A napok teltek és Dave nyugodtnak látszott, valamivel talán összeszedettebbnek is. Már nem küzdött. Nem volt miért. Elfogadta a sorsát, belenyugodott, ez volt a legjobb, amit tehetett. Sokat koncentrált a munkára. És, habár nem kerülte Martint, mégsem nézett rá, nem szólt hozzá és tekintetéből a tömény szomorúság sütött. Megtörték, halványodott tüzének fénye és sosem fog már újra a régi hévvel lobogni. Nem, ameddig vissza nem kapja a szívét.
A turné haladt tovább, de Martból már hiányzott a lelkesedés. Automatikusan tette a dolgát, akárcsak egy robot - érzelmek nélkül. Nem tudott mosolyogni vagy nevetni. Komor tekintettel szemlélte a világot, az embereket. Gyűlölte őket. Talán jobban is, mint eddig bármikor. Mindig nehezére esett megértetni magát velük, megnyílni előttük, de most már nem is akart. Tőlük kapta az életet, a sikert, a rajongást és a szeretetet, és az igazságtalan, kegyetlen rúgást is, amibe azt hitte, belepusztul. Mellkasában a lyuk az első pár napban azzal fenyegette, hogy elevenen felfalja, de azóta már csak masszívan sajgott, hogy egy mély levegőt sem tudott tőle venni. Onnan tépték ki Dave-et, ott kellett volna a szívének is lennie, de azt is magával vitte. És ezt a lyukat már nem lehet betömni vagy befoltozni. Most már örökre magával fogja hordozni, egy lángoló, örökre szóló szerelem mementójaként, rejtve az arra méltatlanok szeme elől, s tovább kínozva őt.
A napok peregtek, Dave fel se fogta az elmúlásukat, csak folyt tovább az árral. Észre se vette, csak akkor eszmélt fel, hogy a turné végéhez értek, mikor újra elérték Düsseldorfot, ahol a dupla záró koncertjük lesz.
"Remélem a záró koncertre azért összeszeditek magatokat..." - hallotta Martin Kessler hangját visszhangozni a fejében. Akkor döbbent rá, hogy a maradék pár állomásra nem is emlékezett. Csak az utazás, a fények villanása, a rajongók elfolyó tömege és jellegtelen hotelszobák képei úsztak be a szeme elé, ha megerőltette magát. Mindjárt vége a turnénak, sóhajtott fel. Pár nap múlva már ha akarja se láthatja Dave-et, hisz már nem lesznek összezárva. Mindenki megy vissza a családjához. Kivéve ő. Persze, el fog tölteni egy kis időt a gyerekeivel, akiket már régen látott, de azelőtt szüksége lesz pár napra egyedül, míg nagyjából visszaszokik a való világba. Elkeserítette a tudat, hogy már nem csak egy folyosó fogja elválasztani szerelmétől, akit még mindig lángolón szeretett. De nem tehetett ellene semmit. Félretolva szerény ebédjének maradékát csak ült és meredt maga elé a hotel éttermében.
Dave-hez is eljutott Kessler üzenete, hogy jó lenne, ha jobban figyelne dolgokra. Ugyanis nagyjából csak arra a 2 órára kaparta össze magát, amikor színpadon volt, egyébként kikapcsolt, nem emlékezett rá, hogy ki, mikor és mit mondott neki és ez a bandatagokat lassan az őrületbe kergette. Martint nem is látta. Olyan volt, mintha az agya kitörölte volna az létét a tudatából, nem érzékelte, nem vette észre. Nem létezett. Hiszen meghalt, számára megölték őt. Érezte a hiányát, illetve érezte volna, hogyha ez a függöny nem hullott volna az agyára, eltompítva az érzéseket és a világ jelzéseit.
Csendesen készülődött. Már minden rutinból ment neki. De most szokásától eltérően a feje üres volt, nem jöttek a gondolatok, amik ilyenkor általában. Nem is igazán izgult. Belenyugodott a végébe. Hagyta, hogy Peter és még pár ember viccelődjön, átragasztva rá némi jókedvet. Még egyszer megigazította csillogó öltönyét a közös helyiségben, majd követte a többieket az 55.000 rajongó elé.
Mintha Dave-be egy rövid idő erejéig, de visszatért volna az élet. Régen hiányolt lénye kirobbant a színpadra és belekezdett a koncertbe, a tömeg, az imádott tömeg pedig papíron üzente nekik, hogy visszavárják őket. Ez megérintette a férfit. Sajnálta, hogy telnek a percek, hogy közeledik az est vége.
Martin csak nézte a rajongókat, akik láthatóan nagyon jól érezték magukat. A Policynél egész lufimező pattogott a fejek fölött, majd a Photographic után az a rengeteg fehér papír a kezekben a "Come back" felirattal... Mélyen meghatódott ettől a mértékű szeretettől. Meglepő módon ő is élvezte végig a koncertet. Valahogy elérték nála, hogy kimozduljon csendes letargiájából és megcsillant korábbi énje. Újra hagyta, hogy Dave hozzáérjen és ölelgesse, amikor csak tehette. Tudta, hogy ő így mond búcsút nem csak a turnénak, hanem neki is.
Dave az utolsó Personal Jesus előtt, ami ezen a turnén még valaha fel fog hangzani, úgy érezte, hogy meg kell osztania mindazt, amit érez a turnéval kapcsolatban. A crew tagok közül mondott köszönetet párnak és a közönségnek. Úgy érezte, hogy ez a koncert más, sokkal másabb, mint az elődei. 30 éve vannak a pályán és még mindig tömegeket lát.
Vigyorognia kellett Dave kifakadásán, majd mikor monológja végére ért, odalépve a mikrofonhoz ő köszönte meg Dave-nek. Tudta, hogy a férfi kiérzi majd a mögöttes jelentést is ebből, de nem számított a reakciójára. Hangosan és meglepetten felnevetett, mikor ez a lökött és imádnivaló énekes térdre vetette magát előtte ott, az előtt a rengeteg ember előtt.
Dave nem állta meg. Oldalra nézett és látta Martint. Látta. A megcsillanó bőrét, az imádott, kusza szőke tincseket, a gyönyörű mosolyt és a misztikus mélységű szemeket, amik annyi éve örök rabságra ítélték. Szavai súlya alatt megroggyantak térdei, majd félig felállva, fel se fogva mit művel, mozdultak karjai, hogy átölelhessék a szőkeséget. Az, hogy ismét a testén érezte a másik testének melegét feltöltötte élettel, amit arra használt, hogy a Personal Jesus után el tudjon szakadni a közönségtől, akik tudtukon kívül szó szerint átsegítették a turné utolsó szakaszán.
Szőke társa még mindig a koncert varázsa alatt állt, hagyta, hogy szívét még egyszer átjárja a boldogság és a megkönnyebbülés, hogy ezen is túl vannak, hogy ezt is lezárhatják. De a lezárásról egy másik lezárás is az eszébe jutott. Igen, azt a szálat is el kéne varrnia végre. Végleg. Korábbi lopott jókedve lassan elpárolgott, ahogy a színpadról lesétáló, kimerült, de jó kedélyű, viccelődő társai után nézett. Pár hátba veregetés után Dave egy fekete törölközővel dörgölte a haját az öltözője felé tartva. Mart követte. Most vagy soha!
Mielőtt becsukhatta volna előtte az öltözője ajtaját, fél kézzel belökte azt és a meglepett, értetlen énekest egy mozdulattal finoman a falnak lökte, s csillámoktól fénylő száját gyengéden, de határozottan a másikénak nyomta. Dave kezdeti ledöbbenése idővel elpárolgott, ahogy átadta magát a váratlan támadásnak és csak ízlelgette az édes ajkakat.
Támadója lehunyt szemmel, Dave átizzadt mellényét és karját markolva először lassan, majd egyre inkább kapkodva falta magába Dave lényét, illatát, jelenlétét, ízét, testének melegét és energiáját. Magába szívott a csókon keresztül mindent, amit csak tudott. Nem akarta itt hagyni! Annyira nem akarta! Azt akarta... annyi mindent akart! De csak egyet tehetett: elszakadva a szájától a ködös, imádott szemekbe nézett pár hosszú pillanatig, majd eleresztve őt kisietett a félig nyitva maradt ajtón. Menekült.
Dave az ajtóhoz lépett és csak nézett utána. Tudta, hogy hiába ez a harmadik búcsújuk, de ez volt a végleges. Csak három részletbe tudtak elszakadni egymástól és így se volt teljes az elválás. Mert lesz egy kapocs, mi örökre összeköti őket. A szerelmük nem szűnt meg létezni, "csak" el kell nyomniuk. Csak. Azt ígérte. Várni fog rá....
Vissza se nézett. Behányta az összes cuccát a ládájába, amit kellett azt a táskájába, gyorsan átöltözött, és úgy ahogy volt, a hotelba vitette magát. Egy gyors zuhany után, hogy megállítsa őrülten pörgő gondolatait, rögtön pakolni kezdett. Tudta, hogy még el kell majd mennie valamilyen klubba a többiekkel az utolsó nagy after miatt, de addig is le kellett foglalnia magát. Nem akart kiborulni. Nem, még nem. Mélyen eltemette magába az érzéseit, hiába szorított a torka és a mellkasa. Nem engedett ki semmit. Amúgy is az elfojtás mesterévé vált az évek során. Nem tudta, hogy éli túl az elkövetkezendő időszakot.
Nem sokkal később már abban a klubban voltak, ahová pofavizitre kellett menniük. Kínkeservesen mosolyt erőltetett az arcára és most kivételesen örült neki, hogy Dave kihúzta magát megint a megjelenés alól. Legalább nem kellett a távolból - vagy ami még rosszabb: közelről - vágyakoznia utána. Nem bírt volna egy légtérben maradni vele az után a csók után.
Dave ráérősen pakolta a cuccait. Nem akaródzott hazamennie, nem akarta itt hagyni a szerelmét és végképp nem akart egy légtérbe kerülni a nejével. Félt. Annyira bizonytalan volt a jövő és egyedül kellett szembenéznie vele. Agyában az elmúlt szép emlékek kísértettek. Az első csók, az első közös éjszaka, mikor rádöbbent, hogy szerelmes, a tudat, hogy Martin mellett biztonságban van és a számok, az a sok neki és róluk írt szám! Hogy is lehetne képes tovább élni, hiszen minden egyes átkozott album valamilyen formában, de emlékezteti őt a veszteségére. És ezek után is fogja, tudta jól, ismerte zseniális társát, aki csak azt adta a világnak a szövegek által, amit érzett. Előre félt a legújabb albummunkálatoktól. Már, ha lesznek....
Nem várta meg a többieket. A portán hagyott egy üzenetet, amiben röviden elbúcsúzott a bandától, gyors és személytelen volt. Nem bírta volna ki, ha szembe kell néznie a tényleges búcsúzással. Hiába kínozta a lelkét a fájdalom, amitől még a szörnye is a padlón vonaglott, mégis minél messzebb akart kerülni Martintól.
Andy mondta el neki, hogy Dave búcsú nélkül lelépett fáradtságra és arra hivatkozva, hogy már nagyon haza akar érni. Már nem is emlékszik, hogy mikor közölte ezt vele vörös hajú barátja. Martin cinikusan elhúzta a száját. "Na persze, már nagyon haza akar érni..." - gondolta a vállára véve táskáját. A repülőtérre készülődtek. Sejtette, hogy milyen fagyos lesz egy jó darabig a helyzet Dave és Jen között... Nem is tudta elképzelni, hogy ezek után hogy volt lelki ereje összetörten a felesége elé állni, hogy hogyan lesz ezek után képes ránézni vagy megérinteni. Ő nem lenne képes rá! Nem, ebbe nem akart belegondolni, mert érezte, hogy már most fortyogni kezd benne a tehetetlen, jeges düh, ami sokkal veszélyesebb volt nála, mint a tüzes testvére, mely haragosan fellobban és hamar el is száll. Úgy érezte, hogy sajgó szívébe csak még mélyebbre lökődik ez a jeges tőr. Mindent elvesztett.
Szinte az egész repülőút kiesett neki. Nem tudta, hogy mit hoz a jövő, hogy lesz-e egyáltalán új album vagy turné - most még a gondolatától is rosszul volt -, csak haza akart érni és elbújni a világ elől. Aludni akart. Annyira fáradt volt...
Pár óra múlva a kulcsával kinyitotta az ajtót és belépett az üres házba. A küszöbön állva ledermedt és levegő után kapott, mikor rázuhant, hogy egyedül van. Teljesen egyedül.
Dave kinyitotta lakásuk ajtaját. A gyerekek örömujjongással fogadták. Ez mosolyt tudott csalni az arcára és már mozdult is, hogy megölelhesse őket. Jen is elindult felé, de egy pillantásával megállította. Mélyre temetett dühe a nő iránt most azzal fenyegetett, hogy a felszínre tör, de ezt semmiképp sem akarta lerendezni a gyerekek előtt.
Jen nagyot nyelt és a helyén maradt. Sejtette, hogy ez lesz, bár talán reménykedett egy kicsit. Megijedt attól a pillantástól.
- Apu, apu, most már ugye végleg hazajöttél?! - kérdezte boldogan Rosie, máris az apja nyakában csüngve, míg a sokat nyúlt Jimmy türelmesen várt az ölelésére.
- Persze kincsem, nem megyek sehová - mosolyodott el Dave, miközben felemelte a lányát és Jimmyt is átölelte. Nem, nem mehet sehová. A gyerekek miatt nem. Martinnak igaza volt.
- Szuper! - szorongatta meg Jimmy is, Stella pedig egy cuppanós puszit adott nyúzott, borostás arcára.
- Nagyon fáradt vagy? - érdeklődött lánya összehúzva szemöldökeit, miután alaposabban megvizsgálta őt.
- Talán egy kicsit. De sok örömet okoztam és ezen felül végre veletek lehetek, szóval, nem számít.
- Akkor jó! - ajándékozott neki egy angyali mosolyt, majd szorosan hozzábújt rég nem látott apjához.
Jen persze tudta, hogy nem mond igazat, de nem szólt semmit. Kicsit elveszettnek érezte magát, ahogy ott ácsorgott az előszobában karba tett kézzel. És talán próbálta felkészíteni magát egy esetleges beszélgetésre... Feltéve, ha Dave hajlandó lesz egyáltalán hozzászólni.
Dave elengedte a gyerekeket, majd felkapta a cuccait és szó nélkül lépett el a neje mellett, hogy a hálóba lépve kipakoljon. Nem akart, de csak Martra tudott gondolni.
Feleségének azért rosszul esett, hogy még csak egy sziára sem méltatta, bár mit is várt? Azon is csodálkozott, hogy egyáltalán hajlandó volt hazajönni. Inkább úgy döntött, hogy visszamegy a konyhába befejezni a vacsora készítését, meghagyva Dave-et a gyerekeknek.
A férfi tudta, hogy a gyerkőcök miatt minél hamarabb tisztázniuk kell a helyzetet, vagyis el kell kezdeniük. Tudta, hogy nem egy beszélgetésen fog keresztül menni a nővel, hogy végre letisztuljon benne, hogy mit is akar. Nagyon sok volt a beható tényező és ezt mind számba kellett vennie, mérlegelnie kellett és csak ezek után dönthetett.
Miután Jen befejezte a vacsorát és szedett mindenkinek, csak pár falatot leerőltetve a torkán figyelte, ahogy Dave kedélyesen elcseveg a két gyerekkel, még nevetett is velük egy-egy viccesebb anekdotánál, amit megosztottak vele. De rá nem nézett. Kedvetlenül hajtotta le a fejét és csak tologatott egy uborkadarabot a tányérján. Ez nehéz menet lesz. Érezte a feszültséget a levegőben.
Az egész este csendes volt. Ha Dave nem a gyerekekkel töltötte az idejét, nem tudta kiverni a fejébe tolakodó gondolatot, hogy vajon most mit csinálhat Martin. Az este közeledtével azonban még egy dolog eszébe jutott: tudna-e azonos ágyban aludni Jennel? Nem akart négyszemközt maradni a nővel, aki az este folyamán többször próbálta megközelíteni, de ő mindig kitáncolt előle. Késő este azonban már nem menekülhet előle tovább.
Jen már az ablak felé fordulva ült a megvetett ágyon könnyű hálóingében miután ránézett Jimmyre. Rosie-t szinte le se lehetett vakarni az apjáról és ragaszkodott hozzá, hogy ő fektesse le aludni. Megértette őt. Mindig is imádta az apját és nagyon hiányzott neki a hosszú turné alatt. Az a pár alkalom, amikor láthatta, édeskevés volt neki.
Keresztbe tette meztelen lábait és felsóhajtott. Várt. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy talán színlelhetne alvást, de nem látta értelmét kikerülni a problémát. Nem akarta, hogy még inkább elmélyüljön - ha ez lehetséges volt.
Dave belépett a hálóba, de idegennek éreztem agát. Nem itt kellene lennie, nem akart itt lenni. Jól ismerte azt a másik hálót, ahol most lenne legszívesebben. A nejére nézett, de tekintete hideg volt, szinte gyűlölködő. A fürdőbe lépett, hogy lezuhanyozhasson.
Felesége torka összeszorult - megint kikerülte. Ugyanakkor most már a neheztelés első szikrája is pattant benne. Remélte, hogy Dave nem gondolja komolyan, hogy a végtelenségig kerülni fogják egymást!
Dave hamar eltudta a zuhanyzást és immár alvós nacijába bújva lépett ki a helységből, hogy bebújjon a paplan alá.
Jen nem fordult felé, az ágy rá eső felének szélén ült és saját ölén nyugvó kezeit nézte, ahogy egy perc múlva halkan megkérdezte egy kis sóhaj után: - David, meddig nem akarsz hozzám szólni?
- Csak időt akarok hagyni neked, hogy rájöjj, mit műveltél a döntéseddel - érkezett a hideg válasz.
Az ütés talált, de nem mutatta ki - Miért? Azt hiszed, hogy nekem olyan könnyű volt?
- Igen, biztosan nehezebben átvészelted, mint én, akinek kitéptél egy darabot a szívéből és egyúttal a lelkéből is - vetette oda férje - Talán megérted. Ha egyáltalán van szíved.
Jen felkapva a vizet hirtelen fordult félig felé - Igen, képzeld, nekem is van szívem! Nem csak neked lehetnek érzéseid! - fojtotta le a hangját, nehogy a gyerekek meghallják.
- Fogalmad sincs, hogy mit műveltél! - sziszegte vissza férje - Nem volt elég bátorságod megnézni, mikor Andy hívott? Nem volt gyomrod látni engem vegetatív állapotban?! És, amit Martinnal műveltél az egyenesen megbocsáthatatlan! Miattad iszik újra, egyedül csakis miattad! - dühében felpattant az ágyból és a gyűlölet vörösen izzó lángjaival nézett Jenre.
- Nem, tényleg nem volt bátorságom hozzá! Igazad van! Most boldog vagy? - nézett fel dühösen rá - Halálra rémisztett ez az egész helyzet! Sajnálom, hogy ez lett belőle. Nem akartalak olyan mélyre taszítani se téged, se Martint. De meg kell értened, hogy itt nem csak rólatok van szó! Gondolnom kellett a gyerekekre és magamra is!
- Egész életemben fájni fog, fel tudod ezt fogni?!
- David, ki a fontosabb neked? Ő vagy a gyerekeid esélye egy normális jövőre? - állt fel ő is, s kezei ökölbe szorultak.
- Csak ez tart itt. De fogalmad sincs róla, hogy mit vettél el tőlem. Fogalmad sincs.
- Akkor ez most már mindig így lesz köztünk?! Hm?! - lépett egyet felé - Gyűlölködve fogsz rám nézni, mikor mások nem látják? Ha rám nézel egyáltalán?
- Azt vártad, hogy majd hazajövök és minden úgy lesz, mint régen? Nézz rám! Úgy nézek ki, mint aki rendben van?! - mutatott magára Dave, aki még mindig sovány volt, hisz a helyzet nem sokat változott.
Jen elhallgatott pár pillanatra, majd vett egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugtassa magát.
- Nem. Ebben nem is reménykedtem. De nem akarlak teljesen elveszíteni, David. Hát... hát nem látod, hogy őrülten féltékeny vagyok Martinra? - préselte ki magából az utolsó mondatot nagy nehezen. Szerette volna, ha férje látja, hogy nem azért határozott így, hogy kínozza őt.
- Tudod, ezzel a húzásoddal nem éppen azt érted el, hogy még jobban szeresselek. Inkább beletaszítottad magad a gyűlöletembe. Mert nem hittél nekem, nem tudtad elhinni, hogy én úgy szerettelek, ahogy voltál, és ahogy én voltam Martin mellett. Elképzelni sem tudod, hogy miken mentünk keresztül és te képes voltál ezt egyetlen éjszaka alatt darabokra szaggatni! Nem hittem volna, hogy ennyi gonoszság lakozik benned, hogy csak magadnak birtokolhass engem. De sosem fogsz birtokolni, mert egyszerűen nem tudsz. Nem neked adtam a szívem!
Élesen kellett beszívnia a levegőt az utolsó mondatot hallva. Azt hitte, hogy megfullad a felcsapó fájdalomtól. - Mert az nem volt gonoszság a részedről, hogy az én érzéseimet le se szartad?! Hogy hazudtál nekem ennyi éven keresztül?! Ne játszd túl a mártír szerepét, David! Nem csak te és a drágalátos "szerelmed" szenvedhet! - borult el az agya a végére rá nem jellemző módon. - Mégis mit vártál? Hogy majd tapsolni fogok a beteges kapcsolatotoknak?! Mondjuk... a drága kis Martinod beteg elméjétől nem is vártam mást... - tette hozzá a végén megvetően, már minden mindegy alapon. Nem tudott már gondolkodni a méregtől.
Dave nem bírta tovább, teste remegett a dühtől. Hangja szinte kiszakadt belőle - Többet kaptam tőle, mint tőled valaha kaphatnék! Féltékenységből tönkretetted őt! Egy önző szörnyeteg vagy Jennifer! Talán még nálam is rosszabb! Mikor álltál mellettem úgy, ahogyan ő?! Kihúztál a drogokból, de aztán? Ez a "mindent elmondunk egymásnak" mániád... komolyan azt hitted, hogy működhet? - felnevetett - Ha előre tudom, hogy ez lesz a vége, talán el sem veszlek. Ekkora árat nem ért meg az egész - fújtatta dühtől elborult aggyal.
Jen ezt hallva csak összeszorította megremegő ajkait és döbbent-fájdalmas tekintettel nézett férjére. Ez mélyen övön aluli ütés volt, s érezte, hogy a zokogás már a torkát fojtogatja, látása pedig elhomályosult a feltoluló könnyektől, melyekből pár fürgébb végig is futott lesápadó arcán.
- Ezt... nem... kellett... volna... - préselte ki magából, majd megpróbálva tartani magát szinte kimenekült a szobából bevágva maga mögött az ajtót. Már az sem érdekelte, ha esetleg felébrednek rá a gyerekek. "El, el, el innen, el tőle minél messzebbre!!!" - üvöltötte egy hang a fejében. Patakzó könnyeitől azt sem látta, hogy merre megy. Végül a vendégszobában találta magát, magára zárta az ajtót és hátát nekivetve csúszott le a földre, miközben fájdalmas zokogása néhány keserű kiáltással kitört belőle. Pajzsa, az összes védelme darabjaira hullott és ő csak zokogott és zokogott megállíthatatlanul.
Dave nem érzett sajnálatot, sem könyörületet neje iránt. Csendben az ágyhoz sétált és visszabújt a helyére. Egyedül érezte magát, teljesen egyedül a nagyvilágban, félemberként. A családja széthullott, a szerelme nem lehet mellette, a világ lassan összeomlott körülötte. Már csak a banda volt meg neki. Ha azt is elveszíti.... akkor végképp nem lesz értelme az életének. Oldalra nézett, de nem volt mellette senki. Belemarkolt az üres hely ágyhuzatába. Percről-percre hidegebbnek érezte magát, mintha lassan kiszállna belőle az élet és ő örökre érzéketlenné válna.
- Valaki mentsen meg... - nyöszörögte halkan, majd rászállt a sötétség. A mélybe zuhant és nem volt megállás.
A sokadik pohár koppant üresen a félhomályos nappaliban a kanapé melletti kisasztalon, majd a hamutálról elvette az égő füves cigit és egy nagyot slukkolt belőle, lent tartva a füstöt, s vörös szemeit ismét a nagy plazmatévére emelte. Elbódult elméjével hallgatta azt imádott hangot, ahogy épp valami interjúban nyilatkozott. Nem is figyelt rá, hogy mit mond, a szavai nem képeztek már értelmet számára, csak a hangja tónusára, a nevetésére és az arcjátékára összpontosított. Nem szokott magukról felvételeket nézni, de még a számaikat se nagyon hallgatja, de most muszáj volt! Legalább így látni akarta őt, noha a három évtized alatt, amit együtt töltöttek az együttesben, már az agyába égett arcának és testének minden részlete. Ha lehunyta a szemét, akkor is őt látta. Lassan fújta ki a füstöt vakon a plafonra meredve, s arca megrándult, mikor elért hozzá Dave nevetése. Állapotához képest kapkodva újra az üveg után nyúlt és már nem is vesződött a pohárral. Nem fogja bírni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés