A jellegtelen napok csak úgy peregtek, az idő fuvallata ragadta őket magával. Dave fájdalma nem enyhült, ahogy várta, még mindig ugyanolyan intenzíven égette és marcangolta őt, mint akkor, amikor azon a végzetes estén belé költözött. Szörnyetege táplálékául szolgált, aki egyre csak nőtt benne, ahogy a gyűlölete egyre töményebb, sűrűbb lett. Egyre csak az a kérdés zakatolt a fejében, hogy miért. Nem értette, miért és hogyan történhetett ez. Mikor bebújt Jen mellé az ágyba, gyakran képzelte azt, hogy a Szőke fekszik mellette. Nem tudta, hogy ha nem hiteti el ezt magával, egyáltalán a neje mellett tudna aludni esténként, márpedig a látszatot muszáj volt fenntartani a gyerekek miatt. Az álmai voltak a legrosszabbak. Hajnalban gyakran ébredt arra, hogy nedves az arca, és néha nem bírta visszafogni magát, szabadjára engedte az érzelmeit. A telefonjából kitörölte Martin számát, bár, úgy is tudta fejből. De így talán kisebb volt az esély arra, hogy újra felhívja. Az az egy alkalom is éppen elég szörnyű volt. Tisztán emlékezett rá. Nem bírta megállni és villámgyorsan tárcsázta a számot, ami kicsöngött. Két csöngés után felvették és az oly régen hallott hang szólt bele:
- Igen?
- Mart... - de csak ennyit bírt mondani, elcsuklott a hangja. A szőkeség nem felelt. Pár percig tartotta a vonalat, majd végül egy halk kattanás jelezte, hogy bontották azt.
Martin percekig csak állt ott a telefonra bámulva - szinte vádlón - miután bontotta a vonalat. Nem értette, hogy ezt most miért kellett? Miért kellett megint felkavarnia? Mikor már azt hitte, hogy kezdett kicsit jobban lenni? Miért? És tessék, elég volt Dave egyetlen szava, ahogy kimondta a nevét és az összetákolt gát, ami mögé az érzelmeit próbálta szorítani, máris átszakadt. A düh olyan erővel öntötte el, hogy egész teste megremegett, s nem gondolkodva, a helyzet kilátástalansága miatt teljes erejéből a falhoz vágta a szerencsétlen készüléket, egy sebzett vadállatéhoz hasonló kiáltás kíséretében. Dave-re akart dühös lenni, őt akarta okolni, de nem tudta, mert nem ő tehetett róla. Mert szerette. Mélyen. Még mindig.
Dave úgy érezte, mintha a tőrt a szívében még mélyebbre döfték volna, beleremegett a fájdalomba, ahogy a sokkarmú benső szörnye a falait szaggatta, amiért megadták és elvették tőle szelídítője közelségének reményét. Már nem tudta uralni őt és félt, hogy ez örökre így marad. Gyengén, mint egy gyerek rogyott a földre, ahogy a félelem és a fájdalom sajátos keveréke összeroppantotta őt és ő könyörgött, hogy ne kelljen visszamennie a sötétbe.
A napok szürke egyhangúságban teltek Dave számára. Sokat volt egyedül. Jen gyakran elmenekült a közeléből, de nem bánta. Ez a délután is magányosan telt és ő szinte elveszett a hatalmas lakásban, ahogy céltalanul, szinte megzavarodva lézengett benne. Nem is emlékezett hogyan, de egy CD került a kezébe és ő automatikusan rakta be a lejátszóba és léptetett a számok közt, míg el nem érte célját. A zene szólama belekúszott a tompa csendbe, keserű színekkel töltve fel azt. Dave a saját hangját hallotta meg. Jól ismerte ezt a számot, túlságosan is. Remegve próbálta visszatartani az emlékeit, de a gát átszakadt és ő egy fotelba rogyott a súlyuktól. Bekúszott elé egy halovány kép, ami egyre részletesebb, színekkel teli lett, ahogy hagyta, hogy elborítsák őt az érzelmei.
2000. Santa Barabara.
Martin hangulatos stúdiójában ültek, ahol a szőke férfi megmutatta nekik, hogy mit írt eddig az új albumra. Dave eléggé kíváncsi volt, de Martinban eddig sose csalódott, a számai mindig tökéletesek voltak, szóval, úgy gondolta, hogy már nem tudja meglepni. Mart eléjük rakott egy kisebb halom papírt és mindenki kedvére turkált benne, miközben a demókat hallgatták. Ki-ki lecsapott egy dalszövegre és azt tanulmányozta, miközben hallgatták Martin kezdetlegesen hangszerelt demóit és instrukcióit, hogy milyennek is képzelt el egy-egy számot készen. Dave félig odafigyelve hallgatta, miközben nézegette az egyik szöveget néha hozzáfűzve észrevételeit, megjegyzéseit az éppen olvasottakhoz vagy épp hallottakhoz. Végül letette az éppen a kezében tartott lapot és újból a kupacba nyúlt újabb kézzel írt papírlapot húzva ki belőle. Átfutván a szöveget be kellett látnia, hogy tévedett: Martin igenis meg tudja lepni. Csak bámulta a sorokat. Gyönyörűnek találta. Percekig nem szólalt meg, csak nézte a sorokat, többször elolvasta őket. Meg se hallotta, hogy Mart mikor ajánlotta fel egy kis szünet lehetőségét és maradtak kettesben a stúdióban.
- Dave – hallotta valahonnan a távolból és a neve végül eljutott hozzá a tudatának függönyén át.
- Igen? – eszmélt fel kábulatából.
- Nagyon elmélyültél – mosolyodott el gyengéden. Dave imádta ezt a mosolyát.
- Csak ezt olvasom – libentette meg a lapot.
- Melyik az?
- Az „I Am You”.
- És…? Esetleg nem tetszik? – kérdezte szinte félénken társa. Dave újfent a sorokra meredt, mielőtt megszólalt volna.
- Gyönyörű – emelte nyílt tekintetét a zöld szemekbe.
- Érdekel a demója?
A barna férfi bólintott mire Martin CD-t cserélt és felhangzott a dal nyers verziója. Figyelmesen hallgatta.
- A te számod lesz? – kérdezte a lassú ritmusból ítélve.
- Nem, Dave. Ezt neked szántam. A tied.
Dave csillogó szemekkel nézett Martinra, miközben a dal még mindig pörgött. Róluk szólt.
Igen, róluk szólt és most a férfi mindennél igazabbnak érezte a sorokat. Csak hallgatta a végtelenített számot, a hangját, ahogy felénekelte a sorokat.
„You have bound my heart with subtle chains
So much pleasure that it feels like pain
So entwined now that we can't shake free
I am you and you are me
No escaping from the mess we're in
So much pleasure that it must be sin
I must live with this reality
I am yours eternally”
Örökre. Fájdalmasan ismerte már ezt a szót. Örökre el vannak választva egymástól, soha többé nem láthatja maga mellett már és a láncok… ó, azok a finom szemű láncok elszakadtak és helyüket beleégették a szívébe, ami sajgón lüktetett a mellkasában. Nem, hogy is lenne képes elviselni ezt? Hogy lenne képes elviselni, hogy nem érezheti Martin érintését a bőrén? Soha többé? Elképzelte, ahogy Martin érinti őt. Lehunyta a szemeit és megérintette a testét.
„There's no turning back
We're in this trap
No denying the facts...
No, no, no
No excuses to give
I'm the one you're with
We've no alternative...
No, no, no”
Akkoriban ezeket a sorokat másképp értelmezte, mint ma. Egymást taszították abba a bizonyos csapdába, egymás foglyai voltak és azt hitte, sosem válnak el.
- Martin! – zihált fel, ahogy hosszú ujjai lejjebb és lejjebb csúsztak.
„Dark obsession in the name of love
This addiction that we're both part of
Leads us deeper into mystery
Keeps us craving endlessly
Strange compulsions that I can't control
Pure possession of my heart and soul
I must live with this reality
I am you and you are me
I am you and you are me”
Martin vajon előre sejtette a jövőt? Ezt már sosem fogja megtudni. Felnyögött, ahogy kiszabadította emlékeitől és fantáziájától megkeményedett tagját és keze a jól ismert mozgásba kezdett. Bárcsak a szőkét érezhetné! Vagy egyáltalán ne érezné a hiányát, bárcsak, bárcsak érzéketlen lenne! Bárcsak ne érezné az emésztő fájdalmat, ami szaggatja a mellkasát, ahol a szívének kéne lennie. Bárcsak mindent elfelejthetne!
Gyorsított kezének munkáján, ahogy egyre kergették egymást a fejében a képsorok az együttléteikről, hogy hol gyengéden, hol vadul, majdnem állatiasan szerették egymást. A fájdalom elviselhetetlen volt. A szám újra kezdődött, hogy minden egyes sorával kínozza őt, szenvedjen mindazokért a hibákért, amiket elkövetett, amik ide vezettek.
Zihálva szólongatta Martint az üres lakásban, torkát gombóc szorította el. Sosem kaphat feloldozást, soha. Ez az űr, ez a fájdalom örökre megmarad benne. Örökre érezni fogja a hiányát, sosem fogja elfelejteni az emlékeit, amíg él. Ebben a pillanatban, mintegy végszóra orgazmusa végigvágott rajta, de belőle a megkönnyebbülés nyögése helyett keserű zokogása szakadt ki.
---
Fáradtan és kedvetlenül dobta le a táskáját, ahogy belépett a házba, majd a konyha felé vette útját, hogy kivegyen egy sört a hűtőből. Most ért vissza a gyerekeitől, akikkel a napot töltötte. Legalább az, hogy láthatta őket, egy kis örömet csiholt ki belőle. Még el is tudott mosolyogni és nevetett is Calo és a lányok bolondozásain, noha Viva és Suzanne inkább komolyak maradtak és őt vizslatták. Mikor egyedül maradt pár percre volt feleségével, meg is jegyezte, hogy nyúzottnak néz ki, és megkérdezte, hogy történt-e valami. Egy legyintéssel és a turné utáni zavartsággal magyarázta viselkedését és kedvetlenségét. A szokásosnál is zárkózottabb volt és alig szólalt meg, noha legszívesebben üvöltött volna. Szerencsére egyikük sem feszegette tovább a témát, így viszonylag kellemes délutánt tudhatott maga mögött a felszín alatti kínlódást leszámítva.
Nagyot húzott a hideg sörből és leülve a konyhaasztalhoz előhalászott egy doboz cigit is, meggyújtott egy szálat, majd csak meredt maga elé. Hallgatta a csendet, de nem élvezte. Ilyenkor mindig hatalmas súllyal nehezedett rá saját magányosságának tudata. Mint mikor még olyan fiatalon próbálta különféle partnerekkel betölteni az űrt. De már ehhez sem volt kedve. Egy jó darabig nem is lesz képes mást érinteni Dave után. Őt akarta még mindig, de tehetetlen volt – és az is marad. Mint ahogy annak idején is még Berlinben tehetetlenül nézte, ahogy Dave zaklatottan győzködte őt, majd veszekedésbe fordult a dolog és aztán valami egészen másba…
Felállt és átment a másik szobába, hogy magához vegyen valamilyen üveg tömény italt. Ha ezt az emléket valóban végig akarja most gondolni, ahhoz fel kell készülnie.
1983 szilvesztere. Berlin.
Nem tetszett neki a buli, ahonnan eljött. A hangulata sem volt az igazi, és ezúttal az a töménytelen mennyiségű alkohol sem tudta feldobni, amit elfogyasztott. Sőt! Még inkább lelombozta. Ha akarta volna, összeszedhetett volna valami kis csitrit, akik tapadtak rájuk a bulin, vagy lemehetett volna a lakása alatti klubba, de valahogy most nem volt hangulata hozzá. Inkább visszament a lakására pár üveg sör kíséretében és lerogyott az elnyűtt kanapéra.
Megint Rá gondolt. Nem tudta, hogy csak azért, mert látta, hogy csúnyán összebalhéztak a mindig féltékenykedő Jo-val, vagy mert egész nap vitáztak az egyik számon Alannel és vele. Utálta, mikor megakad a munka és nem jutnak dűlőre, hogy merre vigyék az aktuális tracket, amin dolgoznak. Tekintete elkalandozott az ablakon túlra a sötét berlini éjszakába. Hallotta, hogy odalent időnként zajos, kurjongató társaságok haladnak el, összetörve pár üveget részeg mámorukban. Legalább ők jól érzik magukat. Egy pillanatra gyerekes féltékenység lobbant benne, de aztán inkább csak felhorkantott megrázva a fejét és benyomva az egyik német csatornát a halkra állított tévén, meghúzta sörét és próbálta kikapcsolni félrészeg, pörgő agyát.
Viszonylagos nyugalma nem sokáig tartott, mert körülbelül fél óra múlva – mikor már túl volt újabb két sörön – megszólalt az az átokverte kaputelefon. Először nem is akart felállni, de látogatója kitartóan rátenyerelt a gombra, ő meg már majdnem a falra mászott az idegesítő éles hangtól. Szitkozódva felállt és elmászott az ajtóig. Nagyon remélte, hogy nem valami részeg idióta csöngeti végig a lakásokat.
- Igen?! – mordult bele alig leplezett méreggel a hangjában.
- Én vagyok - felelte az odalent álló.
- Dave... - sóhajtott lemondóan a szőkeség - Mit akarsz már megint?
- Engedj fel! - kérte a fiatal énekes, ahogy a falnak támaszkodott. Dolgozott benne az alkohol.
- Minek? Inkább menj haza. Részeg vagy.
- Kérlek. Szükségem van rád... - mire kimondta már meg is bánta, hogy ennyit elárult magából Martinnak. Homlokát a betonfalnak döntve átkozta magát, és próbálta egyenesbe állítani az irányérzékét.
Mart összeráncolt szemöldökkel hallgatott jó egy percen keresztül.
- Ott vagy? – bukott ki belőle a kérdés a hosszú szünetet hallva.
- Itt. Menj haza, Dave, és békülj ki Jo-val - mondta végül fagyosan.
- Nem! - kiáltott fel Dave, ahogy dühe egy pillanatra fellobbant - Nem akarok hazamenni! Engedj már fel!
Mart átkozódva a plafonra emelte tekintetét, majd megnyomta a megfelelő gombot és odalent felberregett az ajtó. Eztán egy húzásra megitta söre maradékát és várta, hogy felérjen.
Dave hamarosan az ajtón kopogott.
- Igazán békén hagyhatnál már - folytatta a megszakított beszélgetést miután kinyitotta neki az ajtót és ott is hagyta, hogy kimenjen a konyhába egy újabb üvegért.
- Oszlasd fel a Mode-ot! - kiáltotta tompán a hűtőből Dave, majd zsákmányával lendületesen vissza is tért a nappaliba. Kicsit megszédült, de tartotta magát, lassan a szőkére fókuszált.
- Mi a fenéről beszélsz?! - nézett rá értetlenül megállva és felé fordulva.
- Azt akarod, hogy békén hagyjalak. Ez nem fog menni - felelte, majd felbontotta a sörét, húzott belőle egy isteneset majd felszusszantott. Végül szétvetett tagokkal szó szerint a kanapéra rogyott - Miért akarod, hogy békén hagyjalak?
- Mert az agyamra mész a gyerekes makacsságoddal - sétált a nyitva hagyott bejárati ajtóhoz, hogy becsukja.
- Mert te aztán kibaszott tökéletes vagy... - morogta maga elé.
- Sosem állítottam, hogy az vagyok - zuttyant le sörével a kanapé másik végébe.
- Nekem az vagy - nézett tompán csillogó szemeivel a másikra.
Mart felsóhajtott. Ezt már ezerszer lejátszották. - Hagyd már ezt a marhaságot! - szólt rá megvakarva a fejét egy újabb korty után.
- Marhaság?! - fortyant fel Dave. Látszott rajta, hogy dühe pillanatokon belül robbanhat.
- Dave, ezen a beszélgetésen már túl vagyunk. A válaszom nem. És menj vissza a feleségedhez, biztos kisírja a szemeit miattad!
- Hagyd már Jo-t! Miattad vagyok itt és hiába is menekülsz a helyzet elől, Gore!
- A válaszom még mindig nem. Hagyj fel ezzel, Dave. Jó volt, de elmúlt. Lépj tovább! - vetette oda foghegyről halkan és egy pillanatra az odakint felhangzó petárdák durrogására figyelt.
- Biztos vagy benne? - húzódott közelebb a szőkéhez - Én egészen máshogy emlékszem. Vinnyogtál a gyönyörtől, könyörögtél még többért... meg tudnál lenni nélkülem? - kérdezte egy önelégült mosollyal.
Mart nem szólt semmit, inkább nagyot kortyolt magán érezve Dave kicsit ködös, de máris forró tekintetét. Szinte lyukat égetett belé. Csak ő tudott így nézni. Hogyne emlékezne arra a pár éjszakára, mikor félrészegen vagy részegen az ágyban kötöttek ki? Dave ügyesen el tudta intézni, megadva neki azt, amit a szex ezen formájából akart meríteni, hogy tovább tudjon működni és ne golyózzon be teljesen. Az elején még ő is csak egy volt a sok közül, de valami kezdett megváltozni. Nem véletlenül kerülte őt, ha lehetett. Nem tudta, mi történik. Persze, kívánta - most is -, de tartott tőle, hogy ha hagyja ezt az egészet, akkor annak rossz vége lesz.
Dave lassan felemelte az egyik kezét és finoman érintette vele Martin nyakának puha bőrét. Le kellett hunynia a szemeit az érzéstől.
A szőke férfi csak pár másodperces késéssel tudta félreütni a kezét.
- Hagyd abba! - szólt rá semlegességet erőltetve a hangjára, noha az érintéstől érezte, hogy megugrik a pulzusa.
Dave-et ez azonban nem hatotta meg, újra próbálkozott, biztos volt a dolgában. Mart megelégelve a dolgot oldalra fordult és kicsit nagyobbat lökött rajta, hogy az énekes a kanapén az oldalán landolt. Gyorsan fel is állt, bár kicsit megszédült a hirtelen mozdulattól és arrébb lépett, hogy messzebb kerülhessen tőle. Dave azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, felpattant, elkapta Martint és erővel a falnak lökte, azonmód odaszegezve őt. Hallotta, ahogy a bordái belerezegnek az ütközésbe, de nem érdekelte. Szinte vicsorgott a dühtől.
- Mondd ki azt az örökérvényű mondatodat, hogy egyszer és mindenkorra hagyjalak békén! Mondd ki, hogy nem kívánsz, hogy sosem élvezted az együttléteinket, hogy nem kötődsz hozzám! Csak mondd a szemembe és békén hagylak, sosem kereslek fel emiatt - morogta.
Először meg sem tudott szólalni, mert a lökés ereje kiszorította belőle a szuszt. Mélyen belenézett az alkoholtól és talán a vágytól ködös tekintetbe. Nem mozdult. Döntenie kellett. De képtelen volt.
- Halljam! - tört ki Dave, ahogy megrázta a karcsú testet.
Nem bírta tovább ezt a tortúrát! Nem gondolkodva adta meg válaszát azzal, hogy kiejtve kezéből a már szinte teljesen üres sörös üveget kapott Dave után, hogy magához szorítsa, míg ajkai éhesen törtek előre, hogy végre megízlelhessék őt. Megőrjítette ez a makacs ripacs.
Dave éhesen viszonozta a kapottakat. Annyira vágyott már rá! Martin nem bírt magával: hagyta, hogy a vágy eluralkodjon felette és a kezébe vette az irányítást. Gyorsan szaggatta Dave-ről a ruhákat, miközben a háló felé kezdte őt lökdösni, alig eresztve a száját. Légzése felgyorsult, szíve vadul dörömbölt a mellkasában, a vér a fülében zúgott, majd egyre több szállt le az ágyékába. Dave nem ellenkezett hagyta magát. Most nem vesződött a részletekkel, semmi másra nem vágyott, minthogy végre Martinban legyen... vagy Mart legyen őbenne.
A szőkeség nem sokat teketóriázott - hamarosan már teljesen meztelenül simult össze az ágyra lökött énekessel. Egy hang sem hagyta el a száját, azzal inkább a nyakát, a mellkasát, a hasát csókolgatta, majd mohón bukott alá a máris keményen ágaskodó tagra. Most belepusztult volna, ha nem ízlelheti újra! Sutba vágva minden ellenkezését hagyta, hogy kicsit ködös agyát elöntse a vágy, kiradírozva minden mást belőle. Csak Dave létezett neki és a csodás, feszes test, amit épp ízlelt.
Dave sürgetően felnyögött. Élvezte az előjátékot, de Martint akarta testestül-lelkestül épp ezért a tincsekbe markolt és elrángatta magától.
- Mi van? - nyögött fel rekedten végre, mikor követve Dave kezét, ami még mindig ökölbe volt szorulva a hajában, újra a szemébe nézett.
- Akarlak már érezni... - mondta halkan, vágytól terhes hangon.
- Mi? - hökkent meg egy kicsit a szőkeség. Egy pillanatra azt hitte, rosszul hall.
- Jól értetted. Akarlak téged. Bennem.
A meglepettség még mindig ott játszott Martin arcán, s pár pillanatig csak komolyan figyelte az énekes kipirult arcát - Biztos vagy benne? - Eddig egyszer sem engedte ezt neki, mindig neki kellett behódolnia a végén. Na, nem mintha annyira sajnálta volna... Tartott tőle, hogy most csak el akarta terelni a figyelmét a Jo-val történt csúnya veszekedésről vele, de most már ez se nagyon érdekelte….
- Egészen - bólintotta az énekes - Akarlak - súgta reszketve.
Mart erre nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Érthetetlen melegség öntötte el a szívét, ahogy gyengéden megsimogatta Dave forró arcát. Sokszor képzelte már el ezt a pillanatot, s a várakozástól érezte, hogy férfiassága fájdalmasan lüktetni kezd.
- Jól van... édes... - itt lehajolt és gyengéden megcsókolta, s lecsúsztatta a kezét kettejük közé, hogy párszor végighúzhasson az énekes teljes hosszán. Aztán egy pár pillanatra eltűnt fölüle és félig lelógva az ágyról valamit kotorászni kezdett alatta.
Dave kíváncsisága felülkerekedett és a fiatal férfi felkönyökölve leskelődött Martin után. Azonban arcára halvány mosolyt csalt az a bensőséges, kedveskedő kis megnevezés...
Mikor megtalálta a keresett tubust, nem tudott elnyomni egy mocskos mosolyt Dave felé fordulva. Gyorsan visszamászott a lábai közé és felpattintva a fedelet a kezébe nyomott a hűs anyagból. Szabad kezével finoman visszanyomta Dave-et a párnára és fölé hajolva mohón az ajkai után kapott. Közben kezével szeretője máris megemelt lábai közé nyúlt, hogy benedvesítse a síkosítóval először őt, majd magát.
- Őrülten kívánlak... - lihegte ujjaival izgatva az érzékeny területet.
Dave az ajkak után kapott, majd elszakadva tőlük megszólalt – Akkor vegyél el magadnak... a tiéd vagyok.
Mart csak elégedetten felmordult, majd miután ujjaival kellőképpen előkészítette a terepet, húzott párat magán és bepozícionálva kőkemény tagját lassan elkezdett Dave-be hatolni, hosszan nyögve a fájdalmasan édes forróságtól, ami egyre mélyebbre fogadta magába. Dave is felnyögött, majd magához húzta szőke társát, hogy szenvedélyes csókjait neki adhassa. Martin már teljesen elvesztette az eszét a gyönyörtől, hogy végre maga körül érezhette a titokban olyannyira csodált énekest.
- Istenem, de szűk vagy! - szorította össze a szemeit, elszakadva szájától egy pillanatra, a majdnem fájdalmas és mégis határtalanul izgató érzéstől. Végre teljes hosszával benne volt. Egy pár pillanatra megpihent, majd lassú mozgásba kezdett, hogy Dave szokhassa az érzést. Most nem számított semmi Martinnak. Lehet, hogy másnapra ezt az egészet megbánja, de képtelen volt értelmesen gondolkodni. Ahogy tudatosodott benne, hogy kiben is van, fokozni kezdte lökései gyorsaságát és erejét, hangosan, torokhangon nyögve.
Dave csatlakozott a szenvedélyes nyögésekhez. Egészen új volt számára ez az érzés, és máris az eszét vette! Hogy a szőkeség tette ezt vele, vagy csak a szex egy férfivel tudata, nem tudta volna eldönteni, de jelen pillanatban bármijét odaadta volna Martinnak, ha kéri. Régóta érlelődött benne a gondolat, hogy egyszer Martot magában tudhassa, az övé legyen teljesen, de hogy pontosan ki is birtokol kit, azt nem tudta volna megmondani. Egy erősebb lökés érte és majdnem beleőrült az érzéseibe. Annyira finom volt! Annyira izgató! Már attól el tudott volna élvezni, ahogy Mart mozgott benne!
Mart feje kóválygott az intenzív élvezettől, amit érzett. Minél hamarabb meg akart semmisülni, így még inkább gyorsított tempóján. Majd alig érthetően hörögte, mikor már nagyon közel volt a beteljesüléshez: - Szoríts rá magadra! Én mindjárt...
Dave engedelmeskedett a kérésnek - talán most először - és nem is kellett hozzá sok, hogy kitörjön belőle élvezete. De nem lebegett a megsemmisülésben sokáig, látni akarta Martint, ahogy ő is eljut ugyanarra a helyre.
Mart szinte eszét vesztve - rá kevésbé jellemző módon - engedte ki hangját és őrült hangerővel hörgött az utolsó lökések közben. Arca extázisban úszott, ahogy összeszorítva szemeit hátracsapta a fejét és egy hatalmas "DAVID" kiáltással élvezett a forró testbe.
Dave felszisszent a látványtól, ahogy csak nézte, miként tud ez a szőke angyal gátlásait levetve élvezni és élni. Megvárta, míg lehiggad, majd magához húzta és csak annyit súgott halkan: - Gyönyörű vagy ilyenkor...
Martin lassan tért vissza a valóságba. Felfogta Dave mondatát, de képtelen volt bármit is mondani. Így csak óvatosan kicsúszott belőle és kimerülten szinte rázuhant a testére, hogy csókjaival áraszthassa el a száját... és talán hogy elhallgattassa, mielőtt olyat mondana neki, amit később meg fog bánni.
Némán csorogtak a könnyek az arcán. Szinte még mindig úgy érezte, mintha csak tegnap lett volna az a bolond szilveszter éjszaka már több mint húsz éve. Onnantól minden más lett. Az volt az első igazi lépés ahhoz, hogy most itt tartsanak. Ezredjére is arra jutott, hogy nem tudta, jobb lett-e volna elhajtania Dave-et, avagy sem. Talán valamilyen oknál fogva, amit még nem látott át, ennek így kellett történnie. De miért?
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés