. Folyamatosan hajszolta magát az évek során, hogy megfeleljen az elvárásoknak és elnyerje Martin elismerését, amit ő sokáig nem adott meg neki kellőképp. De aztán bíztatta, hiszen szerette, imádta és csodálta őt. Dave lett az élete, a szerelme és a múzsa, aki számtalanszor az ihlet csókját lehelte a homlokára.
És most elvették tőle.
Andy halkan kopogtatott Martin ajtaján. Nem hallatszódott zaj a szobából, s ebből arra következtetett, hogy a szőke férfi alszik. Nem fog örülni, hogy felébreszti és még inkább nem fog örülni a hírnek, amit hozott.... A szobában azonban nem mozdult semmi.
- Martin? - hallatszódott Andy hangja, majd a hotel managerétől kapott kártyával kinyitotta az ajtót - Martin? Itt vagy? - dugta be a fejét a szobába.
A megszólított nem nézett fel, továbbra is mélyen magába zárkózva ült ott a fotelban.
- Mart... - ment közelebb a sötétségbe vesző alakhoz. Odaérvén leguggolt elé, mert a férfi nem volt hajlandó felnézni - Jaj ne.... te is? - sóhajtott fel gondterhelten, mikor kirajzolódtak előtte szőke társának arcvonásai - Mi történt?
Barátja csak annyira mozdította meg a fejét, hogy a fájdalomtól tompán csillogó tekintete találkozhasson a másikéval, de nem szólalt meg.
Fletch újra felsóhajtott - Dave miatt jöttem.
Erre végre némi reakciót kapott Marttól. Tekintete összeszűkült, s kezeivel rászorított a karfákra. - Mi van vele? - szakította ki magából nagy nehezen a szavakat.
- Nem tudom.... teljesen kiborult. Szétverte a szobáját és nem reagál semmire. Mikor megtaláltuk a földön feküdt és zokogott. Be kellett nyugtatózni. Arra gondoltam, hogy rád mindig hallgatott, esetleg beszélhetnél vele... minket nem is lát - hajtotta le a fejét Fletch - Az orvos szerint sokkot kapott, valami trauma érhette - felnézett - Mi az isten történt, Martin? Bármi is az, tudnom kell, tudniuk kell az orvosoknak, hogy segíthessenek Dave-en! Kérlek!
- Nem... nem beszélhetek vele - hunyta le a szemét fájdalmasan.
- Nem hagyhatod ilyen állapotban! - kiáltott fel a vörös férfi.
- Nem tudok segíteni rajta, Andy... - halt el a hangja.
- Nem... Eddig mindig kihúztad a csávából, mindig! Mi történt köztetek, mondd már el!
A szőke férfi azonban csak lassan ingatta a fejét. Nem akart barátjára nézni. Nem mondhatott semmit. Andy felállt. Belátta, hogy semmit nem fog elérni Martinnál. Mielőtt kiment volna, csak halkan ennyit mondott: - Nem tudom, mi lesz vele - majd elindult az ajtó felé és magára hagyta a szőke férfit.
Mart pár perc múlva - még mindig összeszorított szemekkel - kezeit a mellkasára szorítva előre görnyedt ültében és felnyögött. A fájdalomtömeg odabent most döntött úgy, hogy felhasad. Egy száraz hörgés kíséretében tört fel belőle fuldokló zokogása.
Dave az új szobájában volt, de nem sokat fogott fel belőle. Az ágyon feküdt, a magzatpóz védelmező tartásába húzva magát, rajta takaró, de ezek a dolgok nem jutottak el a tudatáig. Nem látta a világot, csak a múlt hangjait hallgatta, ahogy szétcincálták a lelkét. Nem tudta megállítani, nem volt elég ereje hozzá, így az emlékek, mint valami beteges film pergetek le a fejében, élesen kiadva a részleteket, visszahozva az érzéseket, érintéseket, kínozva őt, egyre jobban. Belül üvöltött, de lelke többé nem állt kapcsolatban a fizikai énjével, mintha valaki elvágta volna a vezetéket. A személyisége eltűnt, hogy pokoli kínokat álljon ki. Társai időről-időre benéztek hozzá, de Dave nem látta őket. Megérinthették, beszélhettek hozzá, könyöröghettek neki órákon át, ő csak bámulta ugyanazt a pontot a falon, miközben odabent pörgött a hosszú film. Még messze volt a vége. Ha vége lesz valaha.
Egy vörös hajú férfi lépett be a csendes szobába. Ő váltotta Christ, aki eddig próbálta Dave-et visszavezetni a valóságba - sikertelenül. A szőke dobos lemondóan felállt és ránézett Andy-re és csak megcsóválta a fejét. A férfi mellé lépett.
- Semmi?
- Semmi. Még a pupillája sem reagált. Nem tudom, mit történt vele, de teljesen kicsinálta. Nem gondolod, hogy esetleg bevett valamit?
- Nem. Dave évek óta tiszta. Hidd el, nem nyúlt drogokhoz.
- De akkor, mi az isten...?
- Nem tudom Chris... de Martin sincs jó bőrben. Valamint felhívtam Jent, hogy mi történt Dave-vel, de nem hajlandó idejönni. Egyikükből sem tudtam egy szót se kihúzni, pedig akár mi is legyen az, kurvára leszarom, de ha segíthetünk Dave-en, tudnunk kell!
Christian felsóhajtott, beletúrt szőke tincseibe, majd megveregette Andy vállát - Nyugodj meg, haver. Minden rendbe fog jönni. Hiszen Dave már annyi mindent átvészelt...
Andy csak bólintott, de tudta, hogy ezek csak üres szavak, amik arra szolgálnak, hogy lelket öntsenek belé. Marhára nem volt rendben semmi, és senki sem volt biztos benne, hogy Dave túlteszi magát rajta.
Azok, akikre mindig is számíthatott eltűntek mellőle: most neki kellett helyettesíteni Jent és Martint. Nem tudta, hogy elég jó-e a feladatra, hisz Dave ehhez a két személyhez kötődött leginkább. Ővele valamiért sosem alakított ki olyan szoros, bizalmi kapcsolatot... hisz annyira mások voltak! És most mégis, annyira közel érezte magához az énekest, hisz Andy túl volt már pár idegösszeomláson. Segítenie kellett Dave-en! Ha már a neje és Mart lemondott róla. Felsóhajtott, majd megszólalt, habár tudta, hogy nem fog reakciót kapni. De, talán a hangja áttöri a vastag falat, amit maga köré épített, kizárva ezzel a külvilágot, és vigaszt nyújthat a férfinek.
Természetesen nem állt be változás csapattársa állapotában, ugyanolyan volt, amikor eljött, mint, amikor érkezett: csendes, a semmibe révedő és ijesztő. Szemei vörösek és dagadtak voltak a sírástól, arca sápadt. Mielőtt eljött volna, felhívta az orvost, hogy Dave állapota nem javul, mire ő azonnal megjelent és bekötött neki egy infúziót, tekintve, hogy az énekes nem vett magához vizet. Andy kilépett a szobából, átadva helyét Peternek, majd Martin szobája felé vette az irányt. Fogalma sem volt, miért tette: talán titkon abban reménykedett, hogy a szőke férfi előáll egy ötlettel és megmenti Dave-et? Vagy csak hajlandó lesz beszélni vele? Vagy elmondja, hogy mi történt?
Odaérvén nem kopogott, csak belépett, tudta, hogy Mart sem ment sehová, de ő legalább beszélt, hacsak pár szóban is. Úgy döntött, hogy beszámol Dave állapotáról, hátha ez megoldja a nyelvét.
- Dave-től jövök - vágott a közepébe, odahúzva magának egy széket. Mondhatott bármit Martinnak, ő nem figyelt rá - kivéve, ha Dave-ről volt szó. Figyelme jeléül a szőke férfi egy kicsit felé fordította a fejét, s üres tekintetében újra az aggódás és a félelem szikrái pattantak.
- Semmi változás - hallgatott egy kicsit, majd újra megszólalt - Felhívtam Jent. Nem jön ide.
Martin bólintott, majd rekedten és nagyon halkan megjegyezte: - Sejtettem.
Andy közelebb hajolt a szőke férfihez - Martin... nagyon félek, hogy elveszítjük Dave-et, hogy örökre magába zárkózik. Rosszabb, mint, amikor a szereken volt, ott tudtuk az okát és a probléma megoldását. De én nem tudom, hogy mi történt és így nem tudok segíteni nektek. Kérlek, áruld el. Te sem akarhatod, hogy Dave így maradjon, hogy ennyit szenvedjen.
- Nem... azt nem akarom... - nyelt egy nagyot, de elfordította fájdalmas tekintetét.
- Akkor mondj már valamit, az istenért! - csattan fel a férfi - Mit műveltél vele? Jennel csináltál valamit?
- Mi? - nézett rá értetlenül.
- Lefeküdtél vele? Vagy mi mástól borulhatott így ki Dave?! - pattant fel a székéről a férfi egy pillanatra elveszítve az önkontrolját és kimutatva, hogy mennyire ideges is valójában, hogy mennyire nem ura a helyzetnek - Tudod, hogy mennyire odavan Jenért...
Martin pár pillanatig döbbenten pislogott, majd hangosan felnevetett, de nevetéséből hiányzott a jókedv, inkább fájdalmasra és szárazra sikeredett.
Andy azonban nem találta ennyire viccesnek a helyzetet. Martin széke elé lépett, lehajolt hozzá és a karfákra támaszkodott - Nem? Akkor mi az istent műveltél megint?! - emelte meg a hangját.
- Miért gondolod, hogy én vagyok a hibás, Andy? - kérdezte már mosolytalanul és komor tekintettel.
- Benne van a kezed! Tudom, hogy benne van! Tudom, hogy Dave benned bízott meg a leginkább a Mode-on belül! És ő itt volt veled, így nehéz másra gondolnom. Mit műveltél? - kérdezte, lassan tagolva a két szót. Hangjában az elkeseredett düh csengett.
- Én... semmit... - halkult el - ... csak… túlságosan szerettem... - sütötte le a tekintetét.
A vörös férfi láthatóan nem erre számított - sokkal inkább képzelte azt, hogy egy szaftos veszekedés zajlott le köztük, amibe valahogy Jen is belekeveredett és valami olyan derült ki, amire Dave nem igazán számított.
- Hogy... mi? - kérdezett vissza. A szomorú szemekbe nézve végre megértette, hogy itt többről van szó, mint egy vitáról... jóval többről. Közelebb húzta a székét és visszaült rá, majd barátian Mart kezére tette a sajátját - Mart... mi történt? - kérdezte szelíd, már-már olyan hangon, mint ahogy a báty beszél az öccsével - Nemcsak Dave miatt aggódom... miattad is! Látom, hogy valami nagyon nincs rendben, hogy ez felemészt titeket. Dave-et hamarabb, de előbb-utóbb te is erre a sorsa jutsz, és ezt nem szeretném hagyni.
Martin kínlódva nézett hol Andy-re, hol a padlóra. Mérlegelt.
- Szeretem őt... - súgta a halkabbnál is halkabban.
- Mind szeretjük őt, Mart. Ezért is kérdezlek.
Egy keserű kis mosoly kúszott a szája szélére, majd újra elkomorodott.
- Nem... nem érted, Andy... Szeretem őt - nézett mélyen vörös társa szemeibe.
Andy pár pillanatig nem felelt, csak nézett a zöld íriszekbe - Tényleg?
Martin csak végigszántott szőke tincsein, majd bólintott.
- És Jen... megtudta?
Még egy fájdalmas biccentés.
- Jézusom Mart... azt hittem, hogy több eszetek van! Nem hittem volna, hogy ez idáig fajul, azt hittem, hogy ez csak szórakozás nektek… Mégis, mióta?
- Nagyon... - itt felsóhajtott - ... régóta.
- És, akkor ami Dave-vel történt... ezért van? Mert te elhagytad őt vagy Jen adja be a válókeresetet?
- Az előbbi - kezdett el zavartan kotorászni a zsebében egy cigaretta után.
- És mi van Jennel? - érkezett az újabb kérdés.
Barátja hosszan fújta ki a füstöt mielőtt válaszolt volna - Nem bírta elviselni...
- Istenem Martin... miért kellett magatokat ilyen helyzetbe hozni? - hajtotta fejét a kezeibe - Mégis mit vártatok, hogy nem fog kiderülni? - kérdezte, de hangja nem volt bántó, inkább... szomorú - Most mit csináljak Dave-vel?
- Azt hiszed, hogy mi ezt így akartuk? Nem tehetünk róla! - hadarta el ingerülten.
- Ne haragudj, nem vádaskodni akartam - emelte fel a fejét Andy, hogy a zöld szemekbe nézhessen - A legfontosabb kérdés most az, hogyan segítsünk Dave-en? Muszáj beszélned vele, Martin! Nem hagyhatod magára, még akkor sem, ha ez történt! Mert, mi lesz ezután? Nem álltok színpadra, nem beszéltek egymással, ő nem jön be a stúdióba, mikor te is ott vagy? Nem bujkálhattok örökké egymás elől.
- Andy.... én... képtelen vagyok... - hajtotta le a fejét megtörten.
- És, akkor oszlassuk fel a Mode-ot? Szerinted az a megoldás, ahelyett, hogy szembenéznél vele? Tudod, hogy ha elmenekülsz, örökké kísérteni fogja az életed.
- Én ezt nem mondtam! Én... én csak... Értsd meg, az isten szerelmére, hogy még túl korai! - fakadt ki felkapva a fejét, s szemeiben friss könnyek csillogtak - Belepusztulok... Andy... Rettenetesen... fáj! - nyögte ki a végét, mintha csak a fogát húzták volna.
Andy nem tehetett róla, de látva a könnyeket és az elkínzott arcot nem gondolkodván mozdult, hogy előre hajolva átkarolja Martint. A szőkeség először nem akart mozdulni, majd végül görcsösen a barátjába kapaszkodott, ahogy félig feltört belőle egy száraz torokhang, mely zokogásának elnyomása akart lenni. Könnyei már hangtalanul futottak le az arcán, pedig azt hitte, hogy már nincsenek.
- Nagyon... szeretem... őt! - nyögte ki a szavakat elgyötört hangján - Nagyon... szeretem...
- Nyugodj meg... - súgta Andy barátjának, aki úgy kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle - Nagyon sajnálom, hogy így alakult Mart. Még a külső szemlélő számára is látszott, hogy köztetek jóval nagyobb az összhang, mint "kellene", de örültem neki. Hisz mindketten annyi mindenen mentetek keresztül.... nagyon sajnálom - elhallgatott és várt, hogy Mart viszonylag összeszedhesse magát - De szüksége van rád Martin. Talán most a legjobban. Csak te tudod visszahozni. Tudom, hogy rád reagálni fog.
Mart valamiféle tagadó hangot adott ki, majd elhúzódva letörölte a könnyeit.
- Még... nem tudok... képtelen vagyok látni őt... anélkül, hogy teljesen összeroppannék - rázta meg a fejét kínlódva.
- Nem kell most - felelte megértően Andy - De kérlek, ne nagyon halogasd azért, mert félsz. Nem eszik, nem iszik, semmit nem csinál. Infúzióra kötötték. Nem tudom, hogyan plántálunk belé élelmet, de ha nem megy, akkor be kell csövezni.
Martin önkéntelenül panaszosan felnyögött és összeszorította a szemeit ettől a kilátástól. Majdnem a füleihez kapta a kezeit, mint egy kisfiú, aki nem akarja hallani a rémtörténeteket, amiket a nagyok mesélnek neki. De leküzdötte ezt a késztetést, s nyelt egyet mielőtt nehézkesen biccentett volna.
- Jól van. És kérlek, te ne süllyedj le erre a szintre, te törődj magaddal. Nem tudom, mit csinálok, ha te is feloldódsz ebben....
A férfi csak bizonytalanul bólintott, majd újra a gondolataiba és fájdalmába merült, észre sem véve, hogy mikor búcsúzott el tőle a gondterhelt férfi.
Andy a gondolataiba mélyedve lépdelt a folyosón. Persze, mindig is sejtette, hogy Dave és Martin között jóval több van, mint barátság. Nem tudta nem észrevenni a jeleket. De, ahogy mondta, nem zavarta. De álmaiban sem hitte volna, hogy ilyen véget ér a két férfi kapcsolata, hogy ennyire rámehetnek mindketten.... vigyázniuk kellett volna.... Persze, tudta, hogy Dave-et nehéz szabályozni, hacsak nem lehetetlen, de olyan könnyen összeroppan! És Martin sem éppen az a nagy harcos, aki kiáll minden problémával szemben. És ez most mind hirtelen zuhant rájuk, hirtelen neki kell megmentenie a Depeche Mode-ot, Dave-et segíteni helyrepofozni az által, hogy Martot, ha kell, de elé tolja. Nem rángathatta most rögtön ide szőke társát, egy ekkora trauma után és addig ki kellett találnia, hogyan tartsák működőképesen Dave szervezetét. Egy pár napig nem tudnak innen elmenni. Nem engedi Dave-et egy olyan intézetbe küldeni... ahová bezárják az embereket és teletömik őket gyógyszerekkel. Nem, Dave ott teljesen eltűnne, vigyáznia kell rá. Kitalál valami mesét, hogy miért nem mennek egyelőre innen tovább, miért töröltek megint jó pár állomást, de ezt megoldja. Csak tudják visszahozni a férfit...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés