„It’s easier to run
Replacing this pain with something numb
It’s so much easier to go
Than face all this pain here all alone
Something has been taken
From deep inside of me
A secret I’ve kept locked away
No one can ever see
Wounds so deep they never show
They never go away
Like moving pictures in my head
For years and years they’ve played…”
(Linkin Park: Easier to Run)
Egy újabb repülőút, egy újabb koncert. Már nagyon belefáradt ebbe az egészbe, de nem volt mit tenni, a mókuskerék forgott tovább és ő a közepén találta magát, futva az életéért, vagy talán az épelméjűségéért. Legújabban rászokott - ha éppen nem bújt el a szobájába -, hogy ismét eljárjon a koncertek utáni after partykra. Először kicsit megzavarodott, mikor az egyik rajongójuk felajánlkozott neki - ilyesmire nem is gondolt az utóbbi időben, de ahogy végignézett a csinos nőn, belekortyolva tonikjába, felmerült benne a kérdés, hogy miért is ne. És amúgy is reménykedett benne, hogy így talán elvonhatja a figyelmét az énekesről, akit egy ideje már feltűnően került. Nem érdekelte, ha ezzel feszültséget kelt a bandán belül, neki ez KELLETT a túléléshez. Az első pár alkalom után már nem érzett lelkiismeret-furdalást.
Most is az egyik koncert után voltak, épp a bárban ücsörögtek, s ő tekintetével a felhozatalt mustrálta. Látott pár potenciális jelöltet, de nem sietett sehová. Arra is vigyázott, hogy senki - főleg Dave - ne lássa sörnél erősebb itallal. Pár töménytől amúgy is hamar sutba tudja vágni amúgy is laza erkölcseit.
Dave persze észrevette, hogy Martin kerüli őt és, hogy minden este más nővel van. Ez bántotta valahol ott mélyen, mert úgy érezte, szőke társa ezzel sárba tiporja a 21 évnyi kapcsolatukat, ugyanakkor meg is értette őt, hogy felejteni akar. Ő mégsem ugrott ebbe fejest. És ez a különbség zavarta igazán. De, mégis tisztelheti (esetleg szeretheti?) még őt valahol mélyen, hisz azóta sem látta erős itallal Martot, és sörből is tartotta a mértéket. Talán, jobb is, hogy kerüli.... talán sikerül teljesen elhidegülniük egymástól, gépek lesznek a másik számára, akik együtt dolgoznak, de nem barátok, nem emberek, nem is élnek. Iszonyatosan fájt neki ez a gondolat, de nem tett ellene semmit.
Kiszúrta őket. Nem volt nehéz - hangosan kacarásztak és felé pillantgattak. Elnézést kért a srácoktól és elindult a pult felé, hogy rendeljen még egy sört, majd odasétált a hármas hölgykoszorúhoz és beszélgetésbe elegyedett velük, miután meginvitálták az asztalukhoz. Röpködtek a gesztusok és ő igazi gavallér módjára rendelte a drágábbnál drágább erős italokat nekik... amit csak akartak, csak segítsenek neki a felejtésben.
Nem kellett sok idő hozzá, hogy a kis társaság az italoknak hála forró flörtölésbe kezdjen. Mart hamar felmérte a viszonyokat és tetszett neki az este lehetséges kimenetele. Elengedte magát és hosszú idő után most ivott sokat nyílt színen. Arról persze szó sem volt, hogy eddig ne tette volna ezt szobájában egyedül, vagy egy-egy nő, netalán alkalom adtán egy fiú oldalán. Most is hagyta, hogy az aktuális három hölgy cukkolja őt. Az egyik keze máris merészen a combján matatott, de nem mutatott ellenállást. Készségesen döntötte le a rövideket, amiket sosem bírt túlzottan, s hamar kifejtették a hatásukat nála.
Dave valamivel erősebbnek érezte magát ahhoz, hogy lenézzen az after partyra, mint az elmúlt időszakban, ideje volt már ott is jelenést tennie. Vissza akart illeszkedni a társadalomba, ahonnan kitépte önmagát. Még egy mosolyt is tudott erőltetni magára, ahogy belépett a klubba.
- Dave! Micsoda kellemes meglepetés! - kiáltott fel Christian egy boldog mosollyal arcán - Gyere, gyere, ülj le közénk! - invitálta rögtön.
Dave elfoglalta a neki felkínált helyet, majd beszélgetésbe elegyedett a többiekkel. 10 perc után azonban kiszaladt egy kérdés a száján: - Martin?
- Ööö... - igazította meg Fletch zavartan a szemüvegét - Nos, jobb társaságot talált nálunk - köszörülte meg a torkát.
- Jobbat? - nevetett fel Dave - Ki lehetne nálunk is jobb? - mintha visszatért volna a jókedvének egy halvány szikrája.
Andy kínosan hallgatott, inkább kortyolva az italából, s vigyázott rá, hogy véletlenül se nézzen a pár asztallal arrébb ülő önfeledten szórakozó kis társaságra.
- Inkább azt mondanám, hogy csinosabbat - jegyezte meg Chris kicsit már kapatosan felkuncogva, ujjával önkénytelenül a kérdéses asztal felé bökve, mire Andytől kapott egy gyilkos szemvillanást, ami elkerülte az énekes figyelmét.
Christian értetlenül nézett vissza Andyre megvonva a vállát, miközben Dave az asztal felé nézett. Három csinos nőt látott Martinnal, aki bugyután vigyorgott, előttük poharak tengere terült el. Az egyik lány idegesítően felvihogott, Dave szemei pedig sötétbe fordultak - Ivott? - tette fel a nyilvánvaló kérdést.
Andy hátrafordulva Martra pillantott, felmérve a helyzetet - Úgy tűnik... - húzta el a száját - Mikor lelépett az asztalunktól, még csak sörözött - tette hozzá, követve, ahogy valami újabb rövidet küld le a szőke zenész.
- Úgy látszik váltott - fordult el a látványtól Dave. Hát ennyit ért a neki tett ígérete?
Andy majdnem félrenyelt ettől a mondattól. Ő érezte annak kétértelműségét, de most nem akart túlzottan belegondolni. - Hagyd, holnap beszélek a fejével - sóhajtott fel mikor már köhögés nélkül sikerült megszólalnia.
- Felesleges Andy. Te is tudod, amit én. Teljesen felesleges... - felelte, majd felállt az asztaltól. Úgy érezte, hogy egy újabb részét sikerült meggyilkolni... csak épp most nem a nejének, hanem Martinnak.
- Ez meg mi volt? - nézett Chris a távozó Dave után - Mit tudsz te is, amit ő? - fordult Andy felé kíváncsian.
- Nem érdekes - legyintett - Amúgy is hosszú - ráncolta össze a szemöldökét.
Dave odafent a szobájában rótta a köreit és utálta magát érte, de ismét csorogtak a könnyei. Gyűlölte, hogy Martin ilyen fontos neki, gyűlölte a 21 évvel ezelőtti döntését, ami beletaszította ebbe, gyűlölte önmagát, a Depeche Mode-ot, Jent, mindent és mindenkit! Hát ennyit ért neki? Ennyit?! Ő maga nem viselkedik így, Mart meg... talán neki is be kéne lőnie magát?! "Ezt AZONNAl verd ki a fejedből!", szólalt meg egy erélyes hang a fejében. Igaza volt. Az nem lett volna megoldás. Erre a helyzetre sosem lesz megoldás.
Mindeközben Martin már elég oldott állapotba került ahhoz, hogy elfogadja az "úgysem mered" kezdetű kihívást a hölgyemények részéről. Épp ezért hamarosan a szobájában kötöttek ki mind a négyen, hogy mindannyian megszabaduljanak némi feszültségtől. Martin hálás volt nekik nem csak az élvezetekért, hanem azért is, mert amíg az ő kielégítésükre koncentrált, semmi más nem tolakodott a gondolatai közé.
Pár óra múlva kellően kielégülve és leharcolva feküdt meztelenül az ágyán a plafonra meredve, egyik kezében egy félig teli konyakos üveget tartva, amiből néha kortyolt. A három grácia nem rég ment el vigyorogva és kacarászva. Nekik ez az este csak egy kellemes kiruccanás volt, neki azonban egy kapaszkodó a túléléshez. És jó is volt. Mindaddig, míg el nem hagyták a szobát. Amint az ajtó becsukódott utánuk, ködös és kissé zavaros gondolatai közé máris beférkőzött Dave. Olyan élesen látta az arcát, meztelen testének a vonalát, hogy meg kellett dörzsölnie a szemét, aztán egy hosszat kortyolt a konyakból. Nem, nem és nem akarta ezt látni!! Békét akart! Aludni! Pihenni! De így nem fog tudni!
- Hát... mi az istent... csináljak még?!?! - kiáltott fel röviden, az italtól lassan pörgő nyelvvel, szabad kezével az ágyra vágva.
- Esetleg ne hazudj - sziszegte egy hideg hang a sötétből.
Mart összerezzent az ágyon és megemelte a fejét, hogy megpróbálja befókuszálni a sötétben álló énekest. Nem is hallotta, hogy mikor jöhetett be. Egy pillanatra azt hitte, hogy már hangokat is hall - méghozzá Dave-ét -, de nem, a férfi tényleg ott állt.
- Dave? - könyökölt fel félig, észre sem véve, hogy még mindig meztelen. Koncentrálnia kellett, hogy össze tudjon rakni egy épkézláb mondatot: - Te mit... keresel itt?
A férfi azonban nem felelt, csak sebzetten csillogó tekintetét emelte fel, majd a következő pillanatban mozdult és a párduc már Martinon is volt. Sovány volt, de ereje egy része megmaradt, a szőkeség két karjára térdelt, a hévben a konyak felborult és a matracra ömlött. Dave ökölbe szorította a kezeit és lesújtott velük újra és újra Mart arcába.
- Te utolsó... hazug... szívtelen... féreg! - ordította, minden egyes szavát egy-egy csapással erősítve meg.
Martin felköhögött, ahogy torkát elöntötte a vér az egyik orrát ért ütéstől, a piros folyadék így Dave kezére és alkarjára fröccsent, de nem úgy tűnt, mintha ez túlzottan meghatná. Próbált a sokkból kikerülve ellenállni, de karjait nem bírta kiszabadítani, s köszönhetően az alkoholtól kábult érzékeinek, felhúzott térdével sem tudott akkorát rúgni Dave hátába, amivel kibillenthette volna az egyensúlyából.
- Da.. Da...ve! - gurgulázta egy újabb adag vér kíséretében.
Dave azonban nem állt le, csak ütött és ütött megállás nélkül. Végül kezei elgyengültek és ő zokogva lelökte magát Martinról.
Martin amint kiszabadult oldalra fordult, hogy a földre köpjön egy újabb jókora adag vért. Az arca, a vállai és minden pont, ahova Dave ütései záporoztak őrülten fájtak és lüktettek. Sejtette, hogy az egyik szemöldöke is felrepedhetett, ugyanis folyton pislognia kellett valami meleg folyadéktól, ami a szemébe akart folyni. Forgott vele az egész szoba és csak akkor fogta fel, hogy ő is sír, mikor friss sebeit valami csípni kezdte. Meg akart fordulni, hogy gyerekes bosszúból ő is megüsse Dave-et, de sejtette, hogy részegen és az ütésektől fájó arccal amúgy se találná el, így csak az oldalán fekve húzta fel a lábait, halkan sírva és szűkölve a párnába a fájdalomtól, akár egy megvert, elesett kölyökkutya.
Dave nem tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telt így el, ahogy hason fekve, védtelenül feküdt a matracon és könnyeivel áztatta azt. Zokogása csillapodott és rekedt hangja a felszínre tört - A szemembe hazudtál...
- Nem... nem akartam - nyöszörögte csak annyira mozdítva meg arcát a véres párnán, hogy szája szabadabbá váljon a beszédhez.
- Nem akartad? Nem akartad?! És a nők?! Kurva gyorsan túl tetted magad rajtam, mint látom! - emelkedett fel Dave - Hogy vagy képes 21 évnyi szerelmemet csak így kidobni az ablakon?! - ordította.
- Félreérted - motyogta alig érthetőn, ahogy szívébe még mélyebben hatolt a tőr, amit Dave forgatott benne.
- Félreértem?! - kiáltott vissza a férfi és erővel kellett visszafognia magát, hogy ne üsse meg ismét Martint.
Mart már az újabb ütlegekre készült, még kisebbre összehúzva magát. Félt tőle, hogy ha most megfordulna és Dave-re nézne, akkor nem tudná többé visszafogni a könnyeit és az érzelmeit, így inkább a szemével egy síkban lévő éjjeliszekrényhez kezdett beszélni már valamivel józanabbul.
- Igen... Hogy is felejthettelek volna el, David?! Hisz... minden légvételemben ott vagy.... - súgta összeszorítva sajgó szemeit - Hát nem látod, hogy így próbáltam túlélni?! Ha csak ültem volna a szobámban, előbb-utóbb teljesen beleőrültem volna a fájdalomba... - szipogott fel egész testében reszketve - De... de ha velük voltam... akkor végre egy kis nyugtom volt... segítettek nekem elfeledni a kínzó fájdalmat, ami minden percben mar, ha nem vagyok velük... Keményebben, mint az ütéseid...
Dave felemelt és ökölbe szorult keze erre felengedett, hogy puhán megérintse Martin hátát és a teste is kövesse, ahogy szorosan az előtte fekvő hátának simult, átkarolva őt és az arcát a lapockák közé temetve.
Mart egy pillanatra megdermedt a váratlan érintéstől, majd szó nélkül, tartózkodva tűrte, hogy Dave hozzá simuljon meztelen testéhez. Amint megcsapta orrát az ismerős illat, egész lelke belesajdult s le kellett hunynia a szemeit, ahogy próbált elnyomni egy fuldoklásra emlékeztető zokogó hangot. A következő pillanatban már fájdalmasan markolta az őt ölelő vékony kart.
- Sajnálom! - nyögte ki nagy nehezen, s szemeiből máris szivárogtak a könnyek, amikkel még mindig próbált küzdeni.
- Sosem tudnálak ellökni magamtól. Annyira szeretlek! - csókolt keserűen-fájdalmasan a lapocka közti puha bőrbe Dave.
Kész. Nem bírta tovább! Amilyen gyorsan csak tudott megfordult, s elrejtve sérült arcát azt Dave meleg mellkasába fúrta, nem törődve vele, hogy ezzel esetleg összekeni a felsőjét. Minél közelebb akart kerülni hozzá! Érezni akarta a teste melegét, az illatát, minden egyes porcikáját.
- NEM BÍROM MÁR!!! - kiáltotta fájdalmasan az énekes mellkasába, görcsösen kapaszkodva belé, s szívszaggatóan zokogni kezdett.
Dave csak szorosan ölelte, a szőke tincsekbe túrt és simogatta őket, pont úgy, mint rég.
Martin egész testében reszketve alig merte elhinni, hogy tényleg Dave karjaiban van, még ha csak egy rövid időre is. Most nem érdekelte semmi, és hagyta, hogy sebzett és vérző lelkét lassan eltöltse a megnyugvás. Hazaért!
Dave lejjebb csúszott, hogy az ajkait a meleg homlokra tapaszthassa, majd megszólalt - Ki kéne mosnunk a sebeidet.
Mart szégyellve magát elfordította az arcát. Nem akarta, hogy Dave így lássa, noha pont ő okozta neki a sebeket.
- Édes... - súgta halkan a szót Dave - Tudod, előlem nem kell elfordulnod.
- De szégyellem magam - súgta még mindig könnyezve - Megérdemeltem, amit kaptam.
- Egyikünk sem érdemelte meg azt, amit kapott.
Martin ezzel nem értett teljes mértékben egyet, szerinte Dave nem érdemelte ezt annyi évnyi szenvedés után, de nem szólt semmit, csak hagyta, hogy kézen fogva felsegítse és kitámogassa a fürdőbe. Feje még mindig kóválygott az italtól és az ütésektől, s a hányinger kerülgette. Ki akarta küldeni Dave-et, hogy ne láthassa még megalázottabb helyzetben, de már késő volt. Csak arra maradt ideje, hogy térdre vesse magát a vécécsésze előtt és máris öklendezett. Egész meztelen teste belereszketett a görcsös összehúzódásokba, s könnyei újból végigfolytak arcán az erőlködéstől… és talán a szégyentől is.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Az egyik legkedvencebb fejezetem! Főleg a kínnal átitatott, kétségbeesett verekedős jelenet és az utána következő vallomások....
